Igehirdetés: 2021.09.26. Barnabás – a bátorító

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 84.

 

Barnabás – a bátorító

Olvasmány: ApCsel 9:22-30

„József például, akinek az apostolok a Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi származású lévita, mivel földje volt, eladta azt, elhozta a pénzt, és letette az apostolok lába elé.” (ApCsel 4:36-37).

 

               Ahogy már az előzőekben láttuk, Jézus jelesebb tanítványai és a nagy apostolok mögött mindig ott állt egy barát vagy testvér, aki segítette őket a szolgálatban. Péter mellett ott volt a testvére András, János mellet pedig az ő testvére Jakab. Pál apostolnak is volt egy ilyen fontos barátja és segítőtársa, aki különösen a munkássága kezdetén felkarolta és segítette őt. Ez a barát és munkatárs pedig Barnabás volt.

               A Szentírásból megtudjuk, hogy bár az eredeti neve József volt, mégis a keresztyén közösségen belül Barnabás néven vált ismerté. Ez a találó ragadvány név annyit jelent: „bátorítás vagy vigasztalás fia”. Nevéhez illően Barnabás valóban nagyszerűen értett ahhoz, hogy felismerje és bátorítsa a másokban rejlő képességeket. Megtudjuk a bibliai leírásból, hogy Pálnak a damaszkuszi úton történt drámai megtérése után a keresztyének annyira féltek a korábbi ellenségüktől, hogy amikor az ismét Jeruzsálembe érkezett és csatalakozni akart hozzájuk, gyanakodva fogadták és elzárkóztak előle. Ez a távolságtartás persze érthető volt, hiszen éppen Pál volt az, aki korábban felszította az üldöztetések tűzét és oly sok kárt okozott a keresztyéneknek.

               Barnabás azonban a többiektől eltérően vállalva a kockázatot, bizalmat szavazott Pálnak. A veszéllyel nem törődve ő kereste fel és vette maga mellé Pált. Miután pedig meggyőződött Pál megtérésének valódiságáról, a saját személyével vállalva garanciát, bevezette Pált a keresztyén közösségbe és megismertette őt az apostolokkal.

               Később pedig, amikor Antiochiában létrejött az első pogányokból alakult keresztyén gyülekezet, ismét Barnabás volt az, aki bátorította és bevonta Pált ebbe a szolgálatba. (ApCsel 11:25-26). Barnabás segített Pálnak abban is, hogy megtalálja a valódi hivatását: a pogányokból lett gyülekezetek gondozását. Pál így Barnabásnak köszönhetően, később valóban úgy vonult be a történelembe, mint a „pogányok apostola”. Hamarosan őket, kettőjüket választotta ki a gyülekezet, hogy Antiochiát elhagyva elinduljanak az első missziói útjukra (ApCsel 13:13). A sors iróniája, hogy Barnabás éppen a bátorító hozzáállása miatt került aztán összeütközésbe Pállal. Az első útjukra magukkal vitték Barnabás fiatal unokatestvérét, János Márkot is, aki megriadva a nehézségektől egy idő múlva visszafordult. Amikor a második utat tervezgették, Barnabás szeretett volna egy újabb esélyt adni Márknak. Pál azonban erre nem volt hajlandó. Emiatt aztán ellentétbe kerültek és elszakadtak egymástól (ApCsel 15:36-40). Az idő bebizonyította, hogy Barnabásnak volt igaza. Márk ugyanis hűségesnek bizonyult, és végül maga Pál is megbocsátott neki és hűséges munkatársaként támaszkodott rá (2Tim 4:11).

               Barnabás, azaz a „vigasztalás fia” békeség teremtő munkájával nagy áldást jelentett az egész egyház számára.

1.      Barnabás, a vigasztalás fia

               Amikor először hallunk Barnabásról az Apostolok Cselekedeteiben, a következőket tudjuk meg róla: „József például, akinek az apostolok a Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi származású lévita, mivel földje volt, szintén eladta, elhozta a pénzt, és letette az apostolok lába elé.” (Csel 4:36-37). Barnabás a pünkösdkor megalakuló első keresztyén gyülekezet aktív tagja volt, akire az apostolok is felfigyeltek és ezt a szép melléknevet is ők adták neki. Egészen biztos, hogy nem véletlen, hogy ezzel a kitüntető névvel illették őt, minden bizonnyal a személyiségét és a gyülekezetben végzett szolgálatát is találóan jellemezte ez a név. A bibliai történetekből kiderül, hogy Barnabásra több okból is ráillett ez a név.

               Először azért, mert Barnabás Krisztusban megtalálta élete igazi vigasztalóját. Ez a megtérés és az újjászületés ajándéka. Mindnyájan megkaphatjuk ezt az ajándékot, ha elfogadjuk Jézus Krisztust a mi személyes megváltónknak. Ha pedig Jézus Krisztus által Isten gyermekeivé lettünk, akkor ránk is érvényes ez a név, mert akkor mi is a „vigasztalás fiaivá” lettünk.

               Másodszor azért volt Barnabás a vigasztalás fia, mert a vagyonát arra használta, hogy másokat vigasztaljon. A következő mondatokból megtudjuk, hogy Barnabásnak földje volt, de eladta, és a pénzt az apostolokhoz vitte, hogy enyhítse a gyülekezet szegényeinek ínségét. Isten az ő gyermekeit már itt a földön is ellátja bőségesen ajándékaival. De tudnunk kell azt is, hogy mindazt, amink van, azért kapjuk, hogy azzal Istent és embertársaikat szolgáljuk. Tehát mindaz, amink van, valójában nem a miénk, hanem Istené, mi csak a sáfárai vagyunk. Ha mindent csak magunknak akarunk megtartani, akkor gonosz sáfárok vagyunk, de ha megosztjuk másokkal, akkor igaz sáfárokként áldássá leszünk. Barnabás tehát azért volt a vigasztalás fia, mert vagyonával is szolgált, nagylelkű adománya sok szegény és éhező számára jelentett vigasztalást.

