KONFIRMÁCIÓ: 2022.05.29.

 

KONFIRMÁCIÓ:

Gyülekezetünkben a mai vasárnapon öt fiatal tett konfirmációi fogadalmat: Anta Nikoletta Erika, Dani Balázs, Hoffmann Botond, Keszler Kevin és Pörös Lili Kamilla. Hordozzuk imádságban a konfirmáló ifjakat!

Hirdetések: 2022.05.29.

 

Ünnepi Istentiszteletek:

·        Június 5. Pünkösdvasárnap 10:00 óra – istentisztelet úrvacsorával

·        Június 6. Pünkösdhétfő 9:00 óra – ökumenikus istentisztelet a rom. kat. templomban a Felvidéki Magyarok Találkozója alkalmából

 

Istentisztelet a szórványokban:

Június 5. Pünkösdvasárnap:

·        Felsőnána 13:30 – (Evang. templom) istentisztelet úrvacsorával

·        Kéty 14:30 óra – (Evang. templom) istentisztelet úrvacsorával

·        Tevel: 15:30 óra – (Műv. Ház) istentisztelet úrvacsorával

 

KONFIRMÁCIÓ:

Gyülekezetünkben a mai vasárnapon öt fiatal tett konfirmációi fogadalmat: Anta Nikoletta Erika, Dani Balázs, Hoffmann Botond, Keszler Kevin és Pörös Lili Kamilla. Hordozzuk imádságban a konfirmáló ifjakat!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.05.29. A bánat örömre fordul

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 13.

 

A bánat örömre fordul

Olvasmány: Jn 16:1-33

„Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük. Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” Jn 17:9-11

 

               Jézus ezekkel a szavakkal vett búcsút tanítványaitól: „Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.” (Jn 16:22). A búcsúzás mindig szomorú, de a tanítványok számára ez az elválás különösen is az volt. Egész életüket Jézusra tették fel, és nélküle nem láttak maguk előtt jövőt. Jézus előbb szóképek segítségével, majd nyíltan is beszélt arról a tanítványainak, ami rájuk vár, ők azonban csak részben értették meg a szavait. János evangélista meg is jegyzi, hogy a tanítványok egymás között összesúgva próbálták kitalálni, hogy vajon mire is gondolhat Jézus, amikor ezeket mondja.

               Jézus megdöbbentő kijelentései közül talán ez a mondat okozta a legtöbb fejtörést a tanítványainak: „Jobb nektek, ha én elmegyek” (Jn 16:7). A tanítványok egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy miképpen lenne az jobb a számukra, hogy Jézus magukra hagyja őket, meghiúsítva ezzel az általuk remélt messiási királyság helyreállítását.

               Jézus a születésről szóló hasonlat segítségével igyekszik feloldani ezt a talányt. Bár a szülés nagy fájdalommal jár, a fájdalom mégsem céltalan, mert a szülés erőfeszítéseiből valami új jön létre, egy új élet, amely örömöt jelent. Ugyanígy a Jézusra és a tanítványaira váró nagy szomorúság sem céltalan. Jézus fájdalmaiból születik meg a világ megváltása, a tanítványai számára pedig a bánat örömre fordul. Jézus a főpapi imádságában ezért így könyörgött a tanítványaiért: „Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid.” (Jn 17:9). Ez a jól ismert imádság egyfajta elbocsátást vagy küldetést képvisel. Jézus missziós megbízatást ad a tanítványainak és tágabb értelemben minden hívőnek, aki utánuk jön majd. Jézus így adja tanítványai tudtára, hogy neki el kell távoznia ebből a világból, de ők a világban maradnak, hogy bizonyságot tegyenek róla. Mostantól a tanítványokra zúdul majd minden gyűlölet és ellenséges indulat, mely korábban Jézus ellen irányult.

               Jézus egy ünnepélyes nyilatkozattal zárta a beszédét: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16:33). Mennyire elhalványul majd ez a bejelentés, amikor Jézus meggyötört teste ott függ a kereszten, a tanítványok pedig gyáván és reményvesztetten szétszaladnak és elrejtőznek. Az Apostolok Cselekedetei leírásából azt is megtudjuk, hogy az összezavarodott tanítványok csak Jézus mennybemenetele után értik meg teljesen Mesterük halálának és feltámadásának igazi értelmét és jelentőségét, akkor viszont örömmel adnak hírt róla mindenkinek.

1.      A tanítványok megbízatást kapnak

               A tanítványok bánata örömre fordult, mert megbízatást kaptak Jézustól. Jézus a feltámadása után ismét összegyűjtötte a tanítványait. Mielőtt végleg búcsút vett volna tőlük, megbízta őket, hogy folytassák a munkát, amelyet ő elkezdett. Mindegyik evangélista más-más részletet emel ki abból, ami Jézus mennybemenetelekor elhangzott.

               Máté evangélista az „Emberfiaként” ábrázolja Jézust, akinek adatott minden hatalom.

