Igehirdetés: 2021.05.30. Abdiás – a költő próféta

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 66.

 

Abdiás – a költő próféta

Olvasmány: Ab 1:1-21

„Mert közel van már az ÚR napja, fenyegeti a népeket. Amit te csináltál, azt teszik veled is, visszaszáll fejedre, amit elkövettél!” (Ab 1:15)

  

               Abdiás könyve a legrövidebb írat a Bibliában. Mindössze egy fejezet, amely csupán 21 versből áll. Az elolvasása mindössze néhány percet vesz igénybe. Mégis sok olvasó számára nehézséget okoz a könyv üzenetének a megértése. A mai olvasó számára ugyanis nem világos, hogy mi a jelentősége a két rokon szűnni nem akaró testvérharcának. A Biblia többször is részletesen beszámol a két nép, Izrael és Edóm több évszázadon át folyó harcáról. Leginkább úgy érthetjük meg, hogy mit érezhettek az izraeliták, ha arra gondolunk, hogy mi mit éreznénk, ha egy közeli rokonunk kegyetlenül elbánna velünk. A családon belül az árulás egyszerre istentelen és embertelen dolog. Abdiás könyve arra emlékeztet, hogy az igazságtétel elkerülhetetlen.

               Abdiás próféta személyéről keveset tudunk. Nevének jelentése: „az Úr szolgája”. Könyve a 12 kispróféta között foglal helyet. Az első főrésze az edómiakat fenyegető ítélet beteljesedéséről szóló látomás. Az ítélet oka pedig az, hogy Kr.e. 587-ben, Jeruzsálem pusztulása alkalmával az edómiak a babiloni sereghez csatlakozva részt vettek a város kifosztásában. Azokat a júdeaiakat pedig, akik Edóm felé menekültek, foglyul ejtették, vagy lemészárolták. Abdiás próféciája valószínűleg nem sokkal 587 után keletkezhetett, amikor még mindenkiben elevenen élt az esemény emléke.

               A könyv második főrésze arról szól, hogy jön az „Úr napja”, amikor a bűnös népeket, köztük az edómiakat is utoléri az ítélet. Az ítélet Izráel számára igazságszolgáltatást jelent. Edóm felett ugyan nem Izráel hajtja végre az ítéletet, de Edóm területe Izráel birtokába fog kerülni. A próféta igehirdetésének a középpontjában itt már nem Jeruzsálem pusztulásának a fájó emléke áll, hanem Izráel helyreállításának a reménysége, sőt az Úr uralmának a megvalósulása.

               Abdiás könyvének teológiai értékét az adja, hogy hirdeti Isten igazságát és hatalmát. Magát Abdiás prófétát az ún. „üdvprófécia” egyik képviselőjének tartják, aki az ellenségnek ítéletet, saját népének pedig üdvígéretet hirdetett. Valószínűnek látszik, hogy Abdiás a babiloni fogság idején az otthon maradt nép körében munkálkodott.

               Azok a zsidók, akik túlélték Jeruzsálem feldúlását, soha nem tudták elfelejteni a szomszédos és ősidők óta ellenséges edómiak magatartását, akik leplezetlen ujjongással szemlélték a júdeai testvéreik lemészárlását. A zsidó nép keserűségét és panaszát a 137. Zsoltár is megörökíti: „Emlékezz, URam, az edómiakra, akik ezt mondták Jeruzsálem napján: Romboljátok le, romboljátok le, egészen az alapjáig!” (Zsolt 137:7).

               Az edómiak kárörvendő gúnyolódása Izrael nyomorúságának láttán éles ellentétben áll az áldozatok panaszával, amelyet Jeremiás síralmainak könyve örökít meg. Abdiás próféta rövid leírása azonban egyértelművé teszi, hogy az edómiak egy nap megfizetnek majd kegyetlenségükért és gonoszságukért, és utoléri őket az Isten ítélete.

1.      Az áldatlan testvérharc

              A testvérviszály Ézsau és Jákób vetélkedésével kezdődött. Ézsau, aki csupán pár perccel volt idősebb ikertestvérénél, örökölte volna a családban a vezető szerepet, ám egy alkalommal, amikor éhség gyötörte, elcserélte azt egy tál ételért. Így Jákob lett az Isten Ábrahámnak ígért áldásának továbbvivője és Izrael nemzetének megalapító ősatyja. Ézsau, a született vadász, délkelet felé vándorolt, a kietlen hegyvidék felé. Ő alapította meg Edóm országát. Az áldatlan testvérharcot utódaik is folytatták. A két nép háborúskodása az évszázadok során újra és újra kiújult, de nem vezetett eredményre. Szela, az edómiták fővárosa egy kopár sziklák által határolt fennsíkon épült. Az egyetlen út, amelyen a várost meg lehetett közelíteni egy mély sziklahasadékon keresztül vezetett. Ebből a jól védhető, sziklák közé ékelődött városból az edómiták gyakran indítottak rajtaütést Izrael ellen.

              Isten korábban ezt parancsolta Izrael népének: „Ne utáld az edómiakat, mert testvéreid ők!” (5 Móz 23:5). Azonban amikor az izraeliták szembesültek az edómiak szívtelenségével, megváltozott a helyzet. Hamarosan a két testvérnép között kiengesztelhetetlen lett a gyűlölet. Az izraeli próféták több ízben is megjövendölték, hogy Isten büntetése le fog sújtani Edómra.  De az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy amikor a babiloniak lerombolták Jeruzsálemet és lakosait fogságba hurcolták, az edómiak a hódítók pártjára álltak és foglyul ejtették a menekülő zsidókat, sőt részt vettek Jeruzsálem kifosztásában. Ahogy Ézsau számára fontosabb volt egy tál étel, mint az elsőszülöttségi jog, ugyanúgy utódait is jobban érdekelte a fosztogatásból származó zsákmány, mint a testvéreik sorsa.

