Igehirdetés: 2021.03.28. Virágvasárnap

 

 100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 58.

Kajafás – az összeesküvő

Olvasmány: Jn 11:45-57 / 12:12-19

„Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11:49-50).

 

            Az ókori rómaiak jól tudták, milyen jelentős szerepet játszott a vallás a zsidóság életében, éppen ezért ragaszkodtak hozzá, hogy ők nevezzék ki Izrael főpapjait. Akárcsak a 20. században a szovjet kommunisták vagy a náci Németország, a rómaiak is igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani a vallási életet. Annás és Kajafás tökéletesen illeszkedett a rómaiak tervébe. Jézus szolgálatának idején hivatalosan már Kajafás töltötte be a főpapi tisztséget, de apósa, Annás, aki az elődje volt, megőrizte korábbi hatalmát és befolyását, ezért sokszor továbbra is őt nevezték főpapnak. Mindketten a szadduceusok közé tartoztak. Ez egy liberális nézeteket valló arisztokrata csoport volt a zsidóságon belül, akiknek meglehetősen nagy politikai súlyuk volt. Ez annak volt köszönhető, hogy a szadduceusok igyekeztek a mindenkori hatalom kedvében járni, így a rómaiakkal is jó kapcsolatot ápoltak. Általában ebből a pártból kerültek ki az ország legfontosabb vallási és politikai vezetői.

            János evangélista drámai érzékkel mutatja be nekünk, hogy amint Jézus népszerűsége egyre inkább növekszik, a zsidó nép vallási vezetői olyan gyűlölettel és elszántsággal fordulnak vele szembe, hogy ez aztán közvetlenül Jézus virágvasárnapi bevonulása előtt, egy összeesküvésben csúcsosodik ki.

            Annás és Kajafás egyetértett abban, hogy Jézus nyilvános fellépése és munkássága, amelynek híre egyre nagyobb hullámokat vert Izraelben, fenyegetést jelent az ő pozícióijukra. Attól féltek ugyanis, hogy Jézus olyan sok követőt vonz magához, hogy ez majd felkelti a rómaiak figyelmét, akik közbeavatkoznak, és esetleg elveszik a főpapoktól a hatalmat. A „válasszuk a kisebbik rosszat”, gondolkodásmód jegyében Kajafás arra a döntésre jutott, hogy jobb lesz, ha Jézussal számolnak le, mint ha Izrael jövője kerül veszélybe. Jézus csodatételei, tanításai és egész személyisége vajmi keveset számított Kajafás szemében. Ő a saját politikai túlélését mindennél előbbre valónak tartotta.

            A vallási vezetők ilyen megfontolásból fogták el és állították bíróság elé Jézust, mielőtt átadták volna kivégzésre a rómaiaknak. Később pedig a Jézus feltámadása után létrejött keresztyén gyülekezetet is üldözni kezdték.

            Izrael nemzete azonban a főpapok minden taktikázása ellenére, nem maradt fent sokáig. Izraelben hamarosan újabb Róma ellenes lázadások törtek ki, amit véres megtorlás követett. Kr. u. 70-ben a rómaiak végleg eltörölték Izraelt a föld színéről, porig rombolva a templomot is, ahol a főpap töltötte be hivatalát. A zsidóság egészen a 20. századig nem tudta újra ellenőrzése alá vonni Jeruzsálemet.

1.      Kajafás – az összeesküvő

            János evangélista bemutatja nekünk azt a döbbenetes jelenetet, ami Jézus egyik legnagyobb csodatétele, Lázár feltámasztása után zajlott le a Nagytanácsban, ahol Kajafás vezetésével tárgyalnak és ítéletet mondanak. Döbbenetes, de ugyanakkor nagyon is érthető, ami itt történik. Jézus csodajelére valahogy mindenki reagál. Voltak, akik látták, és hittek. S voltak, akik elmentek beszámolni erről a csodálatos tettről a farizeusoknak és a főpapoknak, mert azt mindenki érezte, még az is, aki nem értette, hogy itt valami rendkívüli történt. A nép vezetői pánikszerűen összehívták a Nagytanácsot, ahol: „egyetértettek abban, hogy megölik őt”.

            Egyértelmű, hogy egy hatalomféltésből kiinduló összeesküvésről van itt szó. Kajafás eddig jól megvolt, hatalmát és pozícióját bebiztosította. És most, itt van valaki, aki bölcsességgel és hatalommal szól Istenről, jeleket is tesz, mi lesz, ha ezen túl már benne hisznek, őt követik, rá hallgatnak, s nem rá? Eddig Kajafás és a szadduceusok pártja alkotta a nép politikai vezetését. Amennyire lehetett, alkalmazkodtak a Római Birodalomhoz, az pedig legitimálta a szadduceusok hatalmát. Mi lesz, ha ennek az egyre népszerűbb vándortanítónak a követői egy új messiásmozgalmat indítanak, ha megmozdulások lesznek, ha lázadás tör ki? Jön a birodalmi megtorlás, és még ez a kis önállóságuk is elvész.

            Teljesen érthető Kajafás és a Nagytanács hozzáállása. Eltekintve attól a nem éppen aprócska ténytől, hogy itt az Isten Fiára mondanak nemet, sőt, halált!

            Kérdezhetjük: Hát nem látták? Nem tudták? Micsoda vakság ez? Bizony, éppen amikor a legnyilvánvalóbbá válik Jézus hatalma, akkor a legélesebb és leghatározottabb a kimondott ítélet: a nem.

            De hát ítélhet-e az ember az Isten felett? Mondhat-e a teremtmény nemet a Teremtőre? Igen. Mondhat. Az egyetlen teremtmény mi vagyunk, emberek, akik Istentől „szabad akaratot” kaptunk, az Isten elleni döntés képességét. Az ember pedig, aki elfordult Istentől, vakká lett Isten munkájának felismerésére.

            Már a bűneset története is a mindenkori emberről szól, aki mikor választhat, enged a gonosznak és Isten akarata ellen dönt. Szakít a „jó és rossz tudásának” a fájáról, az „én egyedül akarom tudni és kimondani, meghatározni, mi a jó és mi a rossz” fájáról, az „Isten nélkül való döntés” fájáról, az „önmaga feletti uralom” fájáról. Mindez nem más, mint hatalomféltés.

            Ezt az embert látjuk évezredek óta, s ma a világban körbenézve láthatjuk azt is, mire jutottunk önmagunkban. De látnunk kell azt is, hogy személy szerint mi magunk is meghozzuk ezt a döntést újra és újra a mindennapjainkban. Legegyszerűbb és súlyosabb élethelyzeteinkben, melyekre válaszul gondolatok, érzések, szavak és tettek születnek bennünk. Meghozzuk minden egyes emberi kapcsolatunkban az „alattunk” és a „felettünk” levőkkel, akik ránk vannak bízva, és akiktől mi függünk valahogyan. Mind a „nagytanácsi döntésről” szól: Én vagy Jézus Krisztus? Én akarok okos, józan, erős, ügyes lenni, vagy Ő vezet, Benne bízom, Őrá hallgatok, Neki engedni és átadni tudom magamat?

            Elborzasztó ez a jelenet, de nem vonhatjuk ki magunkat üzenetének igazsága alól. Ahogy nagypénteki dicséreteink is megfogalmazzák: „Mind, ami kín s ütés ért, Magam hoztam reád”, „Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Amit te szenvedsz, én okoztam…” Igen, „ember vagyok én is, én is, az Isten véres gyilkosa” – mondja Tóth Árpád a „Tetemrehívás” c. versében.

            Még sincs pontosan igaza. Mert ember valójában nem ítélheti el a Mindenhatót, ember nem ölheti meg az Istent. Jézus Krisztus halála nem Isten alulmaradása az emberrel szemben, hanem az Atya szeretetének és kegyelmének végső bizonyítéka, a Fiú győzelme a bűn és a halál hatalma felett! Még egy sötét és vak emberi szíven és szájon keresztül is, amilyen Kajafásé volt, megszólalhat az igazság: egyetlen ember hal meg, hogy mind, aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök Élete legyen. Ezért tehát, ha ítéletet mondunk Rá, elutasítjuk Őt a mindennapi életünkben, csak önmagunk felett mondunk ítéletet. Ha nemet mondunk az Ő hatalmára, a saját hatalmunkat féltve, akkor önmagunkat adjuk halálra.

