Igehirdetés: 2022.05.01. Jézus a boldogságról tanít (2.)

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 9.

 

Jézus a boldogságról tanít (2.)

Olvasmány: Lk 6:17-26

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” Mt 5:7-12

 

               Ma folytatjuk a boldogmondások tanulmányozását. Ahogy láttuk Jézus itt arról tanít, hogy Isten országa egészen más. A mennyek országában a siker és a boldogság éppen ellenkező értékrenden alapul, mint az ember világában. Jézus ugyanis boldognak mondja a szegényeket, a sírókat, az éhezőket és az üldözötteket és nekik ígéri oda Isten országát annak minden áldásával együtt.

               A Hegyi Beszéd bevezetőjéből megtudjuk, hogy Jézust állandóan nagy sokaság követte, most azonban igyekszik a szűkebb tanítványi körével félrevonulni egy kicsit: „Amikor Jézus meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket.” (Mt 5.1-2). Ez a tanítás, tehát elsősorban a tanítványoknak szól. Nekik akarja itt Jézus elmagyarázni azt, hogy miért rendkívüli a keresztyén élet.

               A tanítványokat Jézus hívta el. A hívására ezek az emberek, akik követőinek szegődtek, sok mindenről lemondtak. A követőknek most sok olyan dolgot, ami korábban a mindennapi életük természetes része volt, nélkülözniük kell.  Mert az Isten országa olyan érték, amiért érdemes a legdrágábba is odaadni. Mert a Jézus követése, az életünk odaszánása mindig áldozatokkal jár. A tanítványok most a szegények legszegényebbjei, az éhezők között a legéhesebbek, és az üldözöttek között a legsúlyosabb támadások elszenvedői. Nekik csak Jézusuk van. Rajta kívül nincs semmijük és senkijük, mert érte mondtak le mindenről, amit a világ kínál. Jézus hívása ugyanis így szólt: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Mt 16:14). A tanítvány tehát az, akinek nincs semmije a világon, de mindene megvan Istennél A tanítványok ezért valóban boldogok: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek…” (Lk 6:20-22). itt azokhoz beszél Jézus, akik már a hívásának a hatalma alatt állnak. Ez a hívás tette őket szegénnyé, üldözötté, éhezővé. Boldognak mondja őket Jézus, de nem önmagában a nélkülözésük vagy lemondásuk miatt. Önmagában sem a nélkülözés sem a lemondás nem ok boldogságra. Egyedül a hívás az elegendő ok, ez az, ami miatt Jézus boldognak mondja követőit. Ezért a boldogmondásoknak mindnyájuk számára döntéssé és üdvösségé kell válniuk

Az igazi boldogság útja

               Az ötödik boldogmondás így szól: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mt 5:7). Jézus itt újabb paradoxonnal áll elő. Ismét olyasmit állít, ami ellentétesnek látszik az általános emberi tapasztalattal. A világ ugyanis azokat tekinti boldognak, akik mások bajával egyáltalán nem törődve, az irgalmat és a könyörületet nem, ismerve mindig csak a saját javukat és érdekeiket tekintik elsődlegesnek. Krisztus ellenben azokat mondja boldognak, akik nemcsak magukkal, de másokkal is tőrödnek, akik képesek mások terhét is magukra venni, akik minden helyzetben készek a nyomorult és a szenvedő mellé állva gyakorolni az irgalmasság cselekedeteit. Akiknek a szíve megnyílik mások felé, azok maguk is megtapasztalják az irgalom áldásait, mert Isten szíve is megnyílik feléjük.  Pál így ír erről: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” (Kol 3:13).

               A hatodik boldogmondást így adja elénk Jézus: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5:8). Ebben az esetben úgy tűnhet, hogy itt semmi olyat nem hoz elő Jézus, ami ellenkezne az áltanos emberi felfogással.  A közgondolkodás szerint ugyanis a tiszta szív a többi erény szülőanyja. De, ha jobban megvizsgáljuk azt, hogy mit is értünk valójában a tiszta szív alatt, akkor már más a helyzet. Sokan például a ravaszságot az egyik legnagyobb erénynek tartják. Így azokat az embereket tartják boldognak, akik roppant leleményesek, ügyes cselszövők és alattomos mesterkedéseikkel ravaszul behálóznak másokat. Ez a megatartás azonban semmiképpen nem azonos a jézusi tisztaszívűséggel. Krisztus ugyanis semmit sem hagy jóvá ebből a testi gondolkodásból, hanem azokat nevezi boldognak, akik nem gyönyörködnek a ravaszságban, hanem minden körülmények között igyekeznek becsületesen forgolódni az emberek között. Kálvin kommentrájában így magyarázza ezt: „a tisztaszívűek azok, akinek egy a szavuk és a szívük.”

               A Hegyi Beszéd későbbi szakaszában Jézus ezt bővebben is kifejti: „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Mt 5:37). A világ részéről sokszor talán megvetik és kinevetik azokat, akik nem elég „szemesek”, nem elég ravaszak, ezért talán szerényebb és egyszerűbb körülmények között élének. Sőt sokszor még azzal is vádolják őket, hogy maguk tehetnek nyomorúságukról, mert nem éltek az alkalommal, vagy az adandó lehetőséggel, nem gondoskodtak magukról akár a csalárdság eszközeit is használva. Krisztus azonban nekik ígéri, hogy megáldhatják Istent, azaz közösségben elehetnek az Úrral.  Vagyis akik a földön nem arra ügyelnek, hogy miképpen csapjanak be másokat, azok a mennyben élvezni fogják Isten színről színre való látásának minden áldását. A Szentírás így bíztat bennünket a tisztaszívűségre: „Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Ef 4:31-32).

               A hetedik boldogmondás szerint: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5:9). Jézus azokról beszél itt, akik nemcsak törekednek a békességre, és amennyire tőlük telik, tartózkodnak a veszekedéstől, hanem azokról is, akik a mások között támadt meghasonlásokat elsimítják, mindenki számára békét szereznek, elejét veszik a gyűlölködésnek és a versengésnek. tudjuk azonban, hogy azokat, akik nem értenek egyet, kibékíteni egymással felette fáradságos és nehéz munka. Ráadásul a jóakaratú embereknek, akik a békesség megőrzésén fáradoznak, mindig számolniuk kell azzal is, hogy azt a méltatlanságot is el kell szenvedniük, hogy a békétlen felek majd őket gyalázzák és szidalmazzák. Ezért a béketeremtők gyakran találják magukat két tűz között. Ez pedig azért van így, mert mindkét szembenálló fél azt szeretné, ha őt támogatnák, az ő pártját fognák és neki adnának igazat.

               A hetedik boldogmondást Pál apostol így magyarázza: „Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt.  Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának.” (Rm 12:17-19).