A mennybemenetelt így írja le: „Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28:18-20). Máté evangélista Jézus hatalmát és annak kozmikus jellegét igyekszik hangsúlyozni. Négyszer egymás után megismétli a „minden” szót, ezzel is aláhúzva Jézus mindenekfölött való voltát. Jézusé „minden” hatalom, a követőinek pedig tanítvánnyá kell tenniük „minden” népet. Tanítaniuk kell az embereket, hogy megtartsák „mindazt”, amit Jézus parancsolt és Jézus munkálkodni fog közöttük „minden” napon, amely a földi világából még hátra van. Jézus mindenekfölött való hatalmáról szóló állítása az evangélistának utalás az ószövetségre, ahol így szólt egykor Dániel próféciája: „Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.” (Dán 7:14-15). Ezt a próféciát jól ismerte a zsidó nép és várták is az „Emberfiának”az eljövetelét, akinek minden hatalom megadatik majd, hogy uralkodjon a nemzeteken. A tanítványok számára a nagy kérdés már csupán az volt, hogy mit kezd Jézus ezzel a legfőbb tekintéllyel és korlátlan hatalommal?

               Kényszert és erőszakot alkalmazva szétzúzza az ellenségeit és mindazokat, akik elutasították őt? Úgy tűnik Jézus nem ezt az utat választotta.  Ő nem a világ elleni harcra buzdítja a tanítványait, nem a világ legyőzősére, hanem annak meggyőzésére: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28:19). A felmagasztalt Krisztus úgy kíván élni hatalmával, hogy a tanítványok szerény serege, az egyház által igyekszik munkálkodni a világban. Jézus szeretetben kívánja „leigázni” ellenségeit, úgy, hogy az egykori ellenfelekből akar az evangélium hirdetése és a keresztség sákramentumának kiszolgáltatása által új követőket szerezni.

               János evangélista az „Egyetlenként” ábrázolja Jézust, akit az Atya küldött a világba, hogy életet hozzon. Húsvétkor, a feltámadása napján Jézus megjelent a tanítványoknak és azt parancsolta nekik, hogy folytassák a munkát, amit Ő elkezdett: „Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” (Jn 20:21). Ahogyan Jézus végrehajtotta küldetését, a tanítványok közösségének is ugyanúgy kell betöltenie küldetését. Azt a jó hírt kell hirdetniük, ami magába foglalja a bűnök bocsánatát: „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” (Jn 20:22). A tanítványoknak a küldetésük betöltéséhez szükségük van a Szentlélek ajándékára. Csak a Lélek erejével lesznek képesek végrehajtani a feladatukat.

               Lukács evangéliumában pedig Jézus arra bíztatja a tanítványokat, hogy „tanúk” legyenek. Ezzel az igazságszolgáltatás világából vett kép arra utal, hogy a tanítványok legfőbb feladata, hogy tanúskodjanak, azaz elmondják mindazt, amit átéltek és személyesen megtapasztaltak. Az egyház feladata, hogy tanúskodjon Jézus haláláról és feltámadásáról, majd a bűnbánatról és bűnbocsánatról, amelyet Krisztus minden népnek megígért. Lukács hangsúlyozza, hogy ez a tanúságtétel csak úgy lehetséges, ha az Atya által megígért Szentlélek eljön és betölti a tanítványokat.

2.      A tanítványok ígéreteket kapnak

            A tanítványok bánata örömre fordult, mert Jézustól ígéreteket kaptak. Jézus megígérte tanítványainak, hogy velük lesz minden napon a világ végezetéig. Sőt az övéi megnyugtatására mindezeket az ő főpapi imádságába is belefoglalta. Jézus azt is megígérte követőinek, hogy imádkozni fog értük: „Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid.” (Jn 17:9). Ő, aki a legközelebb van a világmindenség Urához, az Atyához, szüntelen könyörög azokért, akik a legközelebb vannak hozzá itt a földön. Mert Jézusnak ennyire fontosak az övéi.

            Mit ígér, tehát Jézus a benne hívőknek? Ezt sorolja fel itt részletesen az evangélium. Mindenekelőtt védelmet ígér. Az Atya oltalmát kéri az övéi számára. „Amíg a világon voltam, megőriztem őket a te nevedben. De most már többé nem vagyok a világon. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17:12).

            A Jézusban hívőknek ugyanúgy itt kell lenniük ebben a világban, mint ahogy a sónak ott kell lennie az ételben, de meg kell különböztetniük magukat ettől a világtól. Ezért kéri másodszor, hogy „szenteld meg őket.” (Jn 17:17). Vagyis különítsd el őket a magad számára. Kezeld külön őket, és ruházd fel őket újra és újra az igazsággal. A te igéd igazság. Járja át őket a te igéd, hogy a puszta jelenlétük dicsőítsen téged, és bizonyságtétel legyen rólad. Jézus ilyen fontosnak tartja ezt, hogy az Isten szentsége külön-külön mindnyájunkat, és mint a hívők közösségét is egyre jobban járjon át. A szentség jó illata terjedjen jelenlétünk folytán ebben a világban, és mutassunk ebben az Istentől rohamosan távolodó világban Őreá. Az istengyalázó világban a puszta létünk dicsőítse azt az Istent, aki megszentel minket.

