Igehirdetés: 2021.10.31. István – aki életét adta hitéért

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 88.

 

István – aki életét adta hitéért

Olvasmány: ApCsel 6:1-15

„Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: Íme, látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll. Akkor azok hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak, azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig egy Saul nevű ifjú lába elé tették le felsőruháikat. Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.” (ApCsel 7:54-60).

 

               Az évszázadok során keresztyének ezrei szenvedtek üldöztetést és haltak meg a hitükért. Keresztyénüldözések sajnos még ma is vannak. Egyes országokban, mint pl. Észak-Korea, Irán, Szudán, Kína a keresztyének élete ma is veszélyben van. Azokat a keresztyéneket, akik hitükért az életüket adják, vértanúknak vagy mártíroknak nevezzük. Ezeknek a vértanúknak a sorában István volt az első, aki példát és mércét állított mindazok számára, akiknek a hitükért megpróbáltatást, üldözetést kell szenvedniük. István akkor kezdte meg nyilvános szolgálatát, amikor az apostolok hat társával együtt kiválasztották őt arra, hogy diakónusként szolgáljon a gyülekezetben.

               A diakónusok elsősorban a szeretetszolgálat területén tevékenykedtek. Az ő feladatuk volt a gyülekezet szegényeiről és az egyedülálló özvegyasszonyokról való gondoskodás. Ám István szolgálata messze meghaladta a jótékonysági munka irányítását. István igehirdetői munkát is végzett, különösen is meggyőzően tudott szólni a görög ajkú zsidókhoz. A zsidók közül ugyan sokan vitába szálltak vele, „de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt.” (ApCsel 6:10). István bizonyságtételét ráadásul Isten még különböző csodákkal is megerősítette: „István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket tett a nép között.” (ApCsel 6:8).

               Amikor a zsidók Istvánt a hitéről való bizonyságtétele miatt letartóztatták és bíróság elé hurcolták, ő olyan bátran és nyíltan beszélt, hogy a nagytanács tudós és művelt tagjai valósággal elveszették önuralmukat. Fogukat csikorgatták, befogták a fülüket és torkuk szakadtból ordítozva dühösen rárontottak Istvánra, majd a lincselő tömeggel együtt halálra kövezték őt.

               István tulajdonképpen ugyanazzal haragította magára a vallási elitet, mint Jézus. A zsidó hatóságok azzal vádolták, hogy becsmérelte a templomot és az ószövetségi törvényeket. A tárgyaláson István határozottan és világosan képviselte a maga ügyét. Úgy jelentette meg Izrael történelmét, mint Isten tervét, aki makacs szembeszegülésük ellenére megváltja népét.  Jézushoz hasonlóan, István is haldoklása közben kivégzőiért imádkozott az Isten bocsánatát kérve a számukra.

 

1.      István – a Lélekkel teljes ember

               Istvánról azt mondja a Biblia, hogy ő olyan ember volt aki „telve volt Szentlélekkel” (ApCsel 6:55). Istvánnak ezt a „Szentlélekkel való teljességét” három dologban is kiemeli az igeszakasz, amikor azt mondja róla, hogy István telve volt kegyelemmel, erővel és bölcsességgel.

               Az első kettőt együtt kell látnunk: a Szentlélek által kegyelemmel és erővel teljes férfi. E kettő együtt volt jelen Jézusban is. De ez ránk is érvényes, mert amint a Lélek egyre inkább Jézus képére formál át bennünket, mind a kegyelem, mind az erő megjelenik az életünkben. A kegyelem a szeretet, a szívesség, a jóság, a készségesség, az előzékenység, az együttérzés.

               Az az ember van telve kegyelemmel, aki jézusi szeretettel fordul a többiekhez. Érzékeny és könyörületes. Ugyanakkor István erővel is telve volt, amely abban mutatkozott meg, hogy „nagy csodákat és jeleket tett a nép között.” (ApCsel 6.8). István ismerte Jézus Krisztus hatalmát a bűn, a betegség, a megkötözöttség és az ördög felett, és élt ezzel az erővel. Nem saját erejéről van szó, hanem arról az erőről, felhatalmazásról, amely a Jézus Krisztussal való közeli, bensőséges és elkötelezett kapcsolatból fakad. A Szentlélekkel teljes emberben kibontakozik a kegyelem, és megjelenik az erő, mégpedig a kettő együtt, egymással összhangban és arányos mértékben. Mi ennek a jelentősége?

