Igehirdetés 2021.11.28. Priszcilla és Akvila – együtt a szolgálatban

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 92.

 

Priszcilla és Akvila – együtt a szolgálatban

Olvasmány: ApCsel 18:1-28

„Köszöntenek titeket Ázsia gyülekezetei. Sokszor köszönt titeket az Úrban Akvila és Priszka a házuknál levő gyülekezettel együtt.”  (1Kor 16:19).

 

               Egy rendkívüli házaspárról lesz ma szó. Priszcilla és Akvila egy olyan istenfélő házaspár volt, akik együtt végezték a szolgálatukat. Megtudjuk róluk, hogy szakmájuk szerint sátorkészítők voltak. Miután keresztyénné lettek nemcsak a szívüket, de az otthonukat is megnyitották a gyülekezet előtt. A hitben való jártasságukat és érettségüket mutatja az, hogy egy alkalommal egy tájékozatlan evangélistát is finoman helyreigazítottak. Az efézusi gyülekezetben kiváló szónokként fellépő Apollósnak, aki a hit dolgaiban még járatlan volt nagy segítséget jelentett, hogy „Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” (ApCsel 18:26).

               Mivel a házaspár említésekor a legtöbbször Priszcilla neve szerepel elsőként, ebből arra következtethetünk, hogy barátaik és munkatársaik szemében ők teljesen egyenrangúnak számítottak. Nevüket mindig szoros egységben említi a Biblia, sőt, a leírás szerint minden tevékenységet közösen folytattak. Egy olyan párra találunk bennük, akik valóban szövetséget alkotnak, és minden erejükkel igyekeztek az Isten által rendelt életközösséget megvalósítani. Szoros egység, szeretet, harmónia jellemezte őket.

               Priszcilla és Akvilla Pál apostol legszorosabb baráti köréhez tartozott. Akkor találkoztak vele először, amikor Pál magányosan és fáradtan megérkezett Korinthusba. A házaspár is akkoriban érkezett oda menekültként, miután Klaudiusz császár kiutasította a zsidókat Rómából. Pál ekkor hozzájuk csatlakozott, mivel az ő szakmája is sátorkészítő volt, így együtt dolgozott velük. Miközben együtt dolgoztak, bizonyára hosszú és elmélyült beszélgetéseket folytattak hármasban.

               Később Priszcilla és Akvila elkísérte Pál apostolt Efézusba is, ahol a dinamikusan fejlődő új gyülekezet vezetői lettek. A gyülekezetek akkoriban magánlakásokban tartották összejöveteleiket. Ilyen körülmények között a házigazdák vendégszeretete életbevágóan fontos volt a tanítványi közösség számára.

               Mivel Pál apostol állandóan úton volt, a házaspárral való barátságát csak levelek által tudta ápolni. Megtudjuk, hogy ez a derék házaspár még az életét is kockára tette Pálért, aki később igen elismerően nyilatkozott róluk: „Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim Krisztus Jézusban! Ők értem saját életüket kockáztatták, és nekik nemcsak én vagyok hálás, hanem a népek valamennyi gyülekezete is.” (Rm 16:3-4). Amikor Pál leveleiben személyes üdvözletét küldi munkatársainak, akkor mindig ennek a házaspárnak a neve áll a lista élén. Ráadásul az asszonyt a becenevén említi Pál. Ez a becézés arra utal, mennyire bensőséges barátság állt fenn közöttük. Pál magához annyira közelállónak érezte Priscillát, hogy a sokak előtt felolvasandó levelekben is vállalta ezt a megszólítást.

1.      Priszcilla és Akvila – a Lélek által vezetett emberek

               A bibliai leírásból az derül ki erről a derék házaspárról, hogy ők csendben, de végtelen hűséggel végezték azt a szolgálatot, amit Jézus Krisztus rájuk bízott. Mindketten ennek a szolgálatnak szentelték oda magukat, és ezért az életüket is készek voltak kockára tenni. Így nemcsak Pál apostol, de sok keresztyén gyülekezet is hálás szívvel emlékezett rájuk.

               Az első, ami kitűnik az ő hánytatott életükből, hogy Isten által vezethető emberek voltak. Készek voltak az evangélium ügyéért mindent otthagyni, ha úgy alakult a helyzet. Ők Jézus Krisztus örömüzenetével mindig készek voltak oda menni, ahol éppen szükség volt rájuk. Isten Lelkének vezetésére bízva magukat valóban az Úr kezébe tették le az életüket.

               Akviláról, a férjről, annyit jegyez fel itt a Biblia, hogy ő Pontuszból származott. Ez a tartomány a Fekete tenger déli partvidékén terült el. Azt is megtudjuk, hogy foglalkozására nézve nemezkészítő, vagy más néven sátorponyva-készítő mester volt. Akvila később Pontuszból a birodalom fővárosába, Rómába költözött, ahol meg is nősült. Itt indította be azt a kis üzemet, amelyikben feleségével, Priszcillával együtt ezt a nagyon kelendő portékát készítették. Minden bizonnyal jó megélhetésük volt. Azonban váratlanul nehéz helyzetbe kerültek, amikor Kr.u. 49-ben Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, mert valami „Crestos” nevű illető miatt különféle nyugtalanság támadt a zsidók között. Nem tudjuk, hogy ez a Crestos azonos volt-e Jézus Krisztussal. Nem tudjuk azt sem, hogy Akvila és Priszcilla már Rómában megismerte-e a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, vagy csak később, Pál apostol bizonyságtétele által jutottak hitre.

               Azt viszont biztosan tudjuk, hogy amikor Kr.u. 50-ben Pál apostol Athénból Korinthusba ment, ott találkozott ezzel a házaspárral. Mivel akkor már Akviláéknak olyan jól ment az üzlet, hogy szükségük volt segítségre, Pál apostolnak meg szüksége volt megélhetésre, egymásra találván Pál náluk otthont és munkát is kapott, amiből fenntarthatta magát.

               Mindez nem a véletlen műve volt, hanem Isten csodálatos szervezése. Akvilának előbb kétezer kilométert kellett megtennie Pontuszból Rómába. Aztán Rómában ott kellett hagynia mindent, a kialakult vevőkört, a műhelyt, az emberi kapcsolatokat, talán még a szerszámait is, és elmennie ezer kilométerre vissza Keletre, Korinthusba. Méltán háboroghatott volna, de semmi ilyenről nem olvassunk, hanem azt halljuk, hogy Korinthusban is feltalálta magát. Itt újra elindultak a nulláról, keményen dolgoztak és megint híre lett a vállalkozásuknak. S így találkoztak azután Pál apostollal. De ő sem véletlenül került oda. Őt is az Úr Lelke irányította. Amikor Athénból menekülnie kellett az apostolnak, szorongó szívvel indult el Korinthusba. Ekkor maga az Úr bátorította őt: „Ne félj, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18:10). Korinthusban, ebben a közismerten hírhedt, erkölcstelen nagyvárosban sokféle népnek és ideológiának a nagy keveredése közepette Istennek sok népe volt.

               Így érkezik meg Pál Korinthusba teljesen egyedül, kísérők nélkül, hiszen munkatársai, Timóteus és Szilász csak később tudtak csatlakozni hozzá. Nagy öröm és segítség lehetett Pál számára, hogy ezen az ismeretlen helyen talált egy zsidó házaspárt, akik befogadták őt az otthonukba és munkát is adtak neki. Ugyanaz volt a mesterségük, és éppen szükségük is volt egy emberre. Így működik Isten kegyelme, ilyen az Ő szervezése. Így készíti elő az övéinek az útját. Nemcsak feladatokat ad, de megadja mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy feladataikat elvégezzék.

               Pál apostolt ismerve, biztosra vehetjük, hogy nem sokáig várt azzal, hogy Jézusról bizonyságot tegyen Priszcillának és Akvilának, mert ez a házaspár rövidesen hitre jutott és az apostol egyik leghűségesebb munkatársává vált. Isten Lelke vezette őket. Nem háborogtak, hogy örökké költözni kell, mert hamarosan Korinthusból is tovább kellett menniük, és még jó négyszáz kilométerrel keletebbre, Efézusban telepedtek le. Ha az Úr indította őket, akkor ők mentek tovább, otthagyva a műhelyt és mindent, hogy végezzék azt a szolgálatot, amit Jézus rájuk bízott.