            Azután azt mondja: „Atyám, ahogyan te küldtél engem e világra, én is úgy küldtem őket erre a világra.” Segítsd őket a küldetésükben megmaradni, és azt teljesíteni. Azt a munkát, amit Ő elkezdett ezen a világon, tudniillik, hogy kijelentette az Istent az embereknek, azt reánk bízza. Mi folytathatjuk.

            Ezért jön a következő ígéret, hogy akik majd hisznek a tanítványok bizonyságtételére, azokért is könyörög Jézus: „Nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem.” (Jn 17:20). Segítsd őket, hogy ezt az erejüket meghaladó küldetést hűséggel végezzék. És könyörgök már azokért is, akik majd hisznek nekik azért, mert az én erőmmel tesznek bizonyságot, és ott állok mögöttük, akik bizonyságot tesznek.

            A továbbiakban azért könyörög, hogy olyan mély lelki közösségük legyen a hívőknek egymással, amilyen a Fiúnak van az Atyával. „Hogy egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17:21).

            Aztán fokozódik a kérések nagysága, ahogy haladunk előre az imádságban. Azt kéri, hogy Isten a saját tulajdon szeretetével töltse meg a Jézusban hívők szívét. Hogy azzal a szeretetettel szeressék egymást, „amivel te szerettél engem, s ahogy én is szeretlek téged.” (Jn 17:26.) Az Atyát kéri, hogy az Ő tulajdon szeretetét öntse a mi szívünkbe. Velünk született természetünktől idegen jellemvonásokat kapjunk az újjászületésben és a megszentelődésben előrehaladva.

            Péter apostol így ír erről: „Isteni természet részeseivé legyünk.” (2Pt 1,4). Pál apostol pedig ezt írja: „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által.” (Rm 5:59. Nem apró, jelentéktelen dolgokról van itt szó. Jézus olyan hatalmas ajándékokat kér nekünk, ami sokszor eszünkbe sem jut, amikor imádkozunk. Ő, aki legközelebb áll az Atyához, ezeket a nagy kincseket kéri azoknak, akik a legközelebb állnak hozzá ezen a földön, mert hisznek Őbenne.

            Most már itt vagyunk az egészen magasrendű ajándékoknál. Azért könyörög, hogy meglássuk az Ő dicsőségét, sőt azt írja: „az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál, őnekik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk.” (Jn 17:22.) Sok földi szenvedés, hányadtatás, próbatétel után vár minket a mi Urunk, s az Ő dicsőségét ajándékozza nekünk. És látni fogjuk mi is az Ő dicsőségét.

            A végén pedig azért könyörög, amit mennybemenetelekor ígért meg a tanítványoknak: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek.” (Jn 17:24). Ez az egyetlen hely, ahol Jézus ilyet mond az Atyának. Mindenütt kéri, dicsőíti Őt, hálát ad neki. De hogy „akarom”, ez csak itt hangzik el. Akarom, hogy az enyéim mindörökké velem legyenek ott, ahol én vagyok, a mennyei dicsőségben. Amikor Jézus eljött erre a földre, akkor is nagy csoda történt, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. De amikor visszament a mennyei dicsőségbe, akkor is ajándékok sokaságát hagyta itt a számunkra, és ezekért Ő azóta is szüntelenül könyörög.

            Azt hiszem, abban egyikünk sem kételkedik, hogy a Fiú imádságát meghallgatja az Atya. Mi ezzel a békességgel, ezzel az örömmel kellene, hogy éljünk. Ha senkinek nem vagyunk fontosak ezen a földön, de Jézus tanítványai közé tartozunk, neki ezen a földön a legfontosabbak vagyunk. És ha senki nincs már, aki imádkozna értünk ebben az életben, az Isten mindenható Szent Fia szüntelen él, hogy esedezzék érettünk. Így van szó szerint a Bibliában. És ilyen nagy kincseket ígér a számunkra. Legyen sokkal több hitünk ezeket a kincseket elfogadni, és merjünk ezekből élni. Semmit se tartsunk meg belőlük magunknak, hanem adjuk tovább és osszuk szét, mert annál többet fogunk belőlük kapni.

            Jézus az övéiért könyörög, azokért, akiket az Atya neki adott, imádkozik és ilyen nagy ajándékokat kér a számukra. Törekedjünk arra, és kérjük, hogy segítsen Isten, hogy úgy töltsük el az életünket, hogy mi is elmondhassuk: elvégeztem, amit reám bíztál. Életünk legnagyobb mélységeiben se felejtsük el, hogy ilyen nagy dolgokat kér számunkra az Isten szent Fia. És akkor majd, ha a mi szívünk is utolsót dobban, csendesen mi is elmondhatjuk: Uram, én pedig most tehozzád megyek. Ámen.

 

Hirdetések: 2022.05.22.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 18:00 – bibliaóra – elmarad!

Csütörtök 18:00 – istentisztelet (Mennybemenetel ünnepe)

Vasárnap 10:00 – istentisztelet (Konfirmációi ünnepség)

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2022.05.22. Keresztyén kegyesség

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 12.