              Abdiás költői formában hirdette meg az igazságtételt a büszke edómiak felett. Árulásáért cserébe saját szövetségeseik fogják elárulni őket. A rablásért rablással, az erőszakosságért erőszakkal fizetnek majd nekik. Sorsuk a teljes pusztulás lesz. Abdiás megjövendöli, hogy az eltiport Izrael egy nap majd talpra áll, míg Edóm örökre eltűnik a föld színéről.

              Ez a jövendölés szó szerint beteljesedett. Edómot nem Izrael, hanem más idegen népek támadása pusztította el. Akik megmaradtak közülük, azokat végül a rómaiak ölték meg Jeruzsálem ostromát követően, Kr. u 70-ben. A sors iróniája, hogy az a nép, amely annyi gyötrelmet okozott a jeruzsálemi zsidóságnak, később éppen a várost védve pusztult el.

              De miért kapott helyet a Szentírásban ennek a testvérviszálynak a története? Talán azért, mert jól mutatja ez a történet, hogy Isten az ő oltalmát nem vonta meg népétől, és mindig megvédi őket ellenségeiktől. Az is kiderül belőle, hogy Isten törvényei és elvárásai nem korlátozódnak csupán a választott népre. Ahogy Edómot, úgy minden népet saját törvényei szerint ítél majd meg: „Amit te csináltál, azt teszik veled is, visszaszáll fejedre, amit elkövettél!” (Ab 1:15).

              Az írásmagyarázók nem tudják pontosan, hogy Abdiás könyve mikor íródhatott. Többféle vélemény van. Vagy fogságba vitel előtt, vagy utána keletkezhetett. De teljesen mindegy, mert amit Isten mond, az biztosan megtörténik.

              Az edomiták, akik erőszakosak voltak a testvéreikkel szemben elnyerték méltó büntetésüket. Isten kijelentést adott. Megmondta azt is, hogy Jákóbot választotta ki, Ézsaut pedig hátrébb helyezte. Így Jákób vonalán ment tovább az üdvösség vonala. Bár Ézsau lett volna az elsőszülött, de Isten döntött, nem őt választotta. A később történt események valóban igazolták Isten döntését, mert Ézsau méltatlan és alkalmatlan volt a feladatra. Nekünk olykor nehéz ezt elfogadni, hogy minden úgy van jól, ahogy Isten döntött. De nem arról van szó, hogy az ember azért vész el, mert Isten így dönt felőle, hanem az ember azért vész el (aki elvész), mert az mindent megtesz az élő Isten ellen. Isten ezt mondja Edómról: „Erőszakos voltál testvéreddel, Jákóbbal szemben.” (Ab 1:10). Nem azért, mert én úgy döntöttem, hanem mert te mindent megtettél, hogy Isten ügyét, az üdvösség vonalát, Jézus Krisztusnak az őseit megöld. Nem azon van a hangsúly, hogy Isten megvetette Ézsaut, hanem azon, hogy az edomiták megvetették Istent.

2.      Edóm végzete: a kevélység

               Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki ellen felsorakoznak ellenségei, és el akarják pusztítani. De még rosszabbul esik ez akkor, amikor a közeli barátok és testvérek is csatlakoznak az ellenséghez.

               Júda háborúba hívta edómi „testvéreit”, hogy nyújtsanak segítséget az előrenyomuló babiloni seregekkel szemben. Edóm azonban elzárkózott és cserbenhagyta Júdát. Sőt később ő is csatlakozott az ellenséges haderőhöz. Az Úr Abdiás prófétán keresztül fejezi ki nemtetszését Edóm viselkedésével szemben: „Mert közel van már az ÚR napja, fenyegeti a népeket. Amit te csináltál, azt teszik veled is, visszaszáll fejedre, amit elkövettél!” (Ab 1:15)

               Abdiás kapta azt a cseppet sem irigylésre méltó feladatot, hogy egy viszálykodó család két tagjával szemben vállalja a konfrontációt. A júdeai zsidók, akik Jákob leszármazottai és az edómi nép, akik pedig Ézsau leszármazottai, vér szerinti testvérek voltak, de a legkevésbé sem szerették egymást. Amikor Júda ellenségei Jeruzsálemet ostromolták, az edómiták nem a testvéreik, hanem az ellenség oldalára álltak. Ezért Isten elküldte Abdiást, hogy ítéletet hirdessen Edóm felett, hiszen visszautasította Istentől kapott küldetését, hogy „testvére őrzője” legyen (1Móz 4:9).

               Abdiás könyvében egy évszázadokon keresztül tartó családi viszályba kapunk betekintést. Izsák két fia, Ézsaú és Jákob vérvonala között feszülő gyűlölködés soha nem szűnt meg és a Bibliában számos alkalommal találunk rá utalást.

               Edóm problémája alapvetően a kevélység volt. Az edómiták olyan magasra emelték önmagukat, hogy végül Istennek kellett lerombolnia az „építményt”, „mert Isten a kevélyeknek ellen áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (1Pét 5:5).

               Azért kellett az edómiaknak pusztulniuk, mert annak a népnek, amelyik megveti az Istent ez a sorsa.  A Szentírásnak nagy figyelmeztetése ez, hogy amit vetettünk, azt fogjuk aratni is. Ezek az edomiták gőgösek voltak, mivel nagy magasságra építették városukat, azt gondolták, hogy elpusztíthatatlanok.

               De ezért azt mondja az Úr nekik: „Ha olyan magasra szállsz is, mint a sas, és ha a csillagok közé rakod is fészkedet, onnan is letaszítalak – így szól az ÚR!” (Ab 1:4). Az emberi gőg következtében, ami Bábel tornyától kezdve Babilonig, a Jelenések könyvéig jellemzi az embert, a nagyzolás, a fennhéjázás, a gőg azt mondja, amit Edóm is mond:  „Ki tudna letaszítani a földre?” (Ab 4:3). Az a döbbenetes, hogy a kemény szív, mint Edóm szíve, érzéketlen az Isten igéje meghallására, inkább belepusztul, mintsem hogy megtérjen.

