Abnér – mindig rossz oldalon

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 33.

Abnér – mindig rossz oldalon

Olvasmány: 2Sám 3:1-39

„Így temették el Abnért Hebrónban. A király hangosan sírt Abnér sírjánál, és sírt az egész hadinép is. A király ezzel az énekkel siratta el Abnért: Milyen gyalázatos halál jutott Abnérnak! Nem volt megkötve kezed, lábad nem volt bilincsbe verve: úgy estél el, mint akit álnok emberek ejtettek el. A király ezt mondta szolgáinak: Tudjátok meg, hogy ma nagy fejedelem esett el Izráelben!” (2Sám 3:32-33,38).

 

A háború mindig borzalmas és kegyetlen, tele erőszakkal és igazságtalansággal. Azok a katonák, akik a háborúban harcoltak, akarva vagy akaratlanul, de maguk is részesei lettek ezeknek a szörnyűségeknek. Még a híres hadvezérek és ünnepelt hősök sem voltak mentesek a vérrontástól és kegyetlenkedéstől. Bármilyen jó ügyet vagy nemes eszmét képviseltek is ezek az emberek, a háború elkerülhetetlenül mindig magával hozta az erőszakot. A ma előttünk levő bibliai személy, Abnér is egy ilyen harcos katona volt. Azzal szerzett magának hírnevet és elismerést, hogy hatalmas seregeket volt képes irányítani és sok győzelmet aratott. Kiváló katona, nagyszerű hadvezér volt, azonban az élete nagy részében mindig a rossz oldalon állt. Abnér Saul király hadvezére volt és hűségesen kitartott mellette akkor is, amikor Saul csillaga már leáldozott, engedetlensége miatt az Úr elvetette Sault és egyre gonoszabbá vált. Ugyanakkor Abnér volt az is, aki Dávidot Góliát legyőzése után Saul király elé vezette és bemutatta neki.

Így került Dávid aztán Saul király udvarába, ahol az első időkben Abnér parancsnoksága alatt szolgált. Abnér tehát ismerte és eleinte támogatta is Dávidot. Amikor azonban Saul király irigykedni kezdett Dávidra, Abnér a király parancsát követve üldözni kezdte Dávidot. Abban az időszakban, amikor Dávid és a hozzá csatlakozott törvényen kívüliek a hegyekben rejtőztek, Abnér vezette az ellenük folyó üldözőhadjáratokat. Bár Abnér éveken át mindig Dávid nyomában volt, sohasem sikerült elkapnia. Azt azonban láthatjuk, hogy a két ellenfél becsülte egymást, Abnér és Dávid az évek során kivívta egymás kölcsönös tiszteletét. Ennek ellenére Saul halála után Abnér nem állt Dávid mellé, hanem hű maradat Saul házához és Saul egyik fiát kívánta királlyá tenni. Abnér ezzel a tettével megakadályozta, hogy a törzsek Dávid vezetése alatt egyesüljenek és egy hosszantartó polgárháborút robbantott ki az országban. Abnér és Dávid seregei sokáig harcoltak egymással, végül mégsem csatában esett el, hanem árulás következtében. Amikor Saul fia, Isbóset egy alkalommal megsértette Abnért, az úgy döntött, hogy békét köt Dáviddal és végre az ő oldalára áll: „Elveszem a királyságot Saul házától, és felállítom Dávid trónját Izráelben és Júdában Dántól Beérsebáig.” (2Sám 3:10). Sikerült is tárgyalóasztalhoz ülnie Dáviddal megegyezni. Dávid egyik hadvezére, Jóáb azonban, akinek a testvérét korábban Abnér ölte meg, a megegyezés ellenére, Dávid tudta nélkül csapdába csalta és bosszúból megölte őt. Dávid elítélte  a merényletet, maga is meggyászolta Abnér halálát, és állami temetésben részesítette egykori ellenfelét, akit „nagy fejedelemnek” nevezett.

 

 

1.      Abnér, a királyi rokon

 Abnérról azt is megtudjuk, hogy nemcsak a hadseregparancsnoka volt Saulnak, de a közeli rokona is, a nagybátyja. Saul halála után ő lett az „erős ember”, ő ragadta magához a hatalmat. Azt is elmondja róla a szentíró, hogy Abnér nagyon jól tudta, hogy Isten Dávidot jelölte ki Saul utódjául. Maga Saul volt az, aki azon az éjszakán, amikor Dávid elvitte a lándzsáját és vizes korsóját a szekértáborból, a tudtára adta, hogy Dávid lesz a király. Hisz Abnér is ott volt és a saját fülével hallotta mindazt, amit Saul ott Dávidnak mondott:  „Akkor ezt mondta Saul Dávidnak: Légy áldott, Dávid fiam! Bármibe fogsz, véghez fogod vinni.” (1Sám 26:25) Maga Abnér is elismerte, hogy tudott arról, hogy Dávid az Isten által kiválasztott utód, de nem akart meghajolni Isten akarata előtt.

Később azonban fordult a helyzet. Amikor Abnér összeveszett az általa királlyá tett Isbósettel, akkor haragjában így beszélt vele: „Hát a júdai kutyák feje vagyok én? Én hűségesen bánok apádnak, Saulnak a háza népével, rokonságával és híveivel, téged sem engedtelek Dávid kezébe jutni, te meg számon kéred bűnömet ezzel az asszonnyal? Úgy segítse meg az Isten Abnért most és ezután is, hogy én is aszerint cselekszem, amit esküvel megígért Dávidnak az ÚR.” (2Sám 3:8-9).

Látjuk tehát, hogy Abnér bár jól tudta mi az Isten akarata, mégsem engedelmeskedett annak. Királyi rokonként sokkal büszkébb és gőgösebb volt annál, hogy elismerje Dávid királyságát. Ő csak a saját és a családja dicsőségét tartotta szem előtt. Saul halála után nem reménykedett abban, hogy esetleg megnyerheti az új király, Dávid bizalmát, és továbbra is fővezér maradhat. Így aztán az Úr akaratával makacsul szembeszállva a maga hatalmát és pozícióját őrizte meg inkább, és Saul fiát, Isbósetet tette királlyá. Jónátánnak, a jog szerinti trónörökösnek volt ugyan egy ötéves kisfia, Mefibóset, de Abnér mégis úgy gondolta, hogy az elhunyt király még életben levő másik fia az, aki a trónutódlásban számításba jöhet. Abnér királyi rokonként nagyhatalmú ember volt, azt gondolta, hogy ő bármit megtehet, de éppen ez az elbizakodottsága okozta aztán a vesztét.

2.      Abnér, a királycsináló

Abnér számító ember volt. Isbósetet magával vitte a Jordánon túli Gileádba, és Mahanaimban tette aztán királlyá a negyvenéves Isbósetet. Gileád, egyébként a Jordánon túli ország nagy részének gyűjtőneve volt. Ide tartozott Áser törzse, Jezréel, Zebulon, a fél Manassé és Issakár törzsének területe, és természetesen Benjámin törzse, melyből Saul, Isbóset és maga Abnér is származott. Dáviddal összehasonlítva, aki ekkor csak Júda törzse fölött uralkodott, Isbóset a nép nagyobb részét tudhatta maga mögött. Semmit sem hallunk Gád, Rúben, Dán és Naftáli törzséről, valószínűleg azért, mert ezek a törzsek ekkor már beolvadtak a többi északi törzsbe, s összefoglaló nevűk egyszerűen „egész Izráel” volt. Simeon törzséről, amely Júdától délre lakott, tudjuk még, hogy ebben az időben már beolvadt Júda törzsébe, így Dávid valójában Júda neve alatt két törzs felett uralkodott, a többi tíz pedig Izrael néven, Isbóset uralma alatt állt. A filiszteusok azonban a Saulon aratott győzelmük után Isbóset területeinek egy részét is birtokukba vették. Azt olvassuk ugyanis, hogy a filiszteusok azokba a városokba települtek, ahonnan az izráeliek elmenekültek. Így Isbóset hatalma valójában nem terjedt ki a teljes északi országrészre. Az Abnér támogatásával hatalomra kerülő Isbóset mindössze két évig uralkodott békében, majd a két országrész között kitört a polgárháború.