 

Keresztyén kegyesség

Olvasmány: Mt 6:1-18

„Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.” Mt 6:1

 

               Jézus a Hegyi Beszéd elején világossá tette követői számára, hogy nem járhatnak a gyűlölet, a bosszúállás és az erőszak útján, ami a kortársaikat jellemezte, nekik a könyörület és a szeretet útját kell választaniuk. A két csoport, vagyis a követői és a korabeli vallásos közösség életvitelének szembeállítását Jézus tovább folytatja, amikor az adakozásról, az imádkozásról és a böjtölésről tanít. A zsidók többsége, bár látszatra ragaszkodott a Törvényhez, valójában a szíve szerint távol volt Istentől. Jézus kijelentette, hogy ő nem új törvényt hozott, hanem a réginek akarja az igazi értelmét visszaadni. Isten egy új szövetséget ígért a népének, de ez nem a réginek az  eltörlését jelenti, hanem annak betöltését, amit maga Jézus tesz meg.

               A farizeusok igazsága odáig terjedt, hogy tanították ugyan a Törvényt, de megtartani nem voltak képesek, ezért képmutatásban éltek. A tanítványok igazsága Jézus szerint azért múlhatja felül a farizeusokét, mert ők Krisztus követése által valóban képesek cselekedni Isten akaratát.  Mivel ők nem a betű, hanem a Lélek szerint élnek, ahogy erről Pál apostol is ír: „Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3:6).

                Ma azt vizsgáljuk meg, hogy Jézus szerint hogyan kell élnie a keresztyén embernek ebben a világban. Hogyan kerülhetjük el azt, hogy kegyességünket gyakorolva ne essünk a farizeusokhoz hasonlóan mi is a képmutatatás csapdájába. Jézus arra buzdítja övéit, hogy amikor a kegyességüket gyakorolják, tehát adakoznak, imádkoznak vagy böjtölnek, akkor azt tiszta szívből, tettetés nélkül tegyék és ne az emberek előtt kérkedjenek vele. Kálvin János kommentárjában ezt a megjegyzést teszi: „Nagyon fontos figyelmeztetés ez, mert az erények közül a becsvágy az, amitől folyton tartani kell, hiszen nincs olyan dicséretes cselekedet, amelyet ez ne rontana, és ne fertőzne meg.” Bizony igaz, hogy sok jócselekedet mögött ott rejtőzik a titkos vágy, hogy az emberek figyelmét elnyerjük és dicséretüket áhítozzuk. Így azonban már nem Istent tekintjük életünk bírójának és jóváhagyójának. Ugyanezért nevezi Jézus saját korának vallásos embereit, a farizeusokat, képmutatónak, mert hiábavaló dicsőségre áhítozok. A pogány görög írók „hipokritáknak” azaz színészeknek nevezték azokat, akik a színpadon képzelt személyeket jelenítettek meg. Ezt a görög szót vették át az evangélisták is, amikor azokról a kegyesekről írnak, akik alakoskodók és kétszínűek. Jézus üzenete így foglalható össze dióhéjban: „Istennek éljetek, ne önmagatoknak!” A legtöbben barátainktól, munkatársainktól várunk jutalmat, hátba veregetést, előléptetést, elismerést. Jézus szerint azonban legnagyobb jutalmunkat Isten mennyei királyságában kapjuk majd. Isten látja azokat a cselekedeteinket is, amelyeket titokban viszünk véghez, és meg fog értük jutalmazni.

1.      Az elrejtett kegyesség

               Jézus így tanítja követőit a kegyesség gyakorlására: „Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.”(Mt 6:1). A tanítványok számára Jézusnak ezek a szavai minden bizonnyal meglepetésként hatottak. Hiszen éppen az előbb buzdította őket Jézus a következő szavakkal: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:13-15). Jézus arra használta a só és a világosság példáját, hogy kifejtse a tanítványok közösségének, hogy Isten népének hathatós és látható módon kell jelen lennie a világban. Jézus a követőit egy új Izraelként határozta meg, akiket arra emlékeztetett, hogy most már nekik kell Jeruzsálem helyett a hegyen épült városként Istent képviselniük a világban és a világ világosságává lenniük a népek számára.

               Látszólag úgy tűnik, hogy Jézusnak az 5. és a 6. fejezetben leírt szavai keményen ütköznek egymással. Mit akar itt Jézus mondani? Mit jelent az, hogy a „láthatónak” egyúttal „elrejtettnek” kell lennie? Hogyan lehet a látható egyúttal láthatatlan is?

               Az ötödik fejezet elején Jézus a tanítványok világban betöltött szerepéről beszélt, amikor sóhoz, világossághoz és hegyen épült városhoz hasonlította őket. Most azonban egészen másról van szó. Jézus itt azokra a veszélyekre, kísértésekre igyekszik felhívni a figyelmet, amelyek a tanítványokat fenyegetik majd, miközben ők sóként és világosságként igyekeznek jelen lenni a világban. Amikor a Krisztust követő tanítvány „láthatóvá” teszi hitét a világ előtt, vigyáznia kell arra, hogy nehogy ugyanabba a hibába essen, mint a farizeusok.