               Harmadszor pedig azért volt Barnabás valóban a vigasztalás fia, mert a vigasztalás evangéliumát hirdette másoknak. Ő maga is részt vett a pogánymisszió munkájában, a későbbiekben hallunk arról, hogy Pál apostol missziói útjai során munkatársként szolgált mellette, és bizonyságtételével vigasztalta a kárhozatba rohanó bűnösöket. Az, hogy Barnabás a pogányok között missziót végzett, nem jelentett kevesebbet, mint a pogányoknak az Egyház teljes jogú tagjaiként való elismerését, amely abból a hitből indult ki, hogy a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Mindez megérteti velünk, hogy a ciprusi József joggal kapta „a vigasztalás fia'' nevet.

               Ilyen vigasztalók után sóvárog ma is a világ: legyünk mindnyájan Krisztus vigasztalásának fiai és szolgái, mert így tölthetjük be a ránk bízott küldetést!

2.      Barnabás, a szolgálatra felkészítő

               Amikor ismét hallunk Barnabásról, ezt mondja róla a Biblia: „Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette…” (ApCsel 9:26-27). Tulajdonképpen Barnabást a pogánymisszió egyik legjelentősebb misszionáriusának tekinthetjük. Barnabás szerepe és jelentősége abban áll, hogy ő lendítette fel a pogányok térítését, mégpedig elsősorban azzal, hogy a rettegett üldözőt, Sault a megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezetőihez, és ezzel az evangélium legnagyobb hirdetőjét segítette hozzá munkája megkezdéséhez. Barnabás felismerte, milyen fontos a keresztyén misszió ügyének előrejutásában, hogy legyenek munkatársak a szolgálatban. Nagy felelősséggel járó, sok bölcsességet kívánó feladat ez. Barnabás az, aki felismeri a frissen megtért Saulban, azt a lehetséges szolgatársat, aki képzetségénél és adottságainál fogva a pogánymisszióban kiváló munkatárs lehetne. Az előítéletek és a gyülekezet többi tagját jellemző gyanakvás helyett Barnabás „maga mellé vette, és elvitte az apostolokhoz'' (ApCsel 9:27), s megértést kért tőlük az új tanítvány számára.

               Ebből az időből ered a két férfi szoros kapcsolata. Nemsokára tágas munkatér nyílt Barnabás számára Jeruzsálemen kívül is. Az üldözött, szétszóródott tanítványok eljutottak a szíriai Antiochiáig, és ott is gyülekezetet alapítottak. Amikor a jeruzsálemi gyülekezethez eljutott annak a híre, hogy Antiochiában keresztyén gyülekezet alakult, Barnabást küldték oda. Egy felvirágzóban lévő gyülekezetet talált itt, és a pogányok megtérésében felismerte Isten kegyelmének művét. Örömében elhozta magával Tarzuszból Pált munkatársnak. Majd hallunk arról is, hogy Barnabás egy újabb munkatársat nyert meg az evangélium ügyének, amikor unokaöccsét, Márkot „vette maga mellé”.

               A frissen megtért és kezdő hívők számára nagyon fontos lehet egy ilyen hitbeli jó barát segítsége. Nagy szükség lenne ma is ilyen Barnabások szolgálatára a mi református gyülekezeteinkben is. Újra is újra tapasztaljuk, hogy „az aratnivaló sok a munkás pedig kevés.”  (Lk 10:2). Vannak megtérő és hitre jutó gyülekezeti tagjaink, de közülük mégis nagyon kevesen lesznek munkatársakká a szolgálatban.

               Isten ma azokat kérdezi meg, akik már régóta a Krisztus követés útján járnak és elkötelezett tagjai a gyülekezetnek, hogy vajon a Barnabás példáján felbuzdulva tudnak-e ilyen másokat hitre és hitbe segítő, szolgálatba állító feladatot vállalni. Van-e a mi életünkben legalább egy olyan valaki, akit mi vettünk „magunk mellé”, aki számára mi lettünk olyan Barnabás-félévé, hitre segítő jó baráttá? Tudunk-e mi a „vigasztalás fiává” lenni mások számára?

3.      Barnabás, a békességteremtő

               Barnabás jellemének harmadik fontos tulajdonságát ebből  részletből ismerjük meg: „Elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.”  (ApCsel 9:27). Saul eredetileg Jézus tanítványainak elszánt és kegyetlen ellensége volt. Amikor István megölése után Jeruzsálemből elüldözték a tanítványokat, akkor Saul a főpapoktól kapott megbízólevéllel indult el Damaszkuszba, hogy ott is összefogdossa a keresztyéneket.

               Saul, akinek ezen a „damaszkuszi úton” megjelent a feltámadott Jézus, megtért, keresztyénné lett és csatlakozni próbált a gyülekezethez. Azonban ez nem volt olyan egyszerű. Hiszen mindenki úgy tudta róla, hogy ő a keresztyének eltökélt ellensége. Sokan féltek Saultól, mert azt gondolták, hogy ez valami csapda és csak megjátssza magát, hogy így férkőzzön a keresztyének bizalmába.

               Itt adódott Barnabás számára egy nagy lehetőség. Ő meggyőződött arról, hogy Saul megtérése valódi, és döntése őszinte. Tudta azt is, egy frissen megtért embernek a testvérek közösségére van a legnagyobb szüksége. De azt is felismerte, hogy egy ilyen nagy tudású, a Bibliát jól ismerő, képzett, okos és buzgó emberre milyen nagy szüksége lehet a keresztyén missziónak. Azért állt Barnabás Saul mellé, hogy eloszlassa a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek aggodalmát. Barnabásnak olyan tekintélye és hitele volt a gyülekezetben, hogy amit mondott, azt elhitték. Ennek eredménye, hogy a gyülekezet tagjai végül befogadták Sault, aki otthonra lelt a gyülekezetben és  „ettől kezdve velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben és nyíltan szólt az Úr nevében.” Mindehhez azonban kellett egy Barnabás, aki a gyülekezet félelme és Saul friss hite között hidat épített, és lerombolta a bizalmatlanság és gyanakvás akadályait.

               Később még kétszer hallunk az Apostolok Cselekedeteinek könyvében Barnabás békességszerző tevékenységéről.

