Igehirdetés: 2021.06.27. Habakuk – a gonosz problémája

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 70.

 

Habakuk – a gonosz problémája

Olvasmány: Hab 2:1-20

„Eldöntött dolog már, amiről kijelentést kaptál, hamarosan célhoz ér, és nem okoz csalódást. Ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el. Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” (Hab 2:3-4).

 

               Az Úr Júdát, a saját népét annak bűnei miatt egy másik, még nálánál is bűnösebb nemzet, a babiloniak által fenyítette meg. Habakuk próféta könyve Istennek ezzel a fenyítésével kapcsolatosan fogalmaz meg zavarba ejtő kérdéseket. Ha Isten igazságos, miért tesz ilyet? Amikor a saját népe a bajban hozzá kiált szabadulásért, Isten miért hallgat? Az Úrhoz intézett imádságok és könyörgések miért maradnak meghallgatás nélkül?

               Isten a Habakuknak adott próféciákon keresztül válaszol. Rámutat arra, hogy ezek a kérdések Isten szuverenitásának időtlen tanításával vannak összefüggésben. Isten népének meg kell értenie, hogy az Úr a maga módján és a maga idejében számol le a gonosszal. Addig is az igaz embernek töretlenül bíznia kell Istenben.

               Habakuk könyve nem is annyira a próféta igehirdetéseinek a gyűjteménye, sokkal inkább a próféta Istenhez intézett kérdéseinek, problémáinak a gyűjteménye. Szétnézve a szülőföldjén Habakuk mindenhol csak erőszakot és jogtalanságot látott, s ez arra indította a prófétát, hogy panasszal és nehéz kérdésekkel ostromolja az Urat.      

               Kétségbeesésében és csalódottságában magát Istent kérdezi: „Miért virulnak a gonoszok, az igazak pedig miért szenvednek? Miért van annyi igazságtalanság a földön? Miért nem tesz Isten semmit a helyzet orvoslására?” Isten válasza azonban még Júda kétségbeejtő állapotánál is megdöbbentőbb. Az Úr kijelenti a prófétának, hogy a látszat ellenére Ő nagyon is sokat tesz a népéért. Célja, népének megtisztítása, amit egy a júdeaiaknál is romlottabb nép, a kaldeusok által visz majd végbe. A próféta döbbent hitetlenkedéssel reagál Isten szavaira: „A Szent Isten, hogyan tehet ilyet?” Miközben Isten türelmesen válaszol felháborodott prófétája kérdéseire, annak szívében lassan megváltozik valami. A haragot és dühöt a hittel teljes imádság és a dicséret szavai váltják fel.

               Habakuk személye és története arra tanít bennünket, hogy merjünk a nehéz kérdéseinkkel Istenhez fordulni. De készüljünk fel arra is, hogy a válasz esetleg teljesen más lesz, mint amire számítottunk. Emberi oldalról, földi szempontból nézve Isten mennyei dolgai nem mindig értelmezhetőek világosan. Ha Habakuk akarata érvényesült volna, akkor Isten ítélete pusztító viharként söpört volna végig Júdán, méghozzá azonnal. De Isten, hosszútűrő és kegyelmes.  A számunkra ez sokszor hallgatásnak és tétlenségnek tűnik. Habakuk idején az igazságtalanság és a gonoszság nem szűnt meg azonnal. Isten azonban a maga idejében cselekedett, amikor végül a babiloniak által elpusztította Júdát. Az Úr nem várja tőlünk azt, hogy megértsük őt, csak azt, hogy járjunk hitben és bízzunk az ő hatalmában.

1.      Miért hallgat Isten?

               Habakuk próféta panasszal indítja írását. Hazája helyzetét számba véve mindenhol igazságtalansággal, erősszakkal és gonoszsággal találkozik. Hiába imádkoznak a hívők, Isten nem válaszol.  Az Úr úgy tűnik néma és láthatatlan: nem avatkozik közbe, nem akadályozza meg a rosszat, nem bünteti meg a gonoszokat, nem orvosolja az igazságtalanságot, nem segít a bajbajutottakon. A próféta panaszát közvetlenül Isten elé tárja. Az Úr válaszol a próféta panaszaira, de a válasz egészen más, mint amire Habakuk számított. Isten kijelenti, hogy népének megbüntetésére elküldi a babiloniakat, akik elpusztítják majd Júdát. Habakuknak most van csak igazán oka a panaszra. Ő úgy látja, hogy Isten részéről ez nem igazságos, hogy a bűn útjára tért népét egy még bűnösebb nép által bünteti meg. A próféta felháborodott szavakkal hányja mindezt Isten szemére és várja, hogy Isten igazságot szolgáltasson.

               Nem tudjuk pontosan, hogy mennyi ideig kellett várnia Habakuknak a válaszra, de azt tudjuk, hogy Isten olyan magyarázattal szolgált, ami megnyugtatta és reménységgel töltötte el a próféta szívét. Habakuk nemcsak azt értette meg, hogy miként viszonyul Isten a gonoszsághoz, de a szíve megtelt hittel és hálával, ezért a könyve, amely panaszáradattal kezdődött, végül Istent dicsérő énekkel zárul.

               Habakuk két dolgot értett meg az Úr válaszából. Először is azt, hogy Isten nem igazságtalan, mert az erőszakos és öntelt babiloniakra ugyanaz a fegyver fog lesújtani, mint amelyet ők használtak mások ellen. Ahogy egykor ők pusztítottak el más országokat, ugyanúgy pusztul majd el az ő országuk is. Az Úr kijelenti Babilonról: „Házad gyalázatára vált, amit kiterveltél. Önmagad ellen vétkeztél, amikor sok népet tönkretettél, mert a kő is igazságért kiált a falból, és a tetőgerenda válaszol neki. Jaj annak, aki vérontással épít várost, és aki álnoksággal emel várat!” (Hab 10:13). Látszólag a gonosz uralja a földet, ám fáradozása hiábavalónak bizonyul, és végül önmagát emészti fel.

               A másik dolog, amit megértett Habakuk, hogy jóllehet Isten sokáig hallgatott, de ez nem azt jelenti, hogy magára hagyta volna népét. Isten nem néma és nem süket, Ő hallja a hozzá fohászkodók szavát és a maga idejében cselekszik is. Hosszan tűr, de nem hagyja annyiban az igazságtalanságot, sem a maga dicsőségének csorbítását: „De a föld tele lesz az ÚR dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.” (Hab 2:14). Isten egy különös látomással is megajándékozta prófétáját, amelyben Habakuk látta az Úr dicsőségét, s ennek hatására panaszos hangulatát az öröm váltotta fel: „De én vigadozni fogok az ÚR előtt, víg örömre indít szabadító Istenem. Az ÚR, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.” (Hab 3:18-19). Megértette, hogy mivel a jövő Isten kezében van, ezért a hívő mindig belekapaszkodhat ebbe az igazságba: „de az igaz ember a hite által él.” (Hab 2:4/b). A próféta a könyvének záró mondataiban gyönyörűen írja le, hogy mit jelent hit által élni. Most már bizonyos abban, hogy bármilyen kemény is legyen az élet, ő akkor is örvendezni fog és az Úrban talál támaszt

               A próféta nem kapott minden kérdésre kimerítő választ. Mert mi emberek nem láthatunk mindig bele Isten tervébe. Sokszor nem értjük miért tűr olykor hosszan az Úr és miért nem vet véget még a gonosz uralmának. De abban bizonyosak lehetünk, hogy Isten tartja kezében az irányítást. Ő nem néma és erőtlen, aki tehetetlenül tűrné a rosszat. Minden látszat ellenére Isten irányít. A gonosz pedig a saját logikus megsemmisülése felé halad és egy nap majd Isten dicsősége tölti be a földet. Habakuk nem kínál bizonyítékokat, csupán feljegyzi, amit Isten feltárt előtte.  A hívő ember reménysége és öröme a körülmények ellenére is az Istenbe vetett hitből táplálkozik. A prófétának az igaz hitről szóló tömör és világos megfogalmazásait többször is idézik az Újszövetségben. Bár maga a próféta valószínűleg nem érte meg, de szavai beteljesedtek, Babilónia végleg elpusztult. Ma már csupán a romjai és történelmi feljegyzések emlékeznek meg róla.