 

2.      Kajafás – a hatalom bűvöletében

            Kétségtelen, hogy a nagyhét eseményeinek elindítója és kiindulópontja Kajafás mondása: „jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (Jn 11:49). A János evangéliuma szerint itt, a Nagytanács megbeszélésénél dől el véglegesen Jézus sorsa, vagyis az, hogy a kereszten fogja végezni. Ugyanakkor, bizonyára érezzük azt is, hogy ez a mondat, túlmutat önmagán, és összefoglalja az egész nagyhetet, végső soron az egész Jézus-eseményt is. Így Kajafás mondása alkalmas arra is, hogy a segítségével megpróbáljuk megfogalmazni a húsvéti evangéliumot.

            Az első, amit láthatunk Kajafás életében, hogy nála az önérdek felülírta az igazságot. Kajafás élete során elért egy társadalmi rangot, ami kiemelkedően tekintélyes rang volt. A rómaiak által megszállt Júdeában főpapként ő volt a zsidók első embere. Egy olyan időszakban, amikor előfordult, hogy a római helytartók néhány hónap után menesztették az egyébként általuk kinevezett főpapot, Kajafásnak 18 éven át sikerült ezt a tisztséget betöltenie.

            Újra és újra ismétlődő esemény minden ember életében, ami itt Kajafással történik. Az ember járja a maga útját, halad kitűzött céljai felé, és közben találkozik egy addig ismeretlen gondolattal, igazsággal, ami teljesen más színben tünteti fel egész addigi életét. Mit tesz ilyenkor az ember? Legtöbbször azt, amit Kajafás: veszni hagyja a felfedezett új igazságot, hogy mentse régi önmagát. Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. Ez az egész be van csomagolva a nép sorsáért való aggódásba, és nem vonom kétségbe, ez a gondolat is ott lehetett Kajafás fejében, de meg merem kockáztatni, a legfontosabb érv, ami ennek a mondatnak a kimondására ösztönözte Kajafást, mégiscsak önmaga féltése volt.

            Az ego, az önző én, és az igazság örökös küzdelmében legtöbbször az igazság kerül a vesztesként, de mindez sohasem maradhat következmények nélkül az egyes ember és egy közösség számára sem.

            Kajafás önmagát félti, a népet, papi tisztségét. János evangéliumáról tudjuk, hogy a négy evangélium közül utolsóként az első század végén íródott. Evangéliumának első olvasói valószínűleg egyszerre olvasták elborzadva és ugyanakkor megdöbbenve is Kajafás szavait. Elborzadva, hiszen az ártatlan Jézust Kajafás a halálba adja. Ugyanakkor megfontoltnak látszó szavai akkor már mindenki számra megdöbbentően hatottak, hiszen a főpap kijelentése után néhány évtizeddel, a sorozatos lázadások miatt a rómaiak Jeruzsálemet, benne a templomot a földdel tették egyenlővé. Nem volt már sem templom, sem pedig főpapi tisztség, Júdea népe szétszóródott, semmi sem maradt abból, amit Kajafás Jézus halálba adásával meg szeretett volna tartani. Ahol önző érdekek felülírják az igazság keresését, ott végül mindig ez történik: ha kell, ég és földindulás közepette is, de az igazság legyőzi majd az emberi önzést.

3.      Kajafás – aki mást áldoz fel maga helyett

            Kajafás a hatalom bűvöletében élő önző ember volt, akinek eszébe sem jut, hogy ő hozzon áldozatot Istenért vagy a népért. Ezért ő logikusan inkább Jézust ajánlja fel maga helyett. De mi a helyzet velünk? Mi hogy vagyunk ezzel a kérdéssel, az áldozathozatal problémájával? A modern kor embere mire jutott, meddig jutott ebben a témában?

            Egy német társadalomtudós ezt a problémát vizsgálva erre a meghatározásra jutott: „áldozat-társadalomban” élünk. Úgy érti, szeretünk áldozatként tekinteni magunkra: a politika, a gazdaság, a körülmények, és ki tudja, még mi minden áldozatának tarjuk magunkat. A nők a férfiak áldozatának tartják magukat, a férfiak a társadalmi, kulturális változásokat okolják. A dolgozók a munkaadók áldozatai, a vásárlók a multinacionális cégeké, a tanulók az oktatásé, a politikusok a médiáé, a média meg önmaga áldozata. A már emlegetett társadalomtudós szerint az „áldozati szerepkör” ilyen típusú „felfedezése” mögött valószínűleg ez áll: egyre bonyolultabb, kiismerhetetlenebb lesz a világ körülöttünk, egyre kevésbé látjuk a magunk helyét a világban, egyre kevésbé érezzük, hogy bármit is meg tudunk még változtatni.

            Egy ilyen veszélyes világban már csak egy logikus lépés lehetséges: csak magammal törődni, magamra vigyázni. Mindenütt érezhető ez: párkapcsolatokban, családban, munkahelyen.

            Ma sokan úgy hiszik, hogy lehet áldozathozatal, áldozatvállalás nélkül élni. De a Szentírás arra mutat rá, hogy nem lehet. Az, hogy itt vagyunk, mások áldozathozatalának az eredménye: édesanyák tudnának erről a legtöbbet mesélni, de bizonyára az apák is. Hogy többé-kevésbé képességeink birtokában vagyunk, áldozatos emberek tanítók, tanárok munkájának köszönhető. Hogy a boltokban megvehetjük mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségünk van, mások áldozatos munkájának az eredménye. Minden valamire való élet áldozatokat hozó élet.

            Nagypéntek és húsvét óta hihetünk abban, hogy nincs hiábavaló áldozat, ha azt Jézus lelkületével vesszük magunkra: csendesen, nem lármázva, valódi célok érdekében, igazi szeretettel a szívünkben. Jézus halála óta az áldozat fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a feltámadással. A legkínosabb, legértelmetlenebb halálból, a legnagyobb jó: a feltámadás örömhíre lett.

            Az áldozatbemutatások hosszú történetében az emberi logika évezredeken át azt diktálta, hogy neki kell áldozatot hozni azért, hogy aztán Isten ne haragudjon, ne bántson őt. Jézus keresztre feszítésében végérvényesen nyilvánvalóvá válik, hogy nem nekünk kell kezdeni, mert Isten mindig hamarabb kezdi nálunk. Jézus keresztje nem a haragvó Istenről szól, hanem Isten mindeneket felülmúló szeretetéről: nincs olyan mélysége az emberi gonoszságnak, amelynél nem volna nagyobb az Isten szeretete. Minél valóságosabban átéljük ezt, annál inkább leszünk készen magunk is áldozatot hozni másokért. Ámen.

A Zsinat Elnökségi Tanácsának március 26-i határozata

 

Imádságos felelősséggel tartozunk egymásért

A Zsinat Elnökségi Tanácsának március 26-i határozata

Kommunikációs Szolgálat 2021. március 26.

A vírushelyzet alakulására, a kormányzati intézkedésekre és az egymás iránti felelősségre tekintettel egyházunk alkotmánya 173. § (1). felhatalmazása alapján a következő Elnökségi Tanácsi határozatot hozzuk:

Fájdalommal kellett meghoznunk azt a döntést, hogy továbbra is szüneteljen minden személyes jelenléttel járó gyülekezeti alkalom és összejövetel, hiszen református keresztyén hitünk lényegéhez tartozik a közösség személyes megélése. Ezt a személyes találkozást is ellehetetlenítette a vírus, és életveszély forrásává tette. Ennek a terhét kell most elhordoznunk. A halálon is győztes Jézus Krisztushoz fohászkodunk énekünk szavával: Védelmezzed a te kicsiny bárkádat! Benned bízik a te küzdő egyházad; Te szent véred érette kiontottad: Elmerülni ne hagyd, ha megváltottad! (RÉ 381:6)

Gyülekezeteinket arra kérjük, hogy lehetőségeikhez mérten a húsvéti ünnepkör istentiszteleteit digitális eszközök segítségével tartsák meg.

Szeretettel felhívjuk gyülekezeti tagjaink figyelmét televíziós istentiszteleti közvetítéseinkre. Nagypénteken a Duna Televízión 10 órától követhetik a Debrecen-Nagytemplomi Református Gyülekezet istentiszteletét. A feltámadás ünnepén, húsvétvasárnap pedig 9 órától a Duna World csatornán kapcsolódhatnak be úrvacsorás református istentisztelet közvetítésébe.

