Igehirdetés: 2021.07.25. Malakiás – a hitben való megfáradás

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 74.

 

Malakiás – a hitben való megfáradás

Olvasmány: Mal 1:1-14

„A fiú tiszteli atyját, a szolga az urát. Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek? Ha én ÚR vagyok, miért nem félnek engem? – mondja a Seregek URa nektek, ti papok, akik megvetitek nevemet. Ti ezt kérdezitek: Mivel vetettük meg nevedet?” (Mal 1:6).

 

               Évekkel a fogságból való visszatérés után Isten népének lelkiállapota újfent leromlott. Megint visszasüllyedtek ugyanazokba a bűnökbe, amelyek miatt fogságba kellett menniük. Tizedet csak hellyel-közzel fizettek, a szombatnapot megszegték, és hitetlenekkel léptek házasságra. Szívük megkeményedett, Isten iránti szeretetük meghidegült, de jött Malakiás, aki emlékeztette őket Isten irántuk való szeretetére. Malakiásnak az Úr a tisztító napjáról szóló figyelmeztetése egyúttal az Ószövetség korának lezárását jelzi. Ezután 400 év hallgatás következik, amikor nem születnek bibliai iratok.

               Az ószövetségi próféciák sora tehát Malakiás könyvével ér véget. Malakiás a próféta és Nehémiás az építőmester kortársak voltak. Azok a problémák, amelyekkel Nehémiás szembesült, képezték Malakiás prédikációinak alapját is. Az erkölcstelen papság, a vegyes házasságok, az érzéketlen lelkiismeret, ezek jellemezték a nemzet lelki állapotát Malakiás könyvének a születése idején. A próféta kérdés-felelet formájában világít rá Isten népének öntelt és közönyös állapotára. Ítéletes szavakkal harangozza be a hosszú hallgatást, melynek során nem hangzik majd prófétai szó.                   Az Ószövetség utolsó könyve már előre jelzi az Újszövetség első könyvét, melyben végül Keresztelő János töri meg a csendet kijelentésével: „Készítsétek az Úr útját!” (Mt 3:3). Malakiás szavai voltak az Ószövetség utolsó szavai, melyek több mint négyszáz éven át visszhangoztak a Biblia néma csendjének időszakában. Ez idő alatt Malakiás figyelmeztetéseiből csak néhánynak lett foganatja. A farizeusok vezetése alatt a zsidóság egyre jobban ragaszkodott a mózesi törvények megtartásához. Sajnos azonban a többség nem értette meg Malakiás üzenetének lényegét. Elfelejtették, hogy a törvény nem önmagáért való cél. A törvény megtartása csupán eszköze annak a tiszteletadásnak, amely Istent megilleti.

               Malakiás könyvében Isten hangja dominál, a szerető apa hangja, aki szép szavakkal kérleli gyermekeit. A nép válaszát kérdések és panaszok formájában olvashatjuk, amelyből egyfajta párbeszéd és vita kerekedik, betekintést adva a nép és Isten viszonyába.

               Malakiásnál a prófétai könyvek közül a legmagasabb arányban, 55 versben 47 alkalommal van Isten neve említve. Könyve ítéletes, de ugyanakkor reménységre okot adó megjegyzéssel zárul: „Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚR nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3:23). Olyan mondat ez, amely az Ószövetséghez illeszkedve kiemeli az ember bűnös voltát, de egyben elő is készíti az Úrtól jövő megoldást, ami majd csak az Újszövetségben bontakozik ki igazán.

1.      Akik csak megszokásból hisznek

               A sikernek is megvannak a maga veszélyei. Amikor elérjük a csúcsot, talán éppen akkor kezdődik a visszacsúszás. Így van ez a munkában, de a lelki életben is. A jólét mindig magával hozza a lelki élet hanyatlását.

               Ebben a rövid könyvben Malakiás próféta megpróbálta felrázni Izrael népét az Isten iránti közömbösségből. Évekkel korábban, amikor a fogság hosszú évtizedei után hazatértek Jeruzsálembe, tele voltak optimizmussal. A nehézségek csak elmélyítették hitüket. A heves ellenállás sem tudta eltántorítani őket attól, hogy újjáépítsék a templomot, Istenbe vetett reménységük jelképét. Arra számítottak, hogy Isten dicsősége természetfeletti módon betölti majd a templomot és nemzetük a világ középpontjává válik.

               Malakiás korára azonban Izrael reménysége elhalványult, sőt úgy tűnt, hogy az élet elment Izrael népe mellett. Már nem érezték Isten szeretetének közelségét és azt sem, hogy Isten szolgálatából bármi előnyük származna: „Szeretlek benneteket – mondja az ÚR. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?” (Mal 1:2). Jeruzsálem népe közönyössé és langyossá vált. Panaszkodásukkal és vallási életükkel is ezt tükrözték. Nem voltak nagy bűneik, mint a fogság előtt élt nemzedékeknek, amelyek gyermekáldozatokat mutattak be és bálványokat vittek be a templomba. Malakiás kortársai megtartották a vallásukat, ám elvesztették az élő kapcsolatunkat azzal az Istennel, aki vallásuk középpontjában állt.

               Jóllehet Malakiás is felhívta a figyelmet az igazságtalanságra és gonoszságra, amelyet a korábbi próféták ostoroztak, figyelmét inkább olyan problémákra fordította, amelyek az előzőekhez képest csekélységnek tűntek: vegyes házasságok, válás és közönyös, lélektelen istentisztelet, amiről a „másodosztályú” áldozati ajándékok árulkodtak a legjobban. Malakiás szavai által hű képet kapunk Izrael népének kiürült vallásosságáról, amely csupán a kötelező minimumra szorítkozott, s amelyet nem a lelkesedés, csak a megszokás vezérelt.