2.      Isten a történelem Ura!

               Az élet gyakran igazságtalannal tűnik. Ugyan mit követtek el azok a gyerekek, akik Kalkutta, Rió de Janeiro vagy valamelyik  afrikai nagyváros nyomoregyedeiben nőnek fel. Miért jutnak hatalomra olyan diktátorok, mint Hitler, Sztálin vagy Szaddám Husszein, hogy emberek milliói felett zsarnokoskodjanak? Miért halnak meg a jóravaló emberek fiatalon, miközben az aljasok és hitványok magas kort érnek meg? Habakuk is ilyen kérdéseket tett fel: „Miért kell látnom a romlottságot és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény van szemem előtt. Folyik a per, és viszály támad.” (Hab 1:3).

               Mindnyájan küszködünk hasonló kérdésekkel. Néha nehéz meglátnunk, hogy Isten mi módon irányítja a történelem menetét és tartja kezében azt a korszakot, amiben élünk. Az is nyilvánvaló, hogy világunkban a legtöbb történés az ember romlottságából fakad. Az ember romlottsága mögött pedig a sátán befolyása áll. Isten ennek ellenére tud minden történésről, és végső soron mindent az ő dicsősége szolgálatába állít majd.

               Ezért, amikor újságot olvasunk, vagy a tévében megnézzük a híradót, próbáljunk meg korunk eseményeire ne önmagukban tekinteni, hanem Isten terve alapján értékelni őket. Így az önmagában sokszor szomorú, tragikus és félelmet keltő hírek is arra ösztönözhetnek bennünket, hogy képesek legyünk minden helyzetben Isten akaratának megvalósulásáért imádkozni. Habakuk története arra tanít minket, hogy minden helyzetben hálát adhatunk Istennek, mert egy nap az Ő dicsősége tökéletesen nyilvánvalóvá lesz, és akarata maradéktalanul beteljesül.

               A Biblia újra és újra megismétli ezt az alapigazságot, hogy Isten szuverén módon irányítja az emberi történelmet. A próféták pedig ehhez kapcsolódóan újabb és újabb részleteket jelentettek ki Izrael történelméről, az eljövendő Messiásról és az utolsó időkről. De a próféták nem jövendőmondók voltak, hanem annak az Istennek üzenetvivői, aki ezeket a dolgokat elrendelte és a maga idejében véghez is viszi.

               A bibliai hit eltérően a buddhizmustól vagy a hinduizmustól rendkívül komolyan veszi a történelmet, hiszen Isten is azt teszi. A Teremtő Isten annyira komolyan veszi a történelmet, hogy nemcsak megteremtette és útjára indította ezt a világot és annak történetét, de azt is elhatározta, hogy Ő maga is megjelenik benne, hogy végül ígérete szerint egy nap majd véget is vessen neki. A biblikus szemlélet alapján a történelem nem egyfajta képtelenség, vagy merő véletlenek sorozata, amit el kell viselni, nem illúzió, amit el kell oszlatni, és nem is végtelen körforgás, amiből ki kell lépni. Sokkal inkább döntő, értékes és megismételhetetlen pillanatok sorozata, amelyek valahová el akarnak vezetni minket. A történelem Isten terve, amit ő tart kézben és ő visz végbe.

               Isten a világ kezdete óta mindenről tud, hiszen minden az ő terve szerint alakult: „Hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a népek, amelyeket tulajdonomnak neveztem. Így szól az Úr, aki ezeket öröktől fogva ismertté tette.” (ApCsel 15:18). Ez a terv mindent magában foglal, ami csak megtörténik a földön: „Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik.” (Ef 1:10-11). Isten nemcsak ismeri a tervet, hanem irányítja is:  „Amit csak akar az ÚR, megteszi az égen és a földön és a mélységes tengerekben.” (Zsolt 135:6). A végső cél pedig az ő dicsősége: „hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk Krisztusban. Őbenne pedig titeket is, akik hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek, eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.” (Ef 1:13-14).

               Ilyen a mi szuverén Urunk, aki az emberi történelmen keresztül úgy munkálkodik, hogy végbevigye szándékait, aki igéjén keresztül kijelenti magát nekünk, és aki azon van, hogy minket közelebb vonjon magához szeretettel, irgalommal és kegyelemmel.

3.      Az igaz hit ereje

               A próféta valami nagyon fontosat értett meg, amikor ezt írta: „Az igaz ember hite által él.” (Hab 2:4/b). Vagyis a világban folyik minden ugyanúgy tovább, ahogy ezt Habakuk látta, és ahogy ezt mi is látjuk. Sőt sokszor, az egész helyzet csak egyre rosszabb lesz. Ez látszólag nem túlságosan biztató a számunkra. De Isten elárulja számunkra a történet végét is. A világban valóban egyre rosszabb lesz minden, míg végül mindenki, szabadulás és Szabadító után nem kiált. A Szentírás azt mondja, hogy akkor nyilvánvalóan, látható módon megjelenik egy hamis szabadító, az Antikrisztus, és felajánlja, hogy majd ő megszabadítja az emberiséget. Kínál megoldást. Ennek bizonyos értelemben a jeleit már ma is lehet látni. Sóvárognak az emberek egy átfogó megoldás után. Csak már béke lenne! Mert valahol mindig háború van. Jönne már valaki, aki rendet csinál ebben a nyomorult világban! A béke és a szabadság utáni vágy ott van az emberek szívében. De a gonosz ezzel könnyen vissza is élhet.

               Ki képes megmaradni az igazságban, a gonoszságnak és hamisságnak ebben a mindent elsöprő áradatában? Az, aki Krisztusban van. Akit Isten igaznak nyilvánít, mert letette az egész életét Jézus keresztje alá. Elfogadja a bűneire a bocsánatot, hiszi a megváltást. Krisztussal és Krisztusból akar élni.

               Habakuk kijelenti, hogy az igaz ember minden időben hit által fog élni. Tehát nem sodródik a történelem eseményeivel, és nem omlik össze a próbatételek vagy az üldöztetés alatt, és nem dől be az Antikrisztus hazugságainak sem. Az igaz ember hite által fog élni. Nem félelemben és rettegésben, hanem Jézus Krisztust követve. Nem túlélni és megúszni akarja a dolgokat, hanem vállalva a hitért az üldöztetést és a halált is, mert az igaz ember hitből él. Él örökké, mert el nem múló kincse van.

               Ha az ember hit által Istenre bízza magát, akkor mindig megérti majd Isten szavát és vezetését. Akkor jól dönt, akkor él örökké, el nem múló módon. Az Ige szava bíztat minket: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5.17).                      

        Nézzünk fel Jézusra! Emeljük fel a csüggedt tekintetünket. Vigyük eléje kérdéseinket és kételyeinket! Öntsük ki előtte panasszal, keserűséggel megtelt szívünket.  Engedjük, hogy az Úr a mi szívünket is átformálja, ahogy a próféta szívét is átformálta. Adjunk hálát annak, Aki nem hagyott el minket, aki ma is a Történem Ura, aki megítéli a gonoszt, és igazságot szolgáltat az igaznak, s aki mindent javunkra fordít! Ámen.

              

Igehirdetés: 2021.06.20. Náhum – Ninive ideje lejárt!

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 69.

 

Náhum – Ninive ideje lejárt!