               Az egyik ilyen alkalom, amikor a pogánykeresztyének körülmetélésének kérdéséről támadt vita az ősegyházban. A túlbuzgó zsidókeresztyének rá akarták kényszeríteni a megtért pogányokra a mózesi törvények betartását a körülmetéléssel együtt. Ekkor Barnabás és Pál ügyük megvédésére Jeruzsálembe ment, ahol „beszámoltak arról, mi mindent tett közreműködésükkel az Isten” (ApCsel 15:4). Barnabásnak a pogány keresztények elismeréséért harcolva sikerült Pétert és Jakabot megnyernie az ügynek. A gyűlés Barnabást kedvező döntéssel küldte vissza Antiochiába, ahol „örömmel olvasták a vigasztaló sorokat” (ApCsel 15:31). A pogánymisszió ügyének megmentésében és tisztázásában Barnabás békéltető szolgálata kiemelkedően fontos szerepet játszott.

               A másik alkalom ahol újra Barnabás békéltető szolgálatára volt szükség, amikor Pál és Márk között támadt feszültség és nem tudtak tovább együtt szolgálni a misszióban. Barnabás ekkor Márkot vette „maga mellé” és vele indult tovább a szolgálatba. A két barát, Pál és Barnabás egy időre elvált egymástól. Pál más kísérőkkel Szíriába indult, Barnabás pedig Márkkal Ciprusra. Ettől kezdve nem áll rendelkezésünkre pontos adat Barnabásról, de Pál később keletkezett leveleiből feltételezhető, hogy a munkatársak között helyreállt a békesség.

               Barnabás személye és példája megkérdez minket is: jellemző-e ránk a bátorítás, a vigasztalás lelkülete, ez az igazi jézusi lelkület? Fáj-e nekünk az, amikor emberek ellenségként állnak egymással szemben? Megteszünk-e mindent, amit megtehetünk? Sokszor csak annyit, hogy elmondjuk: tudom, hogy ez nem így van, mert ott voltam, hallottam, láttam. Békeséget teremteni mindig fárasztó és hálátlan dolog, de kimondhatatlan áldásos feladat.

               Vizsgáljuk meg, hogy milyen lelkület jellemez minket. Hisszük, hogy Jézus Krisztus vére le tudja mosni a bűn foltját, ezért nem kell a bűnösnek egész életén át megbélyegezettként élnie. Ha egyszer valaki találkozott a feltámadott Krisztussal és új életet kapott Tőle, akkor ne hivatkozzunk többé az ő múltjára és ne az alapján ítéljük meg.

               Engedjük, hogy Isten megtöltsön minket olyan jézusi lelkülettel, mint amilyen Barnabásban is lakozott. Legyünk készek mindig odaállni azok mellé, akiket mások nem akarnak befogadni, és közben segítsük azokat is, akiknek nagyon nehéz befogadniuk. Törekedjünk tudatosan arra, hogy embereket egymáshoz vezessünk, híddá váljunk.                  Isten Barnabáshoz hasonlóan bennünket is ilyen békességteremtőkké tud formálni, ha engedelmeskedünk neki. Nagyon kellenek ma az ilyen Barnabások, akik tudják, hogyan kell megbékítetni, lerombolják a bizalmatlanságnak, gyanakvásnak, önzésnek, előítéletnek a falait, és megtanítanak minket újra bízni egymásban, számítani egymásra, előítélet nélkül elfogadni, sőt szeretni és segíteni egymást.

               Jézus hegyi beszédének elején a boldogmondások között találjuk ezt a mondatot is: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5:9). Barnabás valóban ilyen békességszerző ember volt, aki azon fáradozott, hogy bizalom, egyetértés, egység jöjjön létre egymással szemben álló emberek, csoportok, közösségek között. Ámen.

Gyülekezeti Hírlevél 2021.09.19.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 18:00 – bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                  11:00 – konfirmációi előkészítő

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”

 

Igehirdetés: 2021.09.19. Jakab – a belső kör tagja

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 82.

 

Jakab – a belső kör tagja

Olvasmány: Mk 10:35-45

„Miután továbbment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hajóban apjukkal, Zebedeussal együtt rendezgették hálóikat, és őket is elhívta. Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.” (Mt 4:21-22).

 

               Jakab, a testvérével Jánossal együtt a tizenkét tanítvány alkotta csoport legszorosabb belső körének a tagja volt. Ehhez, a három fő alkotta körhöz tartozni nagy kiváltságot jelentett. Ahhoz, hogy megértsük Jakab különleges helyzetét, képzeljük magunk elé a barátainkat, mégpedig úgy, hogy koncentrikus körök mentén helyezzük el őket. A külső kör az alkalmi ismerősöket jelenti, olyanokat, mint például az eladó a sarki boltból, a szomszéd vagy ismerős az utcából, akinek köszönni szoktunk. A következő körben találjuk a barátainkat, esetleg munkatársainkat, akikben megbízunk, és akik fontosak a számunkra. De a legbelsőbb körben már csak néhány ember kerül, olyanok, akiknek a társaságára vágyunk akkor, amikor életünk fontosabb eseményeihez érkezünk.

               Az evangélisták beszámolói szerint Jézus hatalmas külső körrel rendelkezett. Emberek ezreinek szolgált, akik szüntelenül követték, bármerre ment. A belső körben voltak a tanítványai, akik elkötelezték magukat mellette. De a tizenkét apostol még ennél is közelebb állt hozzá. A kör közepén a legbelső magot Péter, Jakab és János alkotta, ők voltak azok, akik szinte mindig Jézus mellett voltak.

               A belső kör tagjai eredeti foglalkozásukat tekintve mindnyájan egyszerű halászok voltak. Ők voltak azok az első tanítványok, akiket Jézus elhívott, és közülük választotta ki belső tanítványi körét. Életének kritikus pillanataiban Jézus ennek a kicsiny csapatnak a társaságát kereste. Jairus házába is csak Jakab, János és Péter lehetett mellette, hogy tanúi legyenek a halott gyermek feltámasztásának (Mk 5:37). A megdicsőülés hegyére is őket, hármukat vitte fel magával Jézus (Mk 9:2). Végül pedig a Gecsemané-kertben, belső vívódása közben az ő társaságukra és imádságukra vágyott Jézus (Mk 14:3).