A nyitás lehetséges időpontjáról a járványhelyzet alakulását és a kormányzati intézkedéseket figyelembe véve fogunk majd döntést hozni.

Az imádság erejével állunk mindazok mellett, akiket súlyosan érint a járványhelyzet!

A mielőbbi viszontlátás reményében, Istenünk békét hozó szavainak erejével felvértezve hoztuk meg határozatunkat:

Ne félj, mert én veled vagyok! (Ézsaiás 43,5)

2021. március 26.

Balog Zoltán s.k., püspök, lelkészi elnök és Veres Sándor s.k., főgondnok
Dunamelléki Református Egyházkerület

Steinbach József s.k., püspök és Nemes Pál s.k., főgondnok, világi alelnök
Dunántúli Református Egyházkerület

Pásztor Dániel s.k., püspök, lelkészi alelnök és Molnár Pál s.k., főgondnok
Tiszáninneni Református Egyházkerület

Fekete Károly s.k., püspök és Molnár János s.k., főgondnok, világi elnök
Tiszántúli Református Egyházkerület

Igehirdetés: 2021.03.21. - Ezsdrás – az újrakezdés

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 57.

Ezsdrás – az újrakezdés

Olvasmány: Ezsd 1:1-11

„Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amint a szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak és örvendeztek.” (Ezsd 3:12).

 

            A történelem során az erős hatalmak mindig is ellentmondásos viszonyban álltak a vallással. Egyes kormányok támogatták a hitéletet, ám cserébe igyekeztek a saját politikai céljaik érdekében manipulálni az egyházakat. Mások viszont, mint pl. a sztálini Szovjetunió vagy a máig fennálló kommunista észak-koreai rezsim, szigorúan fellépnek a vallással szemben és üldözik a hívőket. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy totalitárius kormányzat nem avatkozik bele a vallási életbe.

            Az asszír és a babiloni rezsim brutális elnyomása után a Perzsa Birodalom vallási toleranciája nagy megkönnyebbülést jelentett a zsidóság számára. A Biblia egyértelművé teszi, hogy Isten a pogány birodalmak uralkodóit is eszközként használja a maga céljainak végrehajtásában. Először Círus perzsa királyról hallunk, akiről így nyilatkozik Isten: „Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!” (Ézs 44:28). Círus egyáltalán nem tartozott az Istent követő királyok közé. Idegen, pogány népből származott, és a hatalmas Perzsa Birodalom létrehozója volt.

            Círus egy politikai és katonai géniusz volt, aki egyesítette a médek és a perzsák népét és így sikerült megdöntenie a babiloniak uralmát. Hatalomra jutása után a kegyetlen babiloniakhoz képest egy egészen más politika jelent meg a világban, ez volta a tolerancia. Círus ahelyett, hogy szétzúzta volna a kis államokat, legyilkolva vagy deportálva azok lakosait és felszámolva vallásukat és identitásukat, inkább toleranciát gyakorolva támogatta az etnikai kisebbségeket és mindenki számára biztosította a vallásszabadságot. Így a babiloniak által korábban elhurcolt zsidók számára is megengedte, hogy visszatérjenek hazájukba és helyrealítsák a templomukat. A zsidóság számára nagy áldást jelentett ez a politika, amint arról Ezsdrás könyve részletesen beszámol. Círus nemcsak lehetővé tette a templom újjáépítését, de a babiloniak által elrabolt templomi edényeket is visszaadatta, sőt anyagilag is támogatta a zsidók ügyét. Ezsdrás története a következő perzsa uralkodó, Artahsasztá (más néven Artaxerxész) perzsa király idején játszódik, aki nem csupán megengedte Ezsdrásnak, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, de különleges kísérőlevéllel bocsátotta útjára, melyben küldetését támogatásáról biztosította. Amikor Artahsasztá anyagi támogatást nyújtott a hazatérő zsidók számára, sőt biztonságos utazásukról is gondoskodott, valamint adómenteséget garantált a templomi alkalmazottaknak, bizonyára azt remélte, hogy elnyeri Isten jóindulatát. Az emberiség történelme Isten kezében van. Ő bárkit fel tud használni tervei megvalósításában, még olyan uralkodókat is, akik nem ismerik el hatalmát. Akár tud róla, akár nem, a föld minden népe Isten tulajdona.

1.      Ezsdrás – az újrakezdés

            Ezsdrás könyve egy névlistával kezdődik. Egy ilyen névsor, legyen az akár a telefonkönyvben vagy éppen a Bibliában, meglehetősen unalmas olvasmány. Ám Ezsdrásnál a nevek sajátos csoportosítása arról tanúskodik, hogy Isten törődött a választott népével. Az izraeliták a két generáción átívelő babiloni fogság alatt sem veszítették el nemzeti identitásukat. Számon tartották származásukat és az izraeli családok, a városok, valamint a templomban végzett szolgálat alapján a nemzeten belül elfoglalt helyüket. A hogyan az „Úr házának edényei” fennmaradtak (Ezs 1:7), úgy maradt fenn a nép is, hogy egy napon ismét Isten szolgálatába állhasson.

            A Perzsa Birodalom elfoglalta a hatalmas Babilont, és a zsidók hazatérhettek őseik földjére. Ezsdrás könyve azzal kezdődik, hogy a hazatérő száműzöttek egy földig rombolt, bozóttal benőtt romvárost találtak, amelyet mintegy 50 évvel korábban a hatalmas babiloni sereg kifosztott és felégetett. Sokan kételkedtek abban, hogy Jeruzsálem számára még van új kezdet. Csak kevesen mertek hinni abban, hogy újra felépülhet a templom és újra lesz saját országuk. Bár Isten a próféták által már korábban megígérte, hogy a fogság hetven évének letelte után hazatérhetnek, és újra felépül Jeruzsálem, mindez azonban sokak számára túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. A Babilonban szétszóródott zsidóságból így nem is tért mindenki vissza őseik földjére. A hazatérő foglyok képviselték azt a kisebbséget, amely évtizedek múltán sem feledkezett meg szülőföldjéről. Ők többre értékelték lelki örökségüket, mint házaikat és üzleti vállalkozásaikat, amelyeket Babilonban építettek fel. Azon a helyen akartak élni, amelyet Isten adott nekik. Bármilyen áldozatra hajlandók voltak ezért a lehetőségért. Amikor hazaértek, első gondolatuk az volt, hogy újjáépítsék a templomot, Isten házát.

            Ezsdrás könyve Izrael történetének új szakaszát nyitja meg. A toleráns Perzsa Birodalom jóvoltából még a babiloniak által a jeruzsálemi templomból elrabolt templomi edényeket is visszakapták a hazatérők.

            Amikor lerakták az új templom alapjait, üdvrivalgásuktól és hangos zokogásuktól zengett a vidék. Számukra a templom az Istennel való találkozás helyét és egyben az új kezdetet jelentette. Isten megnyitotta számukra az utat, ám a hazatérőknek nagy elszántságra volt szükségük, hogy végig is menjenek rajta. Ezsdrás könyve beszámol azokról a váratlan akadályokról, amelyekkel a hazatérőknek szembe kellett nézniük. Először is ott voltak azok a környékbeli idegen származású lakosok, akik a zsidók fogságba vitele után telepedtek le az elpusztult vidékre. A szomszédos népek részéről bizony ellenséges fogadtatásban részesültek a zsidók. Annyira, hogy a környéken élők ellenkampányba fogtak és a zsidókat lázadással vádolva sikerült elérniük a perzsa hatóságoknál a templomépítés folyamatának leállítását. Így a templom még további 20 évig romokban hevert, amikor Haggeus és Zakariás próféta buzdítására végül újra nekifogtak az építésnek. A másik nagy problémát a vegyes házasságok jelentették, amelyek által a zsidóság kezdett összekeveredni a körülöttük élő pogány népekkel, s ez már hitük fennmaradását veszélyeztette. Ezsrdás a pogány feleségek elbocsátásának parancsával radikális és fájdalmas megoldást kényszerített ki, amely azonban mély hitből és őszinte bűnbánatból fakadt.