               Végül előttünk van az utolsó, a nyolcadik boldogmondás: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5:10). Kálvin kommentrájában arra figyelmeztet minket, hogy Krisztus tanítványainak minden időben igen nagy szüksége van erre a tanításra: „Mert nem másként állhatunk csatasorba Krisztus mellet, mint hogy a világ nagy része ellenségesen támad ránk, és mindhalálig üldözni fog minket.”  Vagyis Krisztus itt arra mutat rá, hogy amíg a világ, világ, a sátán szűnik meg támadni és üldözni azokat, akik Istent félik és az ő útján akarnak járni. Péter apostol, aki maga is megtapasztalta ezeket a próbatételeket, így ír erről az első század üldözött keresztyénéinek: „De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek. Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.  Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való példás életeteket. Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.” (1Pét 3:14-17).

               Akik tehát valóban az igazságért szenvednek üldözetést, mert helyesen és igazságosan igyekeznek élni szembeszállva a hamissággal, a csalással és megvédve a jókat, valóban boldogok, mert Krisztus pont ezzel a jellel különbözteti meg őket a gonosztevőktől. Isten népének minden időben számolni kell az üldöztetéssel. Ha ugyanis valaki nyíltan kiáll az igazság mellet, az általában mindig kiváltja a gonoszok gyűlöletét.

                A hamisság képtelen elviselni az igazságot, ahogy a romlott világ sem állhatja az evangéliumot. Pál apostol is erre figyelmezeti fiatal tanítványát, Timóteust: „De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják.” (2Tim 3:12).

               Kálvin azt tanácsolja nekünk, hogy ha pedig Isten kegyelméből éppen egy olyan időszakban élünk, amikor megkímél minket az Úr az ilyenfajta üldöztetésektől, jó, ha ezeken a tanításokon elmélkedve felkészülünk arra, amikor majd ismét ki kell lépnünk a küzdőtérre.

               Az utolsó boldogmondást Jézus még egy mondattal kiegészíti: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.” (Mt 6:11). Itt nem egy kilencedik boldogmondás van előttük, csupán az előzőnek a továbbvitele. Lukács evangélista leírásban ez így szerepel: „Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket, és kitörlik neveteket, mint gonosz nevet, az Emberfiáért.” (Lk 6:22). Nyilvánvalóan vigasztalni igyekezet Jézus az övéit ezekkel a szavakkal, hogy el ne csüggedjenek, ha majd azt tapasztalják, hogy a világ mennyire megveti és gyűlöli őket. Urunk azonban arra is figyelmeztet, hogy akit azonban saját hibájáért üldöznek, az ne dicsekedjék rögtön azzal, hogy ő Krisztus vértanúja, csupán azért mert a hatóság valamilyen bűnért számon kéri őt. Krisztus egyedül azokat nevezi boldognak, akik az ő igaz ügyéért szállnak síkre, aki az evangéliumért szenvednek.

               Az Isten gyermekeinek tehát nem szabad engedniük, hogy az igazságtalanság, a gyalázkodás megtörje vagy elkeserítse őket, sőt inkább azt tanácsolja, hogy ezekben a próbatételekben is legyenek örvendezők: „Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben.” (Mt 5:12/a)

               A boldogmondás végén még egy figyelmezetés áll: „hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5:12/b). Azért teszi ezt hozzá Jézus, nehogy azt reméljék az apostolok és a későbbi követői, hogy verejték és küzdelem nélkül diadalmaskodhatnak.

               Lukácsnál ez még kiegészül ezekkel a szavakkal: „De jaj, nektek, ti gazdagok, mert megkaptátok vigasztalásotokat! Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj, akik most nevettek, mert gyászolni és sírni fogtok! Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal!” (Lk 6:24-26). Lukácsnál csak négy boldogmondás szerepel, így a végén ezzel szemben négy kárhozatás áll. A „jaj, néktek” felszólítással Jézusnak a célja nem, hogy félelmet keltsen az istentelenekben, hanem, hogy felrázza a hívőket, nehogy a világ hiú és csalárd csábításai elaltassák őket. Tudjuk ugyanis, hogy milyen hamar elbizakodunk, amikor jól megy a dolgunk, és milyen könnyen behálóz minket az emberek hízelgése. Ugyanakkor pedig milyen könnyen elkeseredünk vagy éppen az irigység csapdájába esünk, ha azt látjuk, hogy a gonoszok bőségben élnek és dúskálnak a javakban.

               Jézus arra emlékezeti az övét, hogy, akik a világban keresik a boldogságot, vagyis megelégednek a maguk szerencséjével, azok a jövendő életről feledkeznek meg és Isten országáról mondanak le. De tudnunk kell, hogy nem önmagában a vagyon birtoklása bűn. Isten nem zárja ki a mennyből a gazdagokat sem. Csak azt kell mindig figyelembe vennünk, hogy nem a gazdagság teszi boldoggá az embert, sőt gazdagság sokszor kárunkra van, amikor elválaszt minket Istentől, vagy akadályoz minket az Istennek való engedelmességben. Ezért tehát ne a földi dolgokban reménykedjük, mert így a menny ajtaja bezárul előttünk. Az örökkévalót ne cseréljük fel a mulandóval. A gazdagok, a jóllakottak azért vannak nagy veszélyben, a világi kincsek felfuvalkodottá és elbizakodottá teszik őket és így megvetik menyei és örökkévaló kincseket. Ugyanez történik azokkal is, akik vigasságra adják magukat, akik a világ gyönyöreiben merülnek el.

               Az utolsó, jaj, pedig a nagyravágyás ellen szól, ami talán a legáltalánosabb emberi tulajdonság. A legtöbb ember vágyik a népszerűségre, vagy valamiféle elismerésre. Jézus azonban óva inti ettől a tanítványait, rámutatva arra, hogy népszerűség hajhászása, és az emberektől elnyert dicséretnek milyen végzetes következménye lehet. Ezért is mondja Pál a Galata levélben: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1:10). Dietrich Boenfoeffer mondja a „Követés” c, könyvében: „A tanítványok jutalma a világban nem az elismerés, hanem az elvettetés.” Ámen.

 

Hirdetések: 2022.04.24.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 18:00 – bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet 

CÉLADOMÁNY ÚJ ÉNEKESKÖNYVRE:

Céladományokat gyűjtünk új énekeskönyvek vásárlására. A templom minden padsorára szeretnénk kihelyezni egy-egy új énekeskönyvet. Természetesen lehetőség van a magunk számára is vásárolni új énekeskönyvet, de céladományunkkal támogathatjuk a közös használatban levő énekeskönyvek megvásárlását.

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.04.24. Jézus boldogságról tanít (1.)

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 8.

 

Jézus boldogságról tanít (1.)