               Ehhez a belső tanítványi körhöz tartozni tehát valóban nagy megtiszteltetést jelentett. Ugyanakkor a ma olvasott igeszakaszból az is kiderül, ez a kiváltság nagy kísértést is jelentett Jakab és János számára. Jézus legszorosabb barátai hajlamosak voltak a helyzetükkel visszaélni és másokat lenézni. Kiváltságos helyzetük olykor büszkeséggel és gőggel töltötte meg a szívüket. Jakabról és testvéréről, Jánosról azt olvassuk, hogy kétszer is beleestek ebbe a csapdába. Egy ízben, amikor egy samariai falu lakói nem fogadták be hajlékukba Jézust, Jakab és János azonnal kész lett volna tüzet kérni rájuk az égből (Lk 9:51-56).

               A ma olvasott részben pedig arról hallunk, hogy a testvérpárt annyira betöltötte a kiváltságos helyzetük miatti büszkeség, hogy Jézustól előre „kérvényezték” a maguk számára, a legjobb helyeket Isten eljövendő országában. Jézus válaszában rámutatott arra, hogy a belső körhöz való tartozás nem kiváltságot és hatalmaskodást, hanem szolgáló lelkületet feltételez.

1.      Jakab, aki első akart lenni

               Jakab személye és története szépen példázza, hogy ezen a földön az emberek gondolkodását, folytonosan áthatja az elsőségre való törekvés. Szinte minden döntésünk és tettünk mögött ott rejtőzik ez a titkos vágy: „én akarok lenni az első.” Vágyjuk, kérjük, akarjuk, követeljük, „kitrükközzük”, kiharcoljuk, hogy én és az enyéim legyenek az elsők.

               Bár Jézus tanítványai már sokszor hallottak Jézustól az Isten országáról, de úgy tűnik, még mindig csak világi képlet szerint tudták elképzelni azt. Jakab és János úgy vélték, hogy az Isten országában is az történik majd, ami a földi forradalmaknál szokott, hogy ami addig alul volt, az majd felülre kerül. Az általuk megfogalmazott kérésben az van benne, hogy „nekünk eddig rosszul ment, sok mindenről lemondtunk, most már reméljük, végre eljön a mi időnk, amikor mi leszünk fölül!” Annyira benne van az emberi ösztönben az uralkodás vágya, hogy még a vallásban is csak egy újabb eszközt lát, amivel mások fölé kerekedhet. Ha már fegyverrel vagy másképpen nem tud, legalább Jézus Krisztus nevében megpróbál hatalmat gyakorolni mások felett. Az egyház kétezer éves történelmében sajnos sok példát találhatunk erre. A nem hívők csendes lenézésétől kezdve, a vakbuzgó vallási gőgön át egészen az inkvizícióig. Semmi sincs távolabb Jézus Krisztus lelkületétől, mint éppen ez a hatalmaskodás, ez az uralkodási szándék. Azt olvassuk itt, hogy a többi tanítvány haragudni kezdett Jakabra e miatt a hiú kérdés miatt. De nem azért ám, mert látták ennek a kérésnek a Krisztus-ellenes indulatát, hanem csupán puszta irigységből. Másokban rendszerint azt a bűnt tudjuk legnehezebben elviselni, ami bennünket is erősen kísért. Azért háborodtak föl a Zebedeus fiak ellen a tanítványok, mert valójában ők szerettek volna kerülni azokba a pozíciókba.

               Nagyon jól látja ezt az Úr Jézus és ezért nemcsak a kettőnek, hanem mind a tizenkettőnek, sőt minden idők minden Krisztus-követőjének mondja: „De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.” (Mt 20:26).

               A hatalom, az erőszak, a mások fölött való uralkodás, ez mind olyan dolog, amire magától is hajlandó és képes az ember. Ezt teszi a világ. Ezért vannak háborúk, ezért van a rengeteg szenvedés és nyomorúság. De Jézus azt szeretné, a követői között ez ne így legyen. A tanítványok egy másik világhoz, Isten országához tartoznak, bennük más indulat van, más törvényszerűségek szerint kell, hogy gondolkozzanak. Isten országában az erőszakkal, hatalmaskodással, uralkodással, a fegyverek erejével semmire sem lehet menni. Az elsőbbségért való versengéssel nem lehet boldogságot nyerni, megelégedett, békés életet élni. Már rengetegszer jutott csődbe ez a világ azért, mert valaki első akart lenni a többiek között. De ne így legyen közöttetek, ne úgy, mint a világban! Mert Isten országának egy jobb törvénye van: „A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk 22:24-26). A „szolga” kifejezésére az eredeti szövegben két különböző jelentésű szó szerepel. Az egyik szó a „diakonosz”, amely olyan embert jelent, aki nem kötelező, hanem csak szívességből, szeretetből fakadó szolgálatot vállal más valaki javára. A Jézus-korabeli görögök ezt a szolgálatot valami alacsonyabb rendű dolognak tartották. Plátón így nyilatkozott: „Hogyan lehet boldog egy ember, ha szolgálnia kell más valaki érdekében?” De Jézus azt mondja: „Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok” (Mk 10:43), azaz „diakonoszotok”. Az ilyen szolgálat mélysége méri az ember igazi nagyságát! A másik szó a „dúlosz”, a cseléd, a rabszolga, az az ember, aki kényszerből, parancsra végzi a szolgálatot. Inkább tárgy, mint ember. Saját akarata nem lehet. A görög ember számára ez volt a legutálatosabb, legundorítóbb, a legmélyebb, a legalantasabb életforma. Szitokszó volt! A tanítványoknak mégis azt kell hallaniuk, hogy Úr Jézus ezt mondja nekik: „Aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája”, azaz rabszolgája, cselédje legyen!