               Hogyan lehet újra felforrósítani a langyossá vált hitet? Malakiás többféle taktikát is alkalmazott. Isten szeretetével kezdte a mondanivalóját. Közönyössé vált hallgatósága számára azonban ez nem jelentett sokat, nem hatotta meg őket. Malakiás ez után arra szólította fel a zsidókat, hogy vegyék komolyan az engedelmességet. Sokan sérült vagy beteg állatokat vittek Istennek áldozati ajándékul a templomba, mert azt gondolták Istennek „az is jó lesz”, Ő úgysem látja. Malakiás így rótta meg népét: „Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e? – mondja a Seregek URa.” (Mal 1:8). Majd arra szólította fel a népet, hogy tökéletes áldozati ajándékot ajánljanak fel Istennek, amint azt a törvény előírja, és amely az ő tiszteletéhez méltó. Azt is elrendelte továbbá, hogy ne házasodjanak más vallású nőkkel, hiszen az elkerülhetetlenül hitbeli megalkuváshoz vezet. Ugyanakkor véget kell vetniük a válásoknak is, ami Isten szemébe teljesen elfogadhatatlan. Végül pedig arra figyelmeztette az izraelitákat, hogy vigyék be a templomba a teljes tizedet, vagyis ajánlják fel Isten dicsőségére minden jövedelmük egytizedét. A szűkmarkúsággal ugyanis magát Istent rabolják meg. Malakiás nem csupán azért rendelte el mindezt, mert ez állt Isten törvényében, hanem azért is, mert olyan cselekedetek voltak ezek, amelyeknek az ember belső lelkiállapotát kellett kifejezniük: „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem! – mondja a Seregek URa. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok.” (Mal 3:10).

               Malakiás azzal a végső emlékeztetővel zárja az Ószövetséget, hogy a bűnnel muszáj leszámolni. Ha tovább lapozunk a Bibliában és belekezdünk az Újszövetség olvasásába, megtudhatjuk, hogy Isten milyen megoldásról gondoskodott a bűn szomorú állapotának kezelésére. Ez a megoldás Jézus Krisztus, a Messiás.

2.      Ki tiszteli Istent?

              Felépült a templom, de ez nem minden. Hol van az Istent kereső, Őt helyes módon tisztelő, neki kedves áldozatot bemutató nép? Kik azok, akik életüket teszik oda az Úr oltárára, jeléül hálájuknak Isten helyreállító, megújító, a romok között újat kezdő tetteiért? Kik azok, akik egész lényüket odaszánják az Úrnak élő és szent áldozatul, azáltal, hogy átformálódnak gondolkodásukban, és mindent megelőzve Isten jó, kedves és tökéletes akaratát keresik? A templom felépült ugyan, de érdekel-e még valakit Isten dicsősége a népek között, nevének tisztelete az őt nem ismerők között? Ez Malakiás próféta kérdése a fogság utáni Izraelhez.

              Isten ígérete szerint szabadulást hozott a babiloni elnyomásból, az élet újraindult Júdeában, a templom felépült Jeruzsálemben. Látszólag minden rendben. Folyik az istentisztelet a templomban, cipelik az áldozatokat az oltárra, a papok végzik a dolgukat. A vallási élet úgy tűnik, hogy rendben zajlik. A kapcsolat azonban már nem az, ami akkor volt, amikor Isten szabadítását átélték. A liturgia, a mozdulatok, az énekek, az imádságok változatlanok, Isten azonban mélyen sértett. A papok elé járulnak szolgálatukkal, de igazi ügyük nem az Isten ügye, hanem saját jólétük. A nép elmegy a templomba imádkozni, de gondolataikat, szívüket egészen más tölti be, mint Isten szeretete és szentsége. Otthon vannak Isten előtt, begyakorlott módon megy minden, de a szívük már nem Istené. Az Úr pedig nem maradhat néma, hanem szól: „A fiú tiszteli atyját, a szolga az urát. Ha én Atya vagyok, miért nem tisztelnek? Ha én Úr vagyok, miért nem félnek engem?” Megvetitek az én nevemet!” (Mal 1:6).

              Mivel vetnénk meg a nevedet, Mennyei Atyánk? Hogy tehetnénk ilyet, Urunk? Az istentisztelet zajlik, énekeink szépen szólnak, adományaink célba érnek, szolgálatainkat elvégezzük. Mi hiányzik, Urunk, mi fogyatékosságunk van még? Isten válasza ez: „Oltáromra tisztátalan kenyeret hoztok” (Mal 1:7/a). De a nép újra visszakérdez: „Mivel tettük tisztátalanná?” (Mal 1:7/b).

              Vajon tényleg nem tudják, amikor ezt kérdezik? Mi ez: kőkemény cinizmus, vagy végzetes vakság? Játékot játszunk az Úristennel, vagy nem ismerjük már sem őt, sem magunkat? Hiszen ez a két lehetőség áll fenn. A harmadik nem: Isten, ha szól, nem téved, nem játszik, nem szórakozik. Mélyen megbántott, mert népe Atyának nevezi, de nem Atyaként tiszteli. Úrnak szólítja, de nem engedelmeskedik neki. És még csak nem is akarja mindezt látni. Mit tegyen az Atya, aki szereti gyermekét, az Úr, akinek dicsőségét napkelettől napnyugatig ismerik a népek? Mit tegyen a nagy király, akit félnek az egész földkerekségen, csak éppen népe tagjai nem? Mi mást, mint hogy elküldi követét és leleplezi népét!

              Istennek megvan a maga válasza. Így szólt egykor Malakiás próféta által a néphez: „Bárcsak volna valaki köztetek, aki bezárná a templom ajtaját, és ne égne hiába oltáromon a tűz. Nem telik kedvem bennetek… nem kívánok tőletek áldozatot.” (Mal 1:10). Vajon ma, amikor hónapokig zárva voltak a templomok, nem kell-e nekünk is megkérdeznünk, hogy ez nem Isten ítélete-e rajtunk?