Olvasmány: Mt 5:1-12

„Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket, és kitörlik neveteket, mint gonosz nevet, az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok! Íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben, mert ugyanezt tették atyáik a prófétákkal.” Lk 6:20-23

 

   Jézus beszédeiben gyakran használta az „Isten országa” kifejezést. Első nyilvános megszólalását is így kezdte: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” (Mt 4:17). Az „Isten országa” egy olyan szó volt, ami mindenkiben erős érzelmeket váltott ki. Izrael népe már régóta várta Isten országának, azaz Isten uralmának eljövetelét. Amikor egy zsidó ember meghallotta az „Isten királysága” kifejezést, akkor a képzeletében eleven képek villantak fel: harci lobogók, csillogó hadseregek, Salamon király korának arany és elefántcsont díszei, és Izrael népének helyreállított dicsősége.

   Jézus szavai nyomán így lázba jött az egész ország, remény ébredt a szívekben, és hatalmas tömegek gyűltek össze, hogy hallgassák a beszédeit. A sokaságban ott voltak azok a lázadók is, akik csak a jelre vártak, hogy Jézus vezetésével egy újabb Róma ellenes szabadságharcot indíthassak el. Ezek a voltak a zélóták, akik egyfajta partizánháborút fojtattak.

   A lázadók a fegyverek erejével akarták megvalósítani Isten országát. Égtek a vágytól, hogy harcolhassanak a rómaiak ellen. Amikor hírt hallottak Jézus fellépéséről, hozzá gyűltek, mert abban reménykedtek ő lesz az új vezérük. A felkelésre való jeladás azonban Jézus részéről sohasem történt meg. Sőt csalódásukra azt is meg kellett érteniük, hogy Jézus nem politikai vagy katonai értelemben beszél Isten eljövendő országáról. A fanatikusok által Jézus iránt táplált rajongó várakozás hamarosan dühös elutasításba fordult, amikor megértették, hogy Jézus nem lesz a vezérük, és nem fog háborút sem indítani.  De ugyanúgy a Jézus körül tolongó tömeg kezdeti lelkesedése is hamarosan csalódottságba fordult át, amikor megértette, hogy az a királyság, amiről Jézus beszél, nem e világból való. Később mégis azzal a váddal ítélték el Jézust a főpapok, hogy királlyá akarta tenni magát. Jézus azonban az őt kihallgató Pilátus számára is egyértelművé tette: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18:36). Mint kiderült, a királyság szó egészen mást jelentett Jézus számára, mint amit a zélóták vagy a rajongó tömeg értett alatta. Jézus arra mutatott rá, hogy kétféle királyság, kétféle világ létezik, kétféle történelem zajlik párhuzamosan.  Az egyik ez a „látható világ”, amiben benne élünk, ez a földi, evilági királyság. Jézus ellenben arra szólítja fel követőit, hogy a „láthatatlan királyságnak”, a „mennyei országnak” legyenek a polgáraivá. Szánják oda az életüket az Isten országa számára, mert az fontosabb és értékesebb, mint bármi más a látható világban. Jézus a legértékesebb igazgyöngyhöz hasonlítja azt az országot, amelyért érdemes minden egyebet odaadni.

1.      Isten országa egészen más…

    Jézus nyilvános fellépését megelőzte a pusztai böjt és a sátán általi megkísértésének a története. Az ördög által megfogalmazott három kísértésben világosan látható, a kísértő ott egy másik utat kínált fel Jézus számára, mint amit az Atya. A sátán tudja azt, hogy Jézus azért jött, hogy Isten országát hozza el az emberek számára. Ezért mielőtt még Jézus nyíltan fellépne és meghirdetné Isten országának eljövetelét, a sátán felkínálja a számára, hogy ezt az „Isten országát” az általa ajánlott módon valósítsa meg. Vagyis Jézus használja a hatalmát a maga hasznára, „változtassa a köveket kenyérré”, azaz válassza a népszerűség útját. Legyen Jézus csodatevő messiás, aki egy látványos jellel, a templom párkányáról leugorva, s majd az angyalok által megmentve, mindenkit elkápráztatva bizonyítja a világ számára, hogy kicsoda ő. Végül pedig válassza Jézus a hatalom, a kényszer és az erőszak útját, vagyis a sátán előtt leborulva, a gonosz eszközeit használva gyorsan megvalósíthatná terveit. A sátán nagy csalása abban van, hogy azt hazudja: „a cél szentesíti az eszközt.” A cél érdekében bármit megtehetsz, ha jó a cél, akkor mindegy, hogy milyen eszközökkel jutsz el hozzá. A történelem során az emberiség már sokszor esett a sátánnak ebbe a csapdájába. Így tettek a keresztes vitézek, amikor Jézus nevében öltek embereket, és ezzel magyarázta a középkori katolikus egyház az inkvizíció kegyetlenkedéseit épp úgy, mint a protestáns egyházak a vallásháborúk idején elkövetett szörnyűségeket és erőszakos cselekedeteket.

   A Biblia azonban világossá teszi, hogy Isten országát nem lehet a gonosz eszközeivel megvalósítani: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Rm 12:21). Jézus soha nem igazolta a „cél szentesíti az eszközt” elvet. Ő nem a nép által elképzelt messiásképnek akart megfelelni, hanem egyedül az Atya akaratának. A könnyű út helyett a nehéz utat választotta, a siker, a népszerűség, a csodálat és a hatalom helyett a szelíd szolgálat útját, az odaadó szeretetet és önfeláldozó szenvedést. Jézus útja a kereszt útja volt.

   Jézus itt a „boldogmondásokban” arra mutat rá, hogy Isten országa egészen más. A mennyek országában a siker és a boldogság éppen ellenkező értékrenden alapul, mint az ember világában. Jézus ugyanis boldognak mondja a szegényeket, a sírókat, az éhezőket és az üldözötteket és nekik ígéri oda Isten országát annak minden áldásával együtt.

   A jézusi boldogmondások megértéséhez tudni kell, hogy bár Jézus itt paradoxonokat használ, ahogy tették ezt az ókori bölcselők és filozófusok is, de részéről mégsem csupán egy szép elméletet, vagy valami képzeletbeli dolgot ajánl a boldog élet megoldásaként, hanem ténylegesen megmutatja a boldogság útját. A paradoxon olyan állítás, amely ellentmondásra vezet, vagy a józanésznek ellentmondó következtetés vonható le belőle. Jézus az általa használt paradoxonokkal azt igyekszik megmutatni, hogy miért igazán boldogok azok, akiknek az állapotát a világban olyan nyomorúságosnak vélik. A boldogmondások megértéséhez ezért mindig szemünk előtt kell tartanunk, hogy Krisztus nem ért egyet azzal, hogy nyomorultak lennének azok, akiket a világ lenéz és megvet, akiket a többségi társadalom kirekeszt és megbélyegez, akiket a gonoszok jogtalanul elnyomnak, és akiket különféle bajok sújtanak. Helytelenül cselekszenek azok, akik az ember boldogságát a jelen állapotával mérik. Isten országában minden fordítva van: „Így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utolsók.” (Mt 20:16)