A hadjáratokat nem a király, hanem Abnér irányította. Abnér katonáival Mahanaimból Gibeónba vonult, Benjámin területére. Erre a kihívásra Dávid is odaküldte fővezérét, Jóábot. Abnér és Jóáb a Gibeón déli részén levő tónál találkozott egymással. Ekkor Abnér azt ajánlotta, hogy mindkét seregből néhány ifjú küzdjön meg egymással, vagyis rendezzenek „harci játékot”, s a párviadal döntsön a két sereg között. Jóáb nem akart meghátrálni, ezért elfogadta a tervet. Elhatározták, hogy Isbóset seregéből tizenkét ifjú, és Dávid seregéből is tizenkettő áll ki. A harci játékok nyilván szokásban voltak abban az időben. Gondoljunk Góliátra, aki kihívott valakit Saul seregéből. Ilyenkor a küzdők az egész sereg helyett álltak ki, s ha az egyik felet legyőzték, annak népe a másik szolgája lett.

Abnér itt bölcsen járt el, amikor ellenezte, hogy mindkét sereg harcba bocsátkozzék, hiszen mindnyájan ugyanahhoz a néphez tartoztak. A kijelölt harcosok kivont karddal rohantak egymás felé, mindegyik meg­ragadta támadója fejét, és kardjukat ellenfelük oldalába döfték. Mind a huszonnégyen összeestek ugyanabban a pillanatban. Mivel a párviadal nem hozott megoldást, így Abnér terve nem vált be. A csata tovább folytatódott. De Abnér és emberei nem tudták magukat tartani állásaikban, és futásnak eredtek, Dávid serege pedig üldözőbe vette őket.  Dávid hadvezérének, Jóábnak testvére, Aszáél is az üldözők között volt. Aszáél, aki nagyon gyors futó volt, makacsul üldözte Abnért. Az idősebb, de tapasztaltabb Abnér hátranézett, és látta, hogy Aszáél hamarosan utoléri, ezért figyelmezette őt: „Térj el jobbra vagy balra, fogj meg egyet a legények közül, és annak vedd el a fegyverét!” (2Sám 2:21). De Aszáél nem hallgatott a tanácsra, pedig Abnér kész lett volna a saját katonáját feláldozni. Amikor Aszáél nem maradt le tőle, Abnér végül megállt, és lándzsájával hasba szúrta.

Abnér közben tovább rohant, de amikor feljött a Nap, látta, hogy Jóáb és emberei utolérték és sarokba szorították őt, ezért latba vetette a diplomáciát: „Hát szüntelenül vágnia kell a kardnak?” – kiáltotta Jóábnak. – „Nem tudod, hogy keserves vége lesz ennek? Mikor mondod már a hadinépnek, hogy térjen vissza testvérei üldözéséből?” (2Sám 2:26). Jóáb akkor kürtjébe fújt, jelezve, hogy vége a harcnak. Abnér most megmenekült és visszament embereivel Mahanaimba. Ezek után még öt évig folytonos csatározás dúlt Saul és Dávid háza között, miközben Dávid háza egyre erősebb lett, Saul háza pedig egyre gyengébb.

3.      Abnér pálfordulása

A dolog úgy kezdődött, hogy egyszer csak kirobbant a botrány, hogy Abnérnek viszonya van Ricpával, Saul egykori feleségével. Ebből pedig a nép arra következtethetett, hogy Abnér is igényt tart a trónra. Ezért aztán Isbóset heves szemrehányást tett neki. Abnér azonban úgy vélte, hogy a királynak inkább hálásnak kellene lennie, amiért ő hatalomra segítette, ahelyett hogy szemrehányást tesz neki.

Abnér megsértődött és nekitámadt Isbósetnek: „Hát a júdai kutyák feje vagyok én? Amikor én hűségesen bánok apádnak, Saulnak a háza népével, rokonságával és híveivel, téged sem engedtelek Dávid kezére jutni?” Megesküdött, hogy a királyságot Dávidnak adja, Dántól egészen a déli Beérsebáig.” (2Sám 3:8-9). Isbóset végül nem tett semmit, mert félt szembeszállni Abnérral, ami jellemző erre a gyenge királyra.

Abnér titokban tanácskozott Izráel és Júda vezetőivel és ezt mondta nekik: „Már azelőtt is akartátok, hogy Dávid legyen a királyotok. Most azért cselekedjetek! Hiszen az Úr mondta Dávidnak: Szolgámnak, Dávidnak a kezével szabadítom meg népemet, Izráelt, a filiszteusoknak és minden ellenségüknek a hatalmából.” (2Sám 3:18).

Abnér ezek után követeket küldött Dávidhoz Hebrónba a következő üzenettel: „Kié az ország? Köss velem szövetséget, én is veled leszek, és hozzád fordítom egész Izráelt.” (2Sám 3.12). Dávid először próbára tette Abnért: „Jó, én szövetséget kötök veled. De egy dolgot kérek tőled: nem jelenhetsz meg előttem, ha el nem hozod Míkalt, Saul leányát, amikor eljössz.” (2sám 3:13). Abnér pedig erőszakkal elhozta Mikalt az új férjétől, Paltiéltől, aki nagyon szerette a feleségét és sírva követte egészen Júda határáig, ahonnan aztán Abnér hazaküldet őt. Mikor Abnér Míkallal és húsz emberével megérkezett Hebrónba, hűsége bizonyítékául először Míkalt adta vissza Dávidnak. Dávid tisztelettel bánt Abnérral, lakomát készített neki és húsz emberének. Abnér beszámolt Dávidnak az Izráel és Benjámin vezetőivel folytatott meg­beszéléséről. Ezt mondta Dávidnak: „Elmegyek, hogy idegyűjtsem egész Izráelt az én uram, királyom elé. Kössenek veled szövetséget.” (2Sám 3:21).

Dávid beleegyezett, és elbocsátotta Abnért. Amikor Abnér éppen csak, hogy elment Hebrónból, Jóáb, Dávid fővezére megérkezett egy portyázásról. Amikor meghallotta, hogy mi is történt, Jóáb irigy lett, mert attól félt, hogy Abnér az egyesülés után még fővezér lesz és kiszorítja őt a hatalomból. Azon kívül az öccse, Aszáél megölése miatti bosszú is hajtotta.

Jóáb ezért gyorsan otthagyta Dávidot, és a király tudta nélkül követeket küldött Abnér után, hogy jöjjön vissza. Amikor Abnér visszatért, Jóáb félrevonta őt a kapu belsejében, mintha titokban akarna vele beszélni, majd orvul hasba szúrta és megölte őt. Jóáb így állt bosszút az öccséért. Csakhogy Abnér nem volt gyilkos, hiszen ő harc közben, önvédelemből szúrta le Aszáélt. Jóáb viszont előre megfontolt szándékkal bosszúból gyilkolt. Amikor Dávid ezt meghallotta, így szólt: „Örökre ártatlan vagyok országommal együtt az Úr előtt Abnér, Nér fia vérének kiontásában.” (2Sám 3:28-29). Dá­vid megátkozta Jóábot és utódait és megparancsolta embereinek, hogy öltsenek gyászruhát. Abnér temetésén Dávid sírt és egy gyászéneket is költött: „Milyen gyalázatos halál jutott Abnérnak! Nem volt megkötve kezed, lábad nem volt bilincsbe verve: úgy estél el, mint akit álnokok ejtettek el.” (2Sám 3:33). Az izráeliek Dávidnak ebből a magatartásából megértették, hogy nem az ő parancsa volt Abnér megölése. Dávid még azt is mondta embereinek: „Tudjátok meg, hogy ma nagy fejedelem esett el Izráelben!” (2Sám 3:38).

Abnér példája figyelmeztet minket. Jóakaratú becsületes ember volt, bátor harcos, de sajnos mindig rossz oldalon állt. A nagy hibája abban volt, hogy a fontos döntésekben nem kérdezte meg Istent. Amikor Saul volt a király, Abnér hűséges volt hozzá mindvégig. Kitartott mellette akkor is, amikor pedig Isten már nyilvánvalóvá tette, hogy elvetette Sault és helyette Dávidot választotta ki. Abnér mégis végig Dávid nyomában volt, folyton üldözte őt. Saul halála után lett volna lehetősége Abnérnak változatni a dolgokon, de ne tette. Ezt mondja róla a szentíró: „Abnér erősen kitartott Saul háza mellett.” (2Sám 3:6). Míg Dávidról azt olvassuk, hogy megkérdezte az Urat: „Elmenjek-e Júda egyik városába?  (2Sám 2:1). És csak Isten beleegyezésével ment oda, hogy Júda népe királlyá tegye.

