Hírlevél 2021.08.29.

 

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

   Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

KERESZTELŐ:

A mai vasárnapon gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült Péter Arnold és Ömböli Andrea második gyermeke: Hunor. Imádságban kérjük Isten áldását a megkeresztelt gyermekre és családjára.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”

 

Igehirdetés: 2021.08.29. Pál – a tizenharmadik apostol

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 79.

 

Pál – a tizenharmadik apostol

Olvasmány: ApCsel 9:1-28

„Ezt mondta neki az Úr: Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a népek, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9:15-16).

 

               Pál, aki Saulként egykor még a keresztyénség esküdt ellensége volt, végül annak vezéralakjává és legnagyobb apostolává lett. Jézus 12 tanítványa mellett kétségtelenül ő az Újszövetség legismertebb alakja. Pál nem csupán egy ügy elkötelezett élharcos volt, és nem csupán teológus, aki mélyenszántó eszmefuttatásokban fejtette ki gondolatait Istenről, ő egyszerre volt mindkettő. Szenvedélyes és odaszánt élete ma is példaként áll előttünk.

               Jézus tizenkét tanítványával ellentétben, akik egyszerű földművesek és halászok voltak, Pál magas társadalmi státussal és kitűnő neveltetéssel bírt. Római polgárként született, ami egy zsidó ember számára ritka kiváltságnak számított. Pál görög nyelven íródott levelei arra utalnak, hogy szerzőjük széles látókörű és nagy műveltségű ember volt. Saját magát Pál elsősorban mégis hithű zsidónak tekintette. Jeruzsálemben, a híres Gamáliel rabbinál tanult teológiát. Tevékeny részt vett a keresztyének üldözésében, akik hite szerint Istent káromolták, amikor a Teremtő mellett Jézust is imádtak. Jézus „vakító” megjelenése a damaszkuszi úton aztán gyökeresen megváltoztatta Pál életét.

               Ez a „páli fordulat”, a világtörténelem egyik legdrámaiabb megtérése volt, amelyben Pálból éppen az lett, amit addig annyira gyűlölt: keresztyén. Pál később azt írta a filippibelieknek: „Mert nekem az élet Krisztus.” (Fil 1:21). Kétségtelen, hogy Pál leveleinek minden sorából ez a Jézus iránti szenvedély tükröződik és ez késztette minden egyes beutazott kilométer megtételére. Élete jó példa arra, mit értenek a keresztyének a „Krisztus-központú” élet kifejezésen.

               Azonban éveknek kellett még eltelnie, mire Pál megtalálta küldetését. Antiochiában, ebben a mai Törökország területén fekvő, egykor oly fontos római városban erősödött meg elhívatásában. Ebben a városban jött létre az első olyan gyülekezet, amelynek tagjai többségében pogányokból lettek keresztyénné. Pál ettől kezdve a misszió vezéralakjává lett, aki a Jézusról szóló örömüzenetet az egész világgal meg akarta ismertetni. Szakadatlanul úton volt, sorra járta a Földközi tenger partvidékének városait, prédikálva zsidóknak és pogányoknak egyaránt.

               Pál élete bővelkedett az izgalmakban: hajótörés, kígyómarás, megveretés, és veszedelmek, amelyekéből olykor csak nagy nehézségek árán sikerült kimenekülnie. Számos gyülekezetet alapított, és ő írta az Újszövetség tizenhárom levelét, melyek főként az első gyülekezetekben előforduló problémákkal foglalkoznak. Bár Pál mindig hithű zsidónak tartotta magát, élete nagy részét mégis azzal töltötte, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy Isten egyaránt szereti a zsidókat és pogányokat. Így lett Pál a pogánymisszió legnagyobb apostolává.

1.      Pál, a tizenharmadik apostol

               Pál személyével kapcsolatosan az első nagy kérdés az, hogy mikor és hogyan lett Pálból Jézus apostola? A Biblia válasza az, hogy ez már az örökkévalóságban eldőlt.  Vagyis ez nem ott a damaszkuszi úton dőlt el, amikor megjelent neki Jézus, vagy utána, amikor Anániást az Úr elküldte Saulhoz, hogy neki Jézusról bizonyságot tegyen és meggyógyítsa vakságából. Valójában Saul még meg sem született, amikor már az örökkévalóságban eldőlt, hogy ő az evangélium hirdetője lesz. Erre utal az is, hogy, amikor később Pál elbeszéli a megtérésének történetét, akkor leírja, hogy ezt a kijelentést kapta Istentől: „Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az ő akaratát, meglásd az Igazat, és hangot hallj az ő ajkáról. Mert az ő tanúja leszel minden ember előtt arról, amiket láttál és hallottál.” (ApCsel 22:14-15).

               Ez a bizonyosság adott neki erőt a kritikus helyzetekben. Nem ő jelentkezett, hogy az Úr Jézus apostola akar lenni, hanem az Úr választotta ki őt. Ő maga eredetileg Jézusnak a megveszekedett ellensége volt egészen addig, amíg Isten tudtára nem adta, hogy mire hívta el őt. Így az, hogy mit tett ő Isten nélkül, a maga vakbuzgó vallásosságában teljesen értetlenül, ez egyáltalán nem befolyásolta azt, amit a mindenható Isten az örökkévalóságban őfelőle elhatározott.

               Pál apostoli szolgálata ott kezdődött, mint egykor Jeremiás prófétai szolgálata is, hogy az öröktől fogva való Isten elhívta, majd egy ponton közbevakozva az életébe, megállította őt és tudtára adta feladatát.

               Jeremiásról tudjuk, hogy amikor Isten elhívta őt prófétájának, akkor ő tiltakozott ez ellen, mondván, hogy túl fiatal és alkalmatlan a feladatra. Jóllehet Jeremiás alkalmatlannak tartotta magát, Isten mégis őt választotta. Az Úr türelmesen végighallgatta Jeremiás kifogásait és tiltakozását, majd ezt a kijelentést adta neki: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek. És mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek, profétának rendeltelek a pogányok közé.” (Jer 1:5).

               Mielőtt megfogant, mielőtt megszületett, már eldőlt, hogy milyen feladatra rendelte őt az Isten, akié minden hatalom, aki teljes szuverenitással, teljhatalommal azt tesz, amit jónak lát. Szintén Jeremiás könyvében olvassuk ezt az igét: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem ki reád az én irgalmamat, így szól az Úr.” (Jer 31,3).