Olvasmány: Náhum 1:1-14

„Ha megharagszik, ki állhat meg előtte, izzó haragjának ki állhat ellene? Lángoló haragja árad, mint a tűz, még a sziklák is szétporladnak tőle. Jó az ÚR! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül. De elsöprő áradattal vet véget ellenfeleinek, ellenségeit sötétség üldözi.” (Náhum 1:6-8)

  

               Jónás igehirdetése nyomás Ninive megtért és így Isten megkegyelmezett a városnak. Mintegy száz év elteltével lépett fel Náhum próféta. Az ő idejére azonban Ninive még istentelenebbé vált, mint amilyen Jónás idejében volt. Az a megtérésre és megújulásra kész lelkület, ami Jónás látogatása idején jellemezte a várost, már semmivé lett. Az egész akkor ismert világot rémületben tartó ninivei erődítmény bevehetetlennek tűnt. Az asszírokról mindenki azt gondolta, hogy legyőzhetetlenek. Az Úr azonban nem volt hajlandó tovább nézni a város szörnyű bűneit, ezért elküldte oda prófétáját, Náhumot, hogy adja át a küszöbön álló pusztulásról szóló üzenetet. Ninive hatalmas városát tomboló tűzvész emészti majd fel, az egész asszír birodalom pedig semmivé lesz. Náhum Ninivének szóló kijelentése: „elfeledett leszel!” (Náh 3:11), szó szerint beteljesedett. Ninive a Kr. e. 612- ben bekövetkezett pusztulását követően eltűnt a térképről, sokáig a nyomát sem lehetett megtalálni. Csak mintegy 2500 évvel kősebb a 19. században találtak rá a régészek Ninive romjaira és határozták meg földrajzi helyét.

               Náhum próféta könyve két tekintetben is kitűnik a többi kispróféta írása közül. Egyfelől abban a tekintetben, hogy Náhum az üzenetét a többi prófétától eltérően nem saját népéhez, hanem egy idegen nagyvároshoz, Ninivéhez címezte. Míg például Ézsaiás vagy Mikeás prófétát lelkileg nagyon is megviselte, hogy a saját népükre váró ítéletről kellett prédikálniuk, addig Náhum ebből a szempontból könnyű helyzetben volt, hiszen ő a hazája ellenségeinek a pusztulásáról beszélhetett.

               Másrészt Náhum könyvének a nyelvezete a többi kispróféta művével szemben rendkívül élénk és mozgalmas. Asszíriát nem volt nehéz gyűlölnie a prófétának. Ebben az időben az asszír hadsereg katonái megtizedelték a júdeai városok lakosságát, megláncolva hurcolták el a foglyokat és az egykor termékeny szántóföldeket tönkre tették, a kutakat megmérgezték, a gyümölcsösöket kivágták. Asszíria végigpusztította az egész térséget a mai Törökországtól egészen a Perzsa-öbölig és Egyiptomig.

               Júda még megmaradt lakosságát az a súlyos kérdés foglalkoztatta ebben az időben, hogy miközben saját népét annak bűnei miatt Isten keményen megítéli, hogy lehet, hogy a mindent és mindenkit eltipró kegyetlen Asszíriát pedig büntetés nélkül hagyja?

               A többi bibliai prófétához hasonlóan Náhum túllát a jelen borzalmain, a történelem félelmetes erőin és Isten tervére tekint. Jól látja, hogy a birodalmak felemelkedése és bukása mögött sokkal hatalmasabb erő működik, és ez az erő határozza meg a dolgok végkimenetelét, bármilyen sokáig kell is várni rá.

1.      Ninive ideje lejárt!

               Ninivét bevehetetlen városként tartották számon. Csaknem 13 kilométer hosszú, vastag védőfal vette körül, melyen kívül még egy negyvenöt méter széles árok is húzódott. E védelmi rendszer mögött sorakoztak fel a kegyetlenségükről hírhedt asszír seregek. Az egyik asszír király azzal dicsekedett, hogy levágott fejekből emelt piramist egy ellenséges város előtt. Náhum azonban meghirdette Ninive bukását. Ki hiszi el ezt a vakmerő próféciát? Az Asszír birodalom, amely akkor már csaknem három évszázada uralta a világot, semmivé lesz? Náhum Kr. e. 700 körül prófétált. Néhány évtizeddel később szavai beteljesedettek, Kr. e. 612-ben az utolsó asszír erődítmény is elesett.

               A Lukács evangéliumában olvashatjuk Jézusnak ezt a kijelentését: „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” (Lk 12:48). Mindez igaz Ninivére is. Ez a város abban a kiváltságban részesült, hogy megismerhette az egy igaz Istent. Jónás prédikálásának hatására ez a hatalmas pogány város megtért, az Úr pedig kegyelmesen feltartóztatta ítéletét. Mintegy százötven év elteltével azonban Náhum a hajdan hatalmas Ninive bukását jelenti be. Asszíria megfeledkezett Istenről, a megtérésről és a megújulásról, és újra erőszakossá, bálványimádóvá és öntelté lett. Isten elvetette Asszíriát, és egy új hatalmat, Babilont emelt fel.  A babiloni seregek úgy elpusztították Ninivét, hogy szinte nyoma sem maradt a földön az egykor virágzó és hatalmas városnak.

               Ninive két bibliai könyvben is szerepel, de mégis két különböző történet van előttünk. Látszatra ugyanaz a város és mégsem ugyanaz. Mind a két esetben pogány és bálványimádó, és Isten ítélete alá esik. De az egyik alkalommal megtért Jónás prédikálására, s így elérte végső pusztulásának a felfüggesztését, a másik alkalommal Náhum kárhoztató ítélete viszont beteljesedett. Egyik alkalommal engedélyt kapott Istentől az életben maradásra, a másik alkalommal megsemmisült. Minek köszönhető ez a különbség?

               Ninive gyászos végzete fontos üzenetet hordoz. Ha a megtérők nem adják tovább a következő nemzedéknek az Isten üzenetét, ha nem tanítják meg őket az Úr félelmére és tiszteletére, akkor azok visszatérnek a romlás útjára. Ninive megújulása rövid életűnek bizonyult, de nem azért, mert a nép megtérése nem volt őszinte, hanem mert elmulasztották továbbadni Isten bűnbocsátó kegyelmének megtapasztalt áldásait a következő generációnak. Ahogy teltek-múltak az évek a Jónás által hirdetett hatalmas Isten teljesen feledésbe merült. A lelki megújulás elhalványult, az erkölcs ismét hanyatlásnak indult, s végül a tiszta hit teljesen kihunyt. A megüresedett szívekben pedig újra megjelentek a pogány babonák, a bálványimádás és a kegyetlenség.

               Ezért olyan fontos, hogy megtanítsuk gyermekeinknek Isten igazságait. E nélkül az ismeret nélkül ugyanis valószínűleg elbuknak, amikor olyan nehézségekbe ütköznek, amelyeket nekünk az Isten erejével sikerült legyőznünk. Ezért hát osszuk meg gyermekeinkkel az Istentől tanult lelki igazságokat! Ne feledjük, hogy az Úrtól való ismeretünk részben attól függ, hogy mi hűségesen továbbadjuk-e az igazságot.

2.      Isten válasza az igazságtalanságra

               Van-e igazság a földön? A legtöbbször azt érezzük, hogy nincs. Ha körülnézünk magunk körül a világban, akkor nagyon sok igazságtalanságot fedezhetünk fel. Az élet minden területén találkozhatunk igazságtalansággal, különösen is a politika színterén. Látszólag a gonosz diktátoroknak megy a legjobban a soruk. Sokszor azok sikeresek, akik gátlástalanul átgázolnak mindenkin. A gyengét egyszerűen eltapossák. Csak a nyers erő és a hatalom érvényesül. Náhum neve azt jelenti: „vigasztalás”. Bár Isten haragjáról beszél, üzenete vigasztalást jelent mindazoknak, akik a világ igazságtalansága és gonoszsága miatt szenvednek. Náhum ezt hirdeti: „Jó az ÚR! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül. De elsöprő áradattal vet véget ellenfeleinek, ellenségeit sötétség üldözi.” (Náh 1:7-8).