2.      Priszcilla és Akvila – akik vagyonukból is az Urat szolgálták

               A második fontos dolog, amit megfigyelhetünk ennek a házaspárnak az életében, hogy ők a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csupán megélni. Mindig szorgalmasan dolgoztak, de ennek a célja nem a meggazdagodás volt, inkább arra törekedtek, hogy másoknak is tudjanak kenyeret adni, megélhetést biztosítani. Nekik az is fontos volt, hogy az otthonuk templommá váljék és vagyonukkal is Isten dicsőségét szolgálják. Pál apostol a levelében külön kiemeli: „köszöntöm a házuknál levő gyülekezetet.” (1Kor 16:19). Priszcilla és Akvila tehát az otthonát és vagyonát is a gyülekezet szolgálatába állította.

               Fontos megértenünk, hogy a Biblia szerint mire való a pénz. Sok embert éppen az szédít meg, hogy az, amit Isten eszközként akar a kezünkbe adni, az céllá válik. A pénzt például eszköznek adta Isten, így tehát arra való, hogy elköltsük. Persze nem akármire, csak úgy elherdálva, hanem arra fordítva, amire Isten adta.

               Ha azonban a pénzt gyűjtögetni kezdjük, akkor az eszköz könnyen céllá válhat, és ebből sokféle baj származhat. Hiszen a pénzt gyűjtögető ember egyre több mindent alárendel annak a célnak, hogy minél többet szerezzen és gyűjtsön. És ha egy hívő ember mindent alárendel ennek, akkor végül az Úrral való közössége is ennek rendeltetik alá. Akkor a vasárnapi istentiszteletre is csak akkor jön el, ha olyan idő van, hogy nem tud dolgozni. Akkor nem az a fő szempont, hogy Isten mit akar velünk, hogy Isten mire akarja használni még az anyagi javainkat is, amikért megdolgoztunk, és amiket az Ő kegyelméből, áldásával megszerezhettünk. Akkor már nem Isten az Úr az életében, hanem minden alá van rendelve annak, hogy gyarapodjon, és még többet szerezzen.

               Priszcillának és Akvilának úgy tűnik nagyon jó szakmája volt. A Biblián kívüli források is megerősítik, hogy nagy kereslet volt abban az időben erre a vízhatlan szövetre, a nemezre, amelyből sátrakat készítettek. Aki pedig római hadsereg számára szállított, annak állandó és biztos piaca volt.

               Ez a házaspár azonban Isten előtti felelősséggel tudta azt, hogy meddig mehetnek el, és hol kell megállni. Bizonyára még nagyobb bevételre is szert tehettek volna, de akkor nem jutott volna idejük a gyülekezetre, nem tudtak volna a misszióban Pál segítségére lenni. Épp Pál apostol írja Timóteusnak: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.” (1Tim 6:6-10). Nem maga a pénz a rossz, hanem a pénz szerelme. Az, ha nagyobb lesz a pénz iránti szerelme a hívőnek, mint a Jézus Krisztus iránti szeretete. Priszcilla és Akvila az Isten bennük végzett kegyelme által felismerte, hogy hol a határ. Ők nem itt a földön akartak kincseket felhalmozni, hanem az Isten országában. Ők embereket akartak Jézus Krisztushoz vezetni. Ehhez pedig idő kell, ezért csak annyit dolgoztak, hogy szabadok maradjanak a szolgátra.

3.      Priszcilla és Akvila – akik alázattal a háttérben maradtak

               A harmadik, ami kitűnik Priszcilla és Akvila életéből és szolgálatából, hogy ők mindvégig csendesen a háttérben maradtak és úgy végezték a szolgálatukat, hogy nem a maguk dicsőségét keresték. Ez a házaspár tudott csendben maradni. Amikor kellett segítettek, amikor szükség volt rájuk ott voltak, de nem ők akartak a középpontban lenni. Komolyan vették az evangélium ügyéért való imádkozást, az imaharcot. Amikor nem az evangélium hirdetésében szolgáltak, akkor az imádság szolgálatában vettek részt. Ezt nem tekintették úgy, hogy kisebb feladat lenne.  Amikor ott volt Pál a gyülekezetben, akkor ők szépen a háttérbe húzódtak és imádságban hordozták az apostol szolgálatát, meg az otthonukat is a közösség rendelkezésére bocsátották.

               Priszcilla és Akvila sohasem mondta azt, hogy a "nagy" Pál a háttérbe szorította őket. Amikor arra volt szükség, hogy igével szolgáljanak, akkor azt tették, amikor pedig imaháttérre, akkor ebben is helyt álltak. Alázattal elfogadták, hogy amikor Pál apostol megjelent Korinthusban és elkezdte szombatonként a zsinagógában való bizonyságtételét, akkor nekik visszább kellett lépniük. Mert erre a szolgálatra, az evangelizáció végzésére, Pál apostol volt a legalkalmasabb. A híres Gamáliel iskolájában tanult, betéve tudta az Ószövetséget. Úgy tudott megszólalni egy zsinagógában, ahogy ott rajta kívül talán senki más. Hiába küldték volna oda Akvilát meg Priszcillát, hogy végezzék el ezt a munkát, ők ezt nem tudták volna úgy végezni, mint Pál. Ez Pálra bízatott, de közben ők is szolgáltak, csak másképpen. Imádkoztak, hogy „adassék szó Pálnak, amikor megnyitja száját.” (Ef 6:19). Ezt a szolgálatot maga Pál kérte a gyülekezetektől. Mert Pál nem a maga tanult szónoki képességeit akarta fitogtatni, hanem azt az igét továbbadni, amit csak Isten tud adni, hogy az a „helyén mondott ige” legyen. De imádságban ezt el kell kérni Istentől. Ezért volt olyan fontos Priszcilla és Akvila szolgálata. Pontosan azt tették, amire ott a legnagyobb szükség volt.

               Valójában nem az a fontos, hogy mit végez valaki az evangéliumért, hanem hogy kinek végzi azt a szolgálatot. A csendes háttérszolgálatát ugyanannak a mindenható Úrnak végezte Priszcilla és Akvila, mint Pál, aki elől állt, s akinek a nevét talán többször emlegették vagy többen ismerték. A történetből kiderül, hogy először Pálnak a neve vált ismertté Korinthusban. Őt dicsérték a gyülekezetben a keresztyének és őt szidták a világban az ellenségek. Aztán Pál munkájának segítésére később megérkezett Szilász és Timóteus is, akik szintén ismertté lettek a közösség előtt.

               De hol volt ez alatt Priszcilla és Akvila? Ők is ott ültek a zsinagógában a hallgatók között és imádkoztak. Olyan mély és erős kapcsolatuk volt a szolgálat Urával, Krisztussal, hogy egyáltalán nem érezték magukat hátérbe szorítva. Ha más módon is, de ők az evangélium szolgái maradtak mindig.

               Priszcilla és Akvila személye és története arra hív minket, hogy vegyük komolyan milyen fontos az egyházban az úgynevezett háttérszolgálat.  Az evangélium hirdetése mindig harcot jelentett. Ma is az. Vannak, akik elől állnak, és vannak, akik a hátvédet alkotják. De mindkettő egyformán fontos. Jó lenne, ha ezt tudatosítanánk magunkban, és sokkal inkább az egy Úrra nézve végezné ki-ki a maga helyén a szolgálatot, mert úgy megsokszorozódik annak az áldása. Ámen.

Vögységi Advent

 

Igehirdetés: 2021.11.21. Szilász – a sokoldalú szolgatárs

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 91.

 

Szilász – a sokoldalú szolgatárs

Olvasmány: ApCsel 16:11-40

„Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek.”  (ApCsel 16:25-26).