              Imádkozzunk azért, hogy felnyíljon a szemünk, hogy meglássuk őt, mint Mennyei Atyánkat, mindenható Urunkat, valamint hogy felismerjük milyen bűn, fogyatékosság van bennünk. Gondolkozzunk el azon vajon miért engedte az Úr, hogy az elmúlt másfél évben többször is hetekre zárva maradjanak templomok? Vajon nem akar minket is figyelmeztetni az Úr?

3.      Mi hasznunk Isten szolgálatából?

               Malakiás könyve nemcsak az utolsó Ószövetségi könyv, de egyben a következő négyszáz éves időszak nyitánya is, amelynek során nem volt újabb bibliai kinyilatkoztatás. Izrael népének a szempontjából ez a négy évszázad a reményvesztettség időszaka volt. Hazatértek az ígéret földjére, ám ez az ország már csak félreeső tartománya maradt az olyan nagy birodalmaknak, mint Perzsia, Görögország vagy Róma. A győzelmes jövő és az egész világra kiterjedő béke, amelyről a próféták beszéltek, így már csak távoli vágyálomnak tűnt.

               Még a helyreállított templom is fájdalmas emlékeket ébresztett mindenkiben, hiszen az új épület a nyomába sem ért Salamon király egykori fenséges építményének. Általános fásultság és mélységes csalódottság vett erőt a zsidó népen ebben az időszakban és ez mutatkozott meg az Istennel való kapcsolatukban is.

               Malakiás párbeszédes formában írta meg a könyvét, amelyben Izrael „gyermekei” Isten, mint „atyjuk” elé viszik sérelmeiket, megkérdőjelezve Isten szeretetét és igazságosságát. Minden sérelmük között az zavarja őket a legjobban, hogy Isten követése nem hozta meg számukra a várt jutalmat. Többször is éles hangnemben arról panaszkodnak, hogy nem látják értelmét Isten szolgálatának, hiszen semmi előnyük nem származik belőle: „Fárasztjátok beszédetekkel az URat. Azzal, hogy ezt mondjátok: Minden gonosztevőt jónak tart az ÚR, kedvét leli bennük! Vagy amikor ezt kérdezitek: Hol van az igazságos Isten?” (Mal 2:17). „Azt mondtátok: Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit elrendelt, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt.”  (Mal 3:14-15).

               Válaszában Isten nem próbálja meggyőzni őket, hogy az igazaknak jobban megy majd a soruk, csupán annyit ígér, hogy az igazak nevét felírja egy könyvbe:  „És beírták egy könyvbe az ÚR előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek URa – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt. Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Isten tisztelői és az őt nem tisztelők között.” (Mal 3:16-18).

               A próféta arra emlékeztette ezzel a népet, hogy egy napon, a távoli jövőben, Isten kiegyenlíti majd az igazság mérlegét. Egy nap mindenki előtt világossá válik Isten szolgálatának az értéke, még akkor is, ha az a nap messze van. Malakiás arra biztatja a népet, hogy emelkedjenek felül saját önzésükön, és bízzanak a szövetség Istenében, aki nem hagyja magára a legféltettebb kincsét, az ő népét.

               Malakiás üzenete sok tekintetben meghallgatásra talált népe körében. A következő négy évszázad során a különféle reformmozgalmak által újra fellángolt a törvény megtartása iránti buzgóság. Ez a buzgóság aztán egészen Jézus koráig kitartott és életben tartotta az eljövendő Messiás várásának reménységét. Ámen.

Igehirdetés: 2021.07.18. Zakariás – az újrakezdés

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 73.

 

Zakariás – az újrakezdés

Olvasmány: Zak 1:1-17

„ Azért ezt mondja az ÚR: Irgalommal fordulok Jeruzsálemhez, templomom fel fog épülni benne – így szól a Seregek URa –, és feszítenek még ki mérőzsinórt Jeruzsálemben.” (Zak 1:16).

 

               Zakariás könyve a leghosszabb a kispróféták közül és minden más ószövetségi könyvnél több messiás-próféciát tartalmaz. Zakariás próféta kortársa volt Haggeusnak, és ugyanazon hallgatóság felé szolgáltak, de az általuk írt könyvben szembeszökő különbségeket látunk. Míg Haggeus már idős volt, addig Zakariás fiatalkorában lett az Úr prófétája. Haggeus a beszédeiben elsősorban figyelmeztetett, Zakariás viszont inkább bátorította a hallgatóságát. Haggeus prédikált, Zakariás viszont látó volt, aki jelekről tett bizonyságot.

               Zakariás színes képek és vigasztaló prédikációk segítségével festi meg Istennek a jövőre vonatkozó dicsőséges terveit, melyeket szövetséges népének szánt, így bátorítva a templom újjáépítése mellett elkötelezetteket. Bár a hirtelen támadt lelkesedés hamar lelohadt, maga a feladat továbbra is fontos, hiszen Izrael eljövendő Messiása számára a templom lényeges szolgálati terület lesz. Isten meg fogja tartani a népének tett ígéreteit, és a Messiás érkezésekor a böjt idejét a bőség ideje fogja felváltani. Éppen ezért el kell hagyni a bűnt, be kell fejezni a templomot, és buzgó lelkesedéssel várni a Messiás érkezését.

               Zakariásról tudjuk, hogy Iddó leszármazottja volt, azaz nemcsak próféta volt, hanem egyben pap is. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért utal olyan gyakran a templomra látomásaiban és prédikációiban.

               Sokak számára nehézséget jelent Zakariás könyvének megértése. Az egész könyv tele van konkrét személyekre tett utalásokkal, amelyeket nem könnyű értelmezni.

               A könyv három fő részre tagolódik. Az első hat fejezetben nyolc jelképes látomással találkozunk, amelyeknek a célja, hogy bátorítsák a templom építőit. Elsődleges üzenetük, hogy Isten újra azon munkálkodik, hogy népe között vegyen lakozást Jeruzsálemben. Megvédi őket ellenségeiktől, megtisztítja bűneikből, és eltávolítja a gonoszságot közülük. Biztosítja számukra az új kezdet lehetőségét.