               A farizeusok a zsidó nép legbuzgóbb kegyesei voltak, akikre sokan csodálattal és nagy tisztelettel tekintettek. De Jézus újra és újra rámutatott a farizeusok nagy tévedésére, ami abban volt, hogy ők az Isten törvényét pusztán a külső vallásosságra szűkítették, így képmutatókká váltak. A farizeusok valóban a törvény cselekvői akartak lenni. De az ő igazságuk csak a törvényben megparancsoltak közvetlen, betű szerinti teljesítését jelentette. Igazságuk maga a cselekvésük volt, de cselekvésükben mindig maradt valami hátralék, valami hiányosság, amelyet csak Isten megbocsátása és kegyelme fedhetett el. Az előző szakasz végén Jézus ezekkel a szavakkal fordult követőihez: „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” (Mt 5:20).   A tanítvány igazsága tehát azért emelkedik felül a farizeusok igazságán, mert a tanítvány és a Törvény között ott áll „Valaki”, aki tökéletesen betöltötte a törvényt. A tanítványok igazsága azért múlhatja felül a farizeusokét, mert ők Krisztus követése által valóban képesek cselekedni Isten akaratát.  Mivel ők nem a betű, hanem a Lélek szerint élnek.

               Most arra akar rámutatni Jézus, hogy a tanítvány számára nem szabad, hogy öncéllá legyen ez a „jobb igazság”. Bár a tanítványnak láthatóvá kell lennie a világban, de vigyáznia kell arra is, hogy ez ne legyen öncélúvá. Ne önmagában a láthatóvá válás vezérelje a tanítványt. Ne azért akarjon látható lenni, hogy ez által szerezzen magának hírnevet és dicsőséget. Pál apostol ezekkel a szavakkal intette a keresztyéneket: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2:3-4). A tanítványnak Jézust kell követnie, rá kell néznie és nem önmagára és arra, amit tesz. A tanítványnak háttérbe kell vonulnia, kicsivé, láthatatlanná lennie, hogy Jézus lehessen naggyá és láthatóvá! Az embereknek nem a tanítványt kell látniuk, hanem annak jócselekedetei által Isten Igéjének világosságát kell meglátniuk.

               Jézus itt, amikor a kegyesség gyakorlásának „elrejtettségéről” beszél, akkor egyszerűen azt akarja mondani, hogy ne mi akarjunk látszani, hanem engedjük, hogy Jézus legyen láthatóvá. Úgy ahogy erről maga Keresztelő János is bizonyságot tett: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3:30).

               Az evangélium egy másik szakaszában olvassuk Jézusnak ezeket a szavait: „Aki lámpást gyújt, nem takarja le edénnyel, ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna.” (Lk 8:16-17). Jézus itt arra mutat rá, hogy Isten felől nézve nincs olyan dolog, ami elrejthető lenne előle. Isten teszi láthatóvá a rejtett dolgokat. A tanítvány számára tehát az a kérdés, hogy rá tudja-e bízni magát úgy Istenre, hogy elhiszi azt, hogy Isten látja az ő titokban végzett jócselekedeteit, és a megfelelő időben nyilvánosságra hozza, megjutalmazza érte, vagy mindenáron maga törekszik a nyilvánosságra, és így az emberektől nyer nyilvánosságot és jutalmat. Ahol a bal kéz tudja, hogy mit tesz a jobb, ahol a titkon gyakorolt kegyességet magunk hozzuk napvilágra, ahol tudatosan hirdetjük a saját jóságunkat, vallásosságunkat, ott már magunk készítjük el magunknak a nyilvános jutalmat, így pedig elveszítjük mindazt, amit Isten jutatott volna nekünk. Aki azonban nem maga keresi a nyilvánosságot, aki kész az „elrejtettség alázatában” megmaradni, az majd Istentől kapja meg jutalmát. Ezért Jézus az elrejtett vagy titkon gyakorolt kegyesség gyakorlására buzdítja követőit:  „Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged.” (Mt 6:2-4).

               Aki önmagáról elfelejtkezve, önmaga dicsőségéről, saját hasznáról és hírnevéről lemondva teszi a jót, az cselekszik valóban krisztusi módon, abban van meg „az az indulat, ami Krisztus Jézusban is meg volt”. Erről olvashatunk a Filippi levél Krisztushimnuszában is: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2:5-9).

2.      Mit jelent a kegyesség gyakorlása?

               A kegyesség gyakorlása Jézus szerint nem más, mint a hitünk megélése a mindennapokban. Ennek három legfontosabb területét nevezi meg Jézus: az adakozás, az imádság és a böjtölés.

               Az „alamizsnaosztogatás” vagyis adakozás, a kegyesség gyakorlásának általánosan bevett gyakorlata és szokása volt a zsidóság körében. A buzgó vallásos zsidók a szegények számára való alamizsna osztogatását általában útkereszteződéseknél vagy közterületeken gyakorolták, tehát olyan helyeken, ahol nagyobb tömeg verődött össze. Így a zsidóság kegyességének ebben a jellegzetes szokásában a hiú dicsvágy jelenléte tagadhatatlan volt. Voltak olyan gazdag emberek, akik odáig merészkedtek, hogy kürtszóval hívták fel a tömeg figyelmét arra, amikor egy nagyobb adományt kívántak szétosztani a szegények között.