               Ez valóban botrányos kifejezés volt! De az Úr Jézus maga is ezzé lett, rabszolgává. Az Írás szavai szerint „megalázta magát, szolgai formát vett fel” (Fil 2:7), azaz rabszolgává, szemétté, utolsó söpredékké, ronggyá lett itt e földön! Erős kifejezések ezek, de halljuk meg egyszer úgy, ahogyan az Úr Jézus mondta ezeket a szavakat! Itt nem finomkodásról van szó, hanem nagyon is érdes, kemény, sokszor durva, sokszor fájdalmas realitásról, mert ez az Isten országának az „egészen más” törvénye.

               Jézus válaszában továbbá az ember gyarlóságára is rámutat: „Nem tudjátok, mit kértek.” (Mt 10:22). Világossá teszi, hogy ez a gőg és az elsőbbségért folytatott versengés azért félelmetes, mert az ember tudatában sincs annak, hogy mit művel a hatalomért folytatott küzdelemben az embertársával és a világgal. Az elsőbbségre való vágyakozáshoz mindig hatalomvágy és gőg is társul. Zebedeus fiai, Jézus kérdésére, gondolkodás nélkül rávágták, hogy ki tudják inni azt a poharat, amit Jézusnak ki kell majd inni, miközben fogalmuk sincs, miről van szó, miről beszél valójában Jézus.

               Jézus azonban rámutatott a megoldásra, a gyógymódra, ami segíthet a folyton versengeni akaró emberen: „Aki első akar lenni, az legyen a másik szolgája.” (Mk 10:43). Mivel Jézus, a követőit megváltotta, és erre a rendkívüli szolgálatra újjászülte, amikor a váltság keserű poharát kiitta, ezért egyetlen megoldás ebben a világban, a krisztusi szeretettel való szolgálat. Ez az isteni rend szerinti „elsőbbség” és „hatalom”. Ennek a szolgálatnak vége pedig könnyen lehet „halál”, életünket adva a másikért, szószerinti, vagy átvitt értelemben. A krisztusi szeretettel ugyanis ebben a világban sokszor visszaélnek. Egy határig talán védekezhetünk, de a krisztusi szolgálat lényege mégis önmegtagadás és kereszthordozás. A szolgálat lényege éppen az, hogy életünket adjuk a másikért. Hiszen Jézus Krisztus már életét adta váltságul értünk, így a szolgálat soha nem értelmetlen. Ezzel az „áldozattal” nem kiérdemeljük az üdvösséget, mert azt az Atya annak adja, akinek akarja, hanem a krisztusi szolgálat a már kegyelemből megnyert üdvösség áldott gyümölcse.

2.      Jakab, a heves indulatú

               Egy másik történetben arról hallunk, hogy Jézus és tanítványai Galileából, az ország északi részéből Júdeába, délre igyekeztek. Csakhogy a két ország­rész kö­zött ott van Samária. Ab­ban az időben már több mint fél évszázados ellenségeske­dés volt a két nép között. Nem egyszer vé­res összecsapásokra is sor ke­rült zsidó zarán­do­kok és a samáriai őslakosok között. Nem cso­da hát, hogy amikor egy samáriai faluban nem akarnak szállást adni Jézusnak, az ennyire heves indu­la­to­kat kavar a tanítványokban. Nagyon régi és nagyon mély sebeket téptek fel bennük az elutasító szavak. Emberileg tehát teljesen érthető Jakabnak ez kifa­ka­dá­sa: „Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!” (Lk 9:54).

               Jakab ezen indulatkitörésében van egy nagy a­dag szen­vedélyes nacionalizmus is, amely elüldözné, kiirtaná né­pe el­lenségeit. Ott van benne persze a Jézus iránti féltő szeretet, a­mely elvakult fanatizmusában nem riadna vissza az in­kv­i­zí­ci­ó­tól sem. Van benne túlbuzgó jóakarat, amely a jó ügy, a szent cél érdekében minden eszközt kész lenne igénybe ven­ni. De Jé­zus mégsem igazolja ezt a haragot, mégsem igényli ezt a segítséget: „De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket.” (Lk 9:55), majd így szólt: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” (Lk 9:56). Vajon mi tudjuk-e, ked­ves testvéreim, hogy milyen lélek van bennünk? Ne kap­kod­juk el a választ! Már csak azért sem, mert nem most kell meg­felelnünk erre a kérdésre. Nem egy csendes templom bé­kés ma­gányában. Nem a minket szerető, de legalábbis elfo­ga­dó keresztyén közösség „akol-melegében”. Hanem abban az üvöl­tő vi­lágban, ahol irgalmatlan harc folyik az élet minden te­rü­letén.

               Azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy milyen irgalmatlan korban élünk. Egyre természetesebb a durvaság, az erőszak, és az önzés. De a mi feladatunk nem az irgalmatlan külvilág os­to­roz­ása. Mert itt nem a világ, hanem az egyház, nem a pogá­nyok, hanem a tanítványok viselkednek irgalmatlanul. Ők, akik Jé­zus közvetlen közelében voltak, lelkileg mégis nagyon távol állnak tőle, amikor ilyen bosszúállóak, ilyen kér­lelhetetlenek voltak.

               A tanítványok ekkorra már tanúi lehettek annak, hogy Jézus miképpen vállalt közösséget a lenézettekkel, amikor a sa­má­ri­ai asszony egész faluja felismerte benne a Messiást, továbbá, hogy Jé­zus pél­dának állította honfitársai elé egy római szá­zadosnak a hitét. De úgy tűnik, mind­ez most nem jut eszükbe. Nem a látottak, a hallottak, ha­nem az ösz­tö­nös reakcióik, a beidegződéseik alapján dön­te­nek.

               De nemcsak Jakab heves természete, lepleződik itt le, hanem a képmutatása, álságossága is. Az a számító alázatoskodás, amely egyfelől Jé­zus nyakába rakná a felelősség terhét, másfelől viszont ér­tel­mezhető úgy is, mint Jézus akaratának őszinte keresése.