               A 7-8. fejezet arról szól, milyen életet szán Isten a megújult népének. Ez a rész számos bátorító ígéretet tartalmaz Izrael számára.

               Az utolsó hat fejezet tele van rejtélyes utalásokkal, miközben részletesen ecseteli, milyen küzdelmeket kell Izrael népének kiállnia, míg betölti küldetését. A jövendölések borzalmas szenvedésekről, ám végül teljes győzelemről szólnak. Ezek a fejezetek sokat segítenek az evangéliumok íróinak, hogy megértsék Jézus szenvedését, halálát és feltámadását. Jézus első eljövetelével kapcsolatosan Zakariás próféciái tévedhetetlenül pontosak voltak. Így amikor Jézus életének utolsó földi napjairól beszéltek az apostolok, általában mindig Zakariás próféta szavait idézték. A Jelenések könyve a történelem végső céljáról szólva szintén Zakariás jövendöléseiből merít.

1.      Hogyan építhető újjá az, ami széttört?

               A zsidó nép története a lejtőn való lassú lecsúszásra emlékeztet. Isten szeretetére újra és újra zúgolódással, törvényszegéssel és bálványimádással válaszoltak. Évszázadokon át hangzott a figyelmeztetés, míg végül eljött a büntetés ideje. Jeruzsálemet a földig rombolták a babiloni seregek, a túlélőket pedig láncra fűzve hajtották el szülőföldjükről Babilonba, ahol a hetven évig tartó fogság ideje várt rájuk.

               Az izraeliták nem csupán egy csatát veszítettek el és nem csupán a szülőföldjüket, de úgy tűnt elvesztették eredeti helyüket is az Isten szívében. Nem voltak többé Isten különleges népe. Nemcsak fogságba kerültek, de elveszítették a jövőjüket, és vele együtt az újrakezdés reménységét is. A babiloni fogság Istentől kirendelt idejének letelte után, azonban amikor a perzsák legyőzték a babiloniakat és Círus került hatalomra, újra felcsillant az új kezdet reménye. Círus volt az a perzsa uralkodó, aki lehetőséget adott a zsidóknak, hogy visszatérjenek hazájukba és újjáépítsék templomukat. Néhányan azonnal megragadták a lehetőséget és hazatértek. A hazatérőknek hosszú utat kellett megtenniük, hogy eljussanak őseik földjére, de ott még nehéz küzdelem és sok kudarc várt rájuk. Szívszorító látvány várta ugyanis a hazatérőket. Az egykor gyönyörű városukból kísértetváros lett. Minden elpusztult, ami valaha értékes és fontos volt a számukra. Az egykor oly termékeny szántóföldeket gaz és bozót nőtte be. A térség szinte teljesen lakatlan és elvadult volt. A szomszédos népek pedig ellenségesen fogadták a hazatérőket.

               A fogságból hazatértek kicsiny csapatának első dolga az volt, hogy a lerombolt régi templom alapjain oltárt építsen. A kezdeti lelkesedésük azonban hamarosan elpárolgott. Már az is nagy gondot jelentett, hogy egyáltalán fedél legyen a fejük fölött és előteremtsék a saját maguk megélhetéséhez szükséges dolgokat. Amikor pedig a nem zsidó szomszédjaik rágalmakkal illették és feljelentették őket a perzsa hatóságnál a hazatértek feladták a küzdelmet. Az új kezdet nagyszerű reménye fokozatosan elhalványult.

               A templom ezután csaknem húsz éven át romokban hevert, mígnem Haggeus és Zakariás próféta fellépése nyomán újjáéledt az érdeklődés a templomépítés iránt. A próféták ugyanis tudták, hogy amíg a templom romokban hever, Izraelnek, mint Isten választott népének sajátos jellege is romokban marad. A próféták sürgetésére aztán a zsidók újra nekiálltak a templom építésének.

               Zakariás könyve erről a kritikus időszakról számol be. Első feljegyzett üzenete nagyjából két hónappal az után hangzott el, hogy a templom alapjait lerakták. Részben Zakariás bátorító szavainak köszönhetően a templom négy év múlva el is készült.

               Zakariást azonban elsősorban nem az épület érdekelte. Az Istennel való kapcsolat fontosabb, mert a templom csupán jelkép. Legkorábban feljegyzett szavaiban Zakariás arra figyelmeztette népét, hogy ne legyenek olyanok, mint őseik voltak. Hiszen mi hasznuk volt a templomból, ha a szívük nem volt Istené? A valódi újrakezdéshez a szív megváltozására van szükség. Zakariás így tolmácsolta Isten üzenetét: „Ezt mondja a Seregek URa: Térjetek meg hozzám, így szól a Seregek URa, és én is hozzátok térek!” (Zak 1:3).

               A könyv második felében Zakariás perspektívája kitágul és az egész világ felé fordul üzenetével. A próféta úgy látta, hogy a világ reménysége a fogságból hazatért maroknyi zsidóság kezében van. Zakariás által Isten bepillantást adott nemcsak Izrael jövőbeni állapotába, de azon túl mindabba, ami erre a világra vár a végső időkben. Az események lélegzetelállító panorámáját tárja fel előttünk a próféta. Egy dolog előre látni egy jövőbeli eseményt, s egy másik dolog ennek fényében cselekedni. Zakariás próféciája világossá tette, hogy lesz egy nap, amikor hatalmas gyász köszönt azokra, akik látták a keresztre feszített Megváltót, és mégsem fogadták el őt személyesen. Előre látható az is, hogy lesz egy nap, amikor minden térd meghajol majd az Úr előtt. Mindez arra kell, hogy sarkaljon minket, hogy még idejében keressük az Urat és kérjük az ő bocsánatát.