               A visszaélések ellenére, Jézus nem törli el az alamizsnálkodás szokását, de követőit emlékezteti annak eredeti céljára. Adomány, az alamizsna mindig Isten dicsőségét és az embertársunk javát kell, hogy szolgálja.

               Pál apostol így tanít a helyes adakozásról: „Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt. Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt.” (2Kor 9:6-12).

               A kegyesség gyakorlásának másik két fontos területe az imádság és a böjt, ezek szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Jézus ugyanazt tanítja itt is, amit az adakozás esetében mondott. A képmutatók az imádkozást és a böjtölést is nyilvánosan gyakorolták, vagy legalábbis csak mímelték, mert Jézus szerint az ilyen imádság és böjt semmiképpen nem azonos azzal, amit az Isten kér tőlünk. A képmutatás azonban mindig becsvágyó és vak, így nem ismeri fel, hogy teljesen értelmetlen mindaz, amit művel. Jézus itt semmiképpen nem a hangos és nyilvános imádság ellen tanít, hiszen azt ő maga is gyakorolta, hanem a tettetett és megjátszott imádság ellen. Az imádság és a böjt esetében is a cél Isten dicsősége kell, hogy legyen, vagy a másik ember java, akiért esetleg könyörgünk, de semmiképpen nem a magunk dicsősége.

               Az imádkozás gyakorlásánál nagy kísértés lehet a bőbeszédűség és a pogány babonás gondolkodás, amely bizonyos szavak ismételgetésétől reméli az imádság jobb meghallgatását. Jézus azonban így inti tanítványait: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.” (Mt 6:7-8). A mi Mennyi Atyánk tudja, mire van szükségünk, Ő meghallgatja az őszinte imádságunkat, látja a „titkon való”, az emberek elől „elrejtve gyakorolt” adakozásunkat, böjtölésünket és nála mindez számon van tartva. Bízzuk magunkat Istenre. Ámen.

Igehirdetés: 2022.05.15. Érvényes-e a Törvény?

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 11.

 

Érvényes-e a Törvény?

Olvasmány: Mt 5:17-48

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik. Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában. Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” Mt 5:17-20

 

               Jézus a Hegyi Beszéd elején elhívásukra emlékeztette tanítványait, arra, hogy sóként, azaz hathatós módon legyenek jelen a világban, arra, hogy a világ világosságaként, és hegyen épült városként, azaz látható módon kiábrázolódjék rajtuk Isten országa, vagyis, hogy a tanítványok közössége, az egyház, új Izraelként a népek világosságává legyen. Jézus szerint ez Isten Törvényének igazi betöltése. Sajnos a zsidók vallási vezetői nem értették meg azt, hogy mi volt Isten valódi célja a Törvénnyel. Jézus öt ellentétes állításban mutat rá erre a tévedésre. Mindegyik állítás így kezdődik: „hallottátok, hogy megmondatott…” majd pedig így folytatódik: „én pedig azt mondom nektek.”

               Az öt állítás témája, amiről Jézus tanít a következő: gyilkosság, házasságtörés, eskü, bosszúállás és az ellenség. Jézus világossá teszi követői számára, hogy nem járhatnak a gyűlölet, a bosszúállás és az erőszak útján, ami a kortársaikat jellemezte, nekik a könyörület és a szeretet útját kell választaniuk. A két csoport, vagyis a követőinek közössége és a korabeli vallásos közösség életvitelének szembeállítását Jézus tovább folytatja a Hegyi Beszéd következő szakaszában is, amikor az adakozásról, az imádkozásról és a böjtölésről tanít.

               Jézus szerint a tanítványok közösségének az életét a szeretet és az Isten országa utáni vágy kell, hogy meghatározza. Nem engedhetik, hogy más hatalom vagy az aggodalom elvonja őket ettől. Mivel Jézus beszédeiben újra és újra Isten országának eljöveteléről tanított, ez páratlan reménységre lobbantotta a hallgatói szívét. De sokan félreértették Jézus szavait, és azt gondolták, hogy Jézus eljövetelével véget ért a Törvény korszaka, így maga a Törvény is érvényét vesztette. Általában amikor egy új tanítás jelenik meg, az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy ezzel együtt minden régi érvényét veszíti. Jézus azonban nem állította szembe az Ószövetséget az Újszövetséggel, a Törvényt és az evangéliumot, hanem annak egységét hangsúlyozta. A zsidók többsége, bár látszatra ragaszkodott a Törvényhez, valójában távol volt Istentől. Jézus kijelentette, hogy ő nem új törvényt hozott, hanem a réginek akarja az igazi értelmét visszaadni. Isten egy új szövetséget ígért Krisztus eljövetelével, de ez nem a réginek az  eltörlését jelenti, hanem annak betöltését.

1.      Hogyan tekintsünk a Törvényre?

               Azok a tanítványok, akiket Jézus elhívott és a Hegyi Beszéd elején „boldogoknak” nevezett, valószínűleg úgy gondolták, hogy ha Jézus már most nekik ígérte mind a mennyek országát mind pedig a földet, továbbá ha a vigasztalást, a megelégíttetést, az Isten meglátását, az istenfiúsággal együtt mind ők birtokolják, akkor ők már valóban mindent megkaptak. Ők a só, a fény, és a hegyen épült város, ők az új Izrael. Ez pedig azt jelentené, hogy akkor minden régi elmúlt, a Törvény is érvényét vesztette.