               Érdemes azért megvizsgálnunk, hogy a saját életünkben, a családunkban, vagy a gyülekezetünkben mi milyen „épületeket” emelünk mostanában? Isten előtt vajon kedvesek ezek? Vagy netalán mindaz, amit elértünk, amire oly büszkék vagyunk, olyasmit mutat, aminek ellene áll az Úr? Abdiás szavai arra figyelmeztetnek minket is, hogy az Isten szerinti „építkezés” alázatos szívet követel, mert csak így fog az építmény örökké állni. Abdiás könyvének alapvető tanúsága az, hogy ha ma készek vagyunk alázatot tanulni, később elkerülhetjük a megaláztatást.

3.      Az Úr napja

               Általában minden bibliai könyvnek van egy kulcs-verse. Abdiás könyvének a kulcs-vers ez: „Mert közel van már az ÚR napja, fenyegeti a népeket.” (Ab 1:15/a). Jézus is beszél erről az evangéliumban, kijelentve, hogy Isten majd megítéli ezt a világmindenséget. A Jelenések könyvében pedig azt látjuk kibontva, hogyan fog ez megtörténni, mire készülhetünk, mire számíthatunk.

               Abdiás első üzenete, hogy ne a pillanatnyi állapotot nézzük, hanem az eljövendő Úr napja szerint lássuk a dolgokat. Mert van egy pillanatnyi állapot, ahogyan az ember ma értékeli ezt a világot. Ha összejönnek a barátok, családtagok, azonnal megindul a politizálás, a mindennapi kérdésekről való beszéd: neked mi a véleményed, hogy látod a dolgokat? Sokszor még vita is kerekedik belőle. A Biblia azonban néha a jelen eseményein túl abba is beavat minket, hogy mi áll az események mögött. Nemcsak azt mutatja meg nekünk, hogy mi van most, hanem azt is, hogy mi lesz majd.

               Számunkra sokszor érthetetlenek a világ eseményei.  Miért van az, hogy a gonoszok jól élnek, Isten gyermekei pedig szenvednek? Edómról azt írja Abdiás, hogy kevély, gőgös, fennhéjázó és állandóan Izráel népére tör, mégis jólétben és biztonságban él. De Abdiás könyve azt üzeni, hogy nem lesz ez mindig így, mert eljön az Úrnak a napja. Isten igazsága helyre fog állíttatni. Az igazság tündökölni fog. Most ugyan ezt az isteni igazságot a bűn elhomályosítja, de az Úr napja bizonnyal eljön.

               A Jelenések könyve szerint, amikor eljön az Úr napja, az emberek össze-vissza fognak futkosni és azt kiáltják a hegyeknek: „Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi trónon ülő arca elől, és a Bárány haragja elől.” (Jel 6:16). De egy dolgot mégsem mondanak, azt hogy „Uram, irgalmazz nekünk!” Inkább el akarnak rejtőzni az Úr elől, de megtérni akkor sem. Ezért vesznek el, ezért jutnak a kárhozatra. Nem azért, mert Isten úgy döntött, hanem azért, mert ők döntöttek így. Inkább választották a pusztulást és az ítéletet, csak Jézus Krisztust ne kelljen követni. Csak ne legyen Úr az életükön Jézus, ezért inkább a halált választják.

               Abdiás második üzenete az Úr napjával kapcsolatosan, hogy Isten olykor megengedi, hogy népe kárt és üldöztetést szenvedjen, de sohasem hagyja el őket. Abdiás ezért hangsúlyozza, hogy jaj, annak, aki Isten népével ujjat húz! Az Úr ezt az ígéretet adta népének: „Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja!” (Zak 2:12) „Aki titeket megvet, engem vet meg.” (Lk 10:16).

               Isten az ő népét annyira szereti, hogy megengedi ugyan, hogy a gonosz gyötörje, de határt is szab a gonoszságnak. Mert a gonosz hatalma korlátozott és véges. Edóm túl akart tenni azon, amit Isten megengedett neki. De a gonoszok nem csinálhatnak azt, amit akarnak, hanem csak azt, amit Isten megenged nekik.

               Lehet, hogy megengedi Isten a csapásokat, hogy tanuljunk alázatot. Megengedi a bajt és nyomorúságot, hogy próbára tegye a türelmünket, a szeretetünket. De határt is szab a rossznak és azt mondja: elég, ne tovább!

               Végül, befejezésül: drága üzenete ennek az igének, hogy megszólal a szabadításról szóló örömhír. Azt mondja: „De a Sion hegyén menedék lesz, szent hely lesz az, és Jákób háza visszanyeri birtokát.” (Ab 1:17). Az a hegy, ahova Edóm építette a fővárosát, és amibe annyira bízott, nem érdekes, mert az nem marad meg, nem tart meg senkit, nem ad menedéket. De a Sion hegye megmarad és menedék lesz. Mert Jézus Krisztus szabadítása által valóban Sionon van egyedül a menedék! Ámen.

 

Igehirdetés: 2021.05.23. Pünkösd – erő a misszióhoz!

 

Pünkösd – erő a misszióhoz!

Olvasmány: ApCsel 2:1-13

„Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8)

 

              Feltámadása után Jézus még negyven napon át többször is megjelent a tanítványainak. Amikor Jézus megjelent, követői kíváncsian hallgatták a szavait, amikor pedig újra eltűnt a szemük elől, az új királyságról beszélgettek, amelyről úgy gondolták, hogy hamarosan meg fog valósulni. Ahogy Izrael népe ősidők óta reménykedett Isten királyságának eljövetelében, ahol béke és jólét uralkodik és Isten megszabadítja népét az ellenségeik kezéből, úgy most a tanítványok is azt remélték, hogy Jeruzsálem felszabadul a római elnyomás alól és Jézus vezetésével megvalósul Isten földi királysága.           Ahogy látjuk, Jézus a pünkösd lényegéről, a Szentlélek ígéretéről beszél tanítványainak:  „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” (ApCsel 1:4-5). A tanítványokat azonban egészen más kérdés foglakoztatja:  „Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” (ApCsel 1.6). Bár Jézus már számtalanszor beszélt a kereszt titkáról és az ő láthatatlan királyságáról, úgy tűnik a tanítványok mindezt képtelenek voltak felfogni.