 

2.      A ragyogó jövő ígérete

               Zakariás próféciáinak legfőbb célja az volt, hogy előremutasson az Isten által megígért ragyogó jövőre: „Ezt mondja a Seregek Ura: Bár lehetetlennek tartja a megmaradt nép, hogy ez így legyen abban az időben, az én számomra ez mégsem lehetetlen – így szól a Seregek Ura.” (Zak (8:6). A lerombolt várost benépesítő zsidó menekültek minden képzeletét felülmúlta az ígéret, hogy utcáik idős emberekkel és játszadozó gyerekekkel telnek majd meg. Isten arról biztosította őket, hogy Jeruzsálem ismét békés és biztonságos hely lesz. „Bár ez csodának tűnik a nép maradékának a szemében, de vajon az én szememben is csoda lesz?” – teszi fel a kérdést némi iróniával az Úr.

               Haggeus próféta már két hónapja munkálkodott a nép között, amikor egy másik, nála fiatalabb próféta, Zakariás is csatlakozott hozzá, és együtt igyekeztek lelket önteni a Jeruzsálembe visszatelepült izraelitákba. Míg Haggeus arra kérte a zsidókat, hogy gondolják végig pillanatnyi helyzetüket és tegyék meg a szükséges változtatásokat, addig Zakariás arra szólította fel őket, hogy tekintsenek messze túl a jelen korszakon, hogy lelki szemeik előtt felragyogjon az új Jeruzsálem, az „igaz város”.

               A fogságból hazatértek csak a közvetlenül előttük álló célokra összpontosítottak. Ilyen a vetés közelgő ideje, az otthonteremtés a család részére és az elhagyatott város benépesítése. Zakariás a távoli, ám sokkal ragyogóbb jövő felé emeli tekintetünket, arra az időre, amikor Jeruzsálem világosság lesz a föld népei számra, amikor népek özönlenek majd a városba, és arra kérik a zsidókat: „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (Zak 8:23). Ahhoz, hogy Jeruzsálem népe erre alkalmassá váljon, az új társadalomnak igazságra, becsületre, tisztességre és békére kell épülnie: „Ezeket tegyétek: Mondjatok igazat egymásnak! Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban! Ne tervezzetek magatokban egymás ellen semmi rosszat, és ne szeressétek a hamis esküt! Mindezt gyűlölöm én – így szól az Úr.” (Zak 8:16-17).

               Azok a zsidók akik, keményen dolgoztak a földig rombolt város újjáépítésen, valószínűleg gyakran kérdezgették egymástól: „Ez minden, amit Isten a számunkra tartogat?” Zakariás válasza az volt, hogy nem. A hazatért foglyok ma még kicsiny közössége készíti majd elő a Messiásnak, az egész föld megváltójának útját.

               Haggeushoz hasonlóan Zakariás is a templom újjáépítésének fontosságát és sürgősségét hangsúlyozta. A két próféta együttműködése nagy hatással volt honfitársaikra.  A templom négy év múlva már büszkén magasodott, hogy annyi idő után újra emlékeztesse a népet az Istennel kötött szövetségre.

               Istennek ugyanolyan fontosak a munkásai, mint a munkája. Sokszor több időt tölt a munkás felkészítésével, mint amennyi ideig felhasználja a munkában. Mózes nyolcvan évig készült a megbízatásra, amit negyven évig végezhetett. Jézus három évtizedig készült arra a szolgálatra, amely csak három évig tartott. Zakariás látomásai azért születtek, hogy bátorítsák Isten embereit, akik a szolgálat terhe alatt roskadoznak.

3.      Új király, új királyság

               A 9. fejezetben radikális fordulathoz érkezik Zakariás könyve. Töredezett képekben fejezi ki Isten üzenetét, amely a világ jövőjéről, valamint Isten népének jövőbeli szerepéről szól. Zakariás könyvének ezek a részei még ma is nehezen érthetők. A végső jövőkép azonban bíztató: Isten népe nem marad örökre leigázott kis nép, hanem a történelmi események középpontjába kerül. A nemzetek majd mind Jeruzsálembe mennek, hogy ott Istent imádják: „Az ÚR lesz a király az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz az egyetlen Isten, és neve az egyetlen név.” (Zak 14:9).

               Hogyan lehetséges ez? Még Izrael számára is túl merésznek tűnt ez az álom. Zakariás korában még ahhoz is a távoli perzsa királytól kellett engedélyt kérni, hogy újjáépíthessék saját templomukat. Perzsia volt a világ középpontja, amelyhez képest Jeruzsálem jelentősége eltörpült. Hogyan is válhatna Izrael nagy néppé?

               Zakariás könyvének ezek a fejezetei azt mutatják be, miként megy majd végbe Izrael felemelkedése sok küzdelem és szenvedés árán. Ezeket a sorokat olvasva úgy tűnik, hogy a gonoszság és a nyomorúság diadalmaskodik, mielőtt Isten beavatkozna az eseményekbe.

               Izrael jövendőjének a záloga az „eljövendő” vezető, aki egészen szokatlan és rendkívüli vezető lesz. A zsidó nép természetesen arra számított, hogy ez az „eljövendő vezető”, a Messiás, egy győzedelmes harcos lesz, annál is inkább, hiszen számos más ószövetségi prófécia így ábrázolja őt. Zakariás azonban azt mondja, hogy ez a király a szegények állatán, szamárháton érkezik majd: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9:9). Az evangéliumi szerzők ezt a verset idézik, amikor Jézus jeruzsálemi bevonulásáról írnak. A hadvezérek többnyire lovon közlekedtek, de Zakariás kiemeli, hogy az eljövendő király betiltja majd a harci kocsik és a lovak használatát (Zak 9:10). Az itt leírt király jellemzése tökéletesen ráillett Jézusra, jóllehet ő emiatt gyakran csalódást okozott követőinek, akik harciasabb vezetőre vágytak. Zakariás ráadásul ezt a vezetőt nem uralkodóként, hanem pásztorként írja le, akit a népe elutasít: „Ezért széledt el népem, mint egy nyáj, nyomorúságra jutott, mert nem volt pásztora… Gondja lesz a Seregek URának nyájára, Júda házára, fölékesíti őket.” (Zak 11:4-17). A prófétai üzenetek gyakran kettős jelentéssel bírtak, az egyik a korabeli hallgatóságnak szólt, a másik, mélyebb értelmű jelentés pedig egy későbbi kornak. Ebben a részben Zakariás tűnik fel a sokak által megvetett pásztor szerepében, amelyet később Jézus magára alkalmazott.