               Mindez igaz volt nemcsak Jeremiásra, de épp úgy Pálra is. Sőt mindez ránk is igaz! Vegyük komolyan azt, hogy az Úr örökkévaló szeretetettel szeret minket! Ez azt jelenti, hogy mielőtt megszülettünk, Ő már szeretett. Isten, aki örökkévaló szeretettel szeretett és kiválasztott minket, most a földi életünk során sem fog cserbenhagyni minket. Ebben az Istenben bízhatunk, mert Ő előbb szeretett és előbb rendelkezett földi és örök sorsunkról, mint ahogy megalkotott bennünket.

2.      Pál megtérése és elhívása

               A második, amit megtudunk Pálról, hogy bár ő az Isten örök kiválasztása szerint benne volt Isten tervében, de erről ő maga mit sem tudott. Isten azonban mindenről gondoskodott. Ő, Aki elrendel az örökkévalóságban és elhív itt az időben, mindent szépen elrendez. Így érkezett meg Pálhoz is az Úr Jézus szava, amikor megállította őt és leszállította a „magas lóról” ott a damaszkuszi úton. Aztán elküldte hozzá az ő egyszerű szolgáját, Anániást, aki konkrétabban is elmondta neki, mire hívja el őt az a Jézus, akivel találkozott az úton, és akivel már beszélt. Pál ezt egészen addig nem tudta.

               A rendszerváltozás idején gyakran lehetett hallani ezt a kijelentést: „mi is a damaszkuszi úton járunk". A „damaszkuszi úton járni” kifejezés eredetileg azt jelenti: hitetlenből hívővé lenni. Isten ellenségéből Isten szolgájává válni. Ez történt Pállal is a damaszkuszi úton. Akik azonban csak a köpönyegüket fordították meg, azok nem hitetlenből hívővé lettek, és nem Isten szolgaivá, csak hozzászokva a képmutatáshoz, alkalmazták azt újra és fordítottak egyet rajta. A damaszkuszi úton járni tehát nem köpönyegforgatást jelent, hanem az egész élet, az ember teljes egzisztenciájának a gyökeres és teljes megváltozását.

               Akit Isten az örökkévalóságban kiválasztott, itt az idő teljességében elhívott magának, annak ad egy konkrét feladatot is. Így olvastuk ezt az igében, hogy „meglásd amaz igazat”, vagyis, hogy megismerje Jézus Krisztust, „szót hallj a szájából. Mert leszel neki tanúja minden népek között." (ApCsel 22:14). Pálnak az volt a feladata, hogy amit az Úrtól hall, azt el kell mondania másoknak. Nem azt, amit eddig tanult. Bár az apostol magasan kvalifikált értelmiségi volt, és olykor használhatott is valamit abból a tudásból, de attól még nem tértek volna meg az emberek. Az emberek attól változtak meg, amit Jézus adott a szájába. Meg kellett tanulnia ezt a teljes kiszolgáltatottságot. És ezt a teljes kiszolgáltatottságot kell megtanulnia mindenkinek, aki Isten szolgálatába áll. Nekünk is oda kell szánnunk életünket az Úrnak, hogy arra használhasson minket, amire Ő akar.

               Az Úr Jézus egészen konkrétan megfogalmazta Pálnak a feladatát: „Az a feladatod, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek; hogy bűneiknek bocsánatát, és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által." (ApCsel 26:18). Ez egyik sem olyan feladat, amely emberi erő vagy bölcsesség által megvalósítható. Megnyitni a szemüket a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez téríteni, ez mind-mind a dicsőséges Jézus Krisztus munkája, amit azonban Ő Pálon és a hozzá hasonló emberi eszközökön keresztül akar elvégezni.

               Így hozta tehát tudomására Pálnak Jézus azt, hogy mi lesz konkrétan a feladata. Így értheti meg ma is sok hívő ember azt, hogy milyen hivatást szán neki Jézus Krisztus. Így prédikált Pál Athénben arról, hogy az Úr Jézus még a nemzetek és népek határait és lakóhelyüket is kijelölte. Nem vándorolhatunk csak úgy össze-vissza a világban, hogy hol itt, hol ott akarok otthon lenni. Ezt is megszabja az Úr az övéinek, hogy hol és milyen feladatra akarja használni őket. Így készíti el az Úr mindenki számára a házastársát is, hívatását, lakhelyét és egész sorsát.

               Amikor Anániás erről beszél Pálnak, azt is kijelenti, hogy mennyit kell majd a Jézus nevéért szenvednie. Mert a hívő ember ezt is előre tudhatja, és így amikor jönnek a szenvedések és próbák egymás után, már nem háborodik fel, nem sokallja meg, nem tiltakozik. Nem mondja, hogy itt hagyom az egészet. Nem mondja, hogy nem bírom tovább, mert tudja, hogy mindez benne van az Úr Jézus tervében, és ő nem terheli őt feljebb, mint ahogy elbírja. A még több szenvedéshez fog kapni még több erőt, és még több békességet.

               Látjuk-e világosan, hogy mi a Jézustól kapott feladatunk? Ez érintheti munkánkat is, családon belüli helyzetünket is, a lelki szolgálatokat is. Csak azon van áldás, amivel Ő bízott meg bennünket.

3.      Pál apostoli szolgálata

               Pál bejárta az egész akkor ismert világot. Sokat volt úton és sok helyütt megfordult. Először mindig azt kereste, hogy laknak-e ott zsidók, mivel ő is az volt. Először a hozzá legközelebb állóknak hirdette a nagy hírt: Jézus a Messiás.

               Először mi is a mieinknek akarjuk hirdetni. Olyan kedves az a lázas tevékenység, amivel egy-egy hitre jutott ember a családja minden tagját néhány óra alatt meg szeretné téríteni. Mintha nem néhány évig vagy évtizedig várt volna az Úr Jézus arra, hogy megnyissa az ő szívét. De meg kell tanulnunk ebben is türelmesnek lennünk. Akkor kell elmondanunk, amikor Isten erre indít és készít erre kiváltképpen való alkalmakat. Az Úr elkészíti a meghitt beszélgetés alkalmát, a lelki szomjúságát, a kérdezés vágyát, vagy azt a helyzetet, amikor a másik ember szívében ott van a készség az ige meghallására. Sokféle módja van ennek, de semmiképpen ne türelmetlenül és erőszakosan tegyük, hanem az Úrra figyelve.