2.      Ezsdrás, a hazatérés krónikása

            Bár Ezsdrás könyve számos drámai eseményt megörökített, nézőpontja inkább a történelmi krónikásé, aki sűrűn idéz korának hivatalos dokumentumaiból, leveleiből és névsoraiból. Az olvasói fantáziájára bízza, hogy mit érezhettek a fogságból hazatérők. Ezsdrás írása helyenként nehezen követhetőnek és száraznak tűnhet, hacsak nem szánunk időt arra, hogy magunk elé képzeljük az általa leírt jeleneteket.  Ezsdrás könyvének fő témája, az új kezdet. Isten új lehetőségeket nyitott meg az izraeliták előtt, amelyeknek a megvalósítása azonban a környező pogány népek ellenállásába ütközött.  Isten népe két tűz közé került. Ezsdrás életét tanulmányozva figyelhetjük meg, hogyan adott mintát a törvényhez való megingathatatlan ragaszkodása éppúgy, mint a mélyen megélt személyes hite.

            A babiloni fogságba elhurcolt zsidók hetven éven keresztül idegen földön éltek. Közülük némelyek, mint pl. Dániel, sokra vitték az idegen országban, magas pozíciókba kerültek, de egyetlen igaz zsidó sem érezhette magát otthon Babilonban. Emésztő vágyakozással tekintettek szülőföldjük felé és vágyakoztak Isten temploma után.

            A Babilonba száműzött zsidók nem egyszerre tértek haza, hanem több hullámban. Ezsdrás könyve a hazatérő zsidók első hullámának a történetét írja le. A látvány, ami az első hazatérőket fogadta, elkeserítő volt. A város falai és házai romokban hevertek, alig maradt olyan épület, amely lakható lenne. Isten temploma szintén csupa rom és bozót.

            A hazatérők azonban azonnal munkához láttak. A templom újjáépítését tekintették a legfontosabb feladatuknak. Minden szükséges forrás a rendelkezésükre állt, hiszen a perzsák visszaadták az elrabolt templomi ezüst- és aranykincseket. A templom alapkövének letételekor az egész nép üdvrivalgásban tört ki és hatalmas ünnepet tartottak.

            Az örömkiáltásuk azonban hangos sírással vegyült. Az idősebb hazatérők, akik még emlékeztek Salamon templomának pompájára, keservesen sírtak. A régi templom romokban hevert, egy idegen hatalomtól kellett engedélyt kérniük az újjáépítéshez, és az országuk korábbi területének csupán a töredékét kapták vissza. Bizony mindenkinek látnia kellett, hogy nagyon messze kerültek Dávid és Salamon király dicsőségétől. Ez pedig keserves sírásra és bűnbánatra indította a népet.

            A fogság előtti korban az izraeliták életét az ellenséges hadakkal való háborúzás határozta meg, míg a fogság után a bűn és a lelki megalkuvás elleni küzdelem került a középpontba. A perzsa uralkodó kegyelméből térhettek haza és az ő engedélyével láthattak neki Jeruzsálem és a templom újjáépítéséhez. Politikai függetlenségüktől megfosztva egyedül a vallásukba fogózkodhattak. Féltek, hogy újra elkövetik azokat a hibákat, amelyek az ország pusztulásához vezettek.

            A fogságból hazatérő zsidók, akik a babiloni viszonylagos jólét helyett inkább a romokban heverő Jeruzsálemet választották, nem a politikai hatalomtól, hanem Istentől várták a segítséget. Soha ennyire nem várták a próféták által megígért Messiás érkezését. Ez a várakozás, valamint az elszántság, amellyel Isten törvényéhez ragaszkodtak, egészen Jézus koráig kitartott, amely Ezsdrás könyve utolsó szavainak elhangzása után mintegy 450 évvel következett be.

3.      Ezsdrás, a szív embere

            Ezsdrás tudta, hogyan érheti el a célját. Megvolt benne a rátermettség és a politika iránti kellő érzékenység ahhoz, hogy el tudja nyerni a perzsa király támogatását jeruzsálemi útjához. Egy kereskedő rámenősségével és egy diplomata ügyességével tárgyalt annak érdekében, hogy rávegye a zsidó családfőket, hogy tartsanak vele. Rendkívüli szervezőkepeségével és kitartásával pedig sikerült megszervezni ezt a hosszú és igen veszélyes expedíciót.

            Ezsdrás azonban pap volt, aki elsősorban Istenben bízott. Mielőtt belevágott volna terve végrehajtásába, előbb napokon át böjtölt és imádkozott. Ismerte és megtartotta az Ószövetség törvényeit, de elsősorban az Istennel való mély és személyes kapcsolatát igyekezett mindig megőrizni. Amikor a Szentírást tanulmányozta, először mindig magára nézve alkalmazta azt, és csak azután másokra.

            Az Ezsdrás vezetésével hazaindulók csoportja, az első hazatérő foglyok után 80 évvel érkezett meg Jeruzsálembe. A már ott élő zsidók beszámoltak Ezsdrásnak a kialakult helyzetről. Elmondták, hogy az izraeliták egyre nagyobb számban házasodnak össze a szomszédos népek leányaival. A hír hallatán Ezsdrás megbotránkozása jeleként megszaggatta a ruháját. Bűnbánati imáját hallva az izraeliták keserves sírásra fakadtak, majd elhatározták, hogy ezeket a vegyes házasságokat felbontják, és elbocsátják az idegen asszonyokat és gyermekeiket is. Ezsdrás ebben a felfokozott érzelmi állapotban is képes volt gyakorlatiasan cselekedni, szigorúan és következetesen gondoskodni arról, hogy a nép végre is hajtsa az elhatározását.

            Miért lépett fel Ezsdrás ennyire radikálisan a vegyes házasságokkal szemben, amikor korábban pl. Ráháb és Ruth esetében arról olvasunk, hogy befogadták ezeket az idegen származású nőket Izrael közösségébe? Ráháb és Ruth olyan zsidó vallásra áttért asszonyok voltak, akik hitük őszintéségét tetteikkel is bizonyították.  Az ilyen áttérőket Izrael népe Ezsdrás idején is szívesen látta, ahogy erre utalást is találunk: „meg mindazok, akik hozzájuk csatlakozva elkülönültek az ország pogány népeinek a tisztátalanságától, és az ÚRhoz, Izráel Istenéhez folyamodtak.” (Ezsd 6:21). Ezsdrás tehát csak azoknak a vegyes házasságoknak a felbontását parancsolta meg, ahol a pogány fél nem volt hajlandó áttérni a zsidó vallásra. Az ilyen vegyes házasságok ugyanis a hitbeli megalkuvásnak a magjait vetették el, ami az egész nemzet fennmaradását veszélyeztette.

            A dolgok megértéséhez tudnunk kell azt, hogy abban az időben a házasság nem pusztán magánügy volt. A házasság mindig politikai és vallási szövetséget is létrehozott a két család között. A vegyes házasságok Izrael népét idegen hitvilággal kötötték össze, hiszen Izrael szomszédjai bálványokat imádtak. Ezsdrás jól tudta, hogy Izrael Istene magának követeli az első helyet népe szívében. Izrael népe sohasem feledkezhet meg arról, hogy egyedülálló küldetéssel rendelkezik.  A mózesi törvények ezért egyértelműen tiltották a pogányokkal való házasságkötést. Ezsdrás imádságából kiderül, hogy ő elsősorban nem a törvény formaságait tartotta szem előtt, hanem inkább az foglalkoztatta, hogy mi lakik a nép szívében. Látta, hogy az izraeliták ugyanabba a hitbeli megalkuvásba esnek bele, amely miatt egykor Isten a babiloni fogsággal sújtotta őket. Úgy tűnik nem tanultak semmit a fogság hosszú évei alatt és képesek lennének eljátszani az újrakezdés utolsó nagy esélyét is. Ámen.

Igehirdetés: 2021.03.14. Dániel – a király első embere

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 56.

Dániel – a király első embere

Olvasmány: Dán 1:20

„A király elbeszélgetett velük, de egy sem akadt közöttük, aki olyan lett volna, mint Dániel, Hananjá, Mísáél és Azarjá. Ők tehát a király szolgálatába álltak. Akármit kérdezett tőlük a király, bölcsesség és értelem dolgában tízszer okosabbaknak találta őket egész országa minden mágusánál és varázslójánál. Ott is maradt Dániel Círus király uralkodásának első évéig.” (Dán 1:19-21).