   Pál apostol Jézus tanítása nyomán így fogalmazza meg azt, hogyan is kell elképzelnünk Isten országát: „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim.” (Rm 12:14-19)

2.      Az igazi boldogság útja

   Az első boldogmondás a szegényeket nevezi boldognak. Lukácsnál ez csupán puszta metaforának tűnik: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa.” (Lk 6:20). Miután azonban sokan átokként és szerencsétlenségként tekintettek a szegénységre, ezért Máté igyekszik még világosabban kifejezni, hogy mit is akar itt Jézus mondani: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5:3). Kétségtelenül igaz, hogy ebben a világban sok ember él szegénységben és kénytelen nélkülözni a legalapvetőbb szükségleteket is. A szegénység és a nélkülözés sajnos minden időben jelen volt az emberiség történetében. Nem ismerünk olyan országot, olyan földi birodalmat, olyan társadalmi berendezkedést, amely képes lett volna teljesen felszámolni a szegénységet. Ezért sokan a szegénységet tartják az emberi boldogság legnagyobb akadályának. Krisztus itt mégis azokat mondja boldognak, akik a szegénység és az azzal járó mindenféle nyomorúság és nélkülözés közepette is Istenhez fordulnak és az ő védelmét kérik.

   Jézus szerint azért boldogok a szegények, mert ők nem kötődnek annyira a világhoz és a világi kincsekhez, hogy ez elválasztaná őket Isten országától. Ezért is találjuk az evangéliumban olyan gyakran Jézusnak ezt a megjegyzését: „Milyen nehezen mennek be Isten országába a gazdagok! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni. ” (Mk 10:23,25). A „lelki szegények” kifejezés így tovább bővíti a boldogmondás jelentéstartalmát. Boldogok azok, akik semmit sem tulajdonítanak maguknak, sőt minden testi bizakodásról lemondva elismerik a maguk nyomorult és szegény voltát. Erre utalnak Jézusnak az ő követéséről mondott szavai is: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (Mk 8:33-34).

   A második boldogmondás így szól:  „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5:4). Az első boldogmondásban kifejtett gondolatnak a megerősítése és továbbvitele ez. Nyilvánvaló, hogy az éhezés és a nélkülözés mindig együtt jár a szenvedéssel és a szomorúsággal, így a boldogsággal semmi sem áll inkább ellentétben, mint a sírás. Itt egy újabb jézusi paradoxon van előttünk. Jézus arra mutat rá, hogy a sírók nem feltétlenül nyomorultak, sőt azt is tanítja, hogy maga a sírás boldog életre segíthet, mert ez készít fel az örök boldogság befogadására, és mintegy ösztönöz is, hogy nem másutt, hanem Istennél keressük a biztos vigasztalást. Pál apostol a Római levélben ezt a jézusi boldogmondást így magyarázza: „Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet.” (Rm 5:3-4).

   A harmadik boldogmondást így adja elénk Jézus: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Rm 5:5). De kik is ezek a szelídek, akikről itt Jézus beszél? Kálvin János kommentárjában ezt a választ adja: „Jámbor és békés emberek alatt Jézus azokat érti, akiket nem háborítanak fel egykönnyen sérelmek, és akik nem zsémbelnek, ha valami megütközés éri őket, hanem készek bármit eltűrni, hogysem ugyanazt cselekedjék, mint a gonoszak.” A Hegyi Beszédben később Jézus részletesebben is kifejti azt, hogy mit is ért ő ezen a „szelídségen”: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosz emberrel, hanem aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!”  (Mt 5:39). A mi emberi gondolataink és érzéseink számára ez roppant nagy ellentmondásnak és képtelenségnek tűnik. Hiszen a mi emberi tapasztalataink szerint a „földet”, az „uralmat”, a „vagyont” és mindazt, ami a megélhetésünkhöz szükséges, általában az erősek, az erőszakosok szerzik meg magunknak és nem a szelídek.  Ráadásul a gonoszak annál merészebben és vadabbul tombolnak és önző módon mindent maguknak akarnak, minél inkább szelíden viselkedik velük szemben valaki.

   Van egy régi közmondás, amely szerint: „Együtt kell üvölteni a farkasokkal, különben a farkasok rögtön felfalják azt, aki bárányként viselkedik.” A világ fiai valóban így gondolkodnak, de Jézus egy egészen más utat mutat meg a számunkra. Ő azokat a szelídeket mondja boldognak, akik nem magukban vagy a fegyvereik erejében bizakodnak, hanem egyedül az Úr oltalmában. A Zsoltáros is ezt hirdeti: „Mert te megszabadítod azokat, akik jobbodhoz menekülnek támadóik elől. Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékában.” (Zsolt 17:7-8). Ha elismerjük, hogy Krisztus az életünk egyetlen őrzője, akkor nem marad semmi más lehetőségünk, mint hogy oltalma alá meneküljünk. Ezért mondja Kálvin azt, hogy „bárányokká kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy nyájához tartozzunk.”

   A negyedik boldogmondás így szól: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5:6). Lukácsnál csak ennyi szerepel: „Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek.” (Lk 6:21). Lényegében ugyanazt az igazságot járja itt körül Jézus, hiszen az éhség és a szomjúság a szegénységet, a nélkülözést épp úgy jelenti, mint a jogtalanság és az üldöztetés elszenvedését. A részletekben mindig benne van az egész. Máté talán azért egészíti ki az „igazságot éhezni és szomjazni” fordulattal, hogy még inkább kiemelje azt a méltatlan bánásmódot, ami az Isten országa és igazsága után vágyakozókat éri ebben a világban. A szegények általában nem nagy dolgokra vágyakoznak, csak azokra az alapvető igazságokra, mint a méltó bánásmód vagy a mindennapi kenyér. De a kegyetlen és önző világban még ez sem adatik meg nekik. De akik Isten kegyelmére bízzák magukat, azok végül mégis részesülnek a „megelégíttetésben”, mert Isten meghallgatja imádságaikat.

   Jézus édesanyja, Mária az Urat magasztaló énekében így tesz erről bizonyságot: „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben, mert rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára… Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel, éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.” (Lk 1:46-53). Ámen.