               Leginkább abban fedezhetjük fel ezt a képmutatást, ahogy a kérdésüket Jézushoz intézik: „Uram, akarod-e, hogy ezt mond­juk...” (Lk 9:54.) Milyen finom csúsztatás, milyen ra­fi­nált fogalmazás, milyen észrevétlenül megbúvó csapda ez. A saját presztízsveszteségüket Jézus sze­mélyének sérelmeként tüntetik fel. Úgy állítják be a dolgot, mint egy szent ügy sárba tiprását, ami miatt most nyilván joggal sze­rezhetnek elégtételt! Közben persze megpróbálják Jézus­sal le­ga­li­zál­tat­ni az indulataikat, sőt kompetensnek tartani ma­gu­kat arra, hogy Isten ítéletében eljárjanak! És mindezt úgy, mint­ha fontos len­ne nekik Jézus akarata! Ez maga az álságosság. Az agresszi­vi­tás megkeresztelése, kegyes külsőbe való beöltöztetése, a sa­ját önző céljainknak és az Isten ügye miatti szenvedéssel való össze­mo­sá­sa. Isten óvjon meg minket ettől! Mert ez a velünk szü­le­tett ó-emberi lélek roppant ügyes stratéga. Mi mindenre képes, ha az érdekeiről van szó! Semmitől sem riad vissza, ha el akarja érni a célját! Másokat befeketít, hogy ma­ga jobban ragyogjon, mindenre talál magyarázatot, ha men­tegetőzni kell, zavaros ideológiákat gyárt, hogy eszkö­zeit tisztára mossa.

               Jakab személye és története megkérdez minket: „Milyen lélek lakik bennünk? Ez az álsá­gos állandóan másokat vádoló lélek, vagy az, ami Jézusban volt?

               Az előbbit a „ká­té­gór” azaz „vádló” névvel illeti a Biblia, s azt mondja róla, hogy ez az ördög lelkülete, amelyik pusztí­ta­ni akar, ame­lyik mindig a hibát keresi a má­sik­ban, amelyik mindig okot ad a duzzogásra, amelyik mindig ke­serűvé és bol­dogtalanná tesz, amelyik szüntelenül vádol és ítélkezik.

               Az utóbbit, Jézus Lelkét pedig „Paraklé­tosznak”, azaz párt­fogónak hívja a Szentírás, mert Ő az, Aki mel­lénk áll, Aki mint egy jó védőügyvéd, képviseli az érdekein­ket, Aki vi­gasztal és bátorít, Aki a hibák közt is ész­reveszi azt a kicsi jót, amit mindenkiben meg lehet találni, aki megtanít meg­érteni, el­fogadni, szeretni a másikat.  Ámen.

Keresztelő: 2021.09.05.

 

KERESZTELŐ:

Az elmúlt vasárnapon (2021.09.05.) gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült Tóth Előd és Kállai Fruzsina Dóra harmadik gyermeke: Rozina. Imádságban kérjük Isten áldását a megkeresztelt gyermekre és családjára.

Keresztelő: 2021.09.12.

 

KERESZTELŐ:

Az elmúlt vasárnapon (2021.09.12) gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült Lovász Lajos és Lovász Marianna Veronika első gyermeke: Emily. Imádságban kérjük Isten áldását a megkeresztelt gyermekre és családjára.

Igehirdetés: 2021.09.12. András – a háttérmunkás

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 81.

 

András – a háttérmunkás

Olvasmány: Jn 1:35-42

„A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti: Felkent. Odavitte Jézushoz.” (Jn 1:40-42).

 

               Andrást elsősorban úgy ismerjük, mint Simon Péter testvérét. Úgy tűnik, hogy a testvérével ellentétben ő olyan ember volt, aki nem nagyon szeretett reflektorfényben lenni. Bár Jézus tanítványaként András maga is számos fontos esemény részese volt, személye mégis valahogy a háttérben maradt. Önmaga helyett mindig valaki másra irányította a figyelmet. A legismertebb tette talán az volt, hogy a testvérét, Pétert bemutatta Jézusnak.

               Amikor András hallotta Keresztelő János bizonyságtételét, amelyben Jézust az „Isten Bárányának” nevezte, ő azonnal és mindent otthagyva követte Jézust. Tehát Andrásról elmondhatjuk, hogy ő valóban az elsők között ismerte fel Jézusban a „Messiást”. Miután pedig az egész napot együtt töltötte a Mesterrel, elment, hogy elhívja a testvérét, Pétert is.  András és Péter nemcsak testvérek, de munkatársak is voltak, ugyanis mindketten halászok voltak.

               András igazi háttérmunkás volt. Az evangélium még két másik olyan esetről is beszámol, amikor András úgy szervezkedik valamilyen szolgálatban, hogy a maga személyét alázattal háttérbe szorítva másokra igyekszik felhívni a figyelmet.

               Például az ötezer ember megvendégelése alkalmával András volt az, aki felhívta Jézus figyelmét arra a fiúra, akinél volt egy kevés kenyér és hal: „Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek?” (Jn 6:8-9). Egy másik alkalommal pedig ő volt az, aki a Jézust kereső görög nyelvű zarándokok érdekében járt közben: „Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak.” (Jn 12:20-21). Mindkét esemény látványos csodatétellel ért véget. Mindehhez azonban szükség volt András szerénységgel és alázattal végzett közvetítő szolgálatára. András személyén és történetén keresztül azt mutatja be nekünk a Biblia, hogy Isten nemcsak a nagyhangú és mindig középpontban levő Pétereket használja fel országa építésében, hanem a csendes és félrehúzódó Andrásokat is. Az evangélium bemutatja nekünk, hogy miként vezethet másokat Jézushoz egy hátérben meghúzódó személy. Manapság az „online istentiszteletek” korában, amikor a tv és az internet által jut el az evangélium az emberekhez, könnyen megesik, hogy a közvetítő eszköz kerül középpontba és háttérbe szorul az üzenet, talán ezért is van az, hogy az evangélium hirdetése olyan kevés hatást gyakorol az emberekre. András azonban mindvégig megmaradt olyan „közvetítő eszköznek”, aki nem magát emelte ki, hanem a rábízott üzenetet.