 

            A fiatal Dánielre fényes jövő várt Jeruzsálemben. Nemcsak előkelő családból származott, de ráadásul kiváló képességekkel rendelkezett. Amikor azonban a babiloni seregek elpusztították Jeruzsálemet, sok más honfitársához hasonlóan őt is fogságba hurcolták. Dániel tervei és álmai ekkor végleg szertefoszlottak. Isten azonban gondoskodott róla. A babiloni király parancsba adta, hogy a fogságba hurcolt zsidók közül válasszanak ki néhány tehetséges fiatalt, akik majd a király szolgálatába állnak. Így került a tehetséges Dániel néhány más hozzá hasonló zsidó fiatal emberel együtt a babiloni király udvarában. A legmagasabb rangú királyi tisztviselőknek járó bánásmódban részesültek. Azonban a zsidó fiatalemberek számára ez a helyzet mégsem volt olyan egyszerű és könnyű. Képzésük része volt a varázslás, a mágia, a pogány istenek ismerete, az idegen vallás és kultúra megismerése és átvétele. Majd annak az idegen nagyhatalomnak szolgálatába kellet állniuk, amelyik elpusztította hazájukat.

            Dániel, akit elsodort a történelem fogataga, a szülőföldjétől távol, egy idegen hatalom szolgálatában élet le az egész életét. Kiváló képességeinek és Istenbe vetett erős hitének köszönhetően egészen a miniszterelnöki tisztségi jutott Babilonban. Ám mindig idegen maradt. Minél magasabb hivatalba emelkedett, annál inkább a rosszindulat céltáblájává vált. A babiloniak nehezteltek rá idegene származása és politikai sikerei miatt, és cselszövésekkel próbálták csapdába csalni, vagy hite megtagadására kényszeríteni. Nagy nyomás nehezedett Dánielre, hogy a beilleszkedés érdekében engedjen az elveiből. Élete gyakran forgott veszélyben. Volt, amikor a király az oroszlánok vermébe vetette, de Isten ott is gondoskodott róla, angyalát küldet oda, aki bezárta az oroszlánok száját.  Egész életében tisztelettudóan és szorgalmasa dolgozott. Hitében sohasem volt megalkuvó. Nem volt hajlandó meghajolni még akkor sem, amikor halálos veszélybe került emiatt. Dániel élete volt a legjobb példa arra, hogy miként élhet és szolgálhat valaki olyan közegben, amelyben nem osztják, de még csak nem is tartják tiszteletben a hitét. Dániel hitét látva előbb Nabukadneccar, majd Dárius király kiáltványt küldött szét birodalmában, megparancsolva mindenkinek, hogy tartsák tiszteletben Dániel Istenét.

            Amikor Dániel élete a végéhez közeledett, Isten egy olyan látomássorozatot adott neki, amelyben szemléletes képekben fedte fel Dániel előtt a jövő történelmének vázlatát. Dániel látomásaiban a szidó nép egy sor világbirodalom politikai viharaiba kerül. Előre látta, hogy népek támadnak dühödten egymásra, birodalmak emelkednek fel és buknak el egymás után.

1.      Az ellenség szolgálatában

            Dániel próféta műve óriási történelmi léptékben mozog: világhatalmak jönnek és mennek, de Isten örök alapot vetett népének. Ez magának Dánielnek, a fiatal, Babilonba száműzött zsidó ifjúnak az életén látszik a legvilágosabban. Mindazok a viszontagságok, amelyeken élete során átment, látni engedik, hogy isten még a fogságban sem feledkezett meg választott népéről. Dániel az ellenség szolgálatában állva még a pogányokat is meggyőzte arról, hogy Istené a dicsőség és a hatalom. Ezékielnek volt a kortársa Júda babiloni száműzetésének az idején. Próféciái arról szólnak, hogy Isten szerepet szánt a pogány birodalmaknak is a saját népére vonatkozó tervében. A könyv első három fejezet Dániel és három barátja fedhetetlenségét mutatja be. Habár királyi szolgálatra választották ki őket, mégis ellenálltak a nyomásnak, hogy teljes mértékig idomuljanak pogány környezetükhöz.

            Dániel a tehetségével és vezetői képességével már fiatalon felhívta magára a figyelmet. Bizonyára kiváló államférfi válhatott volna belőle Júdában. Ám a babiloni megszállás mindezt keresztülhúzta. Dánielt fogolyként hurcolják el idegen földre. tehetségével azonban itt is kiemelkedik társai közül, így hamarosan a királyi palotába kerül, a babiloni uralkodó szolgálatába. Sorsa Józsefére emlékezett, aki szintén igen magas pozícióba került egy idegen birodalom államigazgatásában. Dániel is úgy válik sikeressé, hogy közben nem enged erkölcsi elveiből. Miközben egyre nagyobb sikereket ér el egy olyan közegben, amelyet a törtetés és az intrika jellemez, szilárdan ragaszkodik saját vallási meggyőződéshez.

            A babiloni királyi udvarba került szidó ifjaknak nem volt egyszerű a helyzetük.  Folyamatosan borotvaélen táncoltak, hiszen egyszer kellet hitüket és hagyományaikat megtartva egy idegen környezetbe beilleszkedniük. A babiloni főudvarmester, akinek a gondjaira voltak bízva a zsidó ifjak, mindnet megtett azért, hogy „kimossa” a fiatalokból saját kulturális és vallási örökségüket. Új, pogány neveket adtak nekik. Abban az időben ugyanis nagy jelentőséget tulajdonítottak a neveknek, mert úgy gondolták, hogy a név kifejez valamit az ember személyiségéből. A Bibliában olvasunk arról, hogy Isten olykor új nevet adott egy-egy embernek, ha azt akarta jelezni, hogy változás következik be az életében. Ám a Baltazár név, amit a babiloniak ragasztottak Dánielre, korántsem volt Istentől való. A babiloni Marduk isten egyik titulusából, a „Bel”-ből eredt. Dánielnek és társai az idegen kultúrában élve bizonyos mértékig kénytelenek voltak alkalmazkodni a környezetükhöz és az elvárásokhoz. De a nagy kérdés az volt, hogy hol van ennek az alkalmazkodásnak a határa? A zsidó ifjakat ugyanis sok minden másra is rá akarták kényszeríteni. Például bálványáldozatként felajánlott ételekkel és borokkal traktálták őket. Továbbá a babiloni „diplomataképző” tanfolyam tananyaga magába foglalta az asztrológiát, és a pogány kultúra és vallás minden ismeretét is.

            A történetből úgy tűnik, hogy bár Dániel és három barátja sikerrel vette az akadályokat, és kiválósságukkal bámulatba ejtettek mindenkit, és a király is felismerte, hogy ez a négy ifjú bölcsességével és tudásával toronymagasan felülmúlja minden kortársát, mindez azonban nem ment akadálymentesen. Saját hitükhöz és kultúrájukhoz való ragaszkodásuk miatt számos esetben kerültek konfliktusba környezetükkel, de Isten mindig velük volt és hűségükért megáldotta és megszabadította őket a veszedelemből. Dániel és barátai az ellenség szolgálatában is megmaradtak Isten hűséges követeinek, akik hitükkel és becsületes munkájukkal Isten igazságáról tettek bizonyságot.

            A bibliai próféták történetében több példát is láthatunk arra, hogy miként szolgálhatja valaki egyszerre Istent és az államhatalmat. Az egyik végletet Ámósz és Illés képviseli, akik kívülállóként a társadalmi igazságtalanságokat ostorozták. Más próféták viszont, mint amilyen például Jeremiás és Nátán is volt, királyoknak adtak tanácsot, de ugyanakkor megtartották a tisztes távolságot. Ézsaiás vagy Sámuel viszont hivatalos a királyi tanácsadóként voltak jelen udvarban és végezték a szolgálatukat mindig az Isten igazságát hirdetve.  Dániel próféta példája azt mutatja, hogy az ember akkor is megőrizheti tisztaságát, ha egy zsarnoki rendszer keretein belül végzi a munkáját.