               A kegyelem erő nélkül olyan kedvesség, jó szándék, amely lényegében tehetetlen. Ha valaki személyiségében ezeket a jegyeket hordozza, tehát alapvetően kedves, szívélyes, figyelmes, az jó, de ettől nem feltétlen Lélekkel teljes ember. Lehet kedves, és mégis erőtlen, aki nem ismeri Jézus Krisztus hatalmas erejét, szabadításának valóságát. Hasonlóan, ha valaki látszólag erővel tudja képviselni Jézus evangéliumát, de ez nem párosul jézusi kegyelemmel, szelídséggel, szeretettel, megkérdőjelezhető, hogy valóban Jézus ereje jelenik meg rajta keresztül, vagy csak saját, erőteljes, esetleg erőszakos természete. A Szentlélek Jézus kegyelmét és Jézus erejét munkálja ki bennünk.

               De István telve volt bölcsességgel is, ami abban mutatkozott meg, hogy hiába vitatkoztak vele, „nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt.” (ApCsel 6:10). Nyilvánvalóan ez arra vonatkozik, ahogyan Jézust, mint Messiást hirdette azoknak a zsidóknak, akik szembeszálltak vele. Ez a bölcsesség a Szentléleknek egy különleges és drága ajándéka. Ellenfelei nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel István beszélt. Nem egy általánosan meglévő bölcsesség és ismeret vezette itt Istvánt, hanem a Szentléleknek egy különleges megnyilvánulása.

               A Lélek jézusi kegyelemmel, jézusi erővel, és jézusi bölcsességgel ruházta fel Istvánt. Ahogy István Jézus Krisztust helyezte élete középpontjába, ahogyan őt imádta és neki engedelmes életet élt, a Szentlélek kiáradt rá, és Jézus képére formálta. A Szentlélek ugyanígy szeretne bennünket is formálni, ahogyan Jézus Krisztust helyezzük istentiszteletünk és életünk középpontjába. A Lélek jézusi erőkkel szeretne felruházni bennünket. Tartsunk bűnbánatot a felett, hogy megszomorítottuk őt! Fájlaljuk, hogy ellenálltunk annak, ahogyan a Szentlélek Jézus ábrázatára kívánt formálni bennünket! Lássuk be, milyen messzire kerültünk attól, amire az Úr elhívott és megváltott bennünket!

2.      István – a szenvedést vállaló ember

               Istvánról megtudjuk, hogy nemcsak jézusi erőkkel bírt, de megdöbbentő módon osztozott annak sorsában, akinek kegyelme, ereje, és bölcsessége megjelent életében. A Lélek Jézus szenvedésébe is bevezette Istvánt. A történetben meglepő párhuzamokat fedezhetünk fel. A Lélek Istvánban meglévő jelenléte hasonló ellenségeskedést váltott ki, mint Jézus esetében. Amikor ellenfelei látták, hogy nem bírnak ellenállni a benne lakozó bölcsességnek, erőszakhoz folyamodtak. Fellázították a tömeget, rárohantak, elfogták, majd a nagytanács elé rángatták és hamis tanúkat állítottak ellene, akik kifordították szavait. Az István ellen felhozott vádakban ugyanazok a mondatok ismétlődnek, mint Jézus esetében.

               Istvánt így vádolják: „Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.” (ApCsel 6:13-14). István pedig a nagytanács előtt megállva, angyalhoz fogható elváltozott arccal fejtette ki üzenetét. Történeti példákon keresztül mutatta be azt, hogy az Úrnak szabadsága van ott megjelenni és ott cselekedni, ahol ő akar, és ezért nincsen helyhez, a szent földhöz, a szent templomhoz, és a szokásokhoz, tradíciókhoz kötve. Ezzel együtt arra is rámutat, hogy hogyan üldözték az Úrtól küldött és ihletett prófétákat őseik, majd pedig egészen bátran így összegezte szavait: „Ti keménynyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek…” (ApCsel 7:51-52).