Abnérról viszont nem olvassuk ugyanezt. Ő nem kérdezte az Urat, hanem maga döntött: „Közben Abnér, Nér fia, Saul hadseregparancsnoka magához vette Ísbósetet, Saul fiát, átvitte Mahanajimba, és egész Izráelnek a királyává tette őt.” (2Sám 2:8). Meg kell értenünk, hogy hiába látszik valami jónak és magától értetődőnek, csak akkor lesz valóban jó a számunkra, ha egyezik Isten akaratával, ha ő jár előttünk és mi neki engedelmeskedünk. Végül Abnér kész volt rá, hogy változtasson a dolgokon és mégiscsak Dávid mellé álljon. De ekkor sem azért döntött így, mert ez volt az Isten akarata, hanem csupán személyes bosszúból, mivel Isbóset súlyosan megsértette őt. Abnér ugyan most végre a jó ügy mellé állt, de nem az Istennek való engedelmességből, hanem csak dacból. Emberileg nézve mindent jól eltervezett és véghez is vitt azért, hogy véget érjen a testvérháború és végre béke legyen az országban, ő maga azonban ezt már nem érhette meg, mert merénylet áldozata lett. Életének nagy tragédiája, hogy mindig rossz oldalon állt, s amikor végül változtatni akart, akkor sem őszintén tette, hanem érdekből. Ámen.

 

Dávid – juhpásztorból király

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 32.

Dávid – juhpásztorból király

Olvasmány: 2Sám 7:1-29

„Most azért ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja a Seregek URa: Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek. Veled voltam mindenütt, amerre csak jártál, kiirtottam előled minden ellenségedet. Olyan nagy nevet szereztem neked, amilyen neve csak a legnagyobbaknak van a földön. (2Sám 7:8-9).

 

            A Bibliában sok olyan híres emberrel találkozunk, akik az egész emberiség történetére hatással voltak. De Dávid személye kiemelkedik valamennyi közül. Élettörténete rendkívül fordulatos. Sokoldalú ember volt: juhpásztor, zenész, költő, harcos, ünnepelt hős, üldözött közellenség, egyszer elmebetegséget színlel máskor ünnepi táncot lejt. Látjuk könnyáztatta arccal, amikor a legjobb barátjának a haláláról értesül, majd a palotája tetején sétálva, amikor kéjsóvár tekintettel bámulja a fürdőző Betsabét. Később a bűnei miatt bánkódik, amikor Nátán próféta nyíltan rámutat vétkére és lelepleződik, hogy házasságtörő és gyilkos. Látjuk őt lehajtott fejjel kitámolyogni Jeruzsálemből, amikor az ellene fellázadt fia üldözi. Dávid a válságos helyzetek tucatját élte át. Hol fönt, hol lent. De valahogy mindig sikerült talpra állnia. Az Isten iránti őszinte bizalma, hűsége és ragaszkodása sohasem rendült meg. A Biblia nem próbálja hibátlannak bemutatni Dávidot, nem retusálja azokat a foltokat, amelyek ott vannak az életén. Nem sugallja azt, hogy ő lett volna a jellem és a becsület tökéletes mintaképe.

            Dávidot is emberként mutatja be nekünk a szentíró. Neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Személyét az teszi rokonszenvessé, hogy kész volt a hibáiból tanulni, képes volt a bűneivel Istenhez fordulni és tőle kérni a kegyelmet és a megbocsátást. Nem a maga érdemeiben bízott, nem a maga erejére támaszkodott, rábízta magát Isten kegyelemére és az Ő szeretetében bízott.

Sámuel első könyve elsősorban Dávid fiatalkorát és a hosszú száműzetés időszakát beszéli el. A Sámuel második könyve viszont már Dávidra, a királyra összpontosít, aki egyesíti, vezeti és lelkesíti népét. Az ország leromlott állapotban volt, amikor Dávid átvette az irányítást. A déli országrész lakói Saul halála után elismerték Dávidot királyuknak. De az északi országrészben polgárháború tört ki. Egy nagyhatalmú tábornok lázadást indított Dávid ellen és Saul egyik fiát akarta a trónra jutatni. A hatalmi harc következik tele volt intrikákkal, gyilkosságokkal és árulásokkal. Dávidnak végül sikerült leszámolnia minden ellenfelével. Bölcsen arra törekedett, hogy megbékéltesse egymással a szembenállókat. Igazságosan megbüntette azokat, akik ok nélkül erőszakoskodtak vagy gyilkoltak, de tisztelettel bánt ellenfeleivel. Dávid elfoglalta Jeruzsálemet és az ország politikai és vallási központjává tette. A belső egység megteremtése után a külső veszéllyel is leszámolt, sikerült legyőznie a retteget filiszteusokat. A békének és biztonságnak köszönhetően hamarosan felvirágzott a kereskedelem, így az ország gyors fejlődésnek indult. Dávid fia Salamon jórészt ennek köszönhette legendás gazdagságát. Dávid kétségtelenül az ország legnépszerűbb és leghíresebb királya volt.

1.      Dávid a kiválasztott

Amikor először találkozunk Dávid nevével a Bibliában, akkor egy kis pásztorfiúként ismerjük meg, aki „éppen a juhokat őrzi” (1Sám 16:11/b). Ez a történet beszámol arról, hogy Izrael első királya, Saul kudarcot vallott. Bár Saul hatalmas ígéreteket kapott Istentől, de mivel nem engedelmeskedett neki, nem követte Isten vezetését, ezért csillaga leáldozik, az Úr elveti őt és keresni kezdi utódját. A történet bevezetéséből azt is megtudjuk, hogy Isten Sámuel prófétának, aki korábban Sault is királlyá kente, most ezt a kijelentést teszi:  „Meddig bánkódsz még Saul miatt? Hiszen elvetettem őt, és nem marad Izráel királya!” (1Sám 16:1/a). Majd hamarosan ezzel a feladattal bízza meg Sámuelt: „Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert az ő fiai közül választottam magamnak királyt!” (1Sám 16:1/b).

Isten tehát az engedetlen Saul helyett talált megának mást, olyat, aki valóban a „szíve szerint” való királya lesz népének. Isten világosan ki is jelentette ezt Saul számára: „Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:14).

De ki lesz az az ember, az a kiválasztott, aki valóban az „Isten szíve szerint való” királya lesz Izraelnek? Amikor az első királyt, Sault királlyá választották, róla ezt mondta a szentíró: „Egy fejjel kimagaslott az egész nép közül.” (1Sám 10:23/a). Majd Sámuel is a termetes növésére, daliás alakjára utalva így mutatta be őt a nép előtt:  „Látjátok, hogy kit választott az ÚR! Hiszen nincs hozzá hasonló az egész nép között!” (1Sám 10:23/b.) Ezt a választást pedig az egész nép nagy megelégedettséggel nyugtázta: „Ekkor ujjongásban tört ki az egész nép, és ezt kiabálták: Éljen a király!” (1Sám 23/c).

Most újra királyválasztásra kerül sor. Egyelőre még csak titokban történik meg az új király kiválasztása, de mégis döntő fontosságú kérdés, hogy az első választás nyilvánvaló kudarca után, végre az alkalmas ember kerüljön a trónra.

Isten Betlehembe küldte Sámuel prófétát, még pedig egy Isai nevű férfi házához. Azt is megtudjuk, hogy ennek az Isainak hét fia volt. De a hét fiú közül vajon melyik az Isten által kiszemelt utód? Az apa természetesen a legidősebb fiát mutatja be elsőként a prófétának, aki azt azonnal szimpatikusnak találja, de Isten figyelmezeti őt: „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7). Így aztán az elsőszülött után sorba jönnek a többiek is, de a próféta válasza mindig ugyanaz: „Őt sem választotta az ÚR.” (1Sám 16:8/b). Csak a legkisebb marad végül, akit akkor még nem vettek férfiszámba, ezért nem is hívták meg az ünnepi lakomára, hanem kint a legelőn vigyázott a nyájra. Senki, még saját apja sem látja a legkisebb fiában, Dávidban, a kis pásztorgyerekben a királyt. Isten azonban egészen másféle mércével mér, mint az emberek. Bár Dávid szinte mindenben különbözik az elődjétől, Saultól, és a saját családjában, a testvérei között sem számít sokat, mégis ő az Isten által kiszemelt utód. Az utolsóról, a legkisebbről, az emberek által lenézett és megvetettről mondja Isten azt Sámuel prófétának, hogy „Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az!” (1Sám 16:12/b). A szerény kezdetek és a később nyilvánvalóvá váló egyéb hiányosságai és hibái ellenére így lesz Dávid a kiválasztott és Izrael történetének legnagyobb királya.

Mi tesz valakit alkalmassá arra, hogy király legyen? Amikor Dávid megjelenik Sámuel próféta előtt, ezt a leírást adja róla a szentíró: „Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt.” (1Sám 16:12/b). Ez az, amit az emberi szem lát. Isten számára azonban nem a külső számít. Dávid azért lett Isten kiválasztottja, mert megnyitotta a szívét Isten előtt, engedte, hogy Isten munkálkodjon benne. Dávid egész élete arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljes szívéből szerette Istent, ragaszkodott hozzá, emberi gyarlóságai, bukásai után is mindig az Isten kegyelmét kereste. A történet itt ezzel a mondattal zárul: „Akkor az ÚR lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt.” (1Sám 16:13/b).