               Ninive napja régen leáldozott, Náhum bizonyságtétele azonban tovább él, és arra emlékeztet minket, hogy Isten mindig igazságot szolgáltat.

               Náhum prófétának, aki Júda népéhez tartozott, nem volt nehéz átéreznie, hogy mi az igazságtalanság. Az Istentől kapott üzenet szerint Ninive elleni legfőbb vád az igazságtalanság volt. Ez a város az Asszír Birodalom fővárosaként, az igazságtalanság megtestesítőjévé vált mindenki számára:  „Nincs enyhülés bajodra, sebed gyógyíthatatlan. Akik híredet hallják, mind tapsolnak, mert van-e, akin nem gázolt át örökös gonoszságod?” (Náh 3:19). Ninive a nyers és brutális erőt képviselte. Bár Ninive Júdától több száz kilométerre észak-keletre feküdt, a birodalom fennhatósága az egész Közel-Keletre kiterjedt. Júda kicsi és törékeny ország volt, amelynek a függetlensége már csak egy cérnaszálon függött.

               Júda országának északi testvérét, Izraelt már leigázta Asszíria, a lakosság nagy részét legyilkolták vagy fogságba hurcolták. Az asszírok Júdát is megtámadták és a végső pusztulástól csupán Isten csodálatos közbeavatkozása mentette meg. Az ellenséges fenyegetés azonban Náhum idején újra felerősödött. Júda királyát, Manassét, aki fellázadt Asszíria ellen szégyenszemre az orrába kampót akasztva hurcolták el fogságba. Júdát, mint a birodalom vazallus államát, adófizetésre kötelezték. Keveseknek lenne elég bátorságuk ahhoz, hogy egy ilyen kegyetlen halatommal szembesülve ne rendüljenek meg. De Náhum nem rendült meg, mert ő látott egy sokkal hatalmasabb erőt, Isten hatalmát, akinek haragjától a sziklák is megrendülnek. Hogyan is állhatna ellen Ninive Isten haragjának? Náhum rendületlenül bízott Istenben.

               Nagy bátorságra vallott, hogy a próféta az akkori világ legerősebb nagyhatalmának bukásáról jövendölt. Náhum könyvének méltóságos hangneme arra utal, hogy a próféta nem hagyta magát megfélemlíteni. Magabiztosan szólalt meg, mert jól ismerte Istent: „Türelmes az ÚR, de nagy a hatalma; senkit sem hagy az ÚR büntetés nélkül.” (Náh 1:3).

               Náhum próféciái néhány éven belül valóra is váltak. Ninive elbukott, és soha többé nem állt talpra. A világ legnagyobb városából csupán romhalmaz maradt, amelyet benőtt a fű és végleg elfelejtették. A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy Később Nagy Sándor majd pedig Napóleon is eljutott erre a vidékre, tábort is ütöttek ott a romok felett, de fogalmuk sem volt arról, hogy azon a helyen valaha egy hatalmas város állt. A területet ma úgy emlegetik, mint a „juhok dombja”, ugyanis nomád beduinok legeltetik ott állataikat.

3.      Bizonyságtétel Isten hatalmáról

               Náhum próféta könyvében, bár félelmetes módon, mégis a hívők számára bátorítólag jelenik meg Isten ereje és hatalma. A könyv ugyan Asszíria ítéletéről és pusztulásáról szól, de Istennek nemcsak az volt a célja, hogy ítéletet hirdessen, hanem az is, hogy az övéit erősítse és bátorítsa. Az Úr az Ő ítéleteiben is az erejének és hatalmának nagyságát láttatja meg velünk.

               Náhum próféta természeti képekben is igyekezett kifejezni az Úr hatalmas voltát. Arról ír, hogyan mutatkozik meg az Úr ereje a szélvész és a vihar pusztításában, a tenger és a folyók kiapasztásában, hogy tekintetétől még a hegyek, is megremegnek. Sajnos azonban, bár önmagában véve ezek a képek ijesztőek, és az embert Isten iránti alázatra, és jogos félelemre kellene, hogy indítsák, sok esetben ez mégsem történik meg. A természet ereje nem indít bennünket az Úrral szembeni alázatra, és arra, hogy meglássuk, Ő milyen hatalmas. Mindez a szívünk keménységéből fakad. Mivel ma már nem élünk természet-közeli életet, szélviharral, földrengéssel sem találkozunk gyakran, ezért könnyen elfelejtkezünk arról, hogy mekkora is az Úr hatalma. Nemcsak a természet erejét becsüljük le, de magát Istent is kicsinynek és erőtlennek véljük.

               Valószínűleg Náhum idején is így gondolkodtak az emberek, ezért a próféta még erőteljesebb képekkel állt elő. A következőkben már nem a természeti képek által, hanem az Asszíria feletti ítéletben igyekszik megmutatni népének Isten nagyságát és hatalmát.

               Ez pedig különösen is hatásos módja volt annak, hogy népét Isten hatalmára emlékeztesse, mert akkoriban Asszíria még létező birodalom volt, még meghatározta a hétköznapokat, még ők uralkodtak a Közel-Keleten mindenki felett. Valahányszor tehát szóba került Asszíria, akkor a hívőknek eszükbe juthatott az ítélet is, amelyet Isten meghirdetett Náhum által, és az, hogy ez a jelenleg erős birodalom mégsem erősebb az Úrnál. Isten ítéletei a történelem során bennünket is az Ő erejére emlékeztetnek, és így segítenek minket abban, hogy Őbenne, és az Ő hatalmában bízzunk. Nem is olyan régen még sokan a nagy Szovjetuniót tartották elpusztíthatatlannak és legyőzhetetlennek. Ma sok városban már csak a rozsdás gyárak, az üresen álló épületek, az ottfelejtett szobrok és domborművek emlékeztetnek erre a birodalomra. Isten a történelmi ítélettételei által is megmutatja az Ő hatalmát és nagyságát. És valahányszor ilyenekre nézünk, eszünkbe kell, hogy jusson: az Úr hatalmas.

               Ha komolyan vesszük Isten hatalmát és nagyságát, akkor rá kell bíznunk az életünket. Aki nem hisz Isten hatalmában, az nem is keresi Őt, az sok minden máshoz fordul, csak az Úrhoz nem. Náhum jövendölése arra bátorította Júda népét, hogy bízzanak az Úr erejében és hatalmában. Isten akkor, még nem hajtotta végre az ítéletet, de népe bízhatott az Úr hatalmában. Tudták, hogy az, aki ezt a hatalmas ítéletet végre fogja hajtani, akkor és ott, az ő idejükben is ugyanolyan hatalmas Úr. Nagy gyengesége az a hívő embernek, hogy a nyomorúság közepette azt hiszi, hogy egyedül van, Isten magára hagyta. Éppen ezért sokszor a bajt is magunk akarjuk elhárítani és azt hisszük, hogy önerőből, az Úr segítsége nélkül győzni tudunk. Pedig egyedül az Úr a Szabadító, és senki más.

 

               Náhum prófétán keresztül arra akar tanítani minket az ige, hogy amiképpen a kisgyerek a bajban az édesapjához menekül, hogy ő védje meg és ő segítsen neki, úgy mi is szüntelen mennyei Atyánkhoz kell, hogy meneküljünk, és az Ő erejében és hatalmában kell bíznunk. A Bibliában annyiszor elhangzik ez a felszólítás: „fordulj Istenedhez”, de az életben mégis oly ritkán tesszük ezt meg. Hagyjuk, hogy a legnagyobb mélységekbe süllyedjünk, és akkor esetleg az Úrhoz fordulunk. Pedig milyen nagy öröm van abban, hogy minden nap, örömben és bánatban, bármilyen helyzetben Istenhez mehetünk. Isten Szentlelke nyissa meg szemünket és szívünket meglátni és felismerni Isten hatalmát és erejét.  Ámen.