               Pál nem volt türelmetlen és erőszakos, de népe iránti szeretete arra késztette, hogy ott kezdje el, a sajátjai között. Onnan legtöbbször kizavarták, akkor viszont válogatás nélkül ment mindenkihez, aki a közelében volt, és aki hajlandó volt meghallgatni az evangéliumot. Mert az is fontos, hogy ne legyen előítélet bennünk.

               Akaratlanul is otthon kezdjük a missziót, mert ott látják, hogyan élünk. Ha tényleg megváltozott az életünk, mindenki tanúja lesz ennek a változásnak. Néha rákérdeznek, akkor kénytelenek is vagyunk mondani valamit, de ne akadjunk el ott, és ne alakuljon ki egy olyan görcs, hogy mindenképpen őket kell az Úr Jézushoz vezetnünk, és ezért egyedül mi vagyunk felelősek. Amikor lehetőségünk van rá, hogy beszéljünk a hitünkről családtagjaink előtt, akkor tegyük meg. De mások is vannak a világon, mások felé is szabad nekünk az evangéliumot hirdetni. Legyünk mindig készek számot adni a bennünk levő reménységről, ha megkérdeznek, szelíden és tisztelettudóan, ahogy erre Péter apostol tanít (1Pét 3:15). Ezt a készséget várja tőlünk a mi Urunk, az alkalmat és az embereket pedig majd ő hozza elénk.

               Pál komolyan vette azt, hogy ennek a szolgálatnak Jézus Krisztus az ura. Ő küldte ki az első tanítványokat is, hogy menjenek, tegyenek tanítvánnyá minden népet. Ő mondja meg, mikor mit kell tenni. Pál is így kapta Istentől a vezetést: „A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába, mert megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.  (ApCsel 16:10).

               Megfigyelhetjük Pál szolgálatában azt is, hogy egészen rendkívüli erővel szólt általa az ige, és szokatlanul nagy csodákat is cselekedett Jézus Krisztus őáltala. Például arról olvasunk, hogy egy alkalommal zsebkendőjét vitték el betegekhez, és azok megérintve azt meggyógyultak. Pál nagyon könnyen elbízhatta volna magát. Ő azonban világosan tudta, hogy mindezt maga Isten cselekszi és nem ő. Amikor beszámolt Pál a kibocsátó gyülekezetnek mindarról, ami történt velük az úton így fogalmazott: „Milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy a pogányoknak kaput nyitott a hitre.” (ApCsel 14:17).

               Mindannak, ami ott a misszióban történt, maga az élő Isten az alanya. Sehol nem azt mondja a Biblia, hogy Pál mit cselekedett. Mert Pál azt cselekedte, amit az Úr parancsolt neki. Az Úr ereje által változott meg emberek élete, nyílt meg a szemük, a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez tértek. Amikor pedig maga Pál nyilatkozik erről, így szól a gyönyörű szép mondat: „mert semmi olyanról nem mernék beszélni, amit ne Krisztus tett volna általam a népek megtéréséért szóval és tettel, jelek és csodák erejével, a Lélek erejével.” (Róm 15:18).

               Van egy szép Halleluja ének, amelyiknek a végén ez a mondat áll: „mindent csak te, semmit sem én!” Ez nem valami kegyeskedő túlzás, hanem ez a valóság. Minden igazi nagy esemény mögött maga Isten áll ott és csak Ő tudja megvalósítani. Pál szolgálatát ez az Istenre való ráhagyatkozás jellemezte. Bár csak jellemezné a mi életünket is egyre jobban! Ámen.

Igehirdetés: 2021.08.22. János – a „szeretett” tanítvány

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 78.

 

János – a „szeretett” tanítvány

Olvasmány: Jn 1:1-10

„Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy igaz az ő bizonyságtétele.” (Jn 21:24)

 

               János apostol kiemelt szerepet töltött be a Jézus által kiválasztott tizenkét tanítvány között. Neki jutott az a kiváltság, hogy számos meghitt pillanatot élhetett át Mesterével. A legszűkebb, háromfős tanítványi körnek a tagjaként szemtanúja volt Jézus megdicsőülésének, jelen volt Jairus lányának feltámasztásnál és a Gecsemané-kertben is Jézus közelében lehetett. Jézust letartóztatása után a tárgyalássorozatnak is szemtanúja volt. Ő volt az egyetlen tanítvány, aki Jézus halálakor ott volt a kereszt alatt, és az elsők között értesült Krisztus feltámadásáról is. Mindezen események döntő módon formálták János jellemét és gondolkodását.

               János egy Zebedeus nevű jómódú halászember fia volt. Édesanyja Salomé, akiről feltételezhető, hogy Máriának, Jézus anyjának a testvére lehetett. Testvérével, Jakabbal együtt engedelmeskedett Jézus hívásának, a tanítványa és követője lett. János, Jakabbal és Péterrel együtt halász volt. Ők hárman a legszűkebb tanítványi körhöz tartoztak, akiket Jézus mindenhová magával vitt. Jézus a „Boanerges” azaz a „mennydörgés fia” nevet adta neki. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy erős hangú, temperamentumos és hirtelen haragú fiatalember lehetett. Jézus őt és Pétert bízta meg az utolsó vacsora előkészítésével.

               Az általa írt evangéliumnak már az első bekezdésétől kezdve egyértelmű, hogy stílusát tekintve élesen eltér a többi evangélista írásától. Míg a többiek inkább az eseményekre fókuszáltak és igyekeztek nyomon követni Jézus életútját, különösen is annak utolsó három évét, a János írása szerint evangélium ezzel szemben nem csak kiegészíti, de egy egészen más szempont alapján mutatja be Jézus életét és szolgálatát.