2.      Dávid az óriásölő

Talán az egyik legismertebb bibliai történet Dávid és Góliát története. Dávid fiatalkorának ez az izgalmas és a szemtanú beszámolójának részletességével leírt eseménye reményt kínál mindazoknak, akik elnyomott és kiszolgáltatott helyzetben élnek. Saul királynak a Dáviddal szembeni dühödt haragja, irigysége minden bizonnyal itt kezdődik, és Dávidnak ehhez a hőstettéhez vezethető vissza. A történet bevezetéséből megtudjuk, hogy Saul bár egy hatalmas sereg vezére, mégis a sátrában ül és megrettenve hallgatja az filiszteus óriás, Góliát szitkozódását. Ez a félelem az egész izraeli hadsereget demoralizálta. A két és fél méter magas óriásnak már a megjelenése félelemmel töltött el mindenkit: „Amikor az izráeli férfiak meglátták azt az embert, mindnyájan elfutottak előle, mert nagyon féltek.” (1Sám 17:24). Hiába hívja Góliát párbajra Saul katonáit, senki sem akad a seregben, aki ki merne állni ellene. Így érkezik meg Dávid a csatatérre, ahová az apja által küldött élelmet vitte a testvéreinek. Dávid hallva Góliát szavait, amelyekkel Izraelt és annak Istenét káromolta, azonnal jelentkezik a párviadalra. A rettegő király hajlandó rá, hogy egy gyermeket küldjön az óriás ellen, ráadatja saját páncélját is, de kiderül, hogy az túl nagy rá és képtelen benne mozogni, ezért leveti és csak a parittyáját és a pásztorbotját viszi magával.

Két szembenálló hadsereg egy-egy képviselőjének a bajvívása az ókorban általánosan elfogadott módja volt a vitás kérdések rendezésének. Mindkét sereg legkiválóbb harcosa küzdött meg egymással és a kettőjük párharca döntötte el a csata sorsát. A pogányok ennek a párviadalnak gyakran mágikus jelentést is tulajdonítottak, babonás hitük szerint a párharc eredménye az istenek döntését is tükrözte, a vesztes fél ezért meg kellett, hogy hódoljon nemcsak a győztes fél, de annak az istene előtt is.

Dávid nemcsak népe becsülete miatt áll ki, hanem az Úr miatt. Ezt mondja Góliátnak: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál.” (1Sám 17:45).

Pásztorfiúként Dávid sok magányos órát töltött a legelőn a nyáj mellett, ahol tökélyre fejlesztette a parittyával való harc technikáját. Szüksége is volt rá, mert a pusztában a vadállatokkal és a rablókkal szemben is meg kellett védenie a nyájat. Az érte aggódó királynak így beszél Dávid: „Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egyet a nyájból, utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából.” (1Sám 17:34-35). Most mégsem a saját ügyességében bízik Dávid, hanem abban az Istenben, akit Góliát lebecsült és gyalázott, de akiről Dávid hiszi, hogy erősebb, mint a filiszteusok istene. Míg Góliát a saját erejében és fegyvereiben bízik, addig Dávid erőssége az Istenbe vetett bizalmában van. Saul király tragédiája pontosan ebben volt, hogy képtelen volt teljes szívvel hinni Istenben és rábíznia magát.

Dávid hasonlóan Józsuéhoz vagy Gedeonhoz, teljesen Istenre bízva magát indul a harcba. Amikor pedig az izraeli sereg azt látja, hogy megtörténik a lehetetlen, a nagy és erős Góliát elesik és Dávid győz, egyszerre megfordul a helyzet, felbátorodnak és harcba indulnak, a filiszteusok pedig megfutamodnak.

Így került Dávid ismét a királyi udvarba, most már nemcsak zenészként, hanem mint a király fegyverhordozója.

Dávid katonai pályafutása ezek után gyorsan emelkedni kezdett. Ezt mondja róla  a szentíró: „És ha Dávid harcba indult, sikerrel járt mindenütt, bárhová küldte Saul. Ezért a harcosok élére állította őt Saul. Tetszett ez az egész népnek, még Saul udvari embereinek is.” (1Sám 18:5).

Nem sokkal később pedig már az utcákon ünneplő nép így köszöntötte a csatatérről hazatérő Dávidot: „Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert!” (1Sám 18:7/b). Ekkor két dolog történik. Egyrészt Saul irigykedni kezd Dávidra, akiben riválist lát: „Ettől fogva állandóan rossz szemmel nézett Saul Dávidra.” (1Sám 18:9). Másrészt viszont a nép kezdi felismerni Dávidban a jövendő királyt: „De egész Izráel és Júda szerette Dávidot, mert ő vezette csatába és vissza a hadinépet.” (1Sám 18:16).

 

3.      Dávid a szenvedélyes király

Dávid szenvedélyes természetű ember. Egyrészről az Isten iránti hűségében, szeretetében és ragaszkodásában mutatkozott meg ez a szenvedély. Az Újszövetség így említi őt: „Dávidot emelte királyukká, akiről bizonyságot is tett, és ezt mondta: Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat.” (ApCsel 13:22). Dávid teljes szívével szerette és szolgálta az Urat és ezt nem szégyellte őszintén és szenvedélyesen ki is mutatni. A Biblia bemutatja nekünk azt a jelenetet, amikor Dávid Jeruzsálembe hozatja a szövetség ládáját, ő maga pedig a láda előtt táncolva dicséri Istent. A szövetség ládájának az új fővárosba hozatalával jelképesen azt fejezte ki Dávid, hogy Izrael igazi uralkodója, nem ő, hanem maga Isten. Azzal pedig, hogy királyi méltósága ellenére nem szégyellte tánccal és énekkel dicsérni Isten nevét, még inkább kifejezte Isten iránti szenvedélyes szeretetét. Dávid felesége viszont, aki egyébként Saul király lánya volt, megbotránkozva nézte, amint a férje, a felséges király féktelen örömében az utcán táncolt. Míkal ezt a szemére is vetette Dávidnak: „Milyen dicső volt ma Izráel királya! Úgy mutogatta magát az udvari emberek szolgálóleányai előtt, ahogyan csak féleszű ember szokta magát mutogatni.” (2Sám 6:20/b). Dávid azonban így igazítja helyre a feleségét:  „Az ÚR színe előtt jártam szent táncot, aki engem választott apád helyett és egész háza népe helyett, és engem rendelt az ÚR népének, Izráelnek a fejedelmévé.” (2Sám 6:21). Amikor azonban Dávid nem figyelt az Úrra, akkor szenvedélyes természete könnyen elragadta és a bűn útjára vitte. Saul előli való bujdosása idején, amikor egy Nábál nevű férfi megsértette Dávodot, ő olyan haragra gerjedt, hogy négyszáz emberével indult el kiirtani annak egész családját. Dávidot a vérbosszútól csak egy bölcs asszony, Abigail szelíd szava tartotta vissza.

Egy másik alkalommal viszont éppen egy nő miatt került bajba Dávid. Ekkor ismét a szenvedélyes természete ragadta el Dávidot, amikor a palotája tetején sétálva meglátta a szomszédban fürdőző Betsabét. Dávid nem tudott ellenállni a kísértésnek s ezzel elindult egy lavina, melyben Dávid nemcsak házasságtörővé, de gyilkossá is vált. Majd Isten büntetéseként látnia kellett gyermeke halálát, sőt mindazt a háborúságot is, ami később a családjában ítéletként jelen volt. Dávid bűne Nátán próféta példázata által lelepleződött. De ebben a drámai jelenetben mutatkozott meg ismét Dávid nagysága. A király a bűnét leleplező prófétát ugyanis nem kivégeztette, hanem igazat adott neki: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12:13).  Ekkor Dávid ismét Istenhez fordult, az 51. zsoltárban olvashatjuk imádságát, amely a világ egyik legszebb bűnvalló imádsága: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”  (Zsolt 51.12). Ezért volt Dávid az Isten „szíve szerint való” király, mert ő valóban az Úrnak adta oda a szívét. Ámen.

 

Abigail – szépség és bölcsesség

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 31.