               A tanítványok számára kézenfekvőnek tűnt, hogy azt gondolják, Jézus eljövetelével Isten egy végleges választóvonalat húzott a régi és az új között, így a régi szövetség törvényei érvénytelenek és az Isten Fiának szabadságában már egyáltalán nincs is szükség többé a Törvényre.

               Jézus azonban azonnal igyekszik tisztázni ezt a félreértést. Világossá teszi, hogy tévednek, amennyiben így gondolkodnak: „Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Mt 5:18). Jézus tehát továbbra is hatályban levőnek tekinti a régi szövetség törvényeit. Jézus itt két dolgot is hangsúlyozni akar a követői számára. Egyrészt azt, hogy nem a Törvény megtartása által lesz valakiből tanítvány. Tanítvány az által lehet valaki, hogy Jézus elhívja őt. Másrészt, akit Jézus elhívott a tanítványságra, az mégsem mentesül a Törvény megtartása alól.

               A zsidóság vallási közegéből érkező tanítványok számára nyilvánvalóan nagy kérdés volt, hogy mihez vagy kihez vannak kötve: a Törvényhez vagy Krisztushoz? Jézus egyrészt világossá tette a számukra, hogy a tanítvány egyedül Őhozzá van kötve, és semmilyen törvény nem léphet közé és a tanítvány közé. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy ha a tanítvány el akarná törölni a Törvényt azzal Krisztustól is elszakítaná magát. Jézus nem hozott „új törvényt”, hanem a régi szövetség törvényét jött betölteni. Ez pedig érvényes az általa elhívott tanítványokra is.

               Ehhez a „régi törvényhez”, mint Isten kinyilatkoztatott akaratához utasítja például Jézus a gazdag ifjút is:  „Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat!” (Mt 19:17). Jézus nem valami „jobb törvényről” beszél, mint a farizeusok, hanem az egy és ugyanazon törvényről, amelynek a világ végéig meg kell maradnia és érvényesülnie kell, s amelyet minden betűjében be kell tölteni: „Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik.” (Mt 5:18).

               Ugyanakkor Jézus világossá teszi, hogy bár nincs „jobb törvény”, de van „jobb igazság” amit ő el is vár a követőitől. Az a tanítvány pedig, aki nem tudja felmutatni ezt a „jobb igazságot”, az nem mehet be Isten országába. Ennek a jobb igazságnak a feltétele Krisztus hívása, maga Krisztus. Jézus tehát itt önmagáról beszél. Hiszen Ő maga áll a jobb igazság és tanítványok között, akiktől ezt követeli. Ő azért jött, hogy betöltse a régi szövetség törvényét. Ez minden másnak az előfeltétele. Jézus kifejezi azt, hogy teljes egységben van Istennel az Ószövetségben, azaz a törvényben és a prófétákban megjelenő akaratával. Isten parancsaihoz ő valóban semmit nem tesz hozzá, megtartja azokat, betölti a törvényt. Ezért kell Jézusnak elszenvednie a halált, mivel egyedül ő érti Isten törvényeként a Törvényt, azaz úgy hogy a Törvény nem maga az Isten, és Isten sem maga a Törvény, úgy hogy Isten helyére a Törvény lépett volna. A farizeusok nagy hibája pontosan ez volt. Így értette félre Izrael a Törvényt, amikor azt Isten fölé emelte. A Törvény istenítése volt Izrael legnagyobb tévedése. Amikor a zsidók azonosították Istent és a törvényt, akkor magát Istent akarták ez által a hatalmukba keríteni. Számukra így Isten feloldódott a törvényben, és többé nem volt Úr a törvény felett. A törvény megtartása által azt gondolták, hogy befolyásolhatják Istent.

               A tanítványok legnagyobb tévedése az lenne, ha ők a farizeusok visszaélései miatt most teljesen hatályon kívül akarnák helyezni a Törvényt.

               Jézus mindkét félreértéssel szemben a Törvényt ismét Isten Törvényeként lépteti hatályba. Isten a törvényadó és a törvény Ura, a Törvény tehát csak Istennel való személyes közösségben lesz betölthető. A Törvény nem tölthető be Istennel való személyes közösség nélkül és Istennel sem lehetséges személyes közösség a Törvény betöltése nélkül.

               Jézus az Isten Fia, aki egyedül van teljes közösségben Istennel. Ő nem eltörli, hanem újból érvénybe lépteti a Törvényt, mivel azért jött, hogy betöltse a régi szövetséget. A zsidók azonban Jézusnak a törvényről szóló tanítását, mint istenkáromlást, elvetették. Ezért kellett Jézusnak Isten igazi törvényéért a hamis törvény képviselőitől szenvednie. Jézus istenkáromlóként, törvényszegőként halt meg a kereszten, mert ő a valódi törvényt léptette hatályba a félreértelmezett hamis törvénnyel szemben.