 

Igehirdetés: 2021.06.13. Mikeás – fény a sötétségben

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 68.

 

Mikeás – fény a sötétségben

Olvasmány: Mik 6:1-16

„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mik 6:8)

 

               A társadalom egészét a bűn uralta el. Hamis próféták pénzért prédikáltak, a züllött uralkodók elnyomták a szegényeket, korrupt bírák vezették az országot szabad utat engedve az igazságtalanságnak. Ilyenek állapotok uralkodtak Mikeás idejében, amikor a vidéki prédikátor Isten prófétájává lépett elő.  Mikeás perelt honfitársaival, hogy forduljanak el a bűntől, és térjenek meg az Úrhoz. Az üzenet süket fülekre talált, így nemsokára a közelgő ellenség moraját kellett meghallaniuk. A nyomorúság sötétjében azonban felcsillant a reménysugár, hogy miután az ítélet végbement, Isten visszahelyezi népét a szövetség földjére. Mivel a nép erkölcstelen és romlott életet élt, így már rég eljött az ítélet ideje. Isten hosszan tűrt népének, lehetőséget adva a bűnbánatra és a megtérésre, de a választott nép nem hallgatott azokra a prófétákra, akiket Isten korábban küldött hozzájuk. Mivel semmibe vették Isten megtérésre hívó szavát, ezért a kegyelem ideje hamarosan lejár. Mikeás három Júdai király, Jótám, Áház és Ezékiás idején végezte prófétai szolgálatát. Az volt a feladata, hogy vádat emeljen a bűneit meg nem bánó nép ellen. A bírósági tárgyalás Isten népének a jellemzésével veszi kezdetét. A menny és a föld együtt alkotják az esküdtszéket, amely az Izrael elleni vádat képviseli.

               Az Isten népe elleni vád pedig az volt, hogy csak fél szívvel, kelletlenül szolgálják az Urat. Júda népének vallásosságát csak üres rituálék, csalárdság és képmutatás jellemzi. Életüket a lázadás, a kapzsiság és bálványimádás tölti ki. Így az ítélet sem lehet más, mint az, hogy „bűnösnek találtatott”. A büntetés pedig a babiloni fogság hetven esztendeje lesz. Mikeás az Úr megmásíthatatlan döntését hirdeti: „Az ÚR eljön szent helyéről, leszáll, és a föld magaslatain lépked. Megolvadnak alatta a hegyek, és a völgyek meghasadoznak, mint a viasz a tűztől, vagy mint a lejtő a lezúduló víztől. Jákób bűne miatt történik mindez, és Izráel házának vétkei miatt.” (Mik 1:3-5). A próféta feladata azonban nemcsak a fenyegető ítélet meghirdetése volt, de bizonyságot is tett az Úr bűnbocsátó kegyeleméről: „Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad.” (Mik 7:18).

               Mikeás próféta leginkább így foglalhatta volna össze mondanivalóját: „Van egy jó meg egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy a zsarnok király, a kapzsi papok és az engedetlen nép pusztulása gyors és borzalmas lesz. Jeruzsálemet romlottsága miatt „felszántják és romhalmaz lesz” (Mik 3:12). A jó hír pedig az, hogy bár a pusztítás brutális lesz, a maradék megmenekül, és újra megörökli majd a béke és a biztonság áldásait. Sőt, egy Betlehem nevű jelentéktelen faluból el fog majd jönni a Messiás, „aki uralkodni fog Izraelen” (Mik 5:1) és aki az igaz élet és a páratlan dicsőség új korszakát nyitja majd meg mindenki számára.”

1.      A gonoszság és az erőszak begyűrűzik

               A vidékiek gyakran nehezen tájékozódnak a nagyvárosban. Rácsodálkoznak a magas épületekre, a szokatlan öltözékekre, a hatalom és a gazdagság rikító jelképeire. Mikeás vidéki ember volt, aki egy Jeruzsálemtől délre fekvő kis faluból, Móresetből származott. Míg kortársa, Ézsaiás próféta előkelő családból származott és jó kapcsolatai révén bejáratos volt a királyi palotába, addig Mikeás nem volt előkelő származású és nem rendelkezett ismeretséggel a felsőbb körökben.

               De talán éppen a vidéki származásának köszönhette Mikeás azt, hogy a zűrzavaros időszakban is képes volt megőrizni a józan és tiszta gondolkodását. Nem tudta őt megfélemlíteni vagy küldetésétől eltántorítani, sem a városi környezetben tapasztalt sok vérontás és erőszak, sem a gazdag és befolyásos emberek hízelkedése.  Mikeás nem a népszerűségét hajhászta, hanem Isten szavát hirdette akkor is, ha ezért megvettették.

               Izrael történetének egyik legsötétebb korszakában, egy zűrzavaros, háborús időszakban élt Mikeás. Az ország már régen kettészakadt az északi és déli királyságra. A próféta tanúja lehetett a két ország közötti háború kitörősének. A testvérháború csupán a déli oldalon 120.000 halálos áldozatot követelt, de az északiak vesztesége ennél is jóval nagyobb volt.  A testvérháborút tetézte a korszak brutális nagyhatalma, Asszíria támadása Izrael ellen. Az északi királyság fővárosát, Samáriát három éven keresztül ostromolták az asszír seregek, míg végül sikerült elfoglalniuk. Izrael teljesen megsemmisült. Júdát és Jeruzsálemet is csak a csoda mentette meg az asszír seregektől. Isten megkegyelmezett a déli országrésznek.

               De vajon meddig maradhat Júda talpon? Meddig őrizheti meg a szabadságát? Úgy tűnt, hogy a bálványimádás, a gonoszság és az erőszak, ami Izrael vesztét okozta, előbb-utóbb Jeruzsálembe is begyürüzik és Júda is hasonló sorsa jut. Mikeásnak semmi kétsége sem volt afelől, hogy miként értelmezze a kaotikus eseményeket. Világosan látta, hogy ugyanaz vár Júdára is, ami Izraelben bekövetkezett.

               Nyilvánvaló volt, hogy Isten büntetése érte utol az északi királyságot azokért a bűnökért, amelyeket elkövetett. Idővel Júdába is beszivárogtak ezek a szomszédos népektől átvett vallási gyakorlatok, amelyeket a Mikeás által emlegetett „magaslatokon” űztek. „Magaslatoknak” nevezték a pogány bálványimádás kultikus helyszíneit. Ha Júda népe nem hallgat Isten bűnbánatra és megtérésre hívó szavára, és továbbra is a testvére, Izrael példáját követi, akkor ugyanaz a büntetés éri utol, mint amely az északi országra lesújtott.

               Júda helyzetéről, bűneiről az Ószövetség történeti könyvei részletesen beszámolnak. Leírják, hogy Áház király odáig merészkedett, hogy idegen oltárt állíttatott fel a jeruzsálemi templomban. Megváltoztatta a templom elrendezését és a kultuszt csak azért, hogy a kedvébe járjon a hatalmas szomszédjának, Asszíriának. A király arra is képes volt, hogy a saját gyermekeit emberáldozatként ajánlja fel a bálványisteneknek. Végül bezárta az Úr templomát. Jeruzsálem utcáin és terein pedig a saját maga tiszteletére állíttatott fel oltárokat. A vallási eltévelyedés további romlottsághoz vezetett. Terjedt a hamisság, a megvesztegetés, az igazságtalanság, amely családok ezreit tette tönkre. Az országban eluralkodott a bizalmatlanság, az erőszak és a zűrzavar.