A kétféle húsvéti hír

 

A kétféle húsvéti hír

Olvasmány: Mt 27,62-28,20

„Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: Legyetek üdvözölve! Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: Ne féljetek! Menjetek el, adjátok hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem. Amikor az asszonyok eltávoztak, íme, néhányan az őrségből bementek a városba, és jelentették a főpapoknak mindazt, ami történt. Azok pedig összegyűltek a vénekkel, és úgy határoztak, hogy sok ezüstpénzt adnak a katonáknak, és így szóltak: Ezt mondjátok: Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk. És ha a helytartó meghallja ezt, majd mi meggyőzzük őt, és kimentünk benneteket a bajból. Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogyan kioktatták őket. El is terjedt ez a szóbeszéd a zsidók között mind a mai napig.” Mt 28:8-15 

 

            „Krisztus feltámadt! - Valóban feltámadt!” – Így szól az ortodox egyház jól ismert húsvéti köszöntése. Ezt húsvéti örömüzenetet hirdeti minden keresztyén egyház az egész világon. Ezt a jó hírt adta tudtul Isten angyala az üres sírnál megjelenő asszonyoknak is: „Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta.” (Mt 28:6). És ezt az örömhírt mondták el az asszonyok a tizenegynek: „félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.” (Mt 28:89. Ez volt a húsvéti örömhír.

            De a Biblia ezzel szemben arról is beszámol, hogy volt egy másik húsvéti hír is, az, amit a főpapok adnak a sírt őrző katonák szájába: „Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk.” (Mt 28:13).

            Az első húsvét alkalmával a Jeruzsálemben élő emberek tehát kétféle húsvéti hírrel is szembesültek. Az egyik hír szerint Jézus sírja azért volt üres, mert Jézus feltámadt a halálból és él. A másik hír szerint pedig azért volt üres sír, mert Jézus tanítványai ellopták a holtestet, azért, hogy egy hamis üzenettel megtévesszék az embereket.

            Ha a jeruzsálemiek helyében lennénk, mi melyik hírt tartanánk igaznak? Melyik forrást tekintenénk a hitelesebbnek? Melyik üzenet szólna meggyőzőbben, az, amelyik Krisztus feltámadását hirdeti, vagy az, amelyik szerint a tanítványok lopták el a testet?

            Ki mond igazat és ki hazudik? Ki terjeszti az örömhírt és ki a hazugságot? Az asszonyok és a Jézus sírját őrző katonák ugyanazt látták: „nagy földrengés volt, az ér angyala leszállt a mennyből, odament, elhengerítette a követ, és leült rá.” (Mt 28:2).

            Ez a két csoport ugyanott volt, ugyanazt látta, mégis két, egymásnak szögesen ellentmondó hírt kezdett terjeszteni, két igen különböző hatással. Nem mindegy, hogy a sír azért üres, mert Jézus feltámadt a halálból, vagy pedig azért, mert tanítványai ellopták a testét. A legkülönbözőbb hírek léteznek egymás mellett - és egyáltalán nem mindegy, hogy mit fogadunk el, és mit adunk tovább. Ugyanakkor nagyon nehéz eligazodnunk a hírek, a temérdek információ világában. Kinek higgyünk ma? Azoknak, akik azt állítják, hogy Jézus feltámadt, vagy azoknak, akik az ellenkezőjéről vannak meggyőződve? Ki mond igazat?

1.)   Kire hallgatunk?

2.)   Mit adunk tovább?

            Milyen hírt fogadunk be? Milyen hírt adunk tovább egész életünkkel? Krisztus feltámadt! - Valóban feltámadt! - szól a tanúságtétel 2000 éve. Ezt a jó hírt öleljük magunkhoz, és ezzel a jó hírrel járjunk ebben a világban! Ámen!

 

 

Igehirdetés: 2022.04.17. - Húsvéti keményszívűség

 

Húsvéti keményszívűség

Olvasmány: Lk 24:13-43

„Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt.” Mk 16:14

 

               A nagypénteki történet azzal ért véget, hogy Jézus halála után Pilátus megengedte arimátiai Józsefnek és Nikodémusnak, hogy levegyék Jézus testét a keresztről, hogy előkészíthessék a temetésre, majd elhelyezhessék egy sírboltba. A temetésnek csak a Jézus követői közül való néhány asszony volt a tanúja. Jézus keresztre feszítése és halála a tanítványait tanácstalanná és csüggedté tette. Úgy látszott, hogy minden, amiben hittek, elveszett. Egyikük, miközben Jeruzsálemből Emmausba gyalogolt, így fejezte ki ezt: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24:21). A tanítványok itt múlt időben beszélnek, azt mondják: „reménykedtünk”, vagyis mostanra már elvesztették a reményüket. A vezetőjük meghalt, az ügy elveszett, nekik pedig el kellett dönteniük, hogy mit tesznek most. Nagyon féltek, de mindez hamarosan változni kezdett. Az üres sír felfedezésével, a feltámadás angyali üzenetével, a feltámadott Úr megjelenéseivel és azoknak a vallástételével, akik látták a feltámadott Jézust, erősödni kezdett a meggyőződés követői között, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból.

               Az asszonyok voltak, akik kora reggel kimentek a sírhoz, hogy megkenjék a testet, és azon aggódtak, hogy ki fogja elhengeríteni a nehéz követ a sír bejárata elől. Amikor megérkeztek a sírhoz, azt látták, hogy a kő már el van hengerítve és angyalok jelentek meg. Természetesen megrémültek, de az angyal elmondta nekik, hogy Jézus teste nincs már a sírban, mert feltámadt a halálból. Az angyal Jézus szavaira emlékezteti őket: „Az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia” (Lk 24:7). Továbbá arra is utasítja az asszonyokat, hogy mondják el a tanítványoknak, hogy Jézus ígérete szerint Galileában még egyszer találkozni fog velük.

               Az asszonyok még mindig remegve, de boldogan tértek vissza a városba. Amikor elmondták a tanítványoknak az örömhírt, a szavaik képtelenségnek tűntek a többiek előtt. Péter és János mégis elmentek a sírhoz, de csak azt tudják megerősíteni, hogy a sír valóban üres. Hazamenve azon gondolkodnak, hogy vajon mi történhetett.

               Az evangélium beszámolójából újra és újra az tűnik ki, hogy a tanítványok nem akarják elhinni, hogy Jézus valóban feltámadt. János evangélista meg is jegyzi: „Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül.” (Jn 20:9). Úgy tűnik a tanítványok nagyon is hitetlenül és kételkedve fogadták a feltámadás hírét, és bizony időbe telt, míg meggyőződtek az igazságról. Csak Jézus többszöri megjelenése után változott meg a véleményük és fogadták el a tényt, hogy Jézus valóban feltámadt és él.

1.      Az emmausi tanítványok esete

               Erről a két tanítványról nem sokat tudunk meg az evangéliumból. Az biztos, hogy ők nem a szűkebb tanítványi kör, nem a tizenkettő közül valók voltak. Minden bizonnyal ők Jézus tanítványainak a tágabb köréhez tartoztak. Azonban életüket örökre megváltoztatta a feltámadott Jézussal való találkozás.

               Később így emlékeztek vissza az eseményekre: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24:32).  A két tanítvány a különös vacsora után, azonnal rohant vissza Jeruzsálembe, hogy elmondja az apostoloknak és a többi tanítványnak mindazt, ami velük történt. Ott értesültek arról, hogy Péter is látta már a feltámadott Jézust.