 

               Az Apostolok Cselekedeteiben arról hallunk, hogy a frissen megalakult keresztyén egyház, a kibontakozó üldöztetés ellenére is, robbanásszerűen növekedett. Az első keresztyének élete meglehetősen mozgalmas volt, különösen azé a kis csapaté, amely Pál apostollal az élén, újabb és újabb területekre vitte el az evangéliumot.

               Ma Szilász személye és története van előttünk, aki ennek a Pál apostol által vezetett bátor missziói csapatnak az egyik oszlopos tagja volt. Szilászról először azt tudjuk meg, hogy ő a jeruzsálemi gyülekezet egyik vezetőjeként utazott Antiochiába, hogy átadja az ottani közösségnek az apostolok üzenetét. A multikulturális antiochiai gyülekezet légköre bizonyára megragadhatta Szilászt, mert egy ideig ott maradt, majd ő is csatlakozott Pál apostolhoz, hogy elkísérje őt missziói útjaira. Ezek az utazások bőséges tapasztalatokat, de sok izgalmat és próbatételt is tartogattak Szilász számára. A világ egyes részein még ma is kockázatos vállalkozásnak számít a misszionáriusi munka. Az egyháznak abban a korai szakaszában Pál és Szilász lépten-nyomon nehézségekbe ütközött.

               Filippiben a kezdeti szívélyes fogadtatás után rövidesen botozásban és bebörtönzésben részesültek az evangélium hirdetői, mivel a jól jövedelmező jövendőmondás üzletágát zavarták meg. A misszionáriusok munkájára irigykedő néhány helyi vállalkozó hamis vádjai alapján a hatóságok megverték és börtönbe vetették őket. Miközben éjfélkor a rács mögött énekkel dicsérték Istent, földrengés támadt, és megnyíltak a börtönajtók. Pál és Szilász azonban ott maradt, sőt a börtönőrnek hirdette Isten Igéjét. A következő állomásukon, Thesszalonikában akaratukon kívül zavargást okoztak. Nem sokon múlott, hogy ép bőrrel megúszták. Majd Béreába mentek, ahol még nagyobb bajba keveredtek. Az efféle izgalmak azonban hozzátartoztak a misszionáriusok munkájához. A Jézusról szóló üzenet gyakran haragot és felháborodást váltott ki a hatóságokból. Szilász az ige terjesztésének szentelte életét. Az evangélium hirdetése mellett valószínűleg részt vett a thesszalonikai levelek, valamint Péter első levelének megírásában is.

               Ha valaha bárkinek oka volt arra, hogy panaszkodjon a körülményei miatt, akkor Szilász kétségtelenül az elsők között jöhetne szóba. Amikor Filippiben szolgált, munkatársával Pállal együtt előbb hamis vádakkal illeték, majd igazságtalanul megbotozták és börtönbe vetették őket. Bár mindketten római polgárok voltak, mégis „polgárjogaikat” figyelmen kívül hagyva, hivatalos és törvényes vizsgálat nélkül ítélkeztek felettük és fosztották meg őket a szabadságuktól. Ám a goromba és igazságtalan bánásmód ellenére nyomát sem találni bennük a fogva tartóikkal szembeni haragnak. Panaszkodás helyett ők inkább imádkoztak és énekkel dicsérték Istent.

1.      Szilász – a vezető ember

               A bibliai leírásból megtudjuk Szilászról, hogy bár őt Pál apostol egyik leghűségesebb szolgatársaként ismerjük, valójában maga is fontos szerepet játszott a misszióban és nagyon sokoldalú ember volt.

               Először úgy van előttünk Szilász, mint aki a jeruzsálemi gyülekezet egyik vezető embere. A pogánykeresztyének körülmetélése miatt támadt vita kapcsán került Szilász személye előtérbe. Miután a jeruzsálemi apostoli gyűlésen a kérdést megvitatták és megegyezésre jutottak a következőket olvassuk: „Akkor az apostolok és a vének, az egész gyülekezettel együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék őket Pállal és Barnabással Antiókhiába: mégpedig Júdást, akit Barsabbásnak hívtak, és Szilászt, akik vezető emberek voltak a testvérek között.” (ApCsel 15:22). Szilász, tehát így került közvetlen kapcsoltba Pállal, majd lett az apostol egyik legfontosabb munkatársává. A Szentírás hangsúlyozza róla, hogy nemcsak „istenfélő ember”, de egyike „a vezető embereknek a testvérek között.” A neves apostolok, akik továbbra is Jeruzsálemben laktak, Szilászt az istenfélő életére való tekintettel méltónak találták arra, hogy a jeruzsálemi gyülekezet képviselőjeként elmenjen Antiochiába és ott a megbékélést és egyetértést munkálja a hívek között. Szilászt itt egy nagyon kiemelt és megbecsült rangos pozícióban látjuk, aki a jeruzsálemi gyülekezet egyik főembere, és apostolok legfőbb bizalmasa.

               Szilász valóban olyan ember volt, aki nemcsak ismerte Istent, de saját életével is visszatükrözte ezt az istenfélelmet. Szilász a jelleme és a természete alapján alkalmas volt arra, hogy mint a „kiválasztott férfiak" egyike, üzenetet vigyen a jeruzsálemi gyülekezettől az antióchiai gyülekezethez. Ez azt jelentette, hogy teljesen megbíztak benne, hogy egy ilyen kényes és nehéz megbízatást képes elvégezni. Szilász olyan vezető ember volt, aki kellő alázattal is rendelkezett, ahhoz, hogy ezt a feladatot elvégezze. Bármilyen felelősség is nehezedett rá, számítani lehetett rá, hogy teljesíti.

               A későbbiekben pedig úgy beszélnek Szilászról, mint aki egy volt „olyan emberekkel, akik életüket tették kockára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért.” (ApCsel 15:26). Szilász tehát nem csak beszélt a saját hitéről, hanem letette életét Istenért. Nem kereste a könnyebb utat, hanem felkészült, hogy a szó teljes értelmében vértanú legyen. Ilyen emberekre mindig szükség van. Olyan férfiakra, akik nem a hangjukat emelik fel, hanem küzdenek is „a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott.” (Júd 3.)

               Az elbeszélés végén úgy ábrázolja a Szentírás Szilászt, mint prófétát, aki kész figyelmeztetni és megerősíteni a hívőket. „Júdás és Szilász, akik maguk is próféták voltak, sok beszéddel buzdították és erősítették a testvéreket.” (ApCsel 15:32). Szilász olyan férfi volt, aki az Úr beszéde által bátorítani és építeni tudta az Úr követőit úgy, hogy ők növekedhettek és éretté válhattak a hitben. Mennyire szükségünk van ilyen emberekre manapság is. Nem annyira ékes szavú prédikátorokra, hanem Istennek olyan embereire, akik követni tudják Szilász példáját a hűséggel végzett szolgálatban.

               Végül pedig ennek a történetnek záró mondatában ezt olvassuk Szilászról: „Pál pedig Szilászt választotta társul, és miután az Úr kegyelmébe ajánlották őt a testvérek…” (ApCsel 15:40). Szilász tehát olyan ember volt, akit a gyülekezet jó szívvel tudott ajánlani az apostol számára, hogy Pál őt vegye maga mellé munkatársként. Ha egy munkát valahol el kellett végezni, akkor az antióchiai gyülekezet készen állt, hogy legjobb szolgáit javasolja, akik közül Szilász neve állt az első helyen.

               Kiderül Szilászról, mint a jeruzsálemi gyülekezet egyik főemberéről, hogy megbízható ember volt. Sajnos a gyülekezeti munkában általában kevés az ilyen megbízható ember. A bizalmat talán könnyű megszerezni, de nem könnyű megtartani. Szilász nem szerezte meg könnyen, de mégis megbíztak benne, mert megbízható ember volt. Szilász szavai egységben voltak gondolataival és a cselekedeteivel. Olyannyira, hogy elismerték, hogy alkalmas arra, hogy új gyülekezeteket alapítson, hogy őt ajánlják Pál mellé.