               Az uralkodók és politikusok általában nem szeretnek adóemelésről vagy megszorításokról beszélni, szívesebben szónokolnak a „változás” és a „remény” korszakáról, a rossz híreket pedig egyszerűen letagadják vagy elhallgatják. Mikeás korában éppen ilynek voltak a „hivatalos” próféták. Azt várták el Mikeástól is, hogy ő se jövendöljön rosszat, hanem csatlakozzon a béke és a jólét hírnökeihez. Mikeás azonban maró gúnnyal jegyzi meg: „Ha egy szélhámos és csaló így hazudozna: Borról és italról prédikálok – az lenne csak prófétája ennek a népnek!” (Mik 2:11). A királyi udvar által fizetett hivatalos próféták üres ígértetekkel ámították Isten népét. De Mikeás nem állt be a sorba, ő a kendőzetlen igazságot hirdette.

 

2.      Fény a sötétségben

               Mikeás azonban nemcsak a gonoszság és az erőszak begyűrűzését látta. A legnagyobb sötétség idején meglátta a fényt az alagút végén. A baljós események felett felismerte a felséges Istent, aki csak azért bünteti népét, hogy megtisztítsa és helyreállítsa. Miközben kendőzetlenül beszélt a pusztulásról, ugyanilyen világosan szólt a Messiás eljöveteléről is, aki azért jön majd el, hogy megváltsa Izraelt. Mikeás a saját korának eseményein túl a távoli jövőbe tekintve azt is látta, amint a nemzetek „kardjaikat kapává kovácsolják” (Mik 4:13). Mikeás szembenézett népe bűnével, korának sötétségével, de képes volt túllátni a sötétségen és Isten eljövendő világosságáról is bizonyságot tenni népének.

               Mikor messziről nézünk egy távoli hegyláncot, nehéz megállapítani, hogy melyik csúcs a legmagasabb. A távolból nézve egy kisebb hegy is tűnhet kimagaslónak, pusztán azért, mert közelebb van hozzánk, mint a magasabb csúcs. A legtöbb ószövetségi prófétához hasonlóan Mikeás is így látta a jövőt. Nem tudtak különbséget tenni a következő hét eseményei, illetve az évezredekkel későbbi események között. Mintha egyfajta „korlátozott térlátással” néztek volna a jövőbe. Mikeás próféta például az egyik jövendölésében arról beszél, hogy „Jeruzsálem romhalmaz lesz” (Mik 3:12), és ez a prófécia mintegy száz évvel később be is teljesedett, a következő versben azonban olyan jövendölést olvasunk, amely szerint a jeruzsálemi templomhegy „kiemelkedik a halmok közül, és népek özönlenek hozzá” (Mik 4:1), ez az ígéret viszont még ma is a beteljesedésre vár. Mikeás egy másik jövendölése így szól: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen.” (Mik 5:1). Erről az ígéretről viszont hétszáz évvel később Máté evangélista az Újszövetségen kijelenti, hogy Jézus születéskor teljesedett be.

               Valószínű, hogy maga Mikeás sem látta még világosan, hogy a jövendölései a közeli vagy a távoli jövőben teljesednek-e be, csak lejegyezte őket, úgy ahogy kapta őket az Úrtól.

                Az Isten prófétáiról találóan jegyzi meg az Újszövetségben Péter apostol: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről és az ezeket követő dicsőségről.” (1Pét 1:10-11).

               Mikeás próféta üzenetének lényege ebben a mondatba foglalható össze: „Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az ÚR az én világosságom.” (Mik 7:8). Mikeás tehát sajátos látószögből, Isten világossága felől tekint azokra a sötét eseményekre, amelyek körülveszik őt. Isten magasságába emelkedve szemléli a történelmet, így hatalmas távlatokat tekinthet át. A könyve mindössze hét fejezetből áll, ám számos olyan eseményről szóló próféciát tartalmaz, amelyeknek beteljesedése évezredekkel később következett be. Mivel ez az írás ilyen hatalmas időtávot tekint át, Mikeás gondolatmenetének követése első olvasásra talán nehéznek tűnhet. Hiszen miközben az egyik részlet a távoli jövőben eljövendő Messiásról szól, a következő mondatban már minden átmenet nélkül az Asszíria elleni csata leírását olvashatjuk. Jobban megérthetjük Mikeás próféta könyvét, ha úgy tekintünk rá, mint rövid beszédek gyűjteményét, ahol az egyes beszédek nem feltétlenül állnak összefüggésben az utánuk következővel. Ezért a könyv gyors átolvasása helyett érdemes megállni az egyes rövid szakaszok végén és átgondolni az olvasottak tartalmát. Érdemes mindig arra is odafigyelni, hogy ki a beszélő. Néha maga Isten szólal meg, máskor Mikeás, a próféta véleménye hangzik el, esetenként pedig a lázadó nép gondolatait olvashatjuk.

               Mikeás, aki a Messiás eljövetelének ígéretét hirdette, új reménységet kínált a világnak. Évszázadokkal később, amikor messze földről érkezett csillagjósok keresték Jeruzsálemben a zsidók újszülött királyát, Heródes az írástudókat tudakolta, akik Mikeás próféta könyve alapján pontosan meghatározták, hogy a Messiás Betlehemben kell, hogy megszülessen.

3.      Mit kíván az Úr?

               Ahogy a légszennyezettség az egész földön jelen van és nem áll meg az országhatároknál, károsítja a szomszédos területek levegőjét is, ugyanígy terjed az erkölcsi romlás, átlépve a nemzetek földrajzi határait. A korábbi próféták elsősorban az északi királyság, Izrael gonoszsága ellen emelték fel a szavukat. Mikeás azonban arra mutat rá, hogy az évek múlásával ugyanez a romlás járványszerűen átterjedt a déli királyság, Júda területére is. Ott is elburjánzottak a különféle vallási kultuszok. Mikeás nagyjából ugyanabban az időben tűnt fel Júdeában, amikor Ámósz északon Izrael bűnei ellen emelte fel a hangját.

               Mikeás talán legismertebb kijelentése ez: „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mik 6:8). A próféta itt összefoglalja azokat az emberi tulajdonságokat, amelyek Isten szemében fontosak. Ez Isten három „minimum-követelménye” népével szemben: a törvény szerinti élet, a szeretet és az alázat. Mind a vallásban, mind pedig mindennapi élet egész területén ezeknek kellene érvényesülniük. Mikeás idejében a kereskedők annyira becstelenek voltak, hogy kétféle mérleg-készletet használtak az üzleti életben. Egy nehezebbet, hogy többet vehessenek, mint amennyiért fizettek, és egy könnyebbet, hogy a vásárlóik kevesebbet kapjanak, mint amennyi jogosan járna nekik. Ezt a „kettős mércét” leplezi le Isten, amikor így szól: „Még mindig van bűnös ház bűnös kincsekkel tele, és van átkozott, hamis véka! Eltűrhetem-e a hamis mérleget és a zacskóban levő hamis súlyokat? Hiszen gazdagságuk csupa rablott holmi, a város lakói hazugságot beszélnek, csalárd nyelv van szájukban.” (Mik 6:10-12).

               Ez a mindennapi életükre jellemző hamisság és képmutatás mutatkozott meg az Istennel való kapcsolatukban is. Jézus hasonlóan ítélte el a saját korának képmutató vallásosságát: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni.” (Mt 23:23). Isten nem elégszik meg a képmutató vallásossággal, látszat kegyességgel, Ő őszinte, szívből jövő változást akar látni az életünkben. Mi már tudjuk mi a jó, és hogy mit kíván tőlünk az Úr. Az ige ma minket is megkérdez: jellemez-e minket az Isten törvénye szerinti élet, a szeretetre törekvés és az alázat? Ámen.