               Jeruzsálemben, ahol együtt voltak a tanítványok és egymás szavába vágva mesélték el egymásnak, annak a különös napnak az eseményeit, egyszer csak ismét megjelent Jézus. A Mester ekkor még egyszer elmagyarázta követőinek, hogy halála és feltámadása nem véletlenül és nem vártalanul történt, hanem minden az Isten üdvtervének megfelelően történt:  „Be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül.” (Lk 24:44-45). A Feltámadt Jézus végül az összegyűlt tanítványainak még egy fontos  ígéretet tett: „És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” (Lk 24:49). Jézus világossá teszi tanítványai előtt, hogy Ő hamarosan eltávozik a földről, és rájuk, a tanítványok kicsiny csapatára vár a feladat, hogy továbbvigyék a küldetést. Ezek az egyszerű emberek, akik hallgatták és követték Jézust, látták őt meghalni, sokszor talán gyáván viselkedtek, de ezen túl nem maradtak egyedül, mennyei erővel, a Szentlélek erejével töltekeztek be. A tanítványok világosan megkapták a feladatot: „és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk.” (Lk 24:47-48). A tanítványok miután Betániában búcsút vettek Jézustól, nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe és megkezdték küldetésük betöltését, az evangélium hirdetését, hogy ez egész világ megismerje az örömhírt.

 

2.      A tizenegy tanítvány keményszívűsége

               A húsvéti történeteket olvasva újra és újra találkozunk azzal a megjegyzéssel, hogy a tanítványok keményszívűek, kételkednek és képtelenek elhinni, hogy Jézus feltámadt. Hallunk a magdalai Máriáról, aki látta a Feltámadott Jézust, elmondta a hírt a többieknek, de azok nem hittek neki. De az Emmausból visszatérő két tanítványnak sem hittek a többiek. Így amikor Jézus végül megjelent ott, ahol együtt volt mind a tizenegy tanítvány, kénytelen feddéssel kezdeni a mondanivalóját: „és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt.” Mk 16:14

               Ez a hitetlenség különféle formában ott van mind a négy evangéliumnak a feltámadásról szóló beszámolójában. Máté úgy írja le Jézus és a tanítványok találkozását, hogy amikor meglátták Jézust, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket. Lukács arról számol be, hogy amikor az asszonyok hírül vitték az angyal üzenetét Jézus feltámadásáról, üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik. Később pedig, bár már tudtak arról, hogy az Úr megjelent Simonnak, és erről be is számoltak az Emmausból visszatérő két tanítványnak, éppen amikor ezt újságolták, Jézus megjelent közöttük, de ők megrettentek és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Jézus megkérdezte őket: „miért rémültetek meg és miért támadt kétség a szívetekben?” (Lk 24:28). János evangéliumából pedig jól ismerjük a hitetlenkedő Tamás történetét.

               A húsvéti történetet, a feltámadásról szóló evangéliumot megdöbbentő módon áthatja a hitetlenség, a kétség, annak ténye, hogy még Jézus tanítványai sem hittek.
Kétségtelen tehát, hogy még Jézus legközelebbi tanítványai is hitetlenkedtek. Az evangéliumok őszintén beszámolnak erről a hitetlenségről.  Jézus pedig erőteljesen számon is kérte a tanítványait emiatt és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket. És ez még egészen visszafogott fordítása az eredeti fogalmazásnak, ahol még keményebb kifejezés szerepel.

               Márk beszámolója teljesen egybevág Lukács leírásával a két emmausi tanítvánnyal folyatatott beszélgetésről, ahol Jézus szintén keményen fogalmazott: „Ó, ti balgák, milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megírtak a próféták!” (Lk 24:25).

               Ezek a kemény szavak azonban azt is mutatják, hogy a feltámadásban hinni Jézus szerint reális és logikusan következtethető lehetőség volt a tanítványok számára. Jézus nem olyat kért számon rajtuk, ami lehetetlen lenne a tanítványok számára. A János evangéliumában arról olvasunk, hogy Tamás feltételeket szab: „ha nem látom és nem érintem a szegek helyét, nem hiszem.” (Jn 20:25). Amikor pedig Jézus újra megjelenik közöttük, pont ezekkel a szavakkal szólítja meg Tamást: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20:27). Jézus többször is megjelent a tizenegy tanítvány között, bizonyítva, hogy él. Sőt, amikor még ez sem volt elég arra, hogy higgyenek, mert egy szellemnek hitték csupán őt, akkor Jézus nagyon gyakorlatiasan enni kért tőlük, majd a szemük láttára elfogyasztotta az ételt, igyekezett meggyőzni őket. Sorolhatnánk még tovább is az evangéliumok alapján, hogy hányféle gesztust tett Jézus, hogy hitre segítse a hitetlen és keményszívű tanítványait.

               Jézus a keményszívűséget a hitetlenséggel köti össze. Ha keményszívűséget csupán az érzéketlenséggel vagy a gőggel azonosítjuk, az félre visz minket, mert a Biblia szóhasználatában a keményszívűség több ennél. A legvilágosabban ezt ott látjuk, amikor Jézus a farizeusok kovászától óvja tanítványait: „hát még mindig nem veszítek észre, nem értitek, még mindig ilyen keményszívűek vagytok, van szemetek és mégsem láttok, fületek van és mégsem hallotok, nem is emlékeztek, még mindig nem értitek?” (Mk 8:17-18). Ez a keményszívűségnek a legpontosabb meghatározása. A magvető példázatában idézett ézsaiási prófécia is ugyanerről beszél: „Látva nem látnak, hallva nem hallanak, így szívükkel nem értenek.” (Mt 13:13). Ámen.

Igehirdetés: 2022.04.10. Virágvasárnap

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 6.

Virágvasárnap

Olvasmány: Mk 11:1-26

„Elvitték tehát Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, ő pedig felült rá. Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; az előtte haladók és az őt követők pedig ezt kiáltották: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa! Hozsánna a magasságban!” Mk 11:7-10

 

               Jézus küldetése Jeruzsálemben ért véget. A virágvasárnap történetének leírásából megtudjuk, hogy Jézus hogyan érkezett meg Jeruzsálembe, ahol utolsó napjaiban a zsidó vezetők növekvő ellenségeskedéseivel kellett szembenéznie. Jézus ezekben a napokban főleg az ítéletről tanított, majd három meglepő dolgot is végrehajtott, amellyel szimbolikusan ábrázolta az Isten eljövendő országának természetét, úgy ahogyan az ószövetségi próféták dramatizálták Isten üzenetét jelentőségteljes szimbolikus cselekedeteikben. Jeremiás próféta például egy korsót tört össze, ezzel jelképezve, hogy Isten össze fogja törni Izraelt. Ézsaiás próféta pedig meztelenül közlekedett Jeruzsálem utcáin, hogy így szemléltesse, miként fogja megalázni Asszíria Egyiptomot és Etiópiát.