2.      Szilász – a második ember

               Szilász ezek után, Pál munkatársaként, részt vett sok új gyülekezet megalapításában. Ez nem volt kis munka. Gyalog bejárni Kis-Ázsia hegyes-völgyes vidékeit ínségben, éhezve, szomjazva, sokszor éjszaka fázva, nélkülözve, Isten igéjét, az evangéliumot hirdetve. Bizonyára nem lehetett ez könnyű. De amikor kiválasztották Szilászt erre a feladatra, megbíztak benne, hogy képes lesz el is végezni azt.

               Ahogy tovább olvassuk a bibliai beszámolókat, azt láthatjuk, hogy Szilász szerepe és munkája ezután megváltozik. Most már nem annyira „főember", hanem sokkal inkább munkatárs. A továbbiakban Szilász kevésbé előkelő szerepet kap. De nem látszik, hogy ez nyugtalanítaná vagy elszomorítaná őt. Csak a büszkeség és a hiúság törekszik az első helyre, a kegyesség alázatos. Így, noha az előző történet szerint a jeruzsálemi gyülekezetben Szilász még vezető emberként szerepel, itt már mindig Pál neve van elsőként megemlítve, és csak mellékesen fűzik hozzá, hogy Szilász is ott volt vele. Bár ő maga a háttérben maradt, de mégis jelentős szerepet játszott az eseményekben.

               Megtudjuk, hogy Pál és Szilász szolgálata nyomán Filippi városában megalakult az első keresztyén gyülekezet Európa földjén. Majd a démoni léleknek a szolgálólányból való kiűzését követően Pált és Szilászt „letartóztatták... és a főtérre vitték a vezetők elé.” (ApCsel 16:19) Ahogyan az elbeszélés feltárja, Pált megverették, amelyből bizonnyal Szilász sem maradt ki. Ezek után pedig börtönbe vetették őket. Ők azonban nem keseredtek el, sőt mintegy kiváltságnak tekintették, hogy szenvedjenek Krisztus nevéért. Azt olvassuk róluk, hogy ott a börtönben, az éj sötétjében: „Pál és Szilász imádkozott és énekkel dicsőítette Istent: a foglyok pedig hallgatták őket.” (ApCsel 16:25). Szilásznak is része volt ebben. Ő is bizonyságát adta az élő Istenbe vetett hite valóságos voltának. Amikor az éjszaka a legsötétebb volt, bizonyságtételük akkor ragyogott legfényesebben. S ha a szöveget gondosan olvassuk, arra következtethetünk, hogy a foglyok közül többen is üdvösségre találtak.

               A börtönőr, aki felriadt az Istentől rendelt földrengésre, és úgy gondolta, hogy a legvégső árat kell megfizetnie foglyainak elveszítéséért, véget akart vetni életének. Miután Pál megnyugtatta, leborult Pál és Szilász elé, akik neki is bizonyságot tettek: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind házadnépe.” (ApCsel 16:31).

               Szilász kész volt vállalni ezt a szerepet, tudott alázattal második lenni. Az Istennek végzett szolgálatában kész volt oda állni szolgatársa mellé, kész volt szenvedni, bizonyságot tenni, másokat üdvösségre vezetni. Szilász példát mutat nekünk, hogy kövessük őt abban, hogy kevésbé nyilvános szerepet is készek legyünk vállalni, megértve, hogy a Krisztus testben minden egyes tag egyformán fontos.

3.      Szilász – a segítő ember

               Szilász missziós utazása továbbra sem nélkülözte az izgalmakat és veszélyes helyzeteket. Mivel Filippiből a misszionáriusok csapata sürgősen távozni kényszerült, így végül Thesszalonikába jutottak el. Legalább három hetet töltöttek ebben a stratégiailag fontos városban, hirdetve az evangéliumot és megalapítva egy újabb keresztyén gyülekezetet. Azt olvassuk, hogy előbb a zsidók, majd a pogányok közül is számos ember „csatlakozott Pálhoz és Szilászhoz.” (ApCsel 17:4), azaz sorsközösséget vállalt velük. Pál apostol a thesszalonikaiaknak írt levelében utal rá, hogy micsoda eleven erővel hathatott Szilász szolgálata ebben a gyülekezetben. Pál nem győzi háláját kifejezni, hogy Szilász segítségére volt ebben a létfontosságú munkában.

               Sajnos a hitetlen zsidók vádaskodása miatt szükségessé vált, hogy Pál és Szilász innen is tovább menjenek. Bérea volt a következő város, ahol megálltak. A nyílt gondolkodású helyiek részéről itt örömteli fogadtatásban részesültek: „teljes készséggel fogadták az igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy igaz-e, amit Pál mond.” (ApCsel 17:11). Itt értjük meg azt, hogy miért kellett ilyen rátermett férfiúnak, mint amilyen Szilász volt, kísérnie Pált, és milyen fontos szerepe volt Szilász segítő jelenlétének.

                Láthatjuk azt, hogy az újonnan megtérteknek a hitük megerősítésére nagy szükségük volt a tanításra, és erre a munkára Szilász volt a legmegfelelőbb ember. Később Pál a Timóteusnak írott levelében rámutat arra, hogy milyen fontos az olyan tanítók jelenléte a gyülekezetekben, akik „helyesen hasogatják az igazság beszédét.” (2Tim 2:15). Pál nem tartotta saját monopóliumának a tanítást, és boldog lehetett Szilász társasága és segítsége miatt. Később, amikor Pálnak Béreából is távoznia kellett, a gyülekezet pásztorolását Szilászra és Timóteusra bízta. Annak a tényét, hogy Pál mennyire nagyra értékelte Szilász és Timóteus szolgálatát, aláhúzza Pálnak azt a sürgető kérését, hogy ez a két munkatárs mielőbb menjen utána Athénbe, hogy az ottani munkában is a segítségére lehessenek. Mire azonban a munkatársak utolérték Pált, ő már Korinthusban volt (ApCsel 18:5), ahol aztán az ő segítségükkel egy újabb gyülekezetet alapítottak. Amikor a korinthusi közös missziói munka után Pál „elbúcsúzott az atyafiaktól”, vége szakadt a Szilásszal végzett közös munkájának is. Pál és Szilász együttmunkálkodása életbevágóan fontos volt az evangélium előrehaladásában és sok új gyülekezet megalapítását eredményezte.

               Szilász szolgálata azonban azzal, hogy különvált Pál apostoltól még nem ért véget. Később arról hallunk, hogy Szilász Péter apostollal szolgált együtt. Péter levelének a tanúsága szerint Szilász ekkor a szétszórtságban lévő hívőket bátorította és biztatta. Péter apostol pedig szintén nagyon elismerően nyilatkozott Szilász személyével és szolgálatával kapcsolatban: „Szilvánusz (Szilász) által, aki – mint gondolom – hűséges testvéretek, röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok.” (1Pét 5:12).

               Akkor, amikor Szilász Péter apostol mellett szolgált, már zajlottak a keresztyénüldözések szerte a Római Birodalomban. De Péter azt mondja Szilászról, hogy ebben is melléállt, és bátorított, vigasztalt és reménységet öntött a hívők szívébe.

               Sajnos csak kevesen vállalják ezt a szolgálatot, amit Szilász végzett, a bátorítás és vigasztalás szolgálatát, pedig ez egy fontos szolgálat. Azoknak, akik elesett lelkiállapotban vannak, talán úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek sem, nagy szükségük van arra, hogy valaki Szilászként melléjük álljon, segítőjük legyen. Ez nem látványos szolgálat, itt nem osztogatnak elismerő okleveleket. Csendben, észrevétlenül egy gyászoló vagy egy elesett ember mellé leülni, bátorító, vigasztaló szavakkal erősíteni őt. Ez nagyon kemény kitartást, hűséget, és szeretet kíván. Kevesen vállalják emiatt a bátorítás, biztatás és vigasztalás szolgálatát. De Szilász Istentől kapott ajándékként hűséggel végezte ezt a szolgálatot is. Ámen.

 

Igehirdetés: 2021.11.14. Kornéliusz – a legvalószínűtlenebb megtérő

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 90.