              Jézus ezért most azt az utasítást adja követőinek, hogy térjenek vissza Jeruzsálembe és ott várják meg az „Atya ígéretének” beteljesedését. Miközben a tanítványok teljesen kicsinyes, földi dolgokkal, saját maguk meg Izrael további sorsával vannak elfoglalva, Jézus félresöpörve a kíváncsiskodó kérdéseiket, a tekintetüket az ég felé emeli. A földiekről a mennyei dolgokra. A testiekről a lelkiekre. Saját maguk és népük problémáiról a „föld végső határáig” tágítja látószögüket. Majd a tanítványok legnagyobb megdöbbenésére Jézus felemelkedik a földről, egy pillanatra mintha előttük lebegne, majd felhő takarja el és végleg eltűnik a szemük elől. Jézus felment a mennybe, így testi mivoltában nem láthatták őt többé a tanítványok.                        Urunk ezekkel a szavakkal búcsúzott tanítványaitól: „De most elmegyek ahhoz, aki elküldött engem… Mivel azonban ezeket mondom nektek, szomorúság tölti el a szíveteket. Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16:5-7).

              Az Apostolok Cselekedeteinek könyve a felső szobában összegyűlt tanítványok ijedt csoportjától elindulva, nyomon követi, Krisztus mennybemenetelét követően, hogyan áradt ki a Szentlélek pünkösd ünnepén, majd pedig hogyan terjedt el és indult növekedésnek a keresztyénség az egész Római Birodalomban. Megörökíti Jézus nagy missziói parancsának beteljesülését, ahogyan a Lélek által átformált tanítványok valóban elviszik az evangéliumot egészen „a föld végső határáig”.

1.      A pünkösdi csoda

            Isten az Ószövetségben megígérte, hogy az utolsó napokban a Szentlélek ki fog áradni előbb Isten szolgájára, a Messiásra (Ézs 42:1), majd Izraelre (Ez 37:49) végül pedig minden emberre (Jóel 2:28-32). Jézusra a szolgálatának kezdetén töltetett ki a Lélek. A feltámadása után Jézus megígérte a tanítványainak, hogy rájuk is ki fog töltődni Isten Szentlelke (ApCsel 1:4-5).

            Istennek ez a hatalmas ígérete tíz nappal Jézus mennybemenetele után, pünkösdkor teljesedett be. Az időzítés két oknál fogva is jelentős. Eredetileg a zsidók ezen az ünnepen vitték Istenhez az aratás első zsengéjét, a teljes termés begyűjtése előtt. Isten ezt a napot választotta, hogy kitöltse a Szentlelket, mintegy az Ő eljövendő országának az „első zsengéjét”. Ezért beszél Pál apostol a Krisztus nevében megkeresztelkedett hívőkről úgy, mint „akik a Lélek zsengéjét kapták.” (Róm 8:23).

            A zsidóság számára ebben az időben a pünkösd már elvesztette eredeti aratási ünnepi funkcióját. Ehelyett inkább Isten Ábrahámnak tett ígéretét ünnepelték. Azt, hogy Ábrahám utódaiként a zsidóság az a választott nép, amely Istent képviseli a föld minden nemzete között.  Így Jézus korában a pünkösd a szövetség megújításának az ünnepévé vált. Ez Isten terve szerint azt is jelentette volna, hogy ebbe a szövetségbe a zsidóság mellett a pogány népek befogadásának is meg kell történnie. A zsidóság azonban erre nem igazán mutatott hajlandóságot.

            Pünkösdkor, a Szentlélek eljövetelével, véget ér a várakozás ideje, Isten ígérete beteljesedett. Az ünnep alatt Jeruzsálem tele volt a Római Birodalom különböző részeiből érkezett zarándokokkal, akik más-más nyelvet beszéltek. Amikor a Szentlélek kitöltetett a tanítványokra, és azok hirdetni kezdték az evangéliumot, mindenki a maga anyanyelvén hallotta őket beszélni. Mindez annak a jele volt, hogy az evangélium nem korlátozódik többé a zsidó nemzetre és a héber nyelvre. Isten uralma Izraelből kiindulva elkezd munkálkodni a népek felé. Péter pünkösdi prédikációjában Jóel próféciájának beteljesedéséről beszél, miszerint az utolsó napokban mindenkire kitöltetik a Szentlélek.

2.      A tanítványok erőt kapnak

            Pünkösdkor, a zsidók nagy aratási hálaadó ünnepe alkalmából, zarándokok ezrei tolongtak Jeruzsálemben. Jézus tanítványainak kis csoportja a Mester utasításainak értelmében összegyűlt és türelmesen várta a nekik adott ígéret beteljesedését. Ekkor azon a helyen, ahol összegyűlve voltak, hirtelen szélzúgás támadt és lángnyelvekhez hasonló formában leszállt rájuk a Szentlélek, vagyis Isten jelenléte lakozást vett ezeknek az egyszerű embereknek az életében.

            Nemsokára mindenki Jézus követőiről kezdett beszélni. A világ minden tájáról összesereglett zarándokok ugyanis megdöbbenve hallották a saját anyanyelvükön a tanítványok bizonyságtételét. Nem volt kétséges, hogy itt valami különös dolog történt.

             Az a Péter, aki nem sokkal ezelőtt, azért hogy a saját bőrét mentse, háromszor is megtagadta Jézust, most bátran hirdette az evangéliumot az embereknek és kész volt félelem nélkül szembenézni a zsidó és római hatóságokkal is. Péter a hatalmas tömeg előtt elmondott prédikációjában, Dávid király és Jóel próféta szavait idézve közli hallgatóival, hogy ők a világtörténelem legfontosabb eseményének lehettek a tanúi: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk… Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (ApCsel 2.32-33).