               Jézus utolsó tettei valóban prófétai vonásokat hordoznak magukon, és azt ábrázolják, ami hamarosan be fog következni. De Jézus tettei egy sokkal mélyebb jelentéssel is bírnak, mert ő több mint próféta, ő Messiásként cselekszik, mert ő az Isten Fia.

1.      Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe

               Ennek a kornak jól ismert jelensége volt, hogy egy-egy győztes uralkodó bevonulását hatalmas tömeg ünnepelte. A király általában fehér lovon ült, vagy díszes harci kocsin vonult be hadvezérei társaságában, az újjugó tömeg pedig virággal és vörös szőnyeggel fogadta őt. Jézus virágvasárnapi bevonulása Jeruzsálembe valóban királyi bevonulás volt. Ezzel a jelképes cselekedetével Jézus azt fejezte ki, hogy Isten visszatér Jeruzsálembe, hogy királya legyen Izraelnek és a nemzeteknek. Jézus tehát valóban igényt tart a Dávid trónjára. Ezt az eseményt olyan fontosnak tartották az evangélisták, hogy mindegyik evangéliumban megtalálható. Az evangélisták Jézus tettében Zakariás próféciájának beteljesedését látják: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9:9). Zakariás próféta könyve ugyanis úgy ábrázolja Izrael királyát, mint aki egy katonai győzelem után tér vissza Jeruzsálembe. A történelmi leírások szerint történt már hasonló esemény Jeruzsálemben. Mintegy másfél évszázaddal Jézus születése előtt így vonult be Jeruzsálembe Makkabeus Júdás, miután győzelmet aratott Izrael ellenségein, a szeleukidák felett. A győztes királyt örömteljes éljenzéssel fogadta Jeruzsálem népe. Makkabeus Júdásnak pedig az volt az első dolga, hogy megtisztítsa a templomot, amit korábban a pogányok megszentségtelenítettek. Antiokhosz, Epiphanesz szír uralkodó, ugyanis pogány oltárt állíttatott fel, ahol disznóhúst áldoztak fel.

               Izrael királyának az egész világra kiterjedő uralma, amelyet már régóta vártak, azonban akkor nem valósult meg Makkabeus Júdással. Így a zsidók újabb királyra vártak, aki majd megalapozza Dávidnak és a prófétáknak ígért, egész világra kiterjedő királyságot. Egy olyan királyra vártak, aki Makkabeus Júdás nyomában járva végre valóban betölti a zakariási próféciát. Közben más „királyok” is jöttek, akik követték Makkabeus Júdást a trónon, de egyikük sem hozta el Isten királyságát.

               Ilyen előzmények után félreérthetetlen, hogy Jézus igényt tart a dávidi királyi címre. Ugyanúgy vonul be Jeruzsálembe, messiásként jön, hogy Izrael trónját követelje, és felállítsa a királyságot, amelyet Júdás Makkabeusnek nem sikerült felállítania. A jeruzsálemi tömeg érti Jézusnak ezt a jelképes tettét, és kiáltásaikkal, üdvözléseikkel és dicséreteikkel köszöntik az érkező Jézust. A sokasság a 118. zsoltárból idéz: „Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Ó, URam, segíts meg! Ó, URam, adj szerencsét! Áldott, aki az ÚR nevében jön!” (Zsolt 118:24-26).

               Valójában azonban sem Jeruzsálem népe, sem pedig a tanítványok nem értették meg, hogy milyen király Jézus. A zsidók egy harcias Messiást, egy hadvezért vártak, aki majd szabadságharcot indít és megszabadítja népét a római uralom alól. Máté, aki elsősorban zsidóknak írja az evangéliumát, ezért azt hangsúlyozza elbeszéléseiben, hogy Jézus úgy jött el, mint egy szelíd és alázatos király. Zakariás próféta szavait idézve rámutat: „Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9:9). Az állat, amit Jézus a bevonulásra választott, egy szelíd igavonó állat volt, nem pedig a katonai hódításhoz illő harci paripa, mert Jézus nem háborúzni, hanem békét hozni jön. Jeruzsálem lakói azért nem ismerték fel meglátogatásuk idejét, mert félreértették a király természetét, aki szelíd, és szolgálni akar, nem pedig háborúzni és zsarnokoskodni. Napokon belül ugyanez a tömeg már Jézus vesztét követeli majd: „Feszítsd meg! Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19:15).

2.      Jézus ítéletet tart a templom felett

               Jézus második messiási cselekedete virágvasárnapon az volt, hogy ítéletet tartott a templom felett. Mivel az ókori Közel-Keleten mindig is szoros kapcsolat volt a vallás és a politika között, a győztes király bejövetelét gyakran követte a templomba való megjelenése, ahol áldozatot mutatott be, köszönetet mondva az isteneknek. Ebben az időben a jeruzsálemi templom volt a legfontosabb szimbóluma a judaizmusnak, úgy tekintettek rá, mint arra a helyre, ahol Isten lakozik a népe között. Az áldozatok által a hűtlen Izrael helyrehozhatja a törést, amelyet a szövetségi kapcsolaton ejtett bűneivel. Emellett a templomnak vallási, politikai, gazdasági és szociális jelentősége is volt. Mindenekelőtt pedig a templomhoz kötődött a zsidók reménysége Isten eljövendő országával kapcsolatban. Mivel Júdás Makkabeus egyszer már megtisztította a templomot, Izrael népe hitt abban, hogy Isten egy napon visszatér ide, hogy felállítsa trónját, és innen fog uralkodni az egész világra kiterjedő országán. Így szólt Malakiás próféciája: „Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az ÚR, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már!” (Mal 3:1). Azt is elmondja a próféta, hogy amikor Isten visszatér a templomába, akkor ítéletet fog tartani a templom és népe felett. Isten ledönti majd trónjukról az igazságtalan uralkodókat és megtisztítja Jeruzsálemet a pogány népektől.

               Jézus, bár megtisztítva a templomot egy rövid időre helyreállítja annak szentségét, de azt is látja, hogy ez kevés, mert a nép nem akar változni, megtisztulni, ezért siratja Jeruzsálemet: „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19:41-44).

               Jézus azért sír tehát, mert Izrael népe félreértette Isten Fiának az eljövetelét. Az Ő eljövetele valóban ítéletet jelent, de nem a pogányokon, hanem a saját népén, a gyümölcstelen Izraelen való ítéletet. Jézus már a korábbi szolgálatai során is sokszor kijelentette, hogy a hitetlen népre ítélet vár. De most a virágvasárnapi bevonulása alkalmával látjuk ezt az üzenetet teljes valójában kibontakozni. Amikor Jézus ítéletet tart a templom felett, szimbolikusan kifejezi mindazt, amiről eddig is tanított. Nem véletlen ezért az sem, hogy a templom megtisztításának leírását Márk evangéliumában megelőzi a gyümölcstelen fügefa megátkozásának a leírása.  Ahogy a templom megtisztítása, úgy ez is messiási és prófétai tett, amely az ítéletet szimbolizálja a gyümölcstelen nemzeten.