Abigail – szépség és bölcsesség

Olvasmány: 1Sám 25:1-43

„Akkor ezt mondta Dávid Abígailnak: Áldott az ÚR, Izráel Istene, hogy elém küldött most téged. Áldott a te okosságod, és áldott vagy te magad is, mert megakadályoztál ma a vérontásban és abban, hogy én magam álljak bosszút.  Bizony, az élő ÚRra, Izráel Istenére mondom, aki visszatartott attól, hogy rosszat tegyek veled: ha nem jössz elém sietve, akkor reggelre egyetlen férfi sem maradt volna Nábál házában! Azután átvette Dávid az asszonytól, amit hozott, és ezt mondta neki: Menj haza békességgel! Lásd, hallgattam a szavadra, és megbocsátottam.” (1Sám 25:32-34).

 

Abigail neve elsőre talán nem sokat mond nekünk. Nem játszik főszerepet Izrael történetében. Személye a kevésbé ismert bibliai szereplők közé tartozik. Mégis érdemes odafigyelnünk rá, mert a személyén és a példáján keresztül sok mindent tanulhatunk. Abigail nemcsak szép, de bölcs asszony is volt, akinek ösztönös érzéke volt a diplomáciához és a béketeremtéshez. A forrófejű és indulatos férfiak között kialakult konfliktust ügyesen megoldotta, elkerülve a nagyobb bajt, megmentve nemcsak magát, de családját és egész háza népét is. Majd férje korai halála után sikerült ismét férjhez mennie. Második férje pedig az a Dávid, akiből később Izrael királya lett.

Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen szép és okos nő, hogyan tudott hozzámenni egy olyan emberhez, mint Nábál, akit faragatlan tuskóként mutat be a bibliai történet.

Tudjuk persze, hogy akkoriban a házasságokat nem a leendő pár, hanem a szülők rendezték el. Nábál gazdag volt, ami nyilván nagyban befolyásolta Abigail szüleit. Hamarosan kiderült azonban, hogy a vagyon és a gazdagság még nem garancia a boldog házasságra, Nábál ugyanis durva, részeges és ostoba ember volt.

Abigail valószínűleg hamar kiismerte a férjét, de a rossz házasság csapdájából nem tudott szabadulni. De azt semmiképpen sem mondhatjuk róla, hogy beletörődött volna ebbe a helyzetbe és ne próbált volna meg mindent azért, hogy változtasson a dolgokon. Amikor a férje méltatlanul bánt Dáviddal és ezzel nagy bajt hozott nemcsak a maga fejére, hanem az egész családjára, Abigail határozottan közbelépett, hogy mentse a menthetőt. Bátor és bölcs fellépésével nemcsak magát, de ostoba férjét és egész háznépét is megmentette. Ráadásul Dávidot is megóvta attól, hogy önuralmát vesztve olyan véres bosszút álljon, amit később ő maga is megbánt volna. Amikor a fiatal és forrófejű Dávid dühbe gurulva véres bosszút kiáltott, Abigail bölcs és szelíd szavai lehiggasztották. A józan ellenérvekkel szembesülve Dávid kész volt visszakozni. Igazat adott az asszonynak, és lemondott a bosszúról. Abgailt meleg szavakkal köszöntötte Dávid és megdicsérte az asszony rendkívüli bölcsességét. Amikor pedig nem sokkal később meghalt Nábál, Dávid megkérte az özvegyen maradt asszony kezét. S bár Dávid ekkor még egy törvényen kívüli szökevénynek számított, Abigail megsejtette, hogy nagy jövő előtt áll, ezért igent mondott neki. Abigail istenfélelme és bölcsessége által a legnehezebb és legkilátástalanabb helyzetekből is sikerrel vágta ki magát, s biztosította a saját jövőjét.

 

1.      Abigail a békéltető

Abigail egyike az ószövetségi bölcs asszonyoknak. Egy olyan helyzetben, amikor a férfiaktól csak a hálátlanságra, a gúnyolódásra és a bosszúra tellett, ő volt az, aki megtalálta a békés megoldást.

Abigail egy Nábál nevű férfi felesége volt. Házastársak, de egészen különböző emberek voltak. Nábálról azt olvassuk, hogy gazdag volt, azonban durva és rossz természetű férfi.  Abigail viszont jó eszű és szép termetű asszony.

Az elbeszélésből megtudjuk, hogy amikor Nábál pásztorai a juhokat és a kecskéket a pusztában legeltették Dávid emberei a segítségükre voltak és védelmet biztosítottak a számukra a vadállatokkal vagy a rablókkal szemben.  A Saul elől bujdosó Dávidnak ekkor már egy több száz fegyveresből álló serege volt.

Mikor elkövetkezett a birkanyírás ideje, szokás volt meghívni és vendégül látni, nemcsak a barátokat, hanem mindazokat, akik valami jót tettek, segítségére voltak a gazdának. Nemcsak nagy lakomát rendezett ilyenkor a gazda, de illő volt ajándékot is adni a vendégeknek, a segítőknek. Nábál azonban bár korábban elfogadta Dávid segítségét, de később megfeledkezett erről. Pedig Dávid nem kért sokat. Hatszáz embere volt ekkor, de ő csak tíz vitézt küldött el a lakomára, és csak annyit kért Nábáltól, amennyit „tehetsége szerint” adni tud. Nem zsarol, nem védelmi pénzt követel, még csak nem is követelőzik.

Nábál ostobasága két dologban is megmutatkozik. Egyrészt abban, hogy hálátlan és önző, másfelől abban, hogy teljesen vakká vált. A vagyon elvette nem csak az eszét, de a látását is. Csak a ma számít neki és nem gondol a jövőre. Egyáltalán nem veszi észre, amit pedig ekkor már lehetett sejteni, hogy Dávid a jövendő embere, hogy Saul halála után Dávid lesz Izráel királya. A józanész azt diktálná, hogy a leendő királlyal érdemes jóban lenni. Nábál azonban gőgös ember volt, ezért így beszélt: „Ki az a Dávid, Isai fia? Manapság sok szolga elszökik az ő urától.” (1Sám 25:10). Egyszerűen nem akarta tudomásul venni a helyzetet, mereven, ostobán és oktalanul elutasította és megsértette Dávidot.

Sokan élnek mai is úgy, mint Nábál. Ma legyen jó dolgom, ma tudjak eleget enni, ma tudjak eleget inni. Nekem legyen jó, a többi ember pedig nem érdekel. Miután Abigail kiengesztelte Dávidot és visszatért, ott találta a férjét részegen. Nábál olyan nagy lakomát rendezett, mint egy király. Nem lehet pontosan tudni, hogy a birkanyírás mellett Nábál még mit ünnepelt, lehet, hogy talán a Dávidnak adott frappáns válaszát. De ekkor Nábál olyan részeg, hogy nem lehet vele beszélni. Nábál mulat, ünnepel, és nem vesz észre semmit abból, amit a szolgája Abigailnak mond: „Mert kész a veszedelem urunk és egész háza népe ellen. De ő olyan megátalkodott ember, hogy nem lehet beszélni vele.” (1Sám 25:17).

Aztán, amikor kijózanodik Nábál, mert mindig jön a nagy kijózanodás, megtudja, hogy milyen veszedelem várt rá, és azt is megtudja, hogy hajszálon múlt az élete, hogy mit tett a felesége, mennyi ajándékot adott Dávidnak. Ekkor agyvérzést kap, és hamarosan meghal. Olyan volt a halála, amilyen az élete. Durva és rossz természetű ember volt és az is maradt egészen a halála napjáig. Nábál hasonlít ahhoz a gazdaghoz, akiről Jézus beszélt, s nemes egyszerűséggel azt mondja, hogy bolond. Egyik csűrt építette a másikhoz, és közben ezt mondta: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!” (Lk 12:19). Nábál úgy, mint a példázatbeli bolond gazdag csupán ezzel a földi életével és a testi jóléttel törődött. De meghalt Nábál is a lakoma után, de mi lett a lelkével?

A történetből az is kiderül, hogy amikor a szolgák Nábállal már nem tudnak szót érteni, akkor Abigailhoz fordulnak. Amikor a családfővel már nem lehet beszélni, egyrészt mert hulla részeg, másrészt pedig, mert eleve durva és erőszakos ember, így lassan, a felesége, Abigail veszi át a helyét. Neki mondják el a közelgő bajt, és ő az, aki képes helyrehozni mindazt, amit a férfiak elrontottak. Így lett Abigail békességszerző. Egy bölcs asszony, szelíd szava megtöri az indulatot. Ő nem fokozta a bajt és a háborúságot, hanem lecsendesítette azt. Igaz rá az ige szava: „Türelemmel a fejedelmet is rá lehet beszélni, és a szelíd szó a csökönyösséget is megtöri.” (Péld 25:15).