2.      A tűzpróba

            Dániel könyve olyan kalandos és izgalmas történeteket tartalmaz, amelyeket gyermekek és felnőttek egyaránt szívesen olvasnak. Ilyen például az a történet, amikor Dániel három társát a tüzes kemencébe vetik. A babiloni udvarba került három zsidó ifjú kemény hitpróbán esi át. A befuvalkodott babiloni uralkodó kiad egy öntömjénező rendeletet, amelyben parancsot egy toronyház méretű hatalmas szobor elkészítésre, amit róla mintáztak, s ami élőt majd mindenkinek le kell borulnia. Maga Dániel, aki ekkor valószínűleg diplomáciai küldetésben volt, nem szerepel ebben a történetben. De nyílván való, hogy ha ott lett volna, ő is ugyanazt az utat választotta volna, mint a három barátja, akik nem voltak hajlandó engedelmeskedni a király rendeletének, mivel az ellentétben állt hitükkel.

            A babiloni udvarban szolgáló zsidó ifjak kettős elkötelezettsége került itt nyílt konfliktusba egymással. Döntéshelyzetbe kerültek, választanuk kellett a babiloni király kérése és az Isten iránti hűségük között. Ha a király parancsa szerint ők is leborulnak az aranyszobor előtt, akkor ez bálványimádás lenne. Izrael népe pedig éppen a bálványimádás bűne miatt pusztult el és került fogságba. Ha úgy döntenek, hogy a parancsnak engedve leborulnak a király képmása előtt, akkor nem számíthatnak többé Istennek az áldásra. Dániel barátainak megalkuvást nem ismerő válasza azt mutatja, hogy a babiloni fogság valóban tisztító hatással volt a zsidóság új nemzedékére.

            Dániel könyve azért is olyan izgalmas olvasmány, mert Izrael történetének ebben a meglehetősen bizonytalan időszakában Isten csodák egész sorával lépett közbe: természetfeletti jelenségek különös álmok, kézírás a falon, szabadulás a tüzes kemencéből és az oroszlánok verméből. Illés napjai óta nem tapasztalt Izrael népe ezekhez fogható jeleket és csodákat. Dániel és barátai arra adnak példát, hogy a hívő ember hitéért a legnagyobb árat, akár az életét is kész odaadni. Isten iránti hűségük megrendíthetetlen. Függetlenül attól, hogy megmenti-e őket Isten, vagy sem, ők kitartanak.

            A tüzes kemencében való próbatétel olyan eredményre vezet, amelyet a három bátor zsidó ifjú a legmerészebb álmában sem remélhetett volna. Nemcsak túlélik a megpróbáltatást, de ennek köszönhetően a zsidó vallás Nabukadneccár uralma alatt az egész birodalomban toleranciát élvez.

3.      Az oroszlánok vermében

            Ez a történet azzal a tudósítással kezdődik, hogy új uralkodó került az ország élére. Dániel próféta figyelemreméltó képességeit jól mutatja, hogy idegenként is olyan elismerést szerzett magának, hogy nemcsak két szeszélyes babiloni uralkodó idején sikerült a királyi udvarban megmaradnia, de amikor a babiloni birodalom bukása után a perzsák vették át az uralmat, őt továbbra is megtarthatta pozícióját. Sőt Dániel szerepe tovább erősödött, az új uralkodó ugyanis őt tette meg a Méd-Perzsa Birodalom főkormányzójává. A Dánielnek alávetett többi kormányzó azonban ekkor cselszövést szőtt a megbuktatásra. Maga Dániel ekkor már idős ember volt. A babiloni majd a perzsa államigazgatásban eltöltött hat évtized után végül ő maga is hasonló helyzetbe kerül, mint annak idején három barátja, akikre a tüzes kemence várt. Ekkor Dániel életében is feloldhatatlan konfliktusba került egymással Isten törvénye és pogány uralkodó parancsa. Az eltelte évek alatt Dániel sok mindenben kénytelen volt kompromisszumot kötni. Zsidó kulturális öröksége sok részéről kénytelen volt lemondani. Még a zsidó nevét is egy pogány névre változtatatták. Bár hitét nem gyakorolhatta az előírások szerint a jeruzsálemi templomban, de Isten iránti hűsége változhatatlan volt. Igyekezett mindazt megtartani a zsidó vallásos szokásokból ami, csak lehetséges volt. Például naponta háromszor Jeruzsálem felé fordulva imádkozott Istenhez. Ettől a szokásától a király új törvényével dacolva, a halálos fenyegetés ellenére sem volt hajlandó eltérni.

            Az oroszlánok vermébe vetett Dániel története különös jelentőséggel bír a zsidóság és a keresztyénség számára, hiszen a történelem ismétli önmagát.  A Római Birodalom, a sztálini Szovjetunió, vagy a náci Németország mind megpróbálta korlátozni vagy üldözni a vallást.

            A keresztyén egyház azonban a kegyetlen üldöztetések ellenére is erősödött és növekedett. Azok közül, akiket a hitükért üldöztek nem mindenki élt át olyan csodálatos szabadulást, mint Dániel, de ennek ellenére hűségesek maradtak mindhalálig és nem tagadták meg hitüket. Ezek a hitükért mártírok arról tanúskodottak a világ előtt, hogy az igaz hitet nem lehet elpusztítani, bármilyen súlyos is a megtorlás.

            Dániel csodálatos módon megmenekült, és ez újabb csodához vezetett. A perzsa uralkodó maga megy oda reggel az oroszlánveremhez, hogy lássa mi történt az Istenben bízó Dániellel. Miután pedig meggyőződött róla, hogy Dániel életben van, mert Isten elküldet angyalát és bezárta az éhes oroszlánok száját, a király kiáltvány adott ki, amelyben elrendelte, hogy az országban mindenütt „Dániel Istenét” féljék és tiszteljék: „Ő az élő Isten, aki megmarad mindörökké. Az ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen. Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön. Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából.” (Dán 6:27-28). Hamarosan pedig ugyanez a perzsa birodalom, amely törvényben akarat betiltani a zsidó vallást, megengedi a zsidó száműzötteknek, hogy hazatérjenek a szülőföldjükre és újjáépítsék a templomukat.

            A fogságban töltött nehéz idők a zsidóság életévben is maradandó változásokat hoztak. Dániel és hozzá hasonló istenfélő emberek példája nyomán új gyakorlatot vezettek be. Mivel a babiloni fogság idején a zsidóságnak nem volt temploma ezért a „zsinagógának” nevezett imaházakban gyűltek össze bibliát olvasni és imádkozni. A fogságból való hazatérés után ugyan újra felépült a jeruzsálemi templom, de a mind  a hazatértek mind pedig világ különböző részein szétszóródva élő zsidóság, az úgynevezett diaszpóra számára a zsinagóga lett a mindennapi vallásgyakorlás legfontosabb helyévé. Ámen.

A Zsinat Elnökségi Tanácsának március 5-i határozata

 

A bajban is maradjunk együtt!

Koronavírus: a Zsinat Elnökségi Tanácsának március 5-i határozata

Kommunikációs Szolgálat 2021. március 5.

A járványhelyzet súlyos megpróbáltatások elé állítja Magyarország minden polgárát és különösen azokat, akik az élet rendjének fenntartásáért és az egészségünkért vállalnak felelősséget. A járványhelyzet alakulását és a kormányzati intézkedéseket figyelembe véve, egyházunk alkotmánya 173. § (1). felhatalmazása alapján a következő, 130106/2021 sorszámú Elnökségi Tanácsi határozatot hozzuk:

2021. március 8. és 26. között terjedő időszakban minden, személyes jelenléttel járó istentisztelet, gyülekezeti alkalom és összejövetel szünetel. Tartsunk istentiszteleteket és gyülekezeti alkalmakat digitális eszközök segítségével, a gyülekezet helyi lehetőségeinek figyelembevételével. Kérünk minden lelkipásztort és presbitériumot, hogy ebben a rendkívüli helyzetben is találjanak módot a bajba jutottak, betegek és magányosok lelki támogatására, és nyújtsanak segítséget az erre rászorulóknak. 

A nagyheti és húsvéti istentiszteletek rendjéről március 26-án dönt a Zsinat Elnökségi Tanácsa. 

Az imádság erejével állunk mindazok mellett, akik azért dolgoznak, hogy ez a próbatétel minél előbb elmúljon.

Miközben mindannyian szeretnénk visszakapni régi életünket, hisszük és valljuk, hogy Isten új életet kínál nekünk.  Szükségünk van arra, hogy felismerjük, miben és hogyan kell ezután másképp élnünk. Ezért buzdítunk mindenkit, hogy különös figyelemmel és kitartással keresse Isten akaratát.