               Végül Jeruzsálem kesergő lakóiról ír a próféta, akik „gyászolják azt, akit átdöftek” (Zak 12:10). A bibliamagyarázók szerint Jézus közvetlen a halála előtt magára vonatkoztatva idézte Zakariás szavait, amikor azt mondta, hogy a „jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn 10:11).

               Zakariás könyve azért is emelkedik ki a többi kispróféta írása közül, mert az Újszövetség szerzői Zakariás prófétának az eljövendő vezetőről szóló jövendöléseit egyértelműen Jézusra vonatkoztatták. Jézus a hadsereg nélküli király, akinek a koronája tövisekből készült, és aki fehér ló helyett szamárcsikó hátán érkezik. Az Ószövetségben egyedül Ézsaiás könyvének az 53. fejezete az, ahol Zakariáshoz hasonlóan Jézus életének ezt paradox volta, szintén említésre kerül. Valóban Jézus az a szelíd vezető, aki király és pásztor egyszerre, és aki szenvedése által diadalmaskodik. Ámen.

              

KERESZTELŐ 2021.06.27: Wagner Luca

 

KERESZTELŐ:

A 2021.06.27.-én gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült Wagner Luca (Szülők: Wagner Soma Szilárd és Kerekes Zsanett). Imádságban kérjük Isten áldását a megkeresztelt gyermekre és családjára.

KERESZTELŐ: Bőte Benjámin

 

KERESZTELŐ:

A mai vasárnapon gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült Bőte Benjámin, Bőte László és Tóth Eszter Lilla első gyermeke. Imádságban kérjük Isten áldását a megkeresztelt gyermekre és családjára.

Hirdetések: 2021.07.11.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

   Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

KERESZTELŐ:

A mai vasárnapon gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült Bőte Benjámin, Bőte László és Tóth Eszter Lilla első gyermeke. Imádságban kérjük Isten áldását a megkeresztelt gyermekre és családjára.

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”

Igehirdetés: 2021.07.11. Haggeus – akire hallgatott a nép

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 72.

 

Haggeus – akire hallgatott a nép

Olvasmány: Hag 1:1-15

„Zerubbábel, Sealtíél fia és Jósua főpap, Jócádák fia meg az egész megmaradt nép hallgatott Istenének, az ÚRnak a szavára, Haggeus próféta beszédére, amit általa üzent Istenük, az ÚR; és az ÚRtól való félelem fogta el a népet.” (Hag 1:12).

 

               Az Ószövetség utolsó három könyvét, Haggeus, Zakariás és Malakiás könyvét a fogság utáni prófétai művek közé sorolják, ugyanis mindhárom próféta címzettjei a babiloni fogságból hazatérő zsidók voltak. A Zerubábel vezetésével hazatérők első dolga az volt, hogy hozzá kezdtek a templom újjáépítéséhez. A lelkesen megindult munka azonban különböző okok miatt hamarosan elakadt és sokáig szünetelt. Haggeus próféta a babiloni fogságból nemrég hazatért népet próbálta lelkileg ébresztgetni. A feldúlt és romokban heverő város láttán a hazatérők elbizonytalanodtak. Haggeus üzenete bátorítást jelentett a nép és különösen annak vezetője, Zerubábel helytartó számára, akinek lelkesítenie kellett a népet, hogy befejezzék, amit elkezdtek. „Veletek vagyok” – üzente az Úr a próféta által így buzdítva őket kitartásra. Ha engedelmeskednek Isten szavának, akkor áldásokban gazdag reményteljes jövő lesz a jutalmuk. Haggeus könyve a Biblia egyik legrövidebb irata, egyetlen nekifutással könnyen elolvasható. A próféta szavai a zsidó nép történetének egyik legválságosabb időszakában hangzottak el. Haggeus művének történelmi hátterét Ezsdrás könyve adja meg.

1.      A próféta, aki megláthatta munkája eredményét

               Haggeus egy olyan kivételes helyzetről számol be, amikor Isten népe végre hallgatott az intő szóra: „Az egész megmaradt nép hallgatott Istenének, az ÚRnak a szavára, Haggeus próféta beszédére, amit általa üzent Istenük, az ÚR; és az ÚRtól való félelem fogta el a népet.” (Hag 1:12).

               Néha, az élet kritikus pillanataiban akár egyetlen hang is elegendő lehet ahhoz, hogy az irányítás nélkül maradt tömeget cselekvésre késztesse. A történészek szerint a II. világháború idején, talán egyetlen ember, Winston Churchill miniszterelnök lelkisítő szónoklatai mentették meg Nagy-Britanniát a bukástól. Az 1950-60-as években Martin Luther King baptista lelkész és polgárjogi harcos beszédei ébresztették fel az amerikaiak lelkiismeretét.

               Haggeus szavai is ilyen tisztán csengtek egy zűrzavaros korszakban. A zsidó nép, amely közel húsz éve tért haza a fogságból, megfeledkezett a legfőbb céljáról, a templom újjáépítéséről. A hazatérő zsidók egy idő után abbahagyták a templom építését és inkább saját házaik felépítésébe fektették minden energiájukat. Salamon templomának romjai és az új templom már lerakott alapkövei azonban szüntelenül arra emlékeztették őket, hogy elhanyagolták Istenüket.

               Haggeus azonban így buzdította a hazatérőket: „Gondoljátok meg, mi történik veletek!” (Hag 2:18).

               Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor Isten szólt, a nép pedig azonnal és feltétel nélkül engedelmesedett neki.