1.      András, aki figyelt a prófétai szóra

               András nem egy kiemelkedő alak a tizenkét tanítvány közül, hanem „egy a tizenkettőből”, ahogyan egy iskolai osztályban vagy más közösségben is a legtöbben így vagyunk: „egy vagyunk a többi között”. De András személyére tekintve is igaz az, ami az osztályban vagy egyéb közösségre nézve is igaz, hogyha közelebbről megismerünk egy adott személyt, akkor kiderül, hogy milyen nagyszerű ember ő, és esetleg egészen más, mint amilyennek kívülről elsőre látszott, amikor még csak „egy volt a többi között.”

               Ez a történet egy kicsit úgy kezdődik, mint egy istentisztelet, hiszen van benne keresztelés, igehirdetés meg bizonyságtétel is. Az első, amit Andrással kapcsolatosan megtudunk, hogy ő már Keresztelő Jánosnak volt a tanítványa, mielőtt Jézus mellé szegődött volna. Keresztelő János ennek az időszaknak az egyik leghíresebb embere volt. Az a próféta, akihez nagyon sokan kimentek a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjenek általa. De András a többiekkel ellentétben nemcsak kiment, megkeresztelkedett, aztán hazament, mint sokan mások, hanem ő ott is maradt Keresztelő János mellett, és a tanítványa lett.

               Ráadásul András nem egyedül, hanem a barátjával együtt lett Keresztelő János tanítványa. Ők ketten nemcsak a keresztelésre figyeltek, hanem arra is, amit Keresztelő János mondott: hogy igen, fontos a megkeresztelkedés, de ez önmagában még nem elég. Keresztelő János azt hirdette, hogy jön majd hamarosan „Valaki”, aki őnála sokkal nagyobb, szentebb és tisztább! Ezt a „Valakit” várta András és a barátja. És így is történt. Egyszer csak, amikor András és a barátja ott álltak Keresztelő János mellett, eljött Jézus. Keresztelő János, a próféta pedig így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1:29). András és a barátja pedig egyből elindultak és követték Jézust. Az egész sokaságból, csak ők ketten voltak azok, akik ezt megtették. Ennyire figyeltek Keresztelő János prófétai szavaira és ennyire komolyan vették az Isten Igéjét és így a megfelelő időben a megfelelő helyen voltak.

               De nem merték csak úgy megszólítani Jézust. Pedig tanítványnak jelentkezni úgy szoktak, hogy odamentek a kiszemelt mesterhez és mondták, hogy szeretnénk a tanítványaid lenni. Így lettek Keresztelő János tanítványai is. De pont tőle tudták, hogy aki utána jön, akinek most a nyomába szegődtek, az sokkal nagyobb és szentebb Keresztelő Jánosnál, hogy ő az Isten Báránya! Ki tudja, meddig mentek volna némán Jézus után, ha maga Jézus nem fordul meg, és nem szólítja meg őket: „Mit kerestek?” (Jn 1:38). Aztán meghívta magához őket és átbeszélgették az egész délutánt, hárman, mint jó barátok. Andrásnak ez a barátja, akivel együtt Jézusnál volt vendégségben, egy életre megjegyezte azt is, hogy hány órakor történt mindez: „Ekkor körülbelül délután négy óra volt.” (Jn 1:39). Akkor nem volt karóra meg mobiltelefon, az emberek felnéztek az égre és azt mondták, körülbelül ennyi az idő. Nyilvánvaló, hogy András és a barátja, soha nem felejtették el azt a napot, azt a csodálatos időpontot és a beszélgetést, ami az egész életüket megváltoztatta.

2.      András, barát és testvér

               Andrásról tehát megtudtuk, hogy a barátjával együtt lett előbb Keresztelő János tanítványa, majd Jézus követője. De ki is volt ez a titokzatos barát? Andráshoz hasonlóan a barátja és tanítványtársa is nagyon szerény ember volt. Nem olvassuk a nevét, a történetben, mert következetesen mindig csak András nevét említi az evangélium. Miért van ez így? Azt mondják a tudós bibliakutatók, hogy azért van ez így, mert az egész evangéliumot Andrásnak ez a barátja jegyzete le, és nem akarta magát itt külön kiemelni. Ebből könnyen kitalálhatjuk, hogy ez a titokzatos barát nem más volt, mint János, az evangélium szerzője. János volt az, aki Andrással a barátjával együtt először Keresztelő János majd Jézus követője lett.

               Sőt van olyan őskeresztyén hagyomány, amely szerint, amikor már János megöregedett, akkor András, a régi barátja és tanítványtársa volt az, aki segített neki megírni az evangéliumot. Az mindenesetre bizonyos, hogy a barátságuk és a hitük összekapcsolta őket életük végéig!

               Az életre szóló beszélgetés után András találkozott a testvérével, Simonnal. Az első dolga az volt, hogy megossza az örömét vele: „Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti: Felkent. Odavitte Jézushoz.” (Jn 1:42). András számára az, hogy volt egy jó barátja, még nem választotta el őt a testvérétől. Nem akarta a testvérét sem kihagyni abból az örömből és izgalomból, amire a barátjával rátaláltak. Sőt, még csak nem is úgy mondta Simonnak, a testvérének: „megtaláltuk a Messiást, menj és keresd meg”, hanem azt olvassuk, hogy „odavitte Jézushoz.” (Jn 1:42/b). Pedig mind a ketten felnőttek voltak, úgyhogy Simon egyedül is megtalálhatta volna Jézust, de András látni akarta a testvére találkozását Jézussal. És jól tette, hogy odavezette, mert Jézus egy egészen váratlan és különleges dolgot tett: egy másik nevet adott Simonnak: „Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni – ami azt jelenti: Kőszikla.” (Jn 1:42). Erről a Péterről aztán a Bibliában rengeteget olvashatunk. De Andrásról jóformán csak itt, a János evangéliumában. Mert ugye, barátok voltak és a barátja szavát jobban megjegyzi valaki. De nyugodtan féltékeny is lehetett volna András, hogy Simon Péter, a testvére fontosabbá vált nálánál. Ráadásul, amikor az evangéliumokban néha mégis csak megemlítik Andrást, mindig úgy teszik, hogy „András a Simon Péter testvére” (Jn 6:8). Azok, akiknek van testvérük, ezt jól ismerik. Sokszor bántó is lehet, hogy valakit az iskolában, a munkahelyen vagy az ismeretségi körben mindig az ismertebb testvére után emlegetnek. András története azért is fontos, mert ő láthatóan nem csinált ebből problémát.
Egyébként is valószínűleg ő volt a fiatalabb, és ma is úgy van, ha egy családban a gyerekeket soroljuk, mindig a legidősebbel kezdjük. És hát, Andrásnak a barátja, János is teljesen hasonló helyzetben volt, mert Jánosnak is volt egy testvére, Jakab. Jánosról is mindig úgy olvasunk, hogy „János, Jakabnak a testvére”. Valószínűleg Jakab volt az idősebb. De mindez nem ez számít, Jézusnál nem az számít, hogy ki az idősebb, ki az első, második, mert mindegyiküket elhívta tanítványának!