 

Kornéliusz – a legvalószínűtlenebb megtérő

Olvasmány: ApCsel 10:1-48

„Azok így feleltek: Kornéliusz százados, ez az igaz és istenfélő ember, aki mellett bizonyságot tesz az egész zsidó nép, egy szent angyaltól azt a kijelentést kapta, hogy hívasson téged a házába, és hallgassa meg, amit te mondasz. Ekkor Péter behívta, és vendégül látta őket”  (ApCsel 10:22-23).

 

               Ki az, akiről a legkevésbé feltételeznénk, hogy keresztyén hitre térhet? Ma talán azt mondanánk, hogy egy iszlám fundamentalista, aki tele van gyűlölettel vagy egy megrögzött bűnöző, pl. egy drogdíler, aki minden erkölcsi tartását elvesztette. Valószínűleg mindnyájunkban élnek ilyesfajta sztereotípiák.

               Jézus első tanítványai számára Kornéliusz bizonyára ebbe a „legvalószínűtlenebb” kategóriába tartozott. Római volt, ami azt jelentette, hogy a zsidó vallás és kultúra szöges ellentétét képviselte. Hithű zsidó be sem tette a lábát egy római ember otthonába, nemhogy együtt étkezzen vele.

               Kornéliusz ráadásul katona volt, vagyis a zsidók hazáját megszálló ellenséges hatalom hadseregének a tisztje, akire minden igazhitű zsidó haraggal és megvetéssel tekintett. Simon Péter, aki szintén zsidóként nevelkedett és gondolkodott, el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen ember, mint Kornéliusz százados, keresztyénné legyen. Bizonyára soha nem is történt volna meg ez a találkozó Péter és Kornéliusz között, ha Isten természetfeletti módon közbe nem avatkozott volna.

               De az Úr úgy rendezte az eseményeket, hogy ez a két ember találkozzon. Kornéluszhoz egy angyalt küldött Isten, Péternek pedig egy különleges látomásban volt része. Péter látomása arra is magyarázattal szolgál, hogy az ószövetségi étkezési szokásokat miért kezdték el figyelmen kívül hagyni a keresztyének.

               Miközben annak látszólag igen kicsi volt a valószínűsége, hogy Kornéliusz, aki egy római százados volt, megtérjen, a történetből kiderül, hogy valójában ő igen készséges és nyitott volt Isten szavának meghallására. Kornélusz római származása ellenére, nagy érdeklődést mutatott a zsidók vallása iránt, gyakran imádkozott és nagylelkűen adakozott a szegények javára: „Egész háza népével együtt kegyes és istenfélő ember volt, aki sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez.” (Apcsel 10:2). Amikor pedig Isten egy angyalt küldött hozzá, aki látomásban azt mondta neki, hogy hívassa magához Pétert, Kornéliusz nem késlekedett azt megtenni. Azonnal elküldte szolgáit Péterért, közben pedig arról is gondoskodott, hogy összegyűjtse barátait és rokonait az otthonába, hogy majd együtt hallgathassák meg az apostol bizonyságtételét.

               Az a Péter, aki korábban még soha nem lépte át egy pogány család otthonának a küszöbét, most mégis kész volt ezt megtenni. Belépve Kornéliusz házába pedig, döbbenten hallgatta a római százados történetét, majd ezt a vallomást tette: „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (ApCsel 10:34-35).

1.      Kornéliusz – a kereső ember

               Kornéliuszt először kereső emberként ismerjük meg. A történet elején azt halljuk róla, hogy nyugtalanul keres valamit. Ezért szüntelenül imádkozik, sok alamizsnát osztogat, és böjtöl. Pedig Kornéliusz nem egy cégéres gonosztevő, nem egy elvetemült bűnöző. Kornéliusz ellentétben Zákeussal, nem lopta meg a honfitársait, sőt adako­zott nekik. Kornéliusz nem züllött le a tékozló fiú szintjére, s nem jutott a disznók vályújához, sőt jámbor és istenfélő életet élt. Kornéliusznak nem volt öt korábbi házastársa és nem élt együtt egy hatodik­kal, akinek már hűséget sem mert esküdni, mint a samáriai asszony. Kornéliusz egész háznépével kegyes, tisztessé­ges mó­don bánt. Nem üldözte a keresztyéneket öldöklés­től lihegve, és bár ka­to­na volt mégsem járt házról-házra, hogy összeszedje és rab­lánc­ra fűzze őket, mint Saul.

               S ha már több bibliai szereplővel is ellentétbe állítottuk Kornéliuszt, akkor most hadd állítsuk párhuzamba is egy másikkal, a gaz­dag ifjúval, aki szintén erkölcsös, szintén törvénytisztelő, aki szintén fogékony a lelki-hitbeli kérdésekre, hiszen azért fut Jézus után, hogy a lelkét nyugtalanító kérdésre választ találjon. A különbség ott van közöttük, hogy míg a gazdag ifjú története szomorúan fejeződik be, hiszen ő a vagyonát választja Jézus követése helyett, addig ez a történet pozitívan ér véget, mert Kornéliusz befogadja a szívébe a Jézusról szóló örömhírt és betöltekezik Szentlélekkel!

               Kornéliuszról tehát elmondható, hogy becsületes és jó ember volt, de ennek ellenére valami mégis nyugtalanította őt. A sok jó tulajdonsága mellett, ő mégsem érezte magát jó embernek. A lelkében érzete, hogy mindez kevés. A „valami több” utáni vágyakozás volt benne. Ez a hiányérzetet az, ami a lélek leg­mélyéről tör fel, amikor az ember az élet igazi értelmét kezdi kutatni. Amikor annak ellenére, hogy mindene megvan és akár boldog, elégedett életet élhetne, ő mégis békétlen, mégis keres valamit, amiről azt sem tudja, hogy mi az. Csak érzi, hogy nem a pénz, nem a siker, nem a hatalom, nem a világi örömök, jelentik az élet igazi értelmét, hanem valami más.

               Kornéliusz hitre jutásának is megvan a maga előtörténete. Tudjuk, hogy akkortájt a Földközi-ten­ger egész környékét, az akkori művelt világot megszállva tartotta a Római Birodalom. Katonái és hivatalnokai ott voltak mindenütt, hogy a hatalmas államapparátus működtetéséhez szükséges adót mindenhonnan behajtsák. Júdea provinciában is jelen vol­tak, s az utolsó zsidó király, Nagy Heródes által a római csá­szár tiszteletére építtetett Cézáreában alakították ki főhadi­szál­lásukat. A Cézáreában állomásozó ún. „itáliai csapat” tagjait szabadosok, azaz felszabadított rabszolgák alkották, ők tehát nem zsoldosok voltak, hanem római állampolgárok. A megbízhatatlan, folyton lázadozó zsidó népet csak egy ilyen meg­bízható különítményre lehetett rábízni. Korné­li­usz pedig ennek az előkelő csapatnak volt az egyik századosa. Cézárea igen fejlett város volt akkoriban. Római vízvezeték, görög színház, kiépült in­fra­struktúra szolgálta a katonák kényelmét és szórakozását. Itt élt Kornéliusz is, aki valóban minden vo­nat­kozásban megelégedett, boldog ember le­he­tett volna, de mégsem volt az.

2.      Kornéliusz – az istenfélő katonatiszt

               Kornéliuszról csupa jó dolgot állít itt a Biblia. Először is azt, hogy bár katonatiszt volt, mégis „ke­gyes”, azaz jámbor, jóravaló, szelíd ember volt. Holott a hivatásos katonákat sok minden jelle­mez­te és jellemzi ma is, de a legkevésbé a kegyes­ség és a szelídség. Sokkal inkább a kegyetlenség és az erő­sza­kosság. Sokszor még békeidőben is sok al­jas­ság és agresszivitás jellemzi ezt a pályát. Még az ún. keresztyén országok ka­to­ná­it sem a jámborság szokta jellemezni, hát még egy elnyo­mó, leigázó hadsereget. Kornéliusz mégis annak ellenére, hogy ennek a hadseregnek a tisztje, képes kegyes és istenfélő életet élni. Ő ember maradt az embertelenség világában is.