            Péter igehirdetésének hatalmas ereje volt: „Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?” (ApCsel 2:36). Azon a napon háromezer ember keresztelkedett meg és csatlakozott a tanítványokhoz, így alakult meg az első keresztyén gyülekezet.  A zsidó és római hatóságok nem kis bosszúságára ez az új közösség további robbanásszerű növekedést mutatott. Hamarosan már ötezren hittek Jézusban (ApCsel 4:4), majd arról hallunk, hogy még a papok közül is nagy számban csatlakoztak hozzájuk (ApCsel 6:7), végül pedig a pogányok is tömegesen keresztelkednek meg.

             Amint Jézus előre megmondta, az evangélium üzenete bejárta az egész tartományt, és kevesebb, mint egy emberöltő leforgása alatt eljutott Rómába is, az akkori civilizáció központjába. Egy olyan korban, amikor szinte egyik napról a másikra, új vallások tömkelege született meg és tűnt el, a keresztyénség megindult világméretű hódító útjára. Mindez a pünkösdi eseménnyel vette kezdetét.

             Az Apostolok Cselekedetei több szakaszban mutatja be, miként vált önálló mozgalommá a keresztyén egyház. Jézus követői kezdetben még a hagyományos zsidó istentiszteleti formát követték, ezért reggel 9-kor, délután 3-kor és naplementekor is a templomban imádkoztak.  Ám ugyanebből a szakaszból az is kiderül, hogy új istentiszteleti formaként „házi gyülekezeteket” indítottak, amelyeknek tagjai a vagyonukat is megosztották egymással.

               Az Apostolok Cselekedeteiben láthatjuk, hogy a tanítványok olyan határozottan és magabiztosan léptek fel, mint akik a világtörténelem legmegdöbbentőbb, de ugyanakkor a legfontosabb eseményének a szemtanúi lehettek. A Szentlélek erejével betöltekezve alig várták, hogy hírül adhassák a világnak mindazt, aminek tanúi voltak. Többé nem a gyávaság és félelem, hanem a bátorság és az erő jellemezte őket. Jeruzsálem utcáin és a templomban mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni rájuk, nyíltan és hangosan hirdették az örömhírt, ami bármilyen hihetetlen, mégis igaz: „Jézus él! Feltámadt a halálból, ő a Messiás, aki az Atya jobbjára ült, él és uralkodik örökkön örökké, országa pedig hamarosan eljön!”

               Jézus követői hatalmas változáson mentek át. Péter, aki Jézus letartóztatása után a sötétben bujkált és mindent tagadott, most nyíltan a vallási vezetők elé állt és gyilkossággal vádolta meg őket: „De ti a Szentet és Igazat megtagadtátok… az élet fejedelmét pedig megöltétek.” (ApCsel 3:15). A tanítványok szívében olyan tűz égett, amit nem lehetett többé eloltani, mindez annak volt köszönhető, hogy erőt kaptak a Szentlélek által.

3.      Az ősegyház titka

              Amikor a zsidó nagytanács tagjai letartóztatták az apostolokat és vallatóra fogták őket, ez volt a legfontosabb kérdésük: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?” (ApCsel 4:7). Kétségtelenül ez volt az a központi kérdés, ami a tanítványok bátor bizonyságtételének és az egyház gyors növekedésének kulcsa volt.

              Az egyik bibliafordító tudós, aki tizennégy évet szentelt arra, hogy lefordítsa az Újszövetséget angol nyelvre, amikor elkészült a munkájával, hátradőlt és azon kezdett el gondolkodni, hogy melyek azok a részek amelyek a legnagyobb benyomást tették rá. Gondolatai minduntalan visszatértek a pünkösdkor megszülető egyházról szóló beszámolóhoz. A tudós megdöbbenve állapította meg, hogy az első keresztyén gyülekezetben nemcsak imádkoztak a betegekért, de azok meg is gyógyultak. A gyülekezetben hirtelen, drámai módon csodák történtek. Mintha az emberi természet is megváltozott volna. Ezeket a történeteket olvasva azt érezzük, hogy a mennyország friss levegője áramlik be a mi életünkbe is.

              Az ősegyház kétségtelenül csupán egy veszélyek között élő kicsiny csapat volt. Ám olyan sohasem történt még, hogy egy maroknyi kis csoport ilyen nagy hatással lett volna a világra. A nagy kérdés itt az, hogy mindez hogyan történt? Mi állt az első keresztény gyülekezet sikerének hátterében? Mi volt az ősegyház titka?

              Az Apostolok Cselekedetei egyértelműen Isten hatalmára mutat rá. Valójában a bibliai könyv címe megtévesztő, mert itt nem is az apostolok, hanem igazából a Szentlélek cselekedeteiről van szó. Az apostolok, csupán eszközök voltak, akik által Isten Szentlelke munkálkodott. A könyv szerzője, Lukács evangélista feljegyzi, hogy a fiatal gyülekezet minden egyes döntését a Szentlélek vezetése alatt hozta meg. Valójában olyan meghatározó szerepe van a Léleknek a történésekben, hogy a könyvnek helyesebb lenne inkább a „Szentlélek cselekedetei” címet adni.

               A Szentlélek a tanítványok és hozzájuk csatlakozottak csoportjának mindegyikére leszállt. Először a zsidókra (ApCsel 4:31), majd a szamaritánusokra (ApCsel 8:17), később pedig a pogányokra (ApCsel 10:44), végül pedig Keresztelő János egykori tanítványira is (ApCsel 19:6). Ahogy a gyülekezet egyre növekedett, a tanítványok fokozatosan kezdték megérteni, mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta: „jobb nektek, ha én elmegyek.” (Jn 16:5-7). Megértették, hogy bár Jézus testi mivoltában eltávozott tőlük, de a Lélek által mégis személyesen mindegyikük életében jelen van és így még szélesebb körben fejti ki munkáját, mint korábban.