2.      Krisztus igazsága

               Jézus ezekkel a szavakkal fordul követőihez: „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” (Mt 5:20).  Mi az az ”igazság”, amiről itt Jézus beszél? Mi az, amiben más a tanítványok „igazsága”, mint a zsidó vallásos emberek, a „kegyesek” igazsága? Mit akar Jézus azzal mondani, hogy a tanítványok igazságának „mesze felül kell múlnia” a Törvény alapjain álló ószövetségi kegyesek igazságát?

               Jézus a boldogmondásokban teljesen megfordította tanítványai hozzáállását az élet alapvető értékeihez. Jézus a szegényeket, a sírókat, a szelídeket, az éhezőket, az irgalmasokat, a tiszta szívüket, a béke teremtőket és az üldözötteket nevezte boldognak. Mindaz, ami a nép szemében addig értékes volt, Jézus azt értéktelenné tette és mindazt, amit korábban értéktelennek gondoltak, azt Jézus értékesnek nevezte. Jézus szavai nyomán sokan talán már a Törvény végének bekövetkeztére gondolhattak. Erre utalt Jézus a szakasz bevezetőjében: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását.” (Mt 5:17).

               Megfeszítettként Jézus maga a törvény tökéletes betöltője. A tanítványok útja Krisztus keresztjén át vezet a törvényhez. A félreértelmezett törvény a zsidókat elválasztotta Istentől. A tanítvány viszont Jézus követésének útján visszatalál Istenhez. Aki a követésben a törvényt betöltő Jézus mellett marad, az a törvényt a követés közben cselekszi, mert csak a törvényt cselekvő tanítvány maradhat közösségben Jézussal. A tanítványok igazsága így „emelkedik” az írástudóké fölé. Jézus később így tanít erről: „Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:46-48).

               Jézus idejében a farizeusok voltak a legszigorúbb vallási párt. Fanatikusok voltak, akiket kizárólag a Törvény iránti buzgóság vezérelt. Jézus azonban újra és újra rámutatott a farizeusok nagy tévedésére, ami abban volt, hogy ők az Isten törvényét pusztán a külső vallásosságra szűkítették, így képmutatókká váltak. A farizeusok valóban a törvény cselekvői akartak lenni. De az ő igazságuk csak a törvényben megparancsoltak közvetlen, betű szerinti teljesítését jelentette. Igazságuk maga a cselekvésük volt, de cselekvésükben mindig maradt valami hátralék, valami hiányosság, amelyet csak Isten megbocsátása és kegyelme fedhetett el. A farizeusok igazsága így sosem volt teljes, tökéletlen maradt. Ők sosem voltak képesek úgy betölteni Isten törvényét, ahogy azt Jézus tette. A zsidók között ma is él a hagyomány, mely szerint akkor jön majd el a Messiás, ha minden zsidó megtartja a szombatot, legalább kétszer. Csakhogy a Törvény beütőjéhez ragaszkodva, épp a Törvény lelkétől, magától Istentől választották el magukat.

               A tanítványok igazsága is a törvény cselekvéséből áll. Hiszen senkit sem nevezhetnének igaznak, aki nem cselekszi Isten törvényét. De hogyan múlhatja a tanítvány cselekedete mégis felül a farizeusét?

               A tanítvány igazsága azért emelkedik felül a farizeusok igazságán, mert a tanítvány és a Törvény között ott áll „Valaki”, aki tökéletesen betöltötte a törvényt. A tanítvány mielőtt elkezdene engedelmeskedni a törvénynek, a törvény már be lett töltve. Nem a tanítványnak kell a Törvénynek eleget tennie, mert az lehetetlen lenne. A Törvény által követelt igazság már itt van, Jézus Krisztus az. A törvény miatt keresztre menő Jézus igazsága tehát az, ami a tanítvány igazságát magasabbra emeli. Jézus a tanítvány igazsága! Ezért kapja a tanítvány már a boldogmondásokban is a mennyek országának ígéretét. A szegények, üldözöttek, éhezők, szelídek, béketeremtők igazsága azoké, akik éppen Jézus igazsága által lesznek a föld sójává és a világ világosságává és hegyen épült várossá. Annyiban jobb a tanítványok igazsága a farizeusokénál, hogy azon a híváson nyugszik, amelyet attól a Jézustól kaptak, aki a Törvény egyedüli betöltője. Abban valóságos igazság a tanítványok igazsága, hogy mivel a Törvényt betöltő Krisztus igazsága az övék, így ők már hálából cselekszik Isten törvényét. A Törvény megtartása számukra már nem az üdvösség feltétele, hiszen az üdvösségük Krisztusban van. A Törvény betöltés számukra már a hála jó gyümölcseit jelenti: „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. Mert ez a parancsolat: „ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd a másét”, és bármi más parancsolat ebben az igében foglalható össze: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.” (Rm 13:8-10).

               A farizeusok igazsága odáig terjedt, hogy tanították ugyan a Törvényt, de megtartani nem voltak képesek azt, ezért képmutatásban éltek.

               A tanítványok igazsága azért múlhatja felül a farizeusokét, mert ők Krisztus követése által valóban képesek cselekedni Isten akaratát.  Mivel ők nem a betű, hanem a Lélek szerint élnek, ahogy erről Pál apostol is ír: „Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3:6). Ámen.