Igehirdetés: 2021.06.06. Jónás – örömhír az ellenségnek?

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 67.

 

Jónás – örömhír az ellenségnek?

Olvasmány: Jón 4:1-11

„Az ÚR ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” (Jón 4:10-11)

 

               Isten elől menekülni nemcsak a tolvajok és gyilkosok sajátja. Időnként az igehirdetők is kerülhetnek ilyen helyzetbe. Az Úr arra hívta el Jónást, hogy figyelmeztesse az asszír nagyváros, Ninive lakóit a küszöbön álló pusztulásra. Mivel a kegyetlenségükről híres asszírok Izrael ősi ellenségeinek számítottak, ezért Jónás egyrészt nyilvánvalóan félt tőlük, másrészt gyűlölte és megvetette őket, így nem volt hajlandó engedelmeskedni Isten parancsának. Jónás az „engedély nélküli eltávozást” választotta.  Ahelyett, hogy Ninive felé indult volna, inkább másfelé vette az irányt. Hajóra szállva pont az ellenkező irányba akart elutazni. Azonban minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Vihar támadt, s bár ő maga elrejtőzött a hajó mélyében, mégis hamarosan lelepleződött, hogy mindez miatta van, kidobták a hajóból, de egy nagy hal lenyelte és így életben maradt. Miután pedig három napot és éjszakát eltöltött a hal gyomrában, az kivette őt a szárazföldre. Isten különös módon, egy vihar majd egy nagy hal segítségével fordította vissza Jónást a helyes útra.

               Ezt követően Jónás végül mégis elment Ninivébe és Isten utasításának megfelelően hirdetni kezdte Isten üzenetét a város lakóinak, mely szerint: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón 3:4/b). Ninive népe azonban bűnbánatot tartott és megtért, Isten pedig megkönyörült rajtuk és nem pusztította el a várost. Amikor Jónás ezt látta, oly annyira megharagudott Istenre, hogy az Úrnak különös módon kellett a prófétát könyörületre tanítania. Istennek most a forró szélre, egy árnyékot adó bokorra és egy falánk féregre volt szüksége, hogy duzzogó prófétáját ismét a „helyes irányba” terelje. Jónásnak így kellett megtanulnia milyen nagy az Úr irgalma és szeretete a bűnös iránt.

               Jónás történetének talán legkülönlegesebb vonása, hogy itt mindenki engedelmeskedik Istennek, csak maga a próféta nem. A vihar, a kocka, a hajósok, a hal, Ninive lakosai, a keleti szél, a tök, a féreg, egyszóval minden és mindenki Isten parancsa szerint járt el, kivéve azt, aki arra hivatott, hogy Istent kövesse.

               Jónás személye és története megkérdez minket is. Vajon mi a saját életünkkel és cselekedeteinkkel alátámasszuk-e keresztyén elhívatásunkat? A történet azt is megmutatja, hogy Isten gyakran ad még egy esélyt az engedelmességre. De nem lenne sokkal egyszerűbb és sokkal kevésbé fájdalmas, ha már rögtön az első alkalommal engedelmeskednénk neki? Kérdezzük meg magunktól, hogy a mi életünkben mi a „ninivei küldetés”? Mi az, amit Isten ránk bízott, s amit mi olyan nehezen vagyunk hajlandók megtenni? Mi az, amire Isten, talán éppen a próbatételek által akar most megtanítani minket?

1.      Jónás kerülő útja

               Jónás személyével kapcsolatosan a legtöbb embernek a tengeri vihar és a prófétát lenyelő nagy hal jut az eszébe. A hittanos gyerekek egyik kedvenc története ez. Az izgalmas cselekményt olvasva azonban a legtöbben átsiklanak a fölött, ami az egész történetének a lényege lenne. Jónásnak azért kellett annyi viszontagságot átélnie, mert fellázadt Isten ellen, aki megkegyelmezett az Izrael országát megszálló idegen hatalom népének, s aki saját népét is ennek az irgalomnak gyakorlására akarja megtanítani.

               Izrael szinte az egész történelme során olyan hatalmas birodalmak árnyékában élt, mint Egyiptom, Asszíria vagy Babilon. Jónás könyve életszerűen mutatja be, milyen nehéz megtartani az Újszövetség nagy parancsolatát: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Mt 5:44). Bár a legtöbben elismeréssel tekintenek erre a parancsolatra, a gyakorlatban csak keveseknek sikerül azt a mindennapi életükben meg is valósítani.

               Jónás valóssággal megbotránkozik, amikor Isten azt parancsolja neki, hogy menjen Ninivébe, és hirdesse az Úr üzenetét a város lakóinak. Akkoriban Ninive volt az Asszír Birodalom fővárosa. De a város neve leginkább az ott élő asszírok embertelen viselkedéséről és kegyetlen vérengzéseiről vált hírhedté. Ahhoz, hogy jobban megértsük Jónás gondolkodását és viselkedését, gondoljunk bele, hogy mi hogyan viszonyulunk azokhoz a modernkori országokhoz, amelyek durván megsértik az emberi jogokat, népirtásokról és kegyetlenségükről ismertek. Gondoljunk csak a náci Németországra, a sztálini Szovjetunióra, Kambodzsára, Ruandára, vagy a volt Jugoszláviára.

               Az asszír hadsereg előszeretettel alkalmazta a „felégetett föld” taktikáját. A katonák számára nem okozott lelkiismeret furdalást az, ha nőket és gyermekeket kellett legyilkolniuk. Az ellenség városainak és földjeinek elpusztítása után általában lemészárolták a legyőzött népet. Akiket mégis életben hagytak, azoknak vaskampókat akasztottak az orrába és az alsó ajkaiba és így hurcolták el őket rabszolgának.

               Jónás érthető módon esélyt sem akar adni a megtérésre ennek a kegyetlen és erőszakos népnek. Nem tartja méltónak őket arra, hogy számukra Isten üzenetét hirdesse, még akkor sem, ha ez az üzenet Isten ítéletét tartalmazza.

               A legtöbb ember számára talán ismerős lehet Jónás tiltakozásának és menekülésének a története. Az Úr engedetlen prófétája megpróbál kibújni a rábízott feladat alól és elrejtőzni az Isten elől. Jónás kerülő útja Ninive felé, azonban a történet kevésbé ismert részeit is feltárja előttünk.

               A bibliai leírásból kiderül, hogy a vonakodó próféta azért fut el, azért nem hajlandó Isten üzenetét hirdeti Ninive lakosainak, mert attól tart, hogy Isten esetleg az ellenségnek is megbocsáthat. Jónás előérzete be is igazolódik. Pusztán az által, hogy a próféta kihirdette Isten ítéletét: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón 3:4/b), egy nagy lelki ébredés indult el ebben a pogány városban. Ninive olyan mélységes bűnbánatot tart, amilyen Izrael népének az életében soha történt meg. Az Újszövetségben Jézus a megtérés példájaként állítja Ninive lakosait saját korának megtéretlen zsidósága elé: „Ninive lakói feltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására; de íme, nagyobb van itt Jónásnál!” (Mt 12:41).

               A legtöbb próféta boldog lett volna, ha igehirdetésnek ilyen hatása és eredménye lett volna, mint amit Jónás tapasztalhatott. Jónás azonban egyáltalán nem örült Ninive bűnbánatának és megtérésének. A próféta városon kívül egy kúszónövény árnyékába húzódva várja Ninive pusztulását, majd annak elmaradása után duzzogva tesz szemrehányást Istennek, amiért megkegyelmezett Ninivének. Jónás bizalma megrendül Istenben és inkább a halált kívánja. Jónás története kérdéssel zárul: korlátozhatjuk-e Isten kegyelmét és megbocsátó irgalmát. A könyv azt is a tudtunkra adja, mi Isten végső célja az ő választott népével. Isten azt szeretné, ha az ő népe, akárcsak Jónás, a prófétája, más népeket is elérne, hogy szeretetet és megbocsátást közvetítsen feléjük.