               A Szentlélek személyesen irányította a gyülekezet minden lépését. Ő küldte Fülöpöt a pusztába, hogy az etióp főemberrel találkozzon (ApCsel 8:29). Ő választotta ki az embereket a missziói munkára (ApCsel 13.2). Ő irányította az első egyházi tanácskozást (ApCsel 15), és ő segített Pál apostolnak a missziói útiterve kialakításában (ApCsel 13:4, 16:6). Az Apostolok Cselekedeteiből nyilvánvaló, hogy a Szentlélek nem valami személytelen erő, hanem élő személy, aki jelen van a tanítványok életében, formálja őket, szól hozzájuk, döntések meghozatalában segíti őket és a hit erejével és bátorságával töltötte be őket.

               Az ősegyházat három meghatározó tulajdonság jellemezte. Az első volt az odaadás: „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (ApCsel 2:42).

               A második volt az, hogy a krisztusi élet mind az egyének, mind a közösség életében megnyilvánult. Az egyháznak az volt a jellegzetessége, hogy Isten megváltó erejének jeleit mutatta föl: „az apostolok által sok csoda és jel történt.” (ApCsel 2:43).

               A közösségi kapcsolataiban érvényesült az igazságosság és a könyörületesség, tagjai örömteljes, őszinte étkezésekre és istentiszteletekre gyűltek össze. (ApCsel 2:46).                                  Végül pedig Isten országának felszabadító ereje a gyülekezet gyors növekedésében is megmutatkozott: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (ApCsel 2:47). A hívők közösségének élete Isten országának fényét sugározta: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2:9). Ámen.

A bonyhádi kórház ÖNKÉNTESEKET keres

A bonyhádi kórház ÖNKÉNTESEKET keres a betegek látogatóinak fogadására. A szolgálatot A HÉT BÁRMELY NAPJÁN 16:30 ÉS 18:30 KÖZÖTT lehet ellátni. A feladatra jelentkezőnek rendelkeznie kell védettségi igazolvánnyal. Részletes információ és időpont egyeztetés érdekében hívja MUNKANAPOKON 7:30 és 15:30 között Fényes Endrét a +36306185234 telefonszámon. Köszönjük!

Hírdetések: 2021.05.16.

 

Ünnepi Istentiszteletek:

·        május 23. Pünkösdvasárnap, Bonyhád 10:00 óra – istentisztelet úrvacsorával

·        május 24. Pünkösdhétfő, Kéty 10:00 óra – (Evang. templom) istentisztelet úrvacsorával

·        május 24. Pünkösdhétfő, Tevel: 11:00 óra – (Műv. Ház) istentisztelet úrvacsorával

Kérjük a Testvéreket a hatályban lévő kormányzati és biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartására!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2021.05.16. Ámósz – a földműves próféta

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 65.

 

Ámósz – a földműves próféta

Olvasmány: Ám 5:1-24

„Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ha ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hizlalt állatokból adtok! Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantotok zengését! Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” (Ám 5:21-24)

 

               Ámósz egy vidékről származó pásztor és földműves volt, akit Isten prófétájának hívott el. A béke és a bőség idején az északi tíz törzs alkotta Izrael egyre jobban elfordult Istentől. Bár az országot külsőleg a virágzó kereskedelem, szilárd gazdaság és stabil kormányzás jellemezte, belül ijesztő volt a nemzet állapota. Az országban virágzott a bálványimádás. A közéletben eluralkodott a jogtalanság, a kapzsiság és a korrupció. A gazdagok gőgje és szegények elnyomása egyre fokozódott. Izrael önteltségét, züllöttségét és Istennel szembeni közömbösségét már nem lehettet tovább tűrni. Ámósz Isten prófétájaként erőteljes szavakkal tolmácsolta az Úr feddését. Először Izrael szomszédjainak hirdette meg Isten ítéletét, majd magának Izraelnek is. Bár Ámósz szavai az elnyomók számára ostorcsapásként hatottak, az elnyomottak számára a szívből jövő szeretet szavai voltak. Ámósz, aki kemény beszédekkel igyekezett leleplezni a nép és a vezetők képmutatását és bűneit, ezekkel a szavakkal hívott mindenkit a megtérésre: „Készülj Istened elé!” (Ám 4:12).

               Talán Ámósz földműves múltjából is következik, hogy könyvének nyelvezete egyszerű, tele a vidéki élettel kapcsolatos erőteljes képekkel. A könyv szerkezete is jól áttekinthető. Az első két fejezetben ítéletre sorakoztatja fel a Közel-Kelet népeit. A hallgatósága bizonyára ujjongva tapsolt, amikor ítéletet hirdetett a szomszédos népek fölött égbekiáltó gonosztetteik, a rabszolga kereskedelem, szövetségszegés, terhes asszonyok méhének felhasogatása és holtak meggyalázása miatt. Ám ezek után saját honfitársai felé fordul Ámósz figyelme. Isten a pogány szomszédjaiknál sokkal magasabb erkölcsi mércével mérte a népét. Míg a pogány népek az általános emberi normák ellen vétettek, addig Izrael egyenesen az Úr törvényét szegte meg. A könyv középső része egy sor Istentől jövő üzenetet ismertet, amelyek rendszerint ezzel a mondattal kezdődnek: „Halljátok meg ezt a beszédet!” (Ám 3:1). Végül pedig az utolsó három részben szemléletes képekkel írja le Isten ítéletét.

               Ámósz megjövendölte, hogy Isten ítéleteként be fog következni Izrael pusztulása. Ez hamarosan be is teljesedett. Az államhatalom fokozatosan szétesett. A következő 13 év során öt király követte egymást a trónon, akik közül négyen merénylet áldozatai lettek. Még harminc év telt el, mire Izrael végleg felmorzsolódott.