               A másik, amit megtudunk róla, hogy alamizsnálko­dik is, annyira emberszámba veszi a saját hadserege ál­tal leigázott, s egyébként az egész Római Birodalomban lené­zett zsidó népet, hogy adakozik a javukra. Nagyon ritka dolog ez, hogy valaki az ellenségeivel tegyen jót.

               A harmadik dolog, amit megtudunk Kornéliuszról, hogy egész környezete felé ezt a lelkületet képviselte: „egész há­z­népével együtt kegyes és istenfélő ember volt.” (ApCsel 10:2). Kornéliusz otthon sem játszotta a mogorva katonatisztet. Szerették őt a családtagjai és alkalmazottai. Tiszta szívvel vele tartanak jóban-rosszban. A történetben arról hallunk, hogy amikor Péter apostol megérkezik a házukhoz, akkor Kornéliusz egész háznépe összegyűlik, hogy meghallgassák Is­ten üzenetét.

               Végül azt is megtudjuk Kornéliuszról, hogy isten­félő ember volt. Azt nem tudjuk, hogy mikor csömörlött meg a római istenek és bálványok világától, és hogyan jutott el Izrael Istenének a megismeréséig. Nem tudjuk, hogy ki lehetett az a rabbi, az az írástudó, aki felfedte előtte az Ószövetség összefüggéseit, aki rámutatott ez egy igaz, láthatatlan Isten hatalmára. De az tény, hogy az istenfélelme nem maradt üres szólam, kegyes frázis, hiszen azt olvastuk róla, hogy „szüntelenül könyörgött Istenhez.” (ApCsel 10:2/b). A teljes történetből az derül ki, hogy ezt azért tette Kornéliusz, mert még nem volt még üdvbizonyossága, mert még Izrael hitében sem találta meg a lelke nyugalmát, mert megfogalmazni sem tudta, hogy nem valami, hanem „Valaki” hiányzott az életéből. Szent Ágoston így ír vallomásaiban: „nyugtalan a mi szívünk, amíg benned megpihen, Uram!”

               Kornéliusznak, tehát nem még több áldozatra, nem még több alamizsnálkodásra, nem még több imádságra volt szük­sé­ge, hanem Megváltóra. Nem több fizetésre, nem kedvesebb szomszédokra, nem megértőbb hitvesre, nem engedelmesebb beosztottakra és nem emberségesebb főnökre volt szüksége, hanem üdvösségre, örök életre.

               Kornéliusz nem elégedett meg azzal, ameddig el­jutott, pedig emberileg minden oka meg lett volna rá. Talán megfogalmazni sem tudta jól, hogy mire is van szüksége, de a jó hír az, hogy az Isten meghallotta a kiáltását, mert Ő a kevélyeknek ellen áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad, és Ő meghallja a zör­ge­tők kopogtatását és megnyitja az üdvösség ajtaját a keresők előtt.

               Ezért nem szabad a zörgetést, az imádságot abbahagyni, hanem fel kell ismernünk hogy mindenféle hiányunk mélyén ott lapul az Isten-arcú űr. Ha pedig eljut hozzánk az Úr üzenete, ha Ő megszólít, hív, akkor induljunk, és tegyük azt, amire Ő bíztat minket.

3.      Kornéliusz – a Lélekkel betöltekezett

               Kornéliusz története azért különleges, mert ő az elsők egyike azok sorában, akik pogányokból lettek Jézus követőivé.  Mindaz, ami vele történt, azt Isten készítette elő. Isten Lelke irányította, vezérelte Pétert és Kornéliuszt is, mert világossá akarta tenni, hogy az Ő szeretete és irgalma nincs határok közé szorítva. Nemcsak a szegényeknek és a kicsinyeknek, vagy éppen az írástudatlan halászoknak jelenti ki magát, de Isten a hatalmasok között, a gazdagok között, az Isten nélkül élő magas beosztású vezetők között is, vagy a nagyon szegény, kitaszított, mindenki által lebecsült emberek között egyaránt munkálkodik, s egyik ember ugyanolyan fontos az Ő számára, mint a másik.

               Péternek élete során sok különleges élményben volt része. Gondoljunk csak a csodálatos halfogásra, a vallástételre, amikor Jézust Isten Fiának és Megváltónak mondja, vagy Jairus leánya feltámasztására, ahol személyesen is ott volt, és saját szemével látta a csodát, vagy amikor találkozott a feltámadott Jézussal a Genezáret-tónál. De bizonyára felejthetetlen maradhatott Péter apostol számára a mennybemenetel és a pünkösdi ünnep is. Vagy, amikor Isten kihozta őt a börtönből és megszabadította őt. A mai történetben arról hallunk, hogy ez a Péter egy újabb lelki élménnyel lett gazdagabb Kornéliusz házában, ahol azt látta, hogy Isten a pogányok felé fordul és itt a pogányok között megismétlődik a pünkösdi csoda.

               A Kornéliusz házában történtek tehát jelként értelmezhetők, arra mutatnak rá, hogy Isten nem veti el azokat sem, akik eddig Isten nélkül éltek, akik test szerint nem a zsidó népből származtak, s így az üdvösségről nem tudtak semmit sem. Sőt mindenki kedves előtte, aki féli Őt, aki követni akarja Őt, és aki engedelmeskedni akar Istennek.

               Kornéliusz története jól mutatatja, hogy Isten Szentlelke valóban vezérlő, vezető Szentlélek úgy, ahogyan azt Jézus megígérte az övéinek, amikor ezt mondta: „Az igazságnak Lelke elvezet titeket minden igazságra.” (Jn 16:13).

               A pogány Kornéliusz házában Péter apostol Jézus Krisztusról tett bizonyságot, akit Isten Lelke felkent prófétává, királlyá és Messiássá. A történet különlegessége itt az, hogy egy olyan házban mondta el ezt Péter, ahova hithű zsidó soha be nem tette volna a lábát. Péter mégis bement oda, mert engedelmeskedett Isten Lelkének. Ez már önmagában is egy nagy csoda. Majd azt olvassuk, hogy kitöltötte Isten az ott lévőkre az Ő Lelkét, és az a csoda is megtörtént, hogy ezek a pogányok hívőkké lettek. Amíg beszélt Péter, hirdette az igét Kornéliusznak és a háznépének, Isten Lelke leszállt az ott levőkre. A Péterrel lévő zsidók pedig igen csodálkoztak azon, hogy lám Isten a pogányoknak is megadta a kegyelmet. Mert mindenki számára egyértelmű lett, hogy ha rájuk is kitöltetett a Szentlélek, akkor Isten valóban ledöntötte az elválasztó falat, akkor mindenki számára nyitott az út a Mindenható Istenhez.

               Kornéliusz eddig is az Isten dolgai felé nyitott ember volt, imádkozott és böjtölt, de hiányzott az életéből a Lélek ereje. De amikor megkapta az Isten Szentlelkének ajándékát, akkor más emberré lett, újjászületett. Amikor valaki újonnan születik, az a Lélek által erőt kap, bizonyságtévő lesz, és másokat is Jézushoz vezethet. Kornéliusz hitre jutása meggyőzte minderről azokat, aki vele voltak, hogy ez lehetséges.

               Kornéliusz története arra mutat rá, hogy nemcsak zsidóból, de pogányból is lehet hívő keresztyén. Immár ledőlt a válaszfal zsidó és pogány között, és eggyé lettek Krisztusban.

               Kornéliusz és Péter teljesen különbözőek voltak, különböző háttértörténettel rendelkeztek, de abban egyek voltak, hogy mindketten engedelmeskedtek Istennek. Az engedelmességüket pedig Isten megáldotta. Mindkettőjükre kitöltetett a Szentlélek, mert Ő nem személyválogató, zsidó és pogány egyaránt részesülhet Isten ajándékában. Megismerték a vigasztaló Lelket, aki legyőzte Péter ellenállását és Jézushoz vezette Kornéliuszt, aki aztán maga is Krisztus szolgálatába állt. Ez az eggyé válás pünkösd legnagyobb csodája. Kitöltetett Isten Lelke, s attól kezdve mindegy volt, hogy ki honnan jött, hány éves, és milyen származású. A Lélek által életre hívott gyülekezetben eggyé váltak, és hirdették a Krisztust. Ámen.