               János, aki csak később, idős korában fogott hozzá a munkához, azt feltételezte, hogy az olvasók már ismerik a legfontosabb tényeket Jézus életével kapcsolatosan. Éppen ezért ő nem az események tényszerű bemutatására törekedett, hanem inkább Jézus szavainak és tetteinek mélyebb értelmét igyekezett bemutatni. János egyedi anyagot mutat be, hogy olvasói előtt igazolja: Jézus a testet öltött Isten, aki azért született meg, és azért jött el ebbe a világba, hogy kereszthalála által megváltsa az embereket a bűneikből.

               János már az első mondatában Krisztus természetére irányítja a reflektorfényt. Nem találkozunk a karácsonyi jelenetekkel, istállóval, pásztorokkal vagy bölcsekkel. Semmit nem ír Jézus születéséről vagy gyermekkoráról. Úgy mutatja be Jézust, mint felnőtt férfit, aki egyben maga az Isten Fia. Az ünnepélyes és emelkedett bevezető után pedig Keresztelő Jánossal találkozunk, aki alázatosan Jézusra mutat, mint akinek saruja szíját sem méltó megoldani.

               Az ősegyház hagyomány szerint az apostolok közül egyedül ő érte meg az idős kort és ő halt meg természetes halállal. Élete végén Domitiánus császár Patmosz szigetére száműzte, és itt írta meg a Jelenések könyvét.

1.      A mennydörgés fia

               Jánosnak különös ragadvány neve volt: „mennydörgés fia” (Mk 3:17). Néhány evangéliumi történet azt sejteti, hogy ez az elnevezés egy valóban viharos személyiséget tükröz. Ő volt az a tanítvány, aki egy alkalommal megneheztelt a rivális csodatevőkre. Máskor pedig volt olyan bátor, hogy a mennyek országában maga és testvére számára a legfőbb helyeket igényelje Mesterétől. Egy következő alkalommal pedig egyenesen tüzet szeretett volna kérni az égből, hogy elpusztítsa azt a telepelülést, amely nem volt hajlandó Jézust és követőit befogadni.

               Az idők során azonban Mestere szavait hallgatva és példáját követve, ezek a viharfelhők oszladozni kezdtek, míg végül János a „mennydörgés fiából” a „szeretet apostolává” formálódott. Az ifjúkrában még oly heves természetű tanítvány idős korában keletkezett írásait olvasva már mindenhol a szeretet hangsúlyozásával találkozunk.

               János lelki és hitbeli formálódásának az útja az általa írt evangéliumra éppúgy, mint leveleire rányomja a bélyegét. Megváltozott személyiségének tulajdoníthatjuk egyedi stílusát, ahogy számos megrendítő epizód elbeszélésén keresztül ismerteti Jézus történetét. Talán éppen ez a néhány jelenet volt az, amely végül magát Jánost is meggyőzte arról, hogy Jézus valóban Isten Fia volt.

               Az evangéliumok elbeszélései szerint Jánosnak, az eredeti, természetétől fogva való lénye nem volt olyan kedves, mint ahogy azt későbbi életében megnyilatkozott. Jellemének súlyos fogyatékosságai voltak: gőgös, önhitt és becsvágyó, sőt ha megsértették, haragtartó is volt. Ezen kívül a szeretett tanítvány még szeszélyes, bosszúálló és ítélkező is volt. Jézus, mégis mindezen hibák ellenére az őszinte, szeretetteljes szívét látta meg Jánosnak. Jézus nem azt látta Jánosban, aki akkor volt, amikor elhívta, hanem már akkor látta benne azt, akivé lehet. Ez a mi tanítványságunknak is a nagyszerű lehetősége, hogy Jézus által azzá lehetünk, akik valóban vagyunk, akivé lennünk kell, de akivé csak Jézus által lehetünk.

               Jézus tehát egyrészt megfeddte János önzését, leleplezte becsvágyát, próbára tette hitét, másrészt azonban kinyilatkoztatta előtte azt, amire annyira vágyott, az Istent követő élet szépségét, a szeretet mindent átalakító és újjáformáló hatalmát.

               A következőkben megvizsgálunk néhány olyan történetet, amelyben Jánosnak ezek a jellemhibái világosan megmutatkoztak.

               Az egyik ilyen eset az, amikor Jézus elküldi tanítványait egy samáriai faluba azzal, hogy szállást kérjenek neki, de a samáriai falu nem akarja befogadni őket. A Mesterük iránt tanúsított hidegség, és tiszteletlenség meglepte és megharagította a tanítványokat. Különösen Jakab és János háborodott fel nagyon. Ilyen bánásmódot tanúsítani azzal szemben, akit ők annyira imádtak, meglátásuk szerint, túlságosan is nagy igazságtalanság volt ahhoz, hogy azonnali megtorlást ne érdemelne. Ezért buzgóságukban az Illés próféta elfogására kiküldött főemberek egykori sorsára gondolva így szólnak: „Uram nem akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket?” (Lk 9:54). Nagy ámulatukra azt kellett tapasztalniuk, hogy szavaik miatt Jézus elszomorodott és keményen megdorgálta őket.

               Egy másik alkalommal, Jakab és János, anyjuk által tárták kérelmüket Jézus elé, hogy a mennyek országában a legmagasabb tisztségeket foglalhassák el. Mintha meg sem hallották volna Jézusnak az Isten országa lényegét illetően a többszörösen is elismételt tanítását. A zebedeusfiak még mindig abban reménykedtek, hogy a Messiás, az ő emberi kívánalmaiknak megfelelően foglalja el majd trónját, veszi át királyi hatalmát és osztogat majd a hozzá közel állóknak kivételes pozíciókat. János anyja így kérlelte az Urat: „Mond, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől.”  Az Üdvözítő ellenben így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom, és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” (Mt 20:20-23).

               Noha a tanítványoknak ekkor eszükbe juthattak volna Jézusnak a próbákra és szenvedésekre vonatkozó kijelentései, ők mégis büszkén azt felelik, hogy igen. János képesnek gondolta magát arra, hogy hűsége bizonyításaképpen mindazt vállalja, ami Mesterét éri. Jézus ekkor rájuk hagyta a dolgot: „Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedtem, megkeresztelkedtek”, de hozzátette azt is, hogy a trón helyett a kereszt vár rá, jobb és bal keze felől való társának pedig egy-egy gonosztevő kerül mellé. Jakab és János végül valóban részesültek Mesterük szenvedéseiben. Jakabra a gyors halál várt, kard által halt meg, János sorsa pedig az volt, hogy Ura szolgálatában üldöztetést szenvedve, túlélje az összes tanítványt.