2.      Abigail – a hűséges társ

Abigailról azt olvastuk, hogy jó eszű és szép termetű volt. Érdemes odafigyelni a bibliai sorrendre. Nem azzal kezdi, hogy szép volt. A férfiak számára a szépség rendkívül fontos. „Mindegy, hogy milyen csak szép legyen” – szokták mondani a férfiak a párválasztásra gondolva. De a Bibliában más a sorrend. Azt mondja a Biblia Abigailról, hogy jó eszű és szép termetű. A Példabeszédek könyve így tanít: „A ház és a vagyon apai örökség, de az ÚRtól van az okos feleség.” (Péld 19:14). Az Úrtól van az értelmes feleség, a hűséges társ, a bölcs asszony. De Abigail nemcsak jó eszű, de szép is volt.  Hűséges és bölcs társa, segítője volt a férjének. Annak ellenére is, hogy férje, aki rossz természetű és durva ember volt, s nyilván sokszor Abigaillal is így viselkedett, ő kitartott mellette. Amikor a makacs és ostoba férje miatt nagy baj érné a családot, akkor is védi a férjét attól, hogy a közelgő baj bekövetkezzék.

 Abigail kitartott emellett a durva és erőszakos ember mellett akkor is, amikor kiléphetett volna ebből a házasságból. Hiszen itt volt a kiváló alkalom. Titokban szövetkezhetett volna Dáviddal. Amikor találkozott Dáviddal, mondhatta volna neki, hogy már nem bírja tovább Nábál mellett és nyugodtan végezzen csak vele, őt pedig szabadítsa meg, esetleg utána vegye feleségül. Sok hasonló történetet ismerünk. Az elnyomott, bántalmazott és meglázott asszony szövetkezett egy másik férfival, pl. a férje ellenségével, s az végzett a férjjel. De Abigail nem ezt teszi. Ő nem fordul a férje ellen, nem szövetkezik a férje ellenségével. Abigail védi azt a szövetséget, azt a házastársi közösséget, amit egyszer Isten színe előtt megkötöttek. Ő egyszer férjhez ment Nábálhoz, Isten és az emberek előtt elkötelezte magát a férje iránti hűségre. Nem tudjuk, hogy Nábál mindig ilyen durva és erőszakos volt-e, vagy csak a végére változott meg, lett ilyenné, de Abigail kitartott mellette. Egyszerűen azért, mert Nábál a férje, ő pedig Nábál felesége. Sok minden megváltozott, a körülmények, a férje magatartása, de ő ne változott, hű maradt az adott szavához. Abigail a hűséges feleség példaképe.

Abigail komolyan vette, amit egyszer ott, Isten színe előtt mondott, hogy vele tűrök, vele szenvedek. Sem egészségben, sem betegségben hűtlenül el nem hagyom. Holtáig és holtomiglan hűséges segítőtársa leszek, vele tűrök, vele szenvedek. Pedig hányan meggondolják magukat ma is. Valamikor azt mondták: igen, de most más a helyzet, ezért nemet mondanak. Ha valaki, akkor Abigail aztán tényleg olyan helyzetben volt, hogy oka lett volna meggondolni magát, de nem tette. Kitartott a nehéz helyzetben is a férje mellett, és nem dobta el a házasságát, nem bontotta fel a szövetséget. Ő valóban a nagy bajban is hűséges segítőtársa volt a férjének. És valóban, soha nem volt Nábálnak nagyobb szüksége erre a jó eszű, értelmes és bölcs asszonyra, mint ebben a rettenetes helyzetben, amikor a férfiak gőgje és bosszúszomja majdnem végzetes bajt hozott mindenkire.

3.      Abigail – a prófétai lélek

Abigail abban is példát adott, ahogy Istenre tekintve megértette, hogy Izráelben már régen nem Saul a király, hanem Dávid. Ez a felismerés csak Isten vezetése által volt lehetséges. Úgy tűnik Abigail nemcsak jó diplomáciai érzékkel rendelkezett, de a férfiakat is megszégyenítő módon, a politika terén is jól eligazodott. Bölcs és istenfélő asszonyként figyelt Isten vezetésére, jól látta az ország helyzetét és felismerte azokat a változásokat, amelyeket Isten már elindított, de csak a jövőben fognak kibontakozni.

Miközben a férje megvetéssel és gúnnyal beszél Dávidról, Abigail felismeri, hogy itt már nem Saul, hanem Dávid a király. Még nem ült a trónra, még ne az övé a tényleges hatalom, még él Saul, de mégis Dávid az igazi király.

Valójában Abigail prófétai lélek volt, aki kijelentette Dávidnak a jövőjét: „Ha majd az ÚR véghezviszi az én urammal mindazt a jót, amit megígért, és Izráel fejedelmévé tesz meg téged.” (1Sám 25:30). Ez az asszony kijelentést kapott Istentől valami olyasmiről, amit sokan még nem tudtak az országban. Bátorítja Dávidot, hogy Isten akarata szerint ő lesz a király. Már csak idő kérdése, hogy mikor foglalja el a trónt, amit Isten neki adott.

Abigail menti meg a menthetetlennek tűnő helyzetet. Elébe megy a veszedelemnek és útját állja a viharnak. Nemcsak bölcsen cselekszik, de nagyvonalúan is, többet is ad Dávidnak, mint amennyit az kért. Szavaival és ajándékaival kiengeszteli a haragos Dávidot, visszatartja az indulatos férfiakat a vérontástól. Táplálékkal látja el Dávid seregét, de Isten szavát is hirdeti neki. Abigail fizikai és lelki értelemben is bátorítja és erősíti Dávidot. Egyszerre bölcs és alázatos. Nagy alázatról tesz tanúbizonyságot Abigail, amikor kész magára venni férje bűnét is. Ezt olvassuk ugyanis róla: „A lábai elé borult, és ezt mondta: Uram, én vagyok a bűnös!” (1Sám 25:23-24). Bár ő maga nem tett semmi rosszat, de tisztában volt azzal, hogy feleségként ő egy a férjével. Ezzel a durva, erőszakos és erkölcstelen emberrel bár sokban különböznek, de mégis egyek, mert házastársak. Ezért kimondja, hogy ő ugyanolyan bűnös, mint Nábál. Akkor is, ha ő maga nem tudott arról, hogy mit mondott az ő bolond férje. Magára veszi a másik bűnét, mert a nehéz helyzetben is vállalja a házastársi köteléket.

Nemcsak a férjét igyekszik megóvni a bajtól Abigail, de Izrael jövendőbeli királyát is: „Ne legyen egy ilyen botlásod, és ne furdaljon, uram, a lelkiismeret, hogy ok nélkül ontottál vért, és te magad álltál bosszút, uram!” (1Sám 25:331). Abigail nagyon bölcsen visszatartja Dávidot a vérontástól, hogy ne furdalja később majd a lelkiismeret a gyilkosság miatt, és ne vádolhassák azzal, hogy bosszúálló: „Most pedig, uram, az élő ÚRra és az életemre mondom, hogy az ÚR tartott téged vissza a vérontástól és attól, hogy te magad állj bosszút.” (1Sám 25:25). Milyen bölcs és megfontolt, előrelátó szavak ezek ettől az asszonytól. Míg Nábál, a férj, ostoba és vak a dolgok meglátására, addig Abigail, a feleség: lát. Meglátta Dávidban Izrael jövendő királyát, és arra kérte, hogy királyhoz illően viselkedjen, legyen irgalmas.

Ahogyan a mi Urunk Jézus Krisztus is királyi méltóságunkra emlékeztetve int minket a megbocsátására és az ellenség szeretetére, mert királyi dolog az, ha valaki irgalmas és megbocsátó, nem fizet rosszal a rosszért.

Abigail prófétai lélek, aki azt is látja, ami most még láthatatlan. Erre csak a hit képes, az igazi, élő, Istenben bízó hit. Ezt a hitet adja nekünk is az Isten. Vigyázzunk erre a hitünkre, mert ez életünk legnagyobb kincse. Ennek révén fogjuk mi is látni mindazt, ami majd erőt ad, vigasztal, és ha kell, útba is igazít. Ez az a hit, ami Istenhez kapcsol bennünket. Ezt az asszonyt is útba igazította a hite, hogy bölcsen tudjon cselekedni. Nemcsak elkerülte a teljes pusztulást háza népével együtt, hanem férje halála után Dávid, a jövendő nagy király feleségül kérte magának és ő hozzá is ment. Személyes életében is áldást nyert, Isten rá ragyogtatta arcát. Abigail titka pedig abban volt, hogy bölcs, békeszerető, hűséges, hívő asszony volt. Ámen.

Jonatán – barátság, amelynek egy trón az ára

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 30.