 

Igehirdetés: 2021.11.07. Fülöp – az áttörés embere

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 89.

 

Fülöp – az áttörés embere

Olvasmány: ApCsel 8:4-8, 26-40

„Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.” (ApCsel 8:35).

 

               A vallás és a hit gyakran etnikai csoportokhoz kapcsolódik. Az arabok pl. többnyire muzulmánok, az indiaiak hinduk, a japánok sintoisták vagy buddhisták. Az első keresztyének a zsidók soraiból kerültek ki. Jézus első tanítványai is mind zsidók voltak. Bár Jézus azzal bízta meg őket, hogy hirdessék az evangéliumot minden népnek, erre ők eleinte nem igazán voltak hajlandók. Jézus tanítványai kezdetben nem szívesen álltak szóba a pogányokkal. Semmi sem ált távolabb tőlük, mint az, hogy az ellenséges rómaiak felé Isten üzenetét hirdessék. Képtelenek voltak világméretű távlatokban gondolkodni.

               Isten azonban gondoskodott arról, hogy megtörténjen a nagy áttörés, a pogányok felé való nyitás. Ebben volt Isten eszköze Fülöp, aki elsőként ültette át Jézus missziói parancsát a gyakorlatba.  Úttörő személyiség volt, aki Jézus szeretetének üzenetével elsőként lépte át az etnikai határvonalakat.

               Tudnunk kell azonban, hogy az itt említett Fülöp, akit máshol „evangélistának” is neveznek, nem azonos Fülöp apostollal, aki Jézus tizenkét tanítványának az egyike volt.  Ez a Fülöp, akiről itt az Apostolok Cselekedeteiben hallunk annak a hét férfinak az egyikeként vált ismerté, akiket az első gyülekezet a szegények és özvegyek gondozásával bízott meg.

               A jeruzsálemi keresztyén gyülekezetben konfliktus támadt. A diaszpórából érkező görögül beszélő zsidók azt állították, hogy a helyiek mellőzik őket. Az apostolok ezért kijelölték Fülöpöt és hat társát, akik a nevükből ítélve mindnyájan görög ajkúak lehettek, hogy gondoskodjanak ezekről az emberekről. Arra azonban ekkor még senki nem gondolt, hogy a pogányok, vagyis a rómaiak, görögök és egyéb népek felé is kiterjesszék a szolgálatukat.

               Mikor azonban Jeruzsálemben megkezdődött a keresztyének üldözése, sokan elhagyták a várost és vidékre menekültek. Fülöpöt ekkor arra indította Isten Lelke, hogy lemenjen Samáriába és ott hirdesse Isten igéjét. Ekkor mindenkit meglepett az, hogy Fülöp samáriai szolgálatának milyen bámulatos eredménye lett: „A sokaság egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, amikor hallgatták őt, és látták azokat a jeleket, amelyeket tett.” (ApCsel 8:6). Ekkor csatlakoztak először nem zsidók Jézus követőinek táborához. Mindez azonban még csak a kezdete volt Fülöp szolgálatának. Ezt követően arra indította őt Isten Lelke, hogy egy úton levő etióp hivatalnoknak hirdesse Jézus örömüzenetét, aki így az első afrikai keresztyén lett.

               Évekkel később, útban Jeruzsálem felé, Pál apostol is felkereste Fülöpöt. Itt tudjuk meg, hogy Fülöpnek, „az evangélistának” négy lánya volt, akik prófétáltak. Mivel korábban a nők nem igen kaptak nyilvános szerepet a gyülekezetben, ez az utalás azt is jelzi, hogy Fülöpnek része volt egy másik áttörésben is. Fülöp lányainak prófétai szolgálata által a nők szerepe is felértékelődött a keresztyén gyülekezetben.

1.      Fülöp – a diakónus

               Fülöpről akkor hallunk először, amikor az apostolok kiválasztják a hét férfit, akiket a gyülekezet szegényei és özvegyei között végzendő a szeretetszolgálattal bíznak meg. Ennek a hét diakónusnak az egyike volt Fülöp is. Az ő személye, munkája bátorít minket is arra, hogy felismerjük, milyen fontos munkaterület ez ma is az egyházban.

               Fülöppel kapcsolatban három rá nagyon is jellemző állítást ad elénk a Szentírás. Először is megtudjuk róla, hogy Fülöp szolgáló ember volt. Majd pedig azt mondja róla a Biblia, hogy Krisztusra mutató ember volt. S végül pedig azt olvassuk Fülöppel kapcsolatban, hogy ő a Lélek által vezetett ember volt.

               Fülöp szolgáló életet élő ember, diakónus volt. Ez volt az ő elhívása, a szolgálata. A jeruzsálemi gyülekezetben kialakult helyzet miatt a görög nyelvűek közötti szolgálatra hívta el Isten és kapott erre felhatalmazást az apostoloktól. Az Apostolok Cselekedeteinek korábbi fejezeteiben olvashattunk erről. Azt is megtudjuk, hogy Fülöp görög származású volt. Az apostolok így személyében valóban a legmegfelelőbb embert találták és bízták meg a szolgálattal. Ez a szolgálat alapvetően „szociális” szolgálat volt. Fülöp eleinte az „asztalok körül” tevékenykedett. Egy gondoskodó, odafigyelő, érzékeny ember képe rajzolódik itt ki előttünk, aki tud odafigyelni, törődni, hallgatni, végighallgatni, titkot tartani és nem ijed meg a fizikai munkától sem. Figyeli az egyéni igényeket, de szem előtt tartja a lehetőségeket, kereteket is.

               De Fülöpről azt is megtudjuk, hogy Szentlélekkel teljes ember volt, tehát mindenben a Lélek vezette, és nem a puszta humanitárius jóindulat. Mindezek az ajándékok, képességek azok, amiket Isten aztán a későbbiekben is használ majd. Fülöp azonban itt még elsősorban diakónusként szolgál, és a rászorulókról gondoskodik. Ilyen lelkület, ilyen szív, szolgáló lelkület jellemzi őt, ami mindenképpen példa a számunkra. Van, akihez ez a jelleménél fogva közelebb áll, és van, akitől nagyon távol áll. De mindenképpen példa a számunkra Fülöpnek ez az egyszerűen szolgáló lelkülete.

               Fülöp, a diakónus ebben a történetben ugyanakkor nem egy semleges közegben él és szolgál. Gondoljunk bele, hogy milyen lehetett úgy végezni diakónusi szolgálatát, hogy közben azt is tudta, hogy egy diakónus társát már kivégezték. Istvánt nem sokkal korábban ölték meg a hitéért. A hűséggel végzett szolgálatnak ilyen ára van. Arról olvasunk itt, hogy ekkor kezdődött el az a brutális üldözés, ami szinte teljesen megsemmisítette a jeruzsálemi gyülekezetet. Fülöp számára mégis kulcsfontosságú, hogy éljen az elhívatásában és ne a félelmekre hallgasson. Ő még nem tudja, hogy a szétszóródás, ami az üldözés következménye, az evangélium terjedését szolgálja majd. Azt olvassuk ugyanis, hogy akik szétszóródtak, azok „hirdették az Igét” (ApCsel 8:2), azaz megosztották másokkal is az örömhírt. Az üldözött keresztyének nem féltek, nem titkolóztak, nem zárkóztak el, hanem bátran, megvallották a hitüket mások előtt.

               Úgy tűnik egy idő után Fülöpnek is menekülnie kellett, neki is el kellett hagynia Jeruzsálemet. A korábbi szolgálata, amit Jeruzsálemben végzett, megszűnt. De Fülöp megmaradt annak, akinek Isten elhívta őt és ebben az új helyzetben, az üldözés idején is kitartott és megtalálta a szolgálat új lehetőségeit. Fülöp rugalmas ember volt, kész volt alkalmazkodni az új helyzethez, az új kihívásokhoz.