               Jánosnak így kellett szembesülnie az ő saját sorsával. Csak sokkal később, miután János a szenvedésben való közösség által eggyé vált Mesterével, nyilatkozatta ki neki, hogy milyen feltétel mellett lehet trónjához közeledni. Ezt már a Jelenések könyvében olvassuk: „Aki győz, annak megadom, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az Ő királyi székében.” (Jel 3:21). Az áll legközelebb Krisztushoz, aki mindvégig hűséges marad, s követi Mesterét az önfeláldozó szeretet útján.

               De említhetünk még egy példát János jelemének megismeréséhez. Még az evangélium kezdetén olvassuk, hogy Jakab és János találkoznak egy emberrel, aki anélkül, hogy „hivatalosan” elfogadott tanítványa lenne Krisztusnak, ördögöket űz az Ő nevében. A tanítványok úgy érezték, hogy joguk van megtiltani ezt a tevékenységet. Midőn az ügyet Krisztus elé vitték, Ő rendreutasította őket, mondván: „Ne tiltsátok el őt, mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem.” (Márk 7,39).

               A türelmetlen és indulatos természetű és könnyen ítélkező Jánosnak is meg kellett tanulnia azt a leckét, hogy Jézus tanítványai senkit sem taszíthatnak el, nem lehetnek szűkkeblűek, mert a szeretet minden akadályt legyőz.

2.      A szeretett tanítvány

               Érdekes módon János az evangéliumban magát sohasem nevezi meg. Mindig csak így ír magáról: „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” Valóban szerette őt Jézus. A tizenkettő közül őt engedte legközelebb magához, hiszen őreá bízta édesanyját is. Akárkire nem bízza egy haldokló fiú az egyedül maradt édesanyát. Valóban szerette őt a Mester. Mintegy a testvérének tekintette. János, a hagyomány szerint, gondozta is Máriát egészen a haláláig. Egymás mellé temették őket Efézusban, ahol később az idős János a gyülekezet vezetője volt.

               A tanítványok között szinte biztos, hogy János volt a legfiatalabb. Ő mindenütt ott volt, ahol Jézus beszélt és cselekedett. Ugyanis nem mindenüvé vitte magával Jézus a tizenkettőt. Ismerünk olyan történeteket, ahová csak a hármat: Pétert, Jakabot és Jánost hívta. Jairus lányának a feltámasztásánál csak ők voltak jelen. A megdicsőülés hegyére csak ők kísérhették el a Mestert. De voltak olyan helyzetek is, ahol már csak egyedül János volt ott. A kereszt alatt, amikor a többiek elfutottak, János mindvégig ott maradt. Kajafás udvarába is ő követi Jézust, aztán ő ügyeskedi be Pétert is, hogy ott lehessen ő is az udvarban.

               János tehát a szemtanú a hitelességével írt le mindent. Külön ki is hangsúlyozza ezt a levelében. „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is…” (1Jn 1:3). Lukács úgy vezeti be az evangéliumát, hogy elmondja, hogy ő mindennek gondosan utána járt, szem- és fültanukat kifaggatott. Márk minden bizonnyal Péter beszámolói alapján írta le az evangéliumot. Máté viszont sok eseménynek maga is szemtanúja lehetett. De leginkább mégis János az, akiről valóban mondhatjuk, hogy szemtanúja volt mindennek, mert ő valóban mindenhol ott volt. János fiatal emlékezete még nem volt megterhelve sok ismerettel, ezért jobban belevésődtek a memóriájába Jézus szavai és tettei. Talán ez az oka, hogy Jézus hosszabb beszédeit is János örökítette meg. Sok beszédét olvashatjuk Jézusnak a János evangéliumában, olyanokat is, amiket a másik három evangélista nem jegyzett fel.

               Tulajdonképpen János evangélista többet jegyzett fel Jézus tanításaiból, mint cselekedeteiből. Ugyanakkor olyan csodáit is feljegyezte, amik a többi evangéliumban nem olvashatók.

               János számára igen értékes volt Krisztusnak az a tanítása, hogy a kegyelemben való növekedéshez és a szolgálatban való készséghez szükséges tulajdonságok: a szelídlelkűség, a türelem és a szeretet.  János az alaptermészetét tekintve egyáltalán nem ilyen volt. De Jézus tanítását ő gondosan megszívlelve életmódjában és viselkedésében arra törekedett, hogy az isteni mintaképhez hasonlóvá váljon. Így jutott el János odáig, hogy felismerte Krisztus dicsőségét, de nem a világi pompát és hatalmat, amelyet korábban elérni kívánt, hanem „az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:4).

               Az, hogy János lett a „szeretett tanítvány”, ennek a folyamatnak lett a gyümölcse. János vágyott arra, hogy megváltozzék, hogy hasonlóvá váljék Krisztushoz. Jézus szeretetének újjáformáló hatalma szelíddé és alázatossá tette. János minden tanítványtársánál jobban átengedte lényét Jézusnak. Ő tapasztalatból ismerte a Megváltót. Kitörölhetetlenül bevésődtek szívébe Mesterének tanításai, és valahányszor bizonyságot tett a Megváltó kegyelméről, az egész lényét betöltő szeretet jellemezte szavait. Jézus iránt érzett bensőséges szeretete állandóan arra késztette, hogy szorosan mellette maradjon. Igaz, hogy Jézus egyformán szerette mind a tizenkettőt, azonban egyiküknek sem volt Jánoséhoz hasonló fogékony lelkülete. Fiatalabb lévén a többinél, a kisgyermek bizalmával és hűségével nyitotta meg a szívét Jézus előtt. Így jutott a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal és ez képessé tette arra, hogy a Megváltó legmélyebb lelki tanításait ő közölje az utókorral.

               János apostol életét és személyét vizsgálva egy gondolatba foglalhatjuk össze az ige üzenetét: engedd, hogy szeressen az Isten!

               Akik gyerekek között dolgoznak, tudják, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem engedik magukat szeretni. Valahogy nehéz szeretni őket, mert elszaladnak, ha valaki kedvesen közeledik feléjük. Egyszerűen nem hagyják magukat szeretni. Vannak makacs, durcás, elforduló gyerekek, akiket nehéz szeretni. János engedte magát szeretni. Olyan jó volna ilyen emberré lenni, aki tudja, mert megtapasztalta sokszor: az „vagyok, akit szeretett az Úr”.