               Míg a korábbi próféták, mint pl. Ámósz, Ézsaiás vagy Jeremiás, bár hosszú évekig végezték prófétai szolgálatukat, ennek ellenére egyikük sem láthatta munkája eredményét, addig Haggeusnak megadatott ez a kiváltság. Egyik bibliai próféta sem tapasztalhatta meg, hogy üzenete ilyen kedvező fogadtatásra talált volna. Haggeus mindössze négy hónapon át prófétált, mégis mindent elért, amit célul tűzött ki. Prófétai üzenetének elhangzása után, amelyben a templom felépítésére buzdította a népet, alig telt el négy esztendő, amikor megláthatta az újjáépített templomot.

               Miért volt olyan fontos a templom újjáépítése? A megfelelő áldozatok és rituálék bemutatására rögtönzött oltár is elegendő lett volna. De Istennek nem adhatták meg az őt megillető tiszteletet, amíg a háza romokban hevert, mert az jelképzete Isten jelenlétét.

               De vajon a templom újjáépítése után Izrael gazdasági helyzete is helyre állt? Haggeus első szavai semmi ilyesmit nem ígérnek. Ő egyszerűen csak annyit mondott: „Gondoljátok meg jól a ti útjaitokat!” (Hag 1:5), majd rámutatott, hogy Izraelben a jólét, illetve annak hiánya mindig az istenfélelem függvénye. Bár a nép keményen dolgozott, Isten azonban visszatartotta az esőt, amelyre a vetésnek oly nagy szüksége lett volna.

               Egy hónappal később Haggeus tovább folytatta igehirdetését és kijelentette, hogy Istennek dicsőséges terve van Izraellel és ez a terv az egész földkerekséget alapjaiban rázza majd meg.

               Haggeus ezt az üzenetet hirdette: „Így szól a Seregek URa: Még egy kevés idő, és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel – mondja a Seregek URa. Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek URa. Nagyobb lesz ennek a későbbi templomnak a dicsősége, mint amilyen a korábbié volt – mondja a Seregek URa –, és ezen a helyen békességet adok! – így szól a Seregek URa.” (Hag 2:6-9).

               Haggeus csupán a beszédeinek a végén tér vissza az aratás, az áldás és anyagi gyarapodás kérdéséhez. Isten azt akarja, hogy népe elgondolkozzon azon a drámai változáson, amelyet az aratáskor tapasztalnak, miután végre Istent tették az első helyre: „Gondoljátok meg hát, hogy mi történt a múltban mindmáig, a kilencedik hónap huszonnegyedik napjáig, addig a napig, amelyen lerakták az ÚR templomának alapját; gondoljátok csak meg! Van-e még gabona a magtárban? És még a szőlő, a fügefa, a gránátalma és az olajfa sem hozott termést! De ettől a naptól fogva majd áldást adok!” (Hag 2:18-19).

2.      Mi a legfontosabb?

              Haggeus arra kéri a hazatérőket, hogy vizsgálják felül fontossági sorendjüket. Amikor a próféta felmérte a nép aktuális állapotát, ezt az összegzést adta róluk: „Így szól a Seregek URa: Gondoljátok meg, mi történik veletek! Menjetek a hegyekbe, hordjatok fát, és építsétek fel a templomot, hogy gyönyörködjem benne, és dicsőítsenek engem! – mondja az ÚR. Sokra számítottatok, de csak kevés lett, és amit hazahordtatok, azt is elfújtam. Ugyan miért? – így szól a Seregek URa. Azért, mert az én házam romokban hever, ti meg csak a magatok háza körül szorgoskodtok. Ezért nem adott nektek harmatot az ég, és nem hozta meg termését a föld. Parancsomra szárazság sújtotta a földet és a hegyeket, a búzát, a bort, az olajat és mindent, amit a föld terem, sőt az embert és az állatot is meg mindent, amiért csak dolgoznak.” (Hag 1:7-11).

              Az a kitörő lelkesedés, amellyel a hosszú babiloni száműzetésből visszatérők első csoportja Jeruzsálembe érkezett, nem tartott sonkáig.

              Hamar feltámadt az Izraellel szomszédos népek ellenállása, akik nem nézték jó szemmel a régi ellenségük újraéledését. A templom újjáépítésének terve pedig különösen is nagy riadalmat keltett bennük, hiszen hallottak már történeteket Izrael Istenének csodálatos hatalmáról.

               A makacs ellenállással szembesülve nyilván a zsidók lelkesedése is alábbhagyott. A templom újjáépítési munkái leálltak. A zsidók inkább azon kezdtek munkálkodni, hogy egykori jólétüket újra elérjék. Haggeus a hazatérők első csoportjának megérkezése után csaknem húsz év eléltével lépett fel, hogy szembeszálljon a növekvő apátiával és zűrzavarral. A szelíd és halk szavú próféta higgadtan tette fel a szívbemarkoló kérdéseit: „Hát annak van itt az ideje, hogy ti faburkolatú házakban lakjatok, holott az Úr háza romokban hever?” (Hag 1:4).

              Jeremiással ellentétben Haggeus nem dühöngött, nem is siránkozott. De nem is beszélt ékesszólóan, mint Ézsaiás. Haggeus egyszerűen fogalmazott és logikusan érvelt. A hazatérő izraeliták keményen dolgoztak, de mit értek el vele? Vetésük terméketlen maradt. Vajon miért? – tette fel a kérdést a próféta. Azért mert elvétették a fontossági sorrendet. Istent kellett volna első helyre állítaniuk az életükben, és az ő templomának az újjáépítése lett volna a legsürgősebb feladatuk.

               Tizennégy évvel a hazatérés után, Haggeus fellépésekor a templom lerakott alapjain nem falak álltak, hanem gyomok és bokrok növekedtek. A nép félbehagyta az Úr házának építését és inkább saját házuk és karrierjük építésével foglalatoskodtak. A félrecsúszott prioritás szomorú időszakában lépett fel Haggeus, hogy emlékeztesse a népet arra, hogy Isten nem elégszik meg a félszívű engedelmességgel.  Arra hívott mindenkit, hogy tegyék első helyre az igazán fontos dolgokat, hogy Isten teljes áldása az övék lehessen.