              Ámósz egész könyvében kitart fő témája, az emberek közötti kegyetlenség és embertelenség ostorozása mellett. Az általa elítélt igazságtalanságok napjainkban is ismerősen csengnek. Ezért a könyv olvasása közben érdemes magunknak újra és újra feltennünk a kérdést, hogy vajon mit mondana Ámósz rólunk, illetve népünkről?

1.      A próféta, aki igazságot követel

              Ámósz idején az üzleti élet jobban virágzott, mint valaha. Emberöltők óta először fordult elő, hogy Izrael népének nem kellett katonai fenyegetéssel szembenéznie. Mivel minden fontosabb kereskedelmi útvonalat ellenőrzésük alatt tartottak, a kereskedők hatalmas profitot halmoztak fel. A gazdagok számára a luxuscikkek könnyedén elérhetők voltak, sorban épültek az új kőházak, amelyekben elefántcsont intarziás bútorok, első osztályú húsféleségek, a legjobb testápoló szerek és finom borok is megtalálhatók voltak.

              A béke és jólét közepette egyetlen magányos hang hasított élesen a levegőbe. Ámósz, a földműves próféta, nyers szókincsével keltett megdöbbenést és botránkozást. A városlakó gazdag asszonyokat egyszerűen „teheneknek” bélyegezte: „Halljátok meg ezt az igét, ti, básáni tehenek Samária hegyén, akik sanyargatjátok a nincsteleneket, és bántalmazzátok a szegényeket, akik ezt mondjátok uraitoknak: Hozzatok még, hadd igyunk!”  (Ám 4:1). Az egyszerű pásztor, aki a társadalom legszegényebb rétegéhez tarozott, megvetéssel tekintett a fényűzésre. Ráadásul Ámósz idegennek számított az északi országrészben, mert délről, Júda egyik kisvárosából származott. Mivel az északi királyság már százhetven éve elszakadt a déli királyságtól, így az izraeli vezetők nem vették jó néven egy déli származású jövevény kritikáit.

              Ámósz szemében azonban a társadalmi elfogadottság nem sokat számított. Ő nem tartozott a hivatalos próféták közé, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy mindig a vezetők és a nép szája íze szerint prófétáltak.

              Ámószt nem az anyagi haszon és nem az önös érdek vezérelte. Isten szólította el őt a munkája mellől, hogy üzenetét hirdesse, ezért egyedül neki engedelmeskedett.

              A nép ebben az időben látszólag nagyon vallásos életet élt. A különböző pogány kultuszok egész garmadája virágzott az országban. Tömegek járultak rendszeresen a különböző istenek bálványáldozati oltárához. Ámósz azonban megdöbbentő üzenetet hozott az Úrtól: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ha ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hizlalt állatokból adtok! Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantotok zengését!” (Ám 5:21-23). Isten nem áldozatbemutatást vagy díszes ceremóniákat akar, hanem igazságot. Nem gyönyörködik a képmutató vallásosságban, mert jól tudja, hogy a látszat ellenére a szívük romlott és gonosz.

              Ámósz először felsorolta az Izraellel szomszédos népeket, akik már sok gonoszságot követtek el, ezért kihirdette Isten ítéletét emberiségellenes bűneik miatt. Az izraelitáknak, akik szomszédjaiknál kiválóbbnak tekintették magukat, tetszett ez a beszéd. Ámósz azonban ezek után róluk kezdett beszélni. Kijelentette, hogy Isten ítéletét Izrael sem kerülheti el. Az emberek, a gyönyörű házaik és a szent oltárok is mind el fognak pusztulni. Ámósz figyelme elsősorban az igazságtalanság kérdésére irányult. Izrael életében nem volt nehéz kivetnivalót találni. Az északi országrész vallási életének a középpontjában a két aranyborjú állt. Ámósz figyelme azonban azokra a káros jelenségekre irányult, amelyeket a piactereken látott és hallott. A szegények elnyomása, a tisztességtelen üzleti élet, a bíróságok megvesztegetésre és a pénzen vásárolt előjogok.

              A jómódú izraeliták a szegények rovására gazdagodtak meg: „Zálogba vett ruhán terpeszkednek minden oltár mellett, és a megbírságoltak borát isszák Istenük házában.” (Ám 2:8). Ámósz idején az volt a szokás, hogy a szegények ruháikat adták fedezetként zálogba azért, hogy kölcsönt kapjanak. Ezek a szívtelen gazdagok nagyon büszkék voltak a vallásos buzgóságukra, miközben észre sem vették, hogy vallásosságukból éppen a lényeg hiányzik, az Istennel való kapcsolat megélése. Ők azt kívánták, hogy Isten kényelmesen beilleszthető legyen az életükbe, mint valami ráadás. Isten azonban Ámószon keresztül megmutatta, hogy őt nem lehet mellőzni. Ő úr az élet minden területe felett, beleértve az üzleti életet is.

2.      A vidéki fiú a nagyvárosban

              Bár a Bibliában a próféták társadalmi háttere és temperamentuma nagy változatosságot mutat, mégis hajlamosak vagyunk egyetlen sztereotip képpel ábrázolni őket. Tény és való, hogy Ámószra jól illik ez a sztereotípia. Ő valóban az a próféta volt, akit ma úgy képzelnénk el, hogy kezében egy tiltakozó táblával megáll a város főterén és dühödt szidalmakat szórva meghirdeti a romlott világ feletti végítéletet. A sors fintora, hogy Ámósz éppen akkor bukkant fel Izraelben, amikor az északi királyság gazdaságilag virágzott. Ekkor még senki nem gondolta, hogy mindez hamarosan megváltozhat. Az ország vezetői biztos kézzel kormányoztak, az emberek egy része jólétben élt, és nem szívesen hallgatták a próféta dörgedelmes szónoklatait. Látszólag minden rendben volt az országban, a gazdaság virágzott, béke és biztonság uralkodott. Épp ez az oka annak, hogy az emberek közömbössé váltak és nem törődtek Isten szavával.