               János tehát, az a tanítvány volt, aki hagyta magát szeretni. Nem az ő saját szeretetében bízott, hanem az Úrnak az iránta való szeretetében. János teljesen más, mint Péter. Péter azt mondja: „Szeretlek Uram!” János viszont ezt: „Tudom, hogy szeretsz Uram!”  Jézus szeretetében bízott és ez a szeretet nem fogyott el. Kicsi, gyenge embernek ismeri magát a nagy Péter mellett, egy gyermeknek, aki ott nyugszik az Úr kebelén. Jó volna, ha mi is ilyen emberré tudnánk lenni. Ámen.

Augusztus 20. Bonyhád

 

Az új kenyér megáldása:

            Ez a mai nap hálaadó ünnep – hálaadás az aratásért, a teremtő Isten cselekedetéért, aki ételt és italt ad, gondot visel a bűnös emberre. A Bibliában az özönvíz történetének végén, Noé hálaáldozata után ezt olvassuk az Úr terveiről: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:22)

            Sok vallásban és kultúrában megjelenik az a gondolat, hogy ugyan a vetés és az aratás a mi fáradságunk, orcánk verítéke, de az áldást Isten adja, ahogy azt a 127. zsoltárban is olvassuk: „Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2).

            A bűn által megrontott világban a föld magától csak tövist, kórót és bogáncsot terem, a táplálék, a kenyér ezért mindig Isten adománya, ajándék. A földművelő kultúrának épp ezért fontos eseménye, amikor a terményért, az ételért ad hálát az ember és a gyülekezet.

            A ma emberének egyik a legnagyobb probléma az, hogy elfelejtünk hálát adni, felismerni, hogy minden ajándék: az élet, a megélhetés, a gondviselés. Még rosszabb esztendőkben is lehet hálát adni azért, amit Isten kirendelt. Talán ennek tudata – elég, amit Isten nekünk kirendelt – válasz lehetne a túlfogyasztás, az élelmiszerpazarlás problémájára is.

            Fogadjuk meg Pál apostol intését: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem, de csak akkor, ha az ember elégedett azzal, amije van. Mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6:6-7).

 

A Felvidéki emlékmű megáldása:

 

·        1Tessz 5:12-24

12Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket. 13Munkájukért nagyon becsüljétek és szeressétek őket! Éljetek egymással békességben! 14Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez. 15Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás és mindenki iránt. 16Mindenkor örüljetek, 17szüntelenül imádkozzatok, 18mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. 19A Lelket ne oltsátok ki, 20a prófétálást ne vessétek meg, 21de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, 22a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!

23A békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. 24Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt.

Hirdetések: 2021.08.15.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

   Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Augusztus 22-én vasárnap az új kenyér ünnepe alkalmából az úrasztalát megterítjük.  Készüljünk bűnbánattal és imádságos lélekkel!

Igehirdetés: 2021.08.15. Lukács – a pogányból lett evangélista

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 77.

 

Lukács – a pogányból lett evangélista

Olvasmány: Lk 1:1-2 / ApCsel 1:1-3

"Köszönt titeket Lukács, a szeretett orvos.” (Kol 4:14)

 

               Lukács, az Újszövetség, sorrendben a harmadik evangéliumának a szerzője. Műve kivételes alkotás a maga nemében. Lukács ugyanis, Mátétól, Márktól és Jánostól eltérően, szinte biztosan nem zsidó származású, és Jézust sem ismerte személyesen. Neve, a görög Lukasz, a latin Lucius név rövidített változata, melynek jelentése: fényes, világos, ragyogó.

               Lukácsról a legtöbbet az általa írt Apostolok Cselekedeteiből és Pál leveleiből tudhatunk meg. Pál a római fogsága idején a Kolossébeli gyülekezetnek írt levelében említi Lukácsot, „a szeretett orvost” (Kol 4:14). Lukács szülőhelye Antiochia, Szíria tartomány egykori fővárosa, ahol a zsidók és keresztények is sikerrel térítettek a pogányok között. A város lakóinak többsége elkeletiesedett görög vagy elgörögösödött szír, zsidó, párthus és arab volt.  Josephes Flavius szerint a szétszórtságban élő zsidóság legnagyobb diaszpóra közössége itt volt megtalálható: „Az itt élő zsidók rengeteg görögöt hitükre térítettek, úgyhogy ezeket valamiképpen ezzel a maguk sorstársaivá tették.” A legalább kétszázezres lélekszámú Antiokhiában a zsidó lakosság számát a mai történészek tizenöt-tizennyolcezerre becsülik. Josephus és a Talmud is egybehangzóan állítja, hogy a zsidók itt érték el a legnagyobb sikereket a pogányok misszionálása terén. Ezek az „istenfélővé” vált pogányok látogatták a zsinagógákat.

               Pál Lukácsot egyik leghűségesebb tanítványaként jellemzi, aki mindvégig kitartott mellette.  Az egyik legutolsó levelében, ezt írja Pál Timotheusnak, a másik hűséges munkatársának: „Egyedül Lukács van velem” (2Tim 4:11).

               Túlzás nélkül állítható, hogy Lukács művében kiemelt szerepet szán az Antiokhiai keresztyén gyülekezetnek. Itt nevezték először keresztényeknek az „út követőit”, azaz a Jézus útján járó hívőket. (Csel 11:26). Az apostolok innen indulnak ki missziós utjaikra. Jeruzsálem után ez a város volt az egyház második legfontosabb központja. Lukács azt is részletesen elbeszéli, hogyan jutott el az evangélium üzenete ebbe a városba: „Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Amikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. Ennek a híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezethez, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába. Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban, mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.” (ApCsel 11:19–24). A város lakosságának evangelizációját tehát az István diakónus kivégzése után támadt üldözés elől menekülő júdeaiak kezdték meg, akikhez aztán mások is csatlakoztak.