2.      Isten együttérzése

               Miközben maga Jónás nem hajlandó szeretetet tanúsítani az ellenséges asszírok iránt, Jónás története mégis az együttérzésről szól, mégpedig Isten együttérzéséről. Jónás könyvének talán egyik legszebb mondata az, amit Isten a duzzogó prófétájának mond: „Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” (Jón 4:11).

               Isten együttérzését valójában sosem értette az ember. Amikor Jézus azt parancsolta követőinek: „Szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5:44), a tanítványai kétkedve fogadták szavait. Sokan odáig merészkednek, hogy kétségbe vonják Jézus szavainak helyességét. Úgy gondolják, hogy az ellenség szeretete és a megbocsátás a gyengeség és a gyávaság jele. Ezért felteszik a kérdést: hogyan lehetne megbocsátani a nácik bűneit, a kommunisták kegyetlenkedéseit, a népirtásokat és a diktatúrák embertelenségét? Miért kellene együtt éreznünk a terroristákkal, akik gyermekeket és ártatlan embereket ölnek meg?

               Jónás története egy olyan ember történetét mutatja be, akinek Isten azt parancsolta, hogy szeresse ellenségeit és legyen együtt érző velük. Amint gyakran megesik az életben velünk is, Jónás épp az ellenkezőjét tette annak, amit Isten mondott neki. Nem volt hajlandó elmenni a gyűlölt néphez, hogy Isten üzenetét hirdesse a számukra. A Ninivebeliek iránti gyűlölet és harag annyira betöltötte a szívét, hogy esélyt sem akart adni ennek a népnek arra, hogy meghalhassa Isten üzenetét és esetleg megtérjen.

               Ninive városa, amely a Tigris folyó partján feküdt, és az akkori világ egyik legjelentősebb nagyvárosa volt, súlyos katonai fenyegetést jelentett a kicsiny Izrael számára. Egy másik próféta, Náhum kegyetlen és vérszomjas népként írja le őket.  Az asszírok emlékműveket emeltek saját kegyetlenségüknek, és hosszú feliratokban dicsekedtek azzal, miként kínozták és mészárolták le azokat a népeket, akik szembeszálltak velük.  A zsidóknak így valóban jó okuk volt arra, hogy gyűlöljék Ninivét és féljenek is tőle.

               Isten mégis ebbe a városba küldte Jónást, aki habozás nélkül el is indult, csakhogy éppen az ellenkező irányba. Jáfóban hajóra szállt, hogy Tárzuszba utazzon, ami épp Ninivével ellentétes irányban feküdt. Jónásnak esze ágában sem volt engedelmeskedni Isten parancsának, elmenni Ninivébe és figyelmeztetni a várost a közelégő pusztulására. Ő Ninive megmenekülése helyett, annak pusztulását szeretete volna látni. Nem volt benne semmilyen együttérzés az ott élő emberek iránt. Talán azt gondolta, ha elrejtőzik Isten elől és nem figyelmezteti Ninivét, akkor a város pusztulása kétségtelenül be is következik majd.

               Isten azonban nem úgy gondolkodott, mint Jónás. Az Úr szerette Ninivét, és meg akarta menteni a várost a pusztulástól. Tudta azt is, hogy a város megérett a változásra. Amikor Jónás végül mégis elment és prédikált a város lakóinak, azok nem zárkóztak el Isten üzenete elől. A város minden lakosa, a gazdagoktól kezdve a szegényekig, őszinte bűnbánatot tartott. A Niniveiek minden kegyetlenségük és keményszívűségük ellenére hajlandóak voltak hinni Istenben és megalázkodni előtte. Izrael népe sohasem hallgatott olyan készségesen a prófétai szóra, mint Ninive pogány lakosai.

               Sokan tévesen azt gondolják, hogy csak az Újszövetségben találunk először olyan utalásokat, amelyek szerint Isten a zsidó népen kívül a pogányokkal is törődne. Jónás könyve azonban egyértelműen cáfolja ezt a felfogást. A történet éppen azt mutatja be nekünk, hogy Isten minden néppel törődik, Izrael népét pedig azért választotta ki, mert arra akarta felhasználni őket, hogy általuk más népeket is elérjen. Jónás története Isten minden nép iránti együttérzését hirdeti. Még amikor Isten az ő ítéletét bízza követeire, akkor is mindig azzal a reménnyel teszi azt, hogy a figyelmeztetés megtéréshez vezet majd. Isten kitartó igyekezete rávezette Jónást arra az együtt érző hozzáállásra, amit Isten tanúsít a világ felé.

3.      Jónás haragja

            Jónás haragszik az Istenre, mert Isten irgalmas és megbocsát Ninivének. A történet végén ezt a megdöbbentő leírást találjuk: „Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott… Most azért, URam, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem!” (Jón 4:1-3). Amikor a próféta azzal szembesült, hogy Isten irgalmas Ninivéhez és nem ítéli el, ő pontosan az ellenkezőjét érzi Isten iránt. Benne ítélet van. Szívét harag tölti be. Miért haragszik Jónás? Azért, mert Jónás akart Isten felett ítélkezni. Ez nagyon kemény kijelentés, de ez van a történet hátterében. Most már nemcsak Ninivét akarja megítélni, hanem magát az Urat is. Ha ezt nem látjuk, akkor nem értjük az egész történet végét. Mérhetetlen harag van a szívében. De haragjával is Istenhez fordul. Megfigyelhetjük, hogy imádsága, Istennel való perlekedése tele van az „én” személyes névmással. Az „én” meg az „enyém”, ezt hajtogatja, csak e körül forog minden. Emlékezzünk vissza arra, hogy tulajdonképpen a bűnesetnél is, ugyanez volt a jellemző az emberre. Elítélő gondolatok Isten iránt, Isten döntésének megkérdőjelezése, és az ebből következő tettek Ádám és Éva életében is megjelentek. Jónás megkérdőjelezte az Isten szavát és elutasította az Úr irgalmát.

            Ami Jónás szívében van, az megmutatkozik a viselkedésében és a beszédében is. Amikor másodszor is megkérdezi őt Isten, ki is mondja ezt: „Méltán haragszom mindhalálig.” (Jón 4:9). Valójában, amikor ezt mondja Jónásról az ige, hogy „igen rossznak látszott Jónás szeme előtt, amit az Úr tett”, akkor Jónás Istent ítéli el. Az csak ráadás, hogy ott vannak a ninivebeliek, akiket gyűlöl, és akiknek inkább pusztulását kívánta, mint a megtérését. De az egész hátterében az áll, hogy Jónás az Urat okolja.

            De Isten nemcsak Ninivéhez volt irgalmas, hanem az ő prófétájához is. Nem csak Ninive megtérésén és megmentésén munkálkodott, de szerette volna Jónás szívét is magához fordítani. A történetben előttünk van nemcsak Ninive bűne, és Jónás engedetlensége, hanem mindezeket az Úr irgalma fényében láthatjuk. Az Úr kétszer is kész beszélni Jónással. Külön csodákat cselekszik azért, hogy Jónást taníthassa. Miközben Jónás egyre távolodik az Úrtól, az Úr mégis egyre közelebb jön hozzá. A Jónásnak árnyékot adó különös növénynek a hirtelen felnövekedése, majd elpusztítása is része volt Isten kegyelmi munkájának. Ezek látszólag apró, hétköznapi dolgok. Növekszik egy növény, aztán másnap elpusztul. De a Biblia világossá teszi, hogy még ezekben is Isten irgalma mutatkozik meg. Ámen.