               Ha jól végiggondoljuk, hogy melyek azok a dolgok a keresztyén életünkben, amelyekkel leginkább küzdünk, akkor nagy valószínűséggel mi is a prioritások kérdéséhez jutunk el.  Vagyis ahhoz, hogy miképpen tudunk egyensúlyt tartani az Isten szavának való engedelmesség és az egyéb kötelezettségeink között. Mennyit imádkozunk és mikor? Mennyit adakozunk és milyen célra? Mikor és mennyi ideig tanulmányozzuk a Szentírást? Hányszor megyünk el istentiszteletre, mennyi időt szánunk a gyülekezeti közösségben való részvételre?  Mennyi lesz mindebből az Istené és mennyi a miénk meg a családunké? Hogyan illeszkedik mindez az otthoni, munkahelyi, iskolai és társadalmi feladatainkhoz? Ki vagy mi áll életünkben az első helyen?

               A fogságból hazatérők hagyták, hogy a pillanatnyi anyagi haszon átvegye a helyét a lelki dolgoknak. Nyilván nem egyik napról a másikra történt ez meg, de idejüket és energiájukat fokozatosan valami másra fordították. Ezek nem feltétlenül rossz dolgok voltak, sőt kifejezetten jónak látszó célok, mint pl. a saját otthonaik felépítése, az anyagi biztonságuk megteremtése, hogy biztonságban tudhassák családjukat és szeretteiket. Kétségtelen, hogy sok jó cél fogalmazódott meg bennünk, de közben mégis a legjobbról mondtak le, az Istennel való kapcsolatuk szorult háttérbe.

               Érdemes nekünk is megvizsgálni saját életünk fontossági sorrendjét a jó, a jobb és a legjobb dolgokhoz kapcsolódóan. Az általunk felsorolt prioritásokkal kapcsolatosan mi az, ami módosításra szorul? Az Úr személyének és a neki való szolgálatnak az előtérbe helyezésében segíthet Jézus figyelmezetése, amit az evangéliumban így olvasunk: „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6:31,33). Valaki ezt mai nyelven így fogalmazta meg: „Ne a koncert után hangold be a hangszert, hanem kezd a napodat mindig Istennel!”

3.      A munka értéke és eredményessége

              Mi méri meg a munka értékét? Ha Istennek szolgálunk, akkor honnan tudjuk, hogy mi az elég? Hogyan juthatunk megelégedésre? Mikor tudhatjuk, hogy van értelme annak, amivel nap, mint nap az időnket töltjük? Pénz, hatalom, eredmény, siker… mi lesz a kritérium? Haggeus próféta könyve ezekbe a kérdésekbe is betekintést ad. A jeruzsálemiek nekifogtak ugyan a munkának, de hamarosan kérdéssé vált a szívükben, hogy van-e ennek a munkának értelme.

              Nem egészen két hónappal az első üzenet után Isten így szólt a próféta által: „Ki van köztetek olyan, aki még látta ezt a templomot régi dicsőségében? És milyennek látjátok most? Ugye, szerintetek ez semmit sem ér ahhoz képest?”  (Hag 2:2-3). Az épülő templomot a korábbival, a Salamon által építettel hasonlították össze. Úgy tűnt, annak pompáját, hihetetlen gazdagságát meg sem fogja közelíteni ez a mostani. Az ország is sokkal nehezebb gazdasági helyzetben volt most. De ha nem lesz olyan, mint amit Nebukadneccár lerombolt, érdemes egyáltalán dolgozni rajta? Érdemes pénzt, munkát, időt ölni bele? Már most látszik, milyen hiábavaló az egész – mondogatták sokan magukban. Egy hónap alatt elszállt a lelkesedés, teret nyert a csüggedés. Pedig Isten hívta őket, neki engedelmeskedtek, amikor nekikezdtek a munkának.

              Ez a reakció teljesen érthető és jogos, ha a munka önmagunkra irányul. Ugyanakkor teljesen értelmetlen, ha a munka Isten megbízásából, az Ő dicsőségére történik, hiszen ott egészen más a mérce. Úgy tűnik, hogy ami a népnek kevés, az Istennek elég. Nem azért, mert Istennek a „silányabb is jó”, hanem azért, mert amiben tiszta szívvel őt szolgáljuk, ami neki kedves, abban egészen más mérce számít. Így szól az Úr: „Nagyobb lesz ennek a későbbi templomnak a dicsősége, mint amilyen a korábbié volt.” (Hag 2:9).

              Istennek kijelentése két kritériumot nevez meg a munkánk értékével kapcsolatban és mindkettő túlmutat rajtunk.

              Az első az, hogy a munka értékét végső értelemben nem a mérete, mennyisége, emberi dicsősége, gazdasági hasznossága adja, hanem ahogy Isten azt látja, és ahogy Isten abban megjelenik. Nem a saját értékelésünk számít, hanem az, ahogyan Isten látja, és ahogyan az ő terve, akarata megvalósul benne.

              A másik kritérium pedig, hogy csak az értékes, ami megmarad. Mert eljön a nap, amikor minden megrendül, amikor mindaz, amiben a népek gyönyörűségüket, büszkeségüket lelik, amiért élnek, semmivé lesz, és akkor nyilvánvalóvá lesz az, ami Istenben megmarad. Lehet, hogy a mi tervünk, vállalkozásunk elbukik, de amit szeretettel tettünk, ahogy Istent képviselve jelen voltunk az emberek között, az megmarad az Úrnál. Ezért hát nekünk is szól a bátorítás: „Légy bátor te is… és dolgozzatok, mert én veletek vagyok! – így szól a Seregek URa. Mert ígéretet tettem nektek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és lelkem köztetek marad! Ne féljetek!” (Hag 2:4-5). Ámen.