1.      Lukács, Filippi püspöke

               Az Apostolok cselekedetei úgynevezett „mi”- részeiből, ahol Lukács többes szám első személyt használ az események elbeszélésekor, így utalva saját részvételére a történetekben, megtudhatjuk, hogy Pálhoz második missziós útján, Kr.u. 49/50-ben csatlakozhatott Tróászban. Éppen akkor, amikor Pált egy látomás figyelmeztette: keljen át Európába. „Frügián és Galatia vidékén csak áthaladtak, mivel a Szent Szellem megtiltotta nekik, hogy az Igét Ázsia tartományban szólják. Ekkor Müszia felé véve útjukat megpróbáltak Bithüniába jutni, de Jézus Szelleme nem engedte őket; ezért Müszián áthaladva lementek Tróászba. Éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt meg előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte: „Jöjj át Makedóniába, és légy segítségünkre!” Miután a látomást látta, azonnal igyekeztünk átkelni Makedóniába, mivel arra a következtetésre jutottunk: az Isten hívott el minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot. Tróászból elhajózva egyenesen Szamothrakéba tartottunk, másnap pedig Neapoliszba, onnan tovább Filippibe, amely Makedónia első részének városa, egy kolónia. Néhány napot ebben a városban töltöttünk.” (Csel 16:6–12).

               A rómaiak az i. e. 168-as püdnai csata után szervezték Makedóniát provinciává, négy részre osztva annak területét. Filippi az első részhez tartozó „colonia”, azaz római jogállású település volt, amelynek polgárai részben kiszolgált legionáriusok, részben görögök voltak, akik valamennyien római polgárjoggal rendelkeztek. Octavianus (a későbbi Augustus) itt verte le i. e. 42-ben Caesar gyilkosait, ezért később a települést családja nevéről Colonia Julia Augusta Philippensiumra változtatta („a filippibeliek Julia Augusta kolóniája”).

               Lukács a Filippiben történt eseményeket szemtanúként örökítette meg (Csel 16:13–39), így személyes beszámolóként olvashatjuk őket, majd újra harmadik személyt használ az elbeszélésben, vagyis az út további szakaszán már nem volt Pál és Szilász társaságában.

              

               Izgalmas kérdést vet fel, hogy a „mi” többes szám első személy miért éppen akkor kerül elő ismét, amikor Pál és munkatársai évekkel később Tróászban találkoznak újra, hogy Jeruzsálembe menjenek. Lukács a találkozóhelyre Filippiből érkezik: „Ezek előre mentek és bevártak minket Tróászban, mi pedig a kovásztalan kenyerek ünnepnapjai után elhajóztunk Filippiből, és öt nap múlva megérkeztünk hozzájuk Tróászba, ahol hét napot töltöttünk.” (Csel 20:5–6)

               Ez alapján bátran megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy Pál tudatosan hagyta hátra Lukácsot Filippiben, hogy folytassa az általa megkezdett gyülekezetalapítást. Lukács tehát körülbelül Kr.u. 49/50-ben mint „felvigyázó” (episzkoposz, azaz „püspök”) tevékenykedhetett a makedón városban. Pál ugyan név szerint nem említi őt a Rómából a Filippibeliekhez írt levelében, de azt kiemeli, hogy a filippibeliek kezdettől fogva igen jószívűek voltak iránta, s ebben bizonyára „a szeretett orvosnak” is része lehetett. Ez volt az egyetlen olyan gyülekezet, amely az első pillanattól fogva anyagilag is támogatta Pált, s ez az egyetlen levele, amely egyáltalán nem tartalmaz feddést.

               Lukács tehát Pál harmadik missziós útjának utolsó szakaszában, körülbelül Kr.u. 57-ben csatlakozott újra Pálhoz, vagyis összesen hét-nyolc évet töltött el Filippiben, mint a gyülekezet vezető pásztora. Ettől kezdve azonban az egyre gyakrabban betegeskedő Pál házi-orvosa és kísérőjeként elválaszthatatlan útitársa és segítője lett a pogányok apostolának. Római fogsága idején is vele volt, mikor számos tanítványa, sőt az általa alapított gyülekezetek egy része is elpártolt tőle.

               Lukácsnak a gyülekezet alapító és vezető püspöknek, és a harmadik evangéliumot lejegyző evangélistának a későbbi sorsáról semmi biztosat nem tudunk. Egyes feltevések szerint mesterével, Pállal együtt ő is mártírhalált halt Nero idején (Kr.u. 64), mikor az őrült császár Rómát felgyújtatta, és a bűnbakká kikiáltott keresztényeket tömegével végeztette ki. Mások szerint a Domitianus alatt kirobbant keresztyénüldözések idején (Kr. 80) halt meg.

2.      Lukács, a szeretett orvos

               Lukács minden bizonnyal a missziós tevékenysége közben is „praktizálhatott”, ahogyan a sátorkészítő Pál Korinthoszban gyakorolta mesterségét. A római birodalomban az orvoslás csaknem kizárólagosan görög foglalkozásnak számított. E mesterséggel szemben azonban igen sok, részben jogosnak mondható, előítélet élt az ókoriakban. Rendszeres, kötelező és ellenőrzött képzés híján gyakorlatilag bárki állíthatta magáról, hogy „medicus”, de ugyan kinek volt kedve az orvos hozzáértését önmagán kipróbálni? Az igazán jó orvosok azonban igen nagy megbecsülésnek örvendtek és a városi arisztokráciához tartoztak, egyesek a császári udvarokba is feljutottak. Több neves orvosról tudjuk, hogy nagy műveltséggel rendelkezett. A rómaiak által is csodált, hírneves bithüniai Aszklepiadész a szónoklattan mestere volt. Kritón, Traianus császár orvosa pedig megírta a dáciai háborúk történetét. Így Lukácsról is elmondható, hogy átlagon felüli műveltséggel rendelkezett.

               Lukács írásaiban azonban nemcsak a görög kultúra hatása és látásmódja, hanem orvosi szemléletmódja is lépten-nyomon kiütközik. Az apró részletek pontos megfigyelése és rögzítése, a szenvedők iránti együttérzése. A Szentlélek gyógyító munkája iránti csodálata, amikor pl. ezt a megjegyzést teszi: „Simon anyósát éppen magas láz gyötörte” (Lk 4:38). Lukács itt orvosi szemmel észrevételezi a heveny láz és a magas testhőmérséklet közti különbséget, míg a többi szinoptikus evangélista nem tér ki arra, hogy miféle láz gyötörte Péter anyósát. Lukács másutt is olyan részleteket jegyez fel, amely egy laikus figyelmét elkerülné: „Volt ott egy leprával borított ember” – írja (Lk 5:12), miközben a szinoptikusok párhuzamos elbeszéléseiben csak annyi szerepel: „Íme egy leprás odalépett hozzá” (Mt 8:2). Az orvos-evangélista nem tartotta feleslegesnek megjegyezni, hogy a szerencsétlen ember a gyógyíthatatlan betegség előrehaladott stádiumában volt, mivel testét már teljesen beborította a lepra.