               Azt is megtudjuk a Szentírásból, hogy volt Andrásnak, egy másik barátja is. Mert ha van egy jó barátunk, ez még nem akadálya annak, hogy legyen egy másik is, sőt annak sem akadálya, hogy hárman legyenek jó barátok. Mivel János az, aki egyedül ír az evangéliumában Andrásról is, Fülöpről is, és mindig együtt említi őket, ezért teljes bizonyossággal feltételezhetjük, hogy János, András és Fülöp mind a hárman barátai voltak egymásnak. Fülöppel András úgy lett barát, hogy Jézus mind a kettőjüket tanítványául választotta. Ők sok dologban nagyon hasonlítottak egymásra. Mind a kettejüknek nagyon gyorsan járt az esze, gyorsan cselekedtek, és emellett nekik kettőjüknek volt a tizenkét tanítvány közül külföldi nevük.

3.      András, a háttérmunkás

               Mit tudunk meg András és Fülöp barátságáról? Egyszer nagyon sokan, több mint ötezer főt számláló sokaság követte Jézust és hallgatta egész nap a tanítását, de a hely, ahol tartózkodtak, távolabb esett minden lakott településtől. Ebben a helyzetben egyedül Jézus gondolt arra, hogy ennek a sok embernek majd enni is kell valamit. Jézus pontosan tudta azt is, hogy mit fog majd tenni, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy régen Isten a pusztában, csodaképpen mannával táplálta a népet, most ő is csodás módon lakatja jól ezt a sokaságot. De próbára akarta tenni Fülöpöt, talán azért őt, mert ő lakott ott a környéken, ezért tőle kérdezte: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” (Jn 6:5). Fülöp pedig felmérve a lehetőségeket, gyorsan átgondolta, hogy mit lehet tenni, aztán elmondja a végeredményt: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.” (Jn 6:7). Nem beszélve arról, hogy se kétszáz dénár, ami sok pénz, nyolc havi fizetés volt körülbelül, se annyi kenyér nem volt a környező településeken, amennyi kellett volna ennek a sok embernek. Itt lehetetlen bármit tenni.

               Ekkor lép elő András, Fülöp barátja, nem hagyja őt cserben, mert úgy érzi, hogy ő is meg van szólítva, segíteni akar a barátjának is, Jézusnak is, ő is átgondolta a dolgot, hogy mit lehet tenni. András sokkal gyakorlatiasabban gondolkodik.

               A tömegben körbekérdezett és a közelállóktól megtudta, hogy van itt egy kis legényke, akinél van öt árpából készült kis kenyér meg két szárított hal. De végül András is ugyanarra a következtetésre jut, mint a barátja, Fülöp: „de mi ez ennyi embernek?” (Jn 6:9).

               Úgy gondolom, azzal nincs semmi baj, amit mondtak, mert az igaz volt. Mert kétszáz dénárért, nyolc havi fizetésért venni kenyeret épp úgy lehetetlen volt, mint az, hogy öt kicsi árpakenyérből ennyi embert vendégül látni. Ott volt a baj Fülöp és András szavaiban, amit nem tettek hozzá, hogy „neked Jézus, tudjuk, hogy mindenre van hatalmad!” Jézus tanítványaként lettek barátok, de eddig a felismerésig még nem jutottak el.

               Utólag derült ki, hogy Andrásnak, bár nem őt kérdezték, mégsem volt felesleges a közbeszólása, mert Jézus pontosan azt az öt árpából készített kenyeret és azt a két szárított halat sokasította meg, amit András fedezett fel egy gyermeknél. Így András közbenjárására, az ő háttérmunkájának is köszönhetően tette Jézus a csodát és látták vendégül azt a hatalmas tömeget.

               Van még egy utolsó történet, amiben András és Fülöp ismét együtt szerepelnek. A tizenkettő közül, ahogy említettük, egyedül nekik volt nem zsidó, hanem idegen, görög nevük. Így talán az sem véletlen, hogy amikor görögül beszélő emberek érkeztek Jeruzsálembe, egy zsidó ünnepre, hogy ott tiszteljék Istent, akkor éppen tőlük kértek segítséget, hogy megismerkedhessenek Jézussal. Először Fülöpöt kérték, de Fülöp nem hagyta ki a barátját, Andrást, így aztán együtt mentek a mesterhez, hogy továbbítsák a kérést: „Uram, Jézust szeretnénk látni.” (Jn 12:20).  A két barát ebben a történetben jól vizsgázott. Nem féltékenykedtek, hanem készséggel odavezették az idegeneket Jézushoz.

               Négy olyan történet volt ma előttünk a Bibliából, ahol Andrásról, aki egy volt a tizenkettő közül, találkozott valakivel, testvérével, barátjával vagy éppen idegenekkel és Jézushoz vezette őket. András figyelt a prófétai szóra, meghallotta Jézus hívását, és engedelmeskedett is neki, de arról sem feledkezett meg, hogy ezt az örömét másokkal is megossza. Először a barátjával, Jánossal együtt követte Jézust és vendégeskedett nála, majd a testvérét Simont vezette Jézushoz. Aztán egy másik barátjával, Fülöppel együtt ötezer ember vendégül látásában segédkezett Jézusnak. Végül pedig arról olvasunk, hogy barátjával Fülöppel együtt ugyanolyan készségesen vezette Jézushoz a görögöket, ahogy ezt korábban a testvére és a barátai esetében is tette. Ámen.