A húsvéti istentiszteleti találkozás reményében hoztuk meg határozatunkat, azzal a hittel, hogy

„nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7).

2021. március 5.

Balog Zoltán s.k., püspök, lelkészi elnök
Veres Sándor s.k., főgondnok
Dunamelléki Református Egyházkerület

Steinbach József s.k., püspök
Nemes Pál s.k., főgondnok, világi alelnök
Dunántúli Református Egyházkerület

Pásztor Dániel s.k., püspök, lelkészi alelnök
Molnár Pál s.k., főgondnok
Tiszáninneni Református Egyházkerület

Fekete Károly s.k., püspök
Molnár János s.k., főgondnok, világi elnök
Tiszántúli Református Egyházkerület

Igehirdetés: 2021.03.07. - Ezékiel – aki látta a láthatatlant

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 55.

Ezékiel – aki látta a láthatatlant

Olvasmány: Ez 2:1-10

„Ezt mondta nekem: Emberfia, elküldelek téged Izráel fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem. Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig. A makacs és konok szívű fiakhoz küldelek. Mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR!” (Ez 2:3-4)

 

            Ezékiel próféta Izrael történetének talán legtragikusabb szakaszában élt. Az ország már nemzedékek óta a tűzzel játszott, amikor semmibe vette Isten hírnökeit, akik intették a népet, hogy ha nem hallgatnak Istenre, elpusztulnak. A babiloni hadsereg végül betört Júdába, és a lakosság jelentős részét deportálta.

            Ezékiel a foglyok első csoportjával ment fogságba. Babiloni fogolyként lett Isten hírnöke. Akkor, amikor Jeremiás próféta még otthon, Jeruzsálemben hirdette Isten üzenetét, Ezékiel már a fogságban levők között szolgált. Fiatal korában még papi szolgálatra készült, a deportálás azonban kettétörte a pályáját. Ezékiel ezt a kérdést tette fel magának: „Mire jó egy pap Babilonban, amikor a templom Jeruzsálemben van?” Isten azonban más szerepet szánt neki.

            Miközben a nép azon mesterkedett, hogy valahogy megszabaduljon Babilon nyomásától, mind a két próféta azt hirdette, hogy még hosszú ideig kell elviselniük Babilónia uralmát. A próféták megjövendölték Jeruzsálem elestét, a templom pusztulását és a még megmaradt zsidók fogságba vitelét is. Mivel Júda népe semmibe vette Isten hírnökeinek figyelmeztetését, így Isten beteljesítette rajtuk ítéletét.

            Isten célja a büntetéssel az volt, hogy megismertesse magát népével. Előre figyelmeztette Ezékiel prófétát arra, hogy Izrael nem hallgat majd rá még a fogságban sem: „De Izráel háza nem akar majd rád hallgatni, mert énrám nem akarnak hallgatni.” (Ez 3:7). Jobban szerették bálványaikat, mint az élő Istent. Ezékiel azonban rendíthetetlenül folytatta szolgálatát: közvetítette Isten üzenetét, drámai demonstrációkat tartott, és hirdette látomásait. Mintha csak Isten azt akarta volna kifejezni, hogy nem mond le róluk, mert úgy gondolja, hogy egy nap majd úgyis célt ér és a maradék megtér hozzá.

            Ezékiel könyvét olvasva az ember szinte elszédül a kifejezési formák sokféleségétől, amelyeken keresztül a próféta igyekezett átadni üzenetét. A könyv, mint valami multimédia-csomag, látomások, beszédek, drámai jelenetek és versek színes kavalkádjából áll, melyek közül kiemelkedik három, Istenről szóló látomás. Isten üzenetének elsődleges célja az volt, hogy felrázza a népét, és helyreállítsa velük a kapcsolatát. Ezékiel fogságban elmondott beszédeinek első fele Jeruzsálem drámai helyzetéről szól. Majd Júda végső pusztulásának bekövetkezte és a második fogságba vitel után Ezékiel üzenete az ítélethirdetésről a reménység üzenetére vált.

            Ezékiel könyve a reménység üzenetével zárul. Könyve utolsó fejezetében az új Jeruzsálemet látjuk a régi város romjaiból kiemelkedni. A megújult város többé nem pusztul el, mert alapjai változhatatlan valóságra épülnek. Mindenki meglátja majd azt, amit Ezékiel látott: a tűzben izzó Istent, aki örökké közöttük lakozik majd: „A város neve pedig ez lesz: Ott van az ÚR!” (Ez 48:35).

1.      Ezékiel – aki látta a láthatatlant

            Nagyjából abban az időben, amikor Jeremiás próféta Júdában prófétált, mintegy nyolcszáz kilométerre szülőföldjétől, Ezékiel drámai elhívást kapott a fogságba hurcolt honfitársai közötti szolgálatra.             Ő maga a foglyok első csoportjával érkezett Babilonba. Az elhurcolt, csüggedt lelkű izraelitáknak erős, tekintélyt parancsoló hangra volt szükségük, és ezt Ezékielben találták meg.

            Ezékiel elhívása egy különös látomással kezdődött. Isten földöntúli dicsfényben jelent meg a prófétának: „A körülötte levő fényözön olyannak látszott, mint a szivárvány, amely a felhőkön szokott lenni esős napon. Ilyen volt az ÚR dicsőségének a látványa. Amikor megláttam, arcra borultam, és hallottam, hogy valaki megszólal.” (Ez 1:28). Némelyek úgy gondolják, hogy ebben a szokatlan látomásban nem mással, mint egy ufóval találkozott a próféta. Hiszen hallunk villogó fényekről, gyors mozgásról, tűzbe burkolózó, nem emberi alakokról. Minden hasonlóság ellenére, egy ponton azonban Ezékiel látomása döntő módon eltér a földönkívüliekről szóló történetektől. Az ufók jellemzően félreeső helyeken jelennek meg, majd titokzatos módon eltűnnek. Viszont az a fensége személy, akiről itt Ezékiel ír, nem sietett távozni, sőt azt akarta, hogy mindenki ismerje meg őt.

            Ezékiel számára egyértelmű volt, hogy a Biblia Istenével találkozott. Bár keveseknek adatott meg az a kiváltság, hogy úgy lássák Istent, mint Ezékiel, Isten mindig minden időben nyíltan szólt népéhez és azt akarta, hogy szavait megjegyezzék és tovább adják.

            A ragyogó látomás fényében Ezékiel erőtlennek és alkalmatlannak érezte magát, akárcsak Ézsaiás, amikor hasonló látomásban volt része. A próféta egymás után többször is arcra borult, Isten azonban talpra állította és üzenetet bízott rá.

            Ezékiel alig talált szavakat, hogy leírja Istentől kapott elhívásának különös élményét. A hatalmas, mindenható és az egész világ felett uralkodó Istent próbálta meg a próféta emberi szavakkal leríni és kiábrázolni, ami szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

            A mennyei dicsőségében megmutatkozó Isten megszólította, elhívta Ezékielt és teljes engedelmességet követelt tőle. Meglepő módon épp Babilonban jelent meg Ezékielnek Isten, ott ahol Izrael népe egyáltalán nem számított arra, hogy találkozhat vele. Istent nem lehet nemzeti vagy földrajzi határok közé szorítani. Ő az egész földkerekség ura. Ezékiel több mint hatvanszor ismétli meg klasszikus üzenetét: „Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR!” (Ez 6:7). Isten szavai ezek, amikor Jeruzsálem pusztulásáról beszél, valamint amikor az Izraellel szomszédos népek bukását vetíti előre. De Jeruzsálem eleste után Isten ugyanezekkel a szavakkal pecsételte meg a nagyszerű jövő ígéretét is. De Ezékiel Istene nem egy távoli jövőbe burkolózó valaki. Ő jelen van népe között, újra és újra kijelenti magát és azt akarja, hogy népe ismerje meg őt. Együtt akar lakozni népével, jelen akar lenni az életükben.