Jonatán – barátság, amelynek egy trón az ára

Olvasmány: 1Sám 20:1-40

„Jónátán lelke összeforrt Dávid lelkével. Úgy megszerette őt Jónátán, mint önmagát. És szövetséget kötött Jónátán Dáviddal. Levette Jónátán a köpenyét, és Dávidnak adta, sőt a ruháját meg a kardját, az íját és az övét is.” (1Sám 18:2,4).

 

            Jonatán Saul király fia volt, akit szoros baráti kötelék font Dávidhoz, apja egyik fiatal hadvezéréhez. A két fiatal barátsága azonban akadályokba ütközött. Saul király ugyanis beteges féltékenységgel tekintett erre a barátságra. Jonatán a király fia volt és a jövőbeli örökös. Dávid pedig csupán egy kis pásztorfiú volt, aki azért került a király udvarába, hogy lantjátékával megnyugtassa a gyakran rosszkedélyű Sault. De Góliát legyőzése és egyéb hőstettei után Dávid egyre nagyobb hírnévre tett szert. A király udvarában mindenki hősként tekintett Dávidra. Sault a bizonytalanság tartotta fogva és a múltban elkövetett hibái miatti bűntudat gyötörte, ezért egyre féltékenyebb lett Dávidra, akit riválisának kezdett tekinteni. Saul attól félt, hogy a nép elfordul tőle, és Dávidot teszi meg királlyá. Ezért aztán minden eszközzel megpróbálta megakadályozni a reménybeli örökös, Jonatán és a legnagyobb riválisa, Dávid barátságát.

Való igaz, hogy miután Saul engedetlen lett, Isten elvetette őt és helyette egy szíve szerint való embert, Dávidot választott, akit Sámuel már titokban fel is kent, mint Izrael eljövendő királyát. Dávid bátran harcolt Saul szolgálatában, de sohasem törekedett a trónra.

Dávid mindvégig lojális maradt Saulhoz, és szoros barátság és szövetség kötötte Jonatánhoz. Jonatán nehéz helyzetbe került, egyszerre igyekezet hűséges maradni az apjához és a barátjához. Ez azonban lehetetlen volt. Jonatán ugyanis felismerte, hogy az apja meg akarja öletni Dávidot.  Tehát választania kellett az apja és a barátja között. Mivel Jonatán bátran szót emelt barátja Dávid érdekében, egy alkalommal az apja úgy megharagudott rá, hogy a dárdáját is felé hajította, és majdnem megölte. Azzal, hogy Jonatán az apja akaratával szembeszállva nyíltan a barátja, Dávid mellé állt óriási kockázatot vállalt. Ő azonban olyan fontosnak tartotta a Dáviddal való barátságát, hogy a saját életét is kész volt kockára tenni. Jonatán nemcsak kiállt Dávid mellett, de segített is neki a királyi udvarból való elmenekülésében. Jonatán megértette, hogy Isten akarata szerint nem ő, hanem Dávid lesz Izrael királya és ezt kész volt elfogadni, sőt szövetséget is kötött Dáviddal, hogy mindenben támogatni fogja őt. Amikor Jonatán búcsút vett Dávidtól, így beszélt vele: „Ne félj – mondta neki –, nem ér utol apámnak, Saulnak a keze! Te leszel Izráel királya, én pedig a második ember leszek melletted. Apám, Saul is tudja, hogy így lesz. És szövetséget kötöttek egymással az ÚR színe előtt.”  (1Sám 23.17-18).

Sajnálatos módon azonban a két barátnak nem adatott meg a lehetőség, hogy szövetségben, egymást támogatva együtt uralkodjanak. A filiszteusok elleni csatában Jonatán az apja oldalán harcolva esett el. Dávid pedig a legkedvesebb barátja feletti gyászában megható siratóénekkel adózott az emlékének. Az egymás iránti hűségük és szeretetük a világ egyik legszebb története a barátságról.

1.      Jonatán hűsége

            Jonatán és Dávid barátsága az örök barátság példaképe. Barátságuk még ifjúkorukban kezdődött. Jonatán olyan nagyra értékelte a Dáviddal való barátságát, hogy még a trónról is kész volt lemondani érte.

Kezdetben semmi akadálya nem volt ennek a barátságnak. Miután Dávid egy párviadalban legyőzte a filiszteus óriást, Góliátot, ezt olvassuk: „Saul pedig magához vette őt azon a napon, és nem engedte, hogy visszatérjen apja házába.” (1Sám 18:2). Így vált Dávid hamarosan a király egyik legsikeresebb hadvezérévé: „És ha Dávid harcba indult, sikerrel járt mindenütt, bárhová küldte Saul. Ezért a harcosok élére állította őt Saul. Tetszett ez az egész népnek, még Saul udvari embereinek is.” (1Sám 18:5). Ebben az időszakban alakult ki a két ifjú barátsága, amit a szentíró ezekkel a szavakkal jellemez: „Jónátán lelke összeforrt Dávid lelkével. Úgy megszerette őt Jónátán, mint önmagát. És szövetséget kötött Jónátán Dáviddal. Levette Jónátán a köpenyét, és Dávidnak adta, sőt a ruháját meg a kardját, az íját és az övét is.” (1Sám 18:2,4).

Hamarosan azonban minden megváltozott. Az egyik győztes csata után az asszonyok ezzel az énekkel köszöntik a hazatérő harcosokat: „Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert!” (1Sám 18:7). Innentől kezdve megváltozik Saul Dávid iránti magatartása: „Saul erre igen megharagudott, mert nem tetszett neki ez a dolog. Ezt gondolta ugyanis: Dávidnak tízezret tulajdonítanak, nekem meg csak ezret tulajdonítanak! A végén még a királyság is az övé lesz! Ettől fogva állandóan rossz szemmel nézett Saul Dávidra.” (1Sám 18:8-9).

Saulnak Isten világosan megüzente Sámuel próféta által, hogy engedetlensége miatt elvetette őt és másnak fogja adni a királyságot. A király azonban képtelen volt ebbe belenyugodni és ezért minden dühét Dávid ellen fordította. Ezzel ádáz harc veszi kezdetét. Saul foggal-körömmel ragaszkodott a hatalmához, ezért üldözni kezdi Dávidot és annak híveit. Saul bár jól tudja, hogy Dávidot illeti a trón, életének hátralevő részét azzal tölti, hogy üldözi Dávidot.

Ezzel ellentétben Dávid, anélkül, hogy a saját kezébe venné az események irányítását, csodálatos türelemről tesz tanúbizonyságot, várva, hogy a prófécia beteljesedjen.

Jonatán ebben a helyzetben két tűz közé került. Ekkor az apjával szembeszállva a barátja mellé állt. A barátságért cserébe kész volt a trónról is lemondani. Az apjával ellentétben Jonatán megértette Isten akaratát, elfogadta azt és Dávid üldözése helyett a vele való szövetséget választotta. Amikor a vacsoraasztalnál történt drámai jelenet során Saul nyíltan felfedi gyilkos szándékát, Jonatán figyelmezteti Dávidot és segít neki elmenekülni az udvarból. A továbbiakban az események egyre szomorúbb irányt vesznek. Saul elveszítve az önmaga feletti uralmat a teljes romlás útjára lép. Miközben a fia szövetséget kötött Dáviddal, és lánya, Dávid felesége lett, Saul haragtól elborult elmével tovább folytatja az üldözést. Bár a körülmények a végsőkig próbára teszik a két ember barátságát, ők mindvégig kitartanak egymás mellett. Jonatán számára a barátság a mindhalálig való hűséget jelentette.

2.      Jonatán szövetsége Dáviddal

A felolvasott történetben arról hallunk, hogy Jonatán odaadja a fegyvereit és ruháit Dávidnak. Ez olyan, mint egy szövetségkötés két ember között. Ma is szokás, hogy a jó barátok néha kicserélik bizonyos tárgyaikat, vagy emléket adnak egymásnak, ami távollétükben is jelzi a másikhoz kötődő hűséges ragaszkodást.

Dávid ekkor nehéz helyzetben van, még nem tudja, mi vár rá, és ebben a helyzetben adja Isten mellé Jonatánt. Van úgy, hogy bizonyos életszakaszokban mi is kapunk Istentől olyan embereket, társakat, barátokat, testvéreket, akik ott vannak mellettünk, segítenek bennünket a nehéz helyzetben.

 Isten talán Jonatán személyén és Dáviddal való barátságán keresztül megmutat valamit abból, is amilyennek Saulnak kellett volna lennie, ahogy Saulnak kellett volna Dávidhoz viszonyulnia.