               Fülöp Krisztusra mutató ember volt. A diakónusi szolgálata mellett így lett ő a pogány misszió előkészítésének nagyon fontos személyévé. Amikor az evangélium elhagyta Jeruzsálem határait, Jézus ígérete szerint először Samária következett. A zsidók és a samáriaiak közt sok évszázados ellentét húzódott. A Biblia így fogalmaz a helyzetről: „A zsidók nem érintkeztek samáriaiakkal.” (Jn 4:9). Ezért óriási áttörés, hogy a samáriaiak Fülöpöt, aki ugyan görög származású, de mégis zsidó, elfogadják és meghallgatják. Ez csak Isten munkája lehet, emberileg ez megoldhatatlan. De Isten munkálkodik és neki semmi sem lehetetlen. Fülöp, bár nem apostol, mégis hirdeti az Igét, a samáriaiak pedig hisznek a szavának!

2.      Fülöp – a misszió elindítója

               A Fülöpről szóló beszámoló bevezetőjében hallunk először a keresztyének elleni módszeres üldözés megindulásáról: „Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.” (ApCsel 8:1).

               Sajnos ma is vannak olyan országok, ahol a keresztyéneknek le kell mondaniuk arról, hogy megfelelő oktatásban részesüljenek, vagy jó állást kapjanak. De a hitük miatti hátrányos megkülönbözetésen túl vannak olyan keresztyének, akik az életüket is kénytelenek naponta kockára tenni. Az egyháztörténészek becslése szerint a 20. században több keresztyén halt vértanúhalált, mint az előző évszázadokban együttvéve.

               Különös módon azonban a keresztyének heves üldözése többnyire nem a keresztyén hit eltűnését, hanem a gyülekezet hirtelen növekedését eredményezi. Egy ókori mondás szerint: „a mártírok vére az egyház vetőmagja”. A hitükért szenvedő és életüket is áldozó mártírok vére mindig is magvetés volt, amelynek nyomán sokszor még az őket üldöző ellenségeik is hitre jutottak.

               Az Apostolok Cselekedeteiből megtudjuk, hogy a Krisztus követői által hirdetett új tanítás eleinte nagy népszerűségnek örvendett Jeruzsálemben. Hamarosan azonban nagyon kockázatossá, sőt életveszélyessé vált Jézus követői közé tartozni. A zsidóság vezetőinek gyűlölete és haragja először Istvánra sújtott le, akit halálra köveztek. A ma olvasott szakaszból pedig megtudjuk, hogy azon a napon, amikor István, az első keresztyén vértanú áldozatul esett, megindult az egész keresztyén gyülekezet elleni üldözés, amely miatt az apostolok kivételével minden keresztyén elhagyta Jeruzsálemet. Így különös módon maga az üldöztetés váltotta ki azt a folyamatot, amelynek során a keresztyénség terjedni kezd, Jeruzsálem határain túl előbb Júdeában és Samáriában, majd pedig a pogány világban is. A Jeruzsálemből elüldözött és szétszóródott zsidókeresztyének így más népcsoportok felé fordultak.

               Fülöp volt az első, aki Samáriában szolgált, majd újabb etnikai határt átlépve, megtérésre segített egy etióp állami tisztviselőt. Az ő története hűen dokumentálja, milyen drámai változáson ment át a keresztyén egyház. Amit egykor a zsidó vallás egyik irányzatának tartottak, és egyesek a „názáreti felekezetnek” neveztek, egyre jobban kezdett terjedni más vallások, népek és kultúrák körében is. Hamarosan az egyházi élet központja Jeruzsálemből Antiochia városába helyeződött át. Ott nevezték először a „krisztiánusznak”, vagyis keresztyéneknek („krisztusiaknak”) a tanítványokat. A keresztyénség így önálló életre kelt, többé nem pusztán valami „zsidó jelenség” volt, hanem az egész világon terjedni kezdett.

               A bibliai beszámolókból az is kiderül, hogy az egyháznak ez a más népek felé való nyitása nem ment simán. A zsidó származású tanítványok nem egykönnyen szakítottak a több évszázados tradíciókkal, és nehezen törődtek bele, hogy a gyülekezeteket pogányból lett keresztyének sokasága árasztotta el.

               Fülöp missziói munkájáról szóló beszámolóból láthatjuk azt a folyamtatot kibontakozni, ahogy akár egyes emberek, akár egész tartományok és kultúrák megnyílnak az evangélium előtt. A hit, amelyet nemrég még csak egy kicsiny, bizalmas baráti társaság őrzött, akik egytől egyig zsidók voltak és személyesen ismerték Jézust, most kitör ebből a körből és elindul világhódító útjára. Így teljesedik be Jézusnak a mennybemenetele alkalmával az övéinek adott ígérete: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8).

               Noha Jézus egyértelművé tette, hogy az evangélium zsidóknak és pogányoknak egyaránt szól, a missziói parancs elhangzása után két évvel még csak Jeruzsálem hallotta a jó hírt. Fülöp samáriai szolgálatával majd pedig az etióp hivatalnok megkeresztelése által indul csak meg az evangélium hirdetése az új missziói területeken. Így bátran mondhatjuk Fülöpről, hogy ő valóban a misszió úttörő ember volt.

3.      Fülöp – a Lélek által vezetett ember

               A következő történetben úgy láthatjuk Fülöpöt, mint a Lélek által vezetett embert. Nagyon érdekes ez a történet is. Egy valószínűtlen és szinte hihetetlen helyzetbe vezeti bele Isten Lelke Fülöpöt. Ráadásul megint egy olyan ember, és egy olyan népcsoport felé szolgál Fülöp, akik nem annyira szimpatikusak a zsidók számára. A zsidók szerint Etiópia a lakható világ legszélső határa. A legvége, a határvidék. Távoli, messzi föld. Az etióp ember hazafelé tart, a Gázai úton halad, ami egy pusztaságon átvezető út volt, ez az Afrikába vezető út. Az etióp főember már hazafelé tart, miután már közel 4000 km-es utat megtett azért, hogy Jeruzsálemben imádhassa az Istent. A történet szerint ismerte az Ószövetséget. Utazása közben is a Bibliát olvasta, de nem értette azt. Azt is megtudjuk, hogy ráadásul ez az ember egy eunuch volt. Isten Lelke tehát Fülöpöt egy olyan emberhez vezette, aki a Mózesi törvények szerint nem is tartozhat az Úr gyülekezetéhez: „Nem tartozhat az ÚR gyülekezetéhez a zúzott heréjű vagy a kasztrált. Nem tartozhat az ÚR gyülekezetéhez a félvér: még a tizedik nemzedéke sem.” (5Móz 23:2).

               De Isten itt Fülöp által egy újabb falat bont le, újabb határt lép át az evangélium terjedésében. Ebben is megmutatkozik az Ő szeretete, megmentő, irgalmas odafordulása. Az eunuch a korabeli társadalom által megvetett ember, nem „értékes” mert nem lesz utódja. Istennek mégis fontos! Gondoljunk csak bele: eljutott hozzá Izrael hite, a törvény ismerete! Vágy van benne, hogy Jeruzsálembe menjen Istent imádni. Eljutott hozzá az ézsaiási tekercs, amit ő buzgón olvasott is! Aztán Isten elküldte hozzá Fülöpöt, aki által feltárta neki az Írás titkát, hogy ez az etióp ember hitre juthasson.

               Fülöpnek, a Lélek által vezetett embernek el kellett mennie a „járatlan útra”, megszólítani, mellé ülni, magyarázni és tanítani, Jézusra mutatni, felismerve a helyzetet keresztelni, s aztán elengedni a frissen megtértet és tovább menni. Fülöp ezt a szolgálatát is nagy alázattal és türelemmel végezte. Kitartás és rugalmasság jellemezte Fülöp életét, szolgálatát.

                        Fülöpről azt is megtudjuk, hogy miután elvégezte rábízott feladatát, kész volt félreállni és visszavonulni. Később Cézáreába ment és ott telepedett le. Nem kezdett el rutinból tovább buzgólkodni, a sikereken felbuzdulva „gázai úti missziót” szervezni. Fülöp csak azt tette, amit Isten rábízott, igaz volt Jézus szava: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” (Jn 12:26). Áme