              Maga Ámósz, más prófétáktól eltérően, paraszti sorból származott. Neki nem voltak előkelő felmenői, és a családja nem tartozott a papi családok közé sem. A déli országrészből vándorolt át Izraelbe, ezért ott csak jövevényként tekintettek rá. Mivel vidéki származású volt, így a tájszólása mindvégig megmaradt, ezért gyakran vált a kifinomult városlakók viccelődésének céltáblájává. A falusi élethez szokott próféta képtelen volt túltenni magát a gazdag városlakók fényűző életmódján. Megbotránkoztatták őt a gazdagok pazarló életmódjának jellegzetes darabjai, amelyeket gyakran emleget prédikációiban: díszes pamlagok, elefántcsontból faragott ágyak, luxusnyaralók, különleges húsáruk, finom borok. Ámószt nem tévesztette meg a felszín, ő azt is látta, hogy ez a jólét mások elnyomására épül, a pazarló gazdagság mögött pedig kiáltó igazságtalanság áll. A templomban ájtatoskodó kereskedők valójában alig várják, hogy vége legyen a szombatnak, hogy hamis mérleggel és silány áruval csalva minél nagyobb haszonra tehessenek szert. Az erős hadseregükben bízva Izrael lakosai úgy vélik nemzedékekre előre bebiztosították magukat.

              Ámósz szarkazmusa akkor éri el a csúcspontját, amikor a nép előkelőit szólítja meg. A gondatlanság elbizakodottsághoz vezetett. Izrael a nehézségekkel jobban megküzdött, mint a sikerrel. Az emberek általában a jólét idején, így Ámósz korában is, a gazdagság és a hatalom rabjaivá lesznek, Istenről pedig megfeledkeznek. Évszázadokkal korábban már Mózes is erre a veszélyre figyelmeztette népét: „Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz, és azokban laksz, amikor marháid és juhaid megszaporodnak, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bővében leszel mindennek, akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz az ÚRról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!” (5Móz 8:12-14).

              Ámósz arra figyelmezteti Izrael népét, hogy nem száműzhetik Istent életüknek egy kis zugába, hogy mint valami amulettet, csak akkor vegyék elő, amikor éppen szükségük van rá. Isten nem egy házi kedvenchez hasonlatos, hanem ő egy hatalmas oroszlán. Ámosz könyvét olvasva szinte halljuk a félelmetes üvöltést.

              Ámósz újra és újra elmondja: „Készülj Istened elé!” (Ám 4:12). Ez talán Ámósz könyvének legismertebb mondata. A próféta természeti katasztrófák sorát vetítette előre: éhínséget, aszályt, sáskajárást és háborút. Mindezek menthetetlenül utolérik az izraelitákat, hacsak meg nem térnek. Ezek közül egy is elég lehetett volna ahhoz, hogy visszafordítsa a nemzetet Istenhez. Ám szavainak akkoriban nem sok foganatja volt. Izrael népe nem tért jobb belátásra. A próféta szavai azonban beigazolódtak, rövid időn belül a békének és a jólétnek vége szakadt, Izrael országa darabokra hullott. Alig harminc évvel Ámósz próféciáinak elhangzása után Izraelt elpusztították az asszírok és megszűnt létezni.

              Ámósz könyve valóban nem egy kellemes és vidám olvasmány. Üzenete azonban ma is aktuális, amikor a nemzetek a saját sikerességüket a közvélemény-kutatási felmérésekben, a hazai bruttó össztermékben vagy a katonai erejükben mérik. Már csak ezért is érdemes tanulmányozni Ámósz próféta írását.

3.      Prédikáció arról, amit Isten gyűlöl

               Ha ma fel kellene sorolnunk minden olyan tevékenységet, ami csak eszünkbe jut a gyülekezetünk életéből, akkor bizonyára egy jó hosszú listát kapnánk. Amósz próféta is megteszi ezt a könyvének 5. fejezetében. Ám ha elolvassuk ezt a szakaszt, akkor igencsak meglepő dolgokkal szembesülünk. A korabeli vallási élet fontos tevékenységeit felsorolva ugyanis Ámósz hozzáteszi mindezekhez, hogy mi Isten véleménye ezekről: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ha ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hizlalt állatokból adtok! Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantotok zengését!”  (Ám 5:21-23).

               Valószínűleg gyakran hallunk igehirdetéseket Isten szeretetéről, jóságáról gondviseléséről. Ezeket a beszédeket mindig szívesen meghallgatjuk. De vajon ugyanilyen szívesen fogadnánk egy olyan prédikációt, ami azokról a dolgokról szól, amit Isten gyűlöl?

               Ámósz ebben a rövid igeszakaszban legalább hét olyan vallásos tevékenységet felsorol, amelyeket Isten megvet és gyűlöl. A zsidó vallásosságnak ebben az időben része volt az, hogy felajánlásokat tettek, áldozatokkal hódoltak Isten előtt, ünnepségeket rendeztek, ahol hangosan imádkoztak és énekeltek, de Isten szemében ezek mind csupán üres vallásos cselekedetek voltak. Bár az emberek az Isten törvénye szerint előírt áldozatokat és ünnepeket látszólag megtartották, de mindezt nem tiszta szívből, hanem csak képmutatásból tették. A kegyesnek látszó buzgóság, a külső vallásosság mögött romlott szív rejtőzött. Az ilyen hozzáállás, az ilyen képmutató vallásosság pedig Isten szemében gyűlöletes.

                        Ha el akarjuk kerülni ugyanazt a hibát, amit Izrael is elkövetett, akkor a vallásos cselekedeteinkről szóló listánkat át kell alakítanunk imalistává. Imádságban Isten elé kell tárnunk mindazt a szolgálatot, amit végzünk, hogy az Ő igéjének világosságában lássuk meg, vajon hol van a mi szívünk. Ámósz figyelmeztetése minket is hív: „Készülj Istened elé!” (Ám 4:12). Álljunk hát oda Isten elé most! Engedjük, hogy Isten igéje megítéljen, leleplezzen és megtisztítson minket: „Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” (Ám 5:25). Ám