               Egy másik helyen pedig így ír Lukács: „Bement egy zsinagógába tanítani. Volt ott egy ember, akinek jobb karja el volt sorvadva” (Lk 6:6). A többi evangélista nem említi, hogy Jézus az illető jobb kezét gyógyította meg (Mt 12:10; Mk 3:1), de Lukács számára ez az apró részlet is fontos volt. Mikor Jairus lányát Jézus feltámasztotta, egyedül Lukács jegyzi meg, hogy enni adtak neki (Lk8:55, Mt 9:25; Mk 5:41). Amikor pedig Jézus mondását idézi arról, hogy milyen nehéz a gazdagoknak bemenniük Isten országába, a többi szinoptikusnál használt köznyelvi „tű” (rafisz) helyett (Mt 19:24; Mk 10:25) ő a „beloné” szakkifejezést használja, amely a neves római sebészorvos, Galénosz műveiben a sebésztűt jelenti. Lukács evangéliumában hat olyan csodát találunk, amely nem szerepel a többi evangélistánál, ezekből öt gyógyulással kapcsolatos.

3.      Lukács, az evangélista

               Bár a „szeretett orvos” néhány év különbséggel írta meg az Evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit, a két mű szorosan egybetartozott. Többek között az is bizonyítja ezt, hogy Lukács mindkettőt ugyanannak a személynek ajánlotta (Lk 1:3, ApCsel 1:1). Theofilosz kilétéről ugyan semmit sem tudunk, de a megszólításából ítélve igen magas rangú személy lehetett. Lukács így szólítja Júdea római helytartóit, Felixet és Festust, akik mindketten a császár személyes ismerősei, s értelemszerűen az igazgatásuk alá tartozó tartomány első emberei voltak, ezért az adott helyen ugyanezt a kifejezést egyes bibliafordításokban, a diplomáciai nyelvben ma is használatos „excellenciás úr” kifejezéssel fordítatják. (Csel 23:26; 24:2; 26:25).

               Ha igaz a feltételezés, hogy a Lukács evangéliuma még Caesareában készült el, Theofilosz aligha lehetett római, hiszen sem Pál, sem kísérője ekkor még nem járt a császárvárosban. Sokkal valószínűbb, hogy egy magas rangú provinciális hivatalnok lehetett, aki maga is megtért és újjászületett. De az is lehetséges, hogy a Teofilosz azaz „Istenszerető” beszélő néven Lukács általában a hívőket szólítja meg.

               Lukácsnak a hosszú missziós utak során bőségesen alkalma nyílt arra, hogy Pál bizonyságtételeit, valamint más szemtanúkat hallgatva írásba foglalja műveit. Különösen Pál több mint két évig tartó caesareai, illetve római fogsága alatt adódott erre jó lehetőség. Így valószínű, hogy az Evangéliumot Caesareában írhatta Lukács, az ötvenes évek végén a fogoly Pál mellett, az Apostolok Cselekedeteit pedig Rómában, a hatvanas évek elején. Egyes teológusok szerint mikor Pál arra hivatkozott, hogy „az én evangéliumom szerint” , akkor mindig a Lukács által lejegyzett Evangéliumra utalt.

               Míg Máté evangélista Jézus nemzetségtáblázatát Ábrahámtól kezdi, amivel zsidó voltát hangsúlyozza, addig Lukács Ádámtól, sőt magától Istentől, minden ember Atyjától származtatja. A két nemzetségtáblázat Ábrahám és Dávid közötti része megegyezik, onnan kezdve azonban eltér. Míg Máté József családját a dávidi királyok vonalán vezeti le, Lukács Mária családfáját közli Dávid másik fián, Nátánon keresztül (1Krón 14:4). A sokat vitatott rész Máténál így szerepel: „Jákob nemzette Józsefet, Mária férjét, és Máriától született Jézus, akit Krisztusnak mondanak.”  Lukács viszont ezt írja: „[Jézus] köztudomásúlag József fia volt, aki Élié.” A hagyomány szerint a Máténál szereplő Jákób József vér szerinti apja volt, míg a Lukácsnál szereplő Éli csak nevelőapja. József vér szerinti apja, Jákób, meghalt, ami után Józsefet Mária vér szerinti apja, Éli vette gondozásába. Mária így József mostohatestvére lett, akik között a Biblia nem tiltja a házasságot. Így lehetséges, hogy József apja egyszerre Jákób és Éli is. A Lukácsnál felsorolt családfa viszont értelemszerűen nem Józsefé, hanem Máriáé, így adva meg Jézus valódi vér szerinti leszármazását.

               Lukács azonban nemcsak a Jézus életére vonatkozó tényeket, hanem szemléletmódját is Pál igehirdetéséből merítette. Köztudomású, hogy Pált a Szentlélek a „nemzetek apostolának” (Róm 11:13) nevezte, így nem csoda, ha Lukács, nem zsidó származású evangélistaként, viszonylag nagy teret szentelt a pogányok megtérésének. Simeon próféciájának ismertetésekor már utal a nemzetek majdani megtérésére (Lk 2:29–32). Jézus pedig a názáreti zsinagógában elmondott beszédében a pogányok hitét állítja saját földijei elé példaképül (Lk 4:25– 27). A tizenkét tanítvány kiküldésekor így Lukácsnál nem is szerepel a „nemzetek útjára ne térjetek le” tiltás (Mt 10:5; Lk 6:13–16); ugyanakkor a „nemzetek ideje” teológiai kifejezést egyedül ő használja (Lk 21:24). Így lett Lukács, a szeretett orvos, a pogányból lett evangélista, Isten hasznos eszköze abban, hogy a jó hír eljuthasson, a világ népeihez. Ámen.