               Azon a helyen, amely a nemzet szimbolikus központja, Jézus kiűzve az árusokat, és felborítva a pénzváltók asztalait, egy kis időre megtisztítja a templomban zajló istentiszteletet. Jézus ezzel a szimbolikus jellel előre kiábrázolja a templom végső pusztulását. Erre utalnak Jézus szavai is: „Nincs-e megírva: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára?” Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (Mk 11:17). Jézus itt Ézsaiás próféta szavait idézi, aki szerint a jeruzsálemi templomnak az imádság házaként kellene szolgálnia minden nép számára. Vagyis olyan helyként, ahová bármilyen népből való emberek eljöhetnek, hogy megismerjék az élő Istent. Isten eredetileg azért választotta ki Izrael népét, hogy általuk minden nép megismerje Istent és szövetségre lépjen az Urral.

               Az a templom azonban, amelybe most Jézus belépett, nem töltötte be ezt a funkciót. Izrael nem volt hajlandó befogadni a pogányokat és idegeneket, inkább kizárta őket az imádság házából. Izrael az ő kiválasztottságát az elkülönülés privilégiumává alakította, ahelyett hogy engedelmeskedve Isten elhívásának, a világ világosságává lett volna, inkább elzárkózott.  A templomra ezért ítélet várt, hogy egy új „templom”, Jézus feltámadt élete Isten megújult népében világosság lehessen a nemzetek számára, ahogyan azt Isten akarta.

3.      A fügefa megátkozása és elszáradása

               Ez Jézusnak a harmadik messiási cselekedete ezen a napon. Messiási és prófétai tett ez is, amely az ítéletet szimbolizálja a gyümölcstelen nemzeten. Jézus Krisztus király, próféta és pap. A virágvasárnapi történetben láthatjuk mind a hármat együtt. Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe és királyként üdvözli őt a tömeg, ahogy arról Zakariás jövendölt. De Jézus, beérve Jeruzsálembe, prófétaként szól és cselekszik, a történetnek a vége pedig az, hogy ahogy azt a Zsidókhoz írt levél mondja, hogy mint főpap, Ő lesz egy személyben az áldozó és az áldozat. Feláldozza önmagát úgy, ahogy arról Ézsaiás is jövendölt, a szenvedő Messiásról szólván. Csak így tudjuk ennek a történetnek ezt a megdöbbentő részét, a fügefa megátkozását megérteni. Jézus odament a fügefához, gyümölcsöt keresett rajta, s mivel semmit sem talált,  ezt mondta: „Senki ne egyen rólad gyümölcsöt soha többé!” (Mk 11:14). De Márk hozzáfűz még egy megjegyzést: „mert nem volt fügeérés ideje.” (Mk 11:13).

               Miért kereste Jézus a gyümölcsöt, ha nem volt itt az érés ideje? Hiszen Jézus bizonyára jól tudta, hogy nem akkor van a fügeérés. Vagyis amit itt Jézus tesz, az egy prófétai cselekedet volt. Márk ezzel a különös megjegyzéssel arra utal, hogy egészen sajátos időben történik ez az esemény, azaz ez az esemény egy másik, jelentősebb eseményre világít rá. Jézus nem sokkal később így szólt tanítványaihoz: „Tudjátok, hogy két nap múlva lesz a páska ünnepe, és az Emberfia átadatik, hogy megfeszíttessék.” (Mt 26:1). Tehát ez az idő az, amikor az Ige testté lett és közöttünk lakozott, ez az idő az, amikor a világosság a sötétségben fénylett, de a sötétség nem fogadta be. Ez az idő az, amikor az Ige az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Ez az idő az, amiről azt mondja Márk, hogy nem volt gyümölcstermő idő. Isten népe nem termett gyümölcsöt. Az, amit tehát Jézus tesz, prófétai tett. És ugyanúgy teszi ezt, ahogy az Ószövetség nagy prófétái, akik időnként egészen abszurd dolgokat vittek végbe, hogy jelképes cselekményekkel ábrázolják ki az isteni üzenetet. Ezt teszi most Jézus is.

               Jézus királyként vonult be Jeruzsálembe és prófétaként szólt és cselekedett ott. Azt ábrázolja ki prófétai tettével, amit majd maga Isten fog tenni az ő népével, ha meg nem térnek.  Emberileg nézve lehet azt mondani, hogy korán keresi Jézus a gyümölcsöt, de ha Ő keresi, akkor annak valami más a jelentése, nem az éhes ember türelmetlensége, ez figyelmeztetés, prófétai jel.

               Az apostolok levelei újra és újra arra buzdítják a keresztyéneket, hogy a hit jó gyümölcseit kell teremniük. De Keresztelő János is ezt hirdette. Amikor sokan kimentek hozzá ijedelmükben, mert valami apokaliptikus fenyegetést hallottak ki a beszédéből, mivel azt hirdette, hogy jön valaki, akinek szóró lapát lesz a kezében, s a fejsze pedig a fák gyökerére vettetett, akkor kérdezték, hogy mit tegyenek? A válasz pedig ez volt: „Teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket!” (Lk 3:8). Ez volt minden időben a próféták sürgetése, ezzel zaklatták a népüket alkalmas és alkalmatlan időben.

               Amikor Jézus prófétaként megítéli a terméketlen fügefát, Péter megrökönyödve állapítja meg: „Uram, a fügefa, amit megátkoztál, nézd, kiszáradt!” (Mk 11:20). Mindez pedig valóban jövendölés és prófécia, ami nem sok nap múlva, be is teljesedik. Beteljesedik az is, hogy föltámadt, és az is, hogy halálával és föltámadásával feloldoz bennünket a vétkeink és bűneink, a gyümölcsöt hazudó terméketlenségünk összes terhe alól.

               Ne ijedjünk meg, ha Isten Igéjét hallva, ma nekünk is azt kell mondanunk, hogy: Uram, nincs gyümölcs, csak levél! Jézus, ezzel a különös prófétai mozdulattal, hogy gyümölcsöt keres ott, ahol nincs gyümölcs, és akkor keresi, amikor nincs gyümölcstermés, maga áll oda a meddő és terméketlen helyére és helyette ő vágattatik ki. Hogy aztán általa a terméketlen is gyümölcsöt teremhessen.

               Ezért jött Jézus, a király, a próféta, és a pap, és ezért kell nekünk minden helyzetünkben, örömben és bánatban, győzelemben és veszteségben, békében és háborúságban egyaránt Jézusunkhoz folyamodni. Boldog a szolga, aki majdan ezt hallja az ítéletkor:  „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” (Mt 25:21). Ámen