Jonatánban ábrázolódik ki az a fajta alázat, Istenre tekintés, ami sajnos Saulban, a királyban nem volt meg. Jonatán és Dávid olyan barátok voltak, akik egymásra találtak, és így átélhették, hogy Isten támogatja őket.

Pedig mindketten komoly kockázatot vállaltak ezzel a barátsággal. Dávid azzal, hogy közel maradt Saul házához, miközben Saul már vadul üldözte őt. Nem csak a közelség direkt veszélye volt ebben benne, hanem annak a rizikója is, hogy Jonatán esetleg egy nap mégis meggondolja magát, hogy mégiscsak ő akar a király lenni és elárulja Dávidot, kiszolgáltatja az apjának. Dávid vállalta ezt a kockázatot. Jonatán pedig azt a kockázatot vállalta, hogy akár az apjával is szembe kell fordulnia. A barátság egyben kockázatvállalás is. És végső soron semmi más nem marad, mint az, hogy meg kell bízni a másikban.  Bízom abban, hogy a másik hűséges lesz, és tényleg számíthatok rá a bajban.

Jonatán sokat tett ezért a barátságért. Lemondott a trónról, elfogadta, hogy nem ő követi Sault az uralkodásban. Dávid pedig, Jonatán halála után szintén tesz egy gesztust régi barátja felé. Gondoskodik Jonatán családjáról, a gyermekkora óta béna Méfibósetről, és felemeli őt. Egy olyan korszakban, amikor nagyon sok volt a cselszövés, a bizonytalanság, akkor Isten ajándékul adta Jonatánt és Dávidot egymásnak. Nem látunk bele, hogy ez a bizalom és a kételkedés hogyan változott az ő kapcsolatukban, de a barátságuk tartósnak bizonyult. Kiálltak egymás mellett és küzdöttek egymásért. Jonatán és Dávid kapcsolata azonban több volt a barátságnál. Ők nemcsak jó barátok voltak, de szövetségesek is. Ők elkötelezték magukat, hogy minden helyzetben segíteni fogják egymást, amíg csak élnek. Ebben a szövetségen elkötelezve magukat készek voltak minden áldozatot meghozni egymásért.

3.      Jonatán jelleme

Jonatán Saul legidősebb fiaként a trón várományosa volt. Saulnak az elvettetése után természetesnek tarthatnánk, hogy Jonatán lesz Izrael királya. Amikor Saul bemutatta az áldozatot, és nem várva meg türelmesen Sámuelt, akkor a próféta azt mondta neki, hogy Isten elvette a királyságot tőle, és olyan valakinek adja, aki szíve szerint való király lesz. Jonatán élettörténetét megismerve azt mondhatnánk, hogy ő valóban alkalmas királya lehetett volna apja után Izraelnek, ő lehetne az Isten szíve szerint való király.

Jonatánnak megvolt ehhez minden adottsága, emberei is szerették, apja mellett is hűséges volt mindvégig, a legkritikusabb helyzetekben is. Bátor volt, és ami a legfontosabb, vele volt az Úr és bízott Istenben. Jonatán lehetett volna Izrael királya, alkalmas volt erre lelkileg és fizikailag is. De az igazi kérdés az volt, hogy vajon mi az Úr terve, mi Isten akarata és célja ővele. Jonatánnak is ez volt a legfontosabb. Ő nagyon jól tudta, hogy mi az Úr terve vele. Ennek fényében akart az Úr eszköze lenni, ennek a fényében akart sikeres lenni, így akart élni.

Isten kijelentette, hogy Dávidot választotta királynak. Választhatta volna Jonatánt is, de ő Dávidot választotta. Az nem derül ki a bibliai történetekből, hogy Jonatán mikor tudta meg, hogy az Úr választott királya Dávid. De azt tudjuk, hogy amikor Saul megtudta, hogy Dávid az Úr választottja, ezt mondta a fiának, Jonatánnak: „Mert mindaddig, míg Isainak fia él a földön, nem állhatsz fenn sem te, se a te királyságod; most azért küldj érette, és hozasd ide őt hozzám, mert ő a halál fia.”

Jonatán, azonban apjával ellentétben teljesen természetesnek vette, hogy az Úr úgy döntött, hogy a barátja lesz Izrael királya. Viselkedése és beszéde is ezt mutatja. Ő ezt örömmel fogadta és látszik a viselkedéséből, hogy mindaddig, míg az megvalósul, addig is mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy Dávidnak a segítségére legyen.

Jonatán életútja úgy indult tehát, hogy ő is lehetett volna király, de ő elfogadta az Úr választását. Ez az elfogadás mutatkozik meg a szavaiban, amikor így bátorítja Dávidot: „Ne félj, mert Saulnak, az én atyámnak keze nem fog utolérni téged, és te király leszel Izráel felett, és én második leszek te utánad, és Saul is, az én atyám, tudja, hogy így lesz.”

 Kiderül, hogy Jonatán Isten akaratát elfogadva nagyon jól tudta, hogy ő nem lesz sohasem király. Saul, az apja mellett sem lehetett az, de Dávid mellett sem lesz az, mert vagy az apja, vagy a barátja lesz az első. Ez a kifejezés viszont, hogy „a király mellett lenni” érzékelteti, hogy ha már király nem lehetett, akkor a király mellett élve, igyekezett segíteni őt.

Jonatán mindig a második volt, apja mellett is, de kész volt rá, hogy Dávid mellett is az legyen. Ha az Úrtól ezt a helyet kapta, akkor ezen a helyen igyekezett helyt állni. Nagy kegyelem, ha el tudjuk fogadni azt a helyet, amit az Isten rendelt a számunkra. Jonatán nem keserű beletörődéssel fogadta el az Úrtól kapott helyét, hanem Isten akaratában megnyugvó, őszinte elfogadással. Nem olvassuk egyik történetben sem, hogy kesergett volna amiatt, hogy ő nem lehet az első. A róla szóló történetek azt igazolják, hogy benne inkább csendes öröm volt. Hálás volt azért, hogy a király mellett lehet, békessége volt abban, ahova az Úr rendelte.

Jonatánban nem volt irigység. A történetekben nem lehet arról olvasni, hogy irigykedett volna, ő inkább örült annak, hogy Dávid lehetett az első helyen és ő lehet a második mellette. Pedig minden oka meglett volna rá, hogy irigy és keserű legyen, mert le kellett valamiről mondania, ami elvileg őt illette meg, ráadásul meg is volt hozzá minden lehetősége és alkalmassága.

Jonatán, mivel Istenre tekintett és az Úrtól fogadta el a helyét, tudott segíteni a barátjának. Az Úrtól kapott helyén akart lenni. Ezzel azt is kimondta, hogy ő szolgálni szeretne és nem uralkodni. A király uralkodik, neki az a feladata. Ha Jonatán a második, akkor ezzel azt mondja ki, hogy Dávid fog uralkodni és Jonatán szolgálja őt is. Az apja is, mint király uralkodott és Jonatán kész volt az apját is szolgálni hűséggel. A másodiknak az a feladata, hogy az elsőnek a munkáját támogassa.

Jonatán szövetségkötéssel is megerősíti barátja iránti érzéseit. Dávid az erdőben maradt, Jonatán pedig hazament. Ez a szó is beszédes, hogy ’”hazament”, mert ez azt jelzi, hogy Jonatán nem vett részt apja Dávid ellen vezetett hadjáratában. Ő nem volt ott a hadsereggel, amikor Saul próbálta Dávidot elfogni és megölni.

De mivel nem elszökött, hanem hazament Jonatán, ez azt is jelezte, hogy kész volt Sault továbbra is szolgálni. Ha Dávid mellett maradt volna, akkor ő is lázadónak minősül. De mivel hazament, ez azt jelentette, hogy apja mellett állt, és ha bármit kellett tenni a királyságért, akkor ő azt kész volt megtenni, de a barátja ellen nem fordult.

Isten azért adta a testvéreket, a barátokat, a felebarátokat, hogy támogassuk egymást az úton. Nem vagyunk egyedül! Még akkor sem, hogyha sokszor úgy érezzük. Isten terve nem az, hogy magányos hősökként szaladjunk át az életen, és egyedül harcoljuk meg a harcainkat. Nagyon vigyázzunk tehát, mert nagyon szépen hangzik ugyan, ha valaki azt mondja, hogy ő egyedül is megállja a helyét, de nem ez az Isten akarata. Ha beismerjük, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, hogy szükségünk van segítségre, társra, barátokra akkor meg fogjuk látni, hogy vannak olyanok körülöttünk, akiket Isten mellénk rendelt. Isten terve az, hogy támogassuk egymást, testvérként és barátként „egymás terhét hordozzuk.” (Gal 6:2). Ámen.