            Mivel Ezékiel próféta látta a láthatatlan Istent, és ezt az emberi szavakkal ki nem fejezhető titkot próbálja valahogy körülírni, ezért könyvét sokan furcsa és nehezen érthető műnek tartják. Nemcsak a földöntúli látomások, de a próféta bizarr viselkedése is okot ad erre. Például amikor hónapokon keresztül megkötözve az oldalára fordulva feküdt, miközben Jeruzsálem városának agyagból készült makettje volt előtte. De Ezékiel egyszerűen csak a furcsa viselkedésével is megpróbálta a végső pusztulása felé haladó nép figyelmét Isten üzenetére felhívni. Gondoljunk bele, hogyan próbálnánk mi ma figyelmeztetni az autópályán száguldó autók vezetőit, akik nem is sejtik, hogy az útjukba eső híd hamarosan leszakad. Talán mi is igen furcsán viselkednénk, hogy valahogy magunkra vonjuk a sofőrök figyelmét. Valószínűleg kiáltoznánk, és olyan vadul hadonásznánk a kezünkkel, hogy az emberek azt gondolnák rólunk, hogy megőrültünk. Ugyanígy volt ezzel Ezékiel próféta is. Üzenetét igyekezett a lehető legfeltűnőbb módon átadni, hogy magára vonja az emberek figyelmét. Isten előre figyelmeztette Ezékielt, hogy nem lesz könnyű dolga. Az emberek nem fognak rá hallgatni, tapasztalnia kell majd, hogy „népe keményfejű és megátalkodott szívű.” (Ez 3:8).

2.      Papság helyett prófétaság

            Vannak olyan nagy történelmi személyek, akiket          csupán műveik alapján ismerünk. Sok olyan művész van, akinek az életéről szinte semmit nem tudunk, de egy-egy általa készítet műalkotás mindmáig megőrizte a nevét. Bizonyos értelemben Ezékiel is ebbe a kategóriába tartozik. A Biblia egyik legnagyszerűbb könyvének szerzője válságos történelmi korban tevékenykedett, mint Isten hírnöke. Sokat köszönhetünk neki, mégis alig tudunk róla valamit. Könyvének elején említést tesz arról, hogy eredetileg a papi szolgálatra készült, majd részletesen elbeszéli prófétai elhívatásának történetét. Ezen kívül csak néhány személyes információtöredéket tudunk meg a prófétáról: megemlíti azt, hogy házas volt, de semmit nem mond el a családjáról. Munkássága elfedi a személyes életét.

            Ezékiel története ott kezdődik, amikor Nabukadneccár király katonái őt is fogságba hurcolják. Így került a papnak készülő ifjú Jeruzsálemből Babilonba. A fogságban azonban már nincs templom, ahol ő papi szolgálatot végezhetne. Olyan érzés lehetett ez számára, mint amit egy profi focista érezhet, amikor nem engedik a pálya közelébe. Idegen környezetben, távol a hazájától és a templomtól bizonyára magányosnak és elveszettnek érezhette magát. Ezékiel idején a legtöbb vallásban törzsi isteneket imádtak, amelyeknek a hatásköre csak a törzs területének a határáig ért. Számkivetett fogolyként Ezékielben és a többi fogságba hurcolt zsidóban is felmerült a kérdés, hogy vajon szól-e hozzájuk Izrael Istene ennyire távol a templomuktól és a hazájuktól?

            Isten ekkor megszólalt, félreérthetetlenül kijelentette magát Ezékielnek. A próféta előtt rémisztő látomásban, hatalmas forgószélben jelenik meg a fenséges és dicsőséges Isten, aki az egész világ ura, és sokkal hatalmasabb, mint a babiloni seregek. Izrael Istene tehát az idegen földön is ugyanúgy jelen van népe körében, ugyanolyan hatalmas és erős Isten és még mindig törődik népével. A lenyűgöző látomás hatására Ezékiel leborul a földre, de Isten Lelke felemeli, és új megbízatást ad neki. A papi szolgálat helyett a prófétai szolgálatra hívja el őt.

            Azonban ez sem volt egyszerű feladat. Isten ugyanis nagyon népszerűtlen üzenetet bízott rá. Ezékielnek arról kellett prófétálnia, hogy ha a nép továbbra sem tér meg, akkor Isten ítélete és büntetése rajtuk marad. Ráadásul a prófétának olykor meglehetősen bizarr formában kellett továbbítania az Isten által rábízott üzenetet. Például meg kellett ennie egy irattekercset, le kellett borotválnia a fejét, marhatrágyából rakott tűznél kellett főznie, vagy éppen a Jeruzsálemi templom makettje mellett feküdnie megkötözve a földön. Ezékiel jelképes szemléltető jelenetei sokak számára sokkolónak tűntek.

            Ezékiel életének egy rövid szakaszában, amikor az általa megjövendölt események valóra váltak, átmeneti népszerűségre tett szert, híres emberré vált a népe körében.

            Ez azonban kétes népszerűség volt, mivel az emberek csak kíváncsiságból vagy divatból hallgatták a prófétát, de nem voltak hajlandóak engedelmeskedni Isten üzenetének: „Emberfia! Rólad beszélget néped a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek maguk közt: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az ÚRtól! Azután eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Ismételgetik, mint a pajzán dalokat, de az eszük nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik – mert beteljesedik! –, akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ez 33:30-33).

            Nagyobbrészt azonban megvetettséget és lenézettséget tapasztal Ezékiel a nép részéről. A nép bűnei miatti ítélethirdetés dacot és haragot váltott ki hallgatósága körében. Ezért sokszor volt szüksége Isten bátorítására, hogy prófétai szolgálatát tovább végezhesse: „Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!” (Ez 2:6).

3.      A reménység prófétája

            Végül megadatott Ezékiel számára, hogy jó hírt is közölhetett népével: a helyreállítás ígéretét. Míg Ezékiel könyvének első 32 fejezetének alaphangját Isten haragjának és ítéletének hirdetése határozta meg, a 33. fejezetnél fordulópont következik be. Miután Ezékiel híreket kapott Jeruzsálem bukásáról, és mindenki számára világossá vált, hogy a kilátásba helyezett büntetés bekövetkezett, ettől a pillanattól kezdve a próféta üzenetét a szebb jövőről szőtt boldog reménység hatja át. Isten most épp olyan élénk színekkel ecseteli a reményteljes jövőt, mint ahogy korábban a büntetést vetítette előre. Ezékiel leírja, milyen lesz Izrael országa, amikor a fogság idejének letelte után hazatérnek és Isten újra minden áldását kiárasztja rájuk: „Így szól az én Uram, az ÚR: Amikor megtisztítlak benneteket minden bűnötöktől, benépesítem a városokat, és újjáépülnek a romok. Művelni fogják a pusztává lett földet, azután, hogy pusztán hevert az arra járók szeme láttára. Akkor majd ezt mondják: Ez a pusztává lett föld itt most olyan, mint az Éden kertje; a rommá lett, elpusztult, a falaitól megfosztott városokat pedig megerősítették, és újból laknak bennük!” (Ez 36:33-35).

            Egy különös látomásban pedig Isten egy kiszáradt csontokkal teli völgyet mutat Ezékiel prófétának, ahol Isten Lelkének kiáradása által egyszer csak egymáshoz illeszkednek a csontok, talpra állnak és megelevenednek a holtak. A száraz csontok megelevenedéséről szóló látomás annyira kifejező, hogy azóta is számos művészt és igehirdetőt ihletett meg.

            Ezékiel egy rendkívüli csatáról is jövendölt, amelyben Isten népe hatalmas győzelmet arat majd a gonosz hatalmát jelképező két birodalom, Góg és Magóg gonosz erői felett.  Ennek a végső nagy csatának a képe a Jelenések könyvében tűnik fel újra.

            Egy utolsó látomásban pedig Isten megmutatja Ezékielnek a helyreállított Izraelt, amelynek határai messze benyúlnak az ellenséges területre, és amelynek temploma új dicsőségben pompázik majd. Isten pedig hazatér, hogy együtt lakozzon népével. Az új templomról szóló látomásnak óriási jelentősége volt a zsidó nép számára. Izrael számára a templom volt Isten szeretetének és jelenlétének a jele. Azzal, hogy Isten a templomban vett lakozást, mindenkor elérhetővé tette magát népe számára. Amikor azonban elhagyta a templomot és engedte, hogy a babiloniak lerombolják, egyértelműen Izrael tudtára adta, hogy eljátszották minden jogukat a gondviselésére. Ezékiel látomása az újjáépített templomról, amelyet betölt Isten dicsősége az új reménység ígéretét hordozta. Ámen.