               Ezek a szavak egybevágnak azzal, ahogyan Jézus szembesítette a vallási vezetőket keményszívűségükkel. Ugyanaz a Szentlélek hatalmazza fel Istvánt a vallási vezetők keményszívűségének és istentelenségének leleplezésére, mint aki Jézusban is ezt munkálta. István nyilvánvalóan ismerte szavai súlyát, és érezte, hogy ez még jobban felkorbácsolja az ellene feszülő indulatokat, de a Szentlélek vezetése alatt, Jézushoz hasonlóan, prófétai módon kimondta az igazságot és nem félt vállalni a szenvedést. A vallástétel Jézusról ritkán jár konfrontáció és feszültség nélkül. Mindig tétje van. Lehet, hogy bolondnak néznek, vagy félremagyarázzák, és ellenünk fordítják szavainkat, de világosan kell látnunk, hogy ezekben a helyzetekben, csak két lehetőség van. Vagy megvalljuk Jézust, vagy hallgatunk, azaz megtagadjuk őt. Az egyik a Szentlélek indítása szerint való, gyakran konfliktust okoz, de ugyanakkor mélyíti, erősíti a Jézussal való kapcsolatunk, és része annak, ahogyan őt szemlélve elváltozunk ábrázatára.

               A másik az emberi biztonság útja, amely ugyanakkor megoltja a Szentlélek tüzét életünkben, és figyelmünket Jézus szemléléséről önmagunk védelmére irányítja. A Lélek Jézusra irányítaná figyelmünk, Jézust állítaná a középpontba, és a Jézussal való kapcsolatunkat mélyítené el. Mi pedig oly gyakran magunkat állítjuk a középpontba, és közben panaszkodunk, hogy Jézus távoli és erőtlenek vagyunk.

               István bátor bizonyságtétele éktelen haragot váltott ki a hallgatóiból, akik rárohantak, kivonszolták a városon kívülre, ahol eszeveszett dühükben halálra kövezték. István pedig jézusi lelkülettel hordozta el a mártíromságot.

3.      István – a Jézust kiábrázoló ember

               István személyén és történetén keresztül valójában Isten hűsége mutatkozik meg. Ha megnézzük a történetet mélyebben, akkor azt kell, hogy mondjuk, Isten soha nem volt olyan közel az ő szeretett gyermekéhez, Istvánhoz, mint éppen abban a pillanatban, amikor kivégezték őt. Abban a pillanatban, amiről mi azt mondanánk, hogy Isten nem volt sehol, magára hagyta, elfelejtette, hűtlen lett hozzá. A vértanúság pillanatában István, aki Jézussal jár, minden eddiginél mélyebben eggyé lesz Jézussal. Ezt két mozzanatban adja elénk a szentíró.

               Először arról hallunk, hogy István beteljesedik Szentlélekkel. Azt olvassuk, hogy megnyílt előtte a menny, látta az Atyát és látta a megdicsőült Jézust. Nyilván ez nem fizikai látás, ha valaki mellette volt és felnézett az égre, az nem látta ugyanazt, amit István látott. Ez látomás volt. Gyönyörű látomás. Isten Szentlelke leszállt rá, megnyílt a szeme, látta az Atyát, látta Jézust, az egész Szentháromság jelenlétébe került, mennyei dicsőségben volt. Olyan módon élhette meg Isten jelenlétét ebben a valóságban, ahogy soha korábban.

               Aztán István három olyan mondatáról tudósít itt a Szentírás, amelyekben úgy van előttünk István, mint a Jézust kiábrázoló ember. Az első mondat ez volt: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.” (ApCsel 7:56). István az Isten dicsőségét szemléli akkor, amikor ellenfelei acsarkodnak ellene.

               István itt hasonló szabadsággal tesz bizonyságot az Atya és Jézus jelenlétéről, mint Jézus Pilátus előtt, amikor azt mondja, hogy semmi hatalma nem volna felette, hacsak felülről nem adatott volna neki. És mégis, bár azt mondtuk, hogy István, a Lélekkel teljes ember, aki jézusi módon hordozza a szenvedést, ezen a ponton fel kell hívni a figyelmet egy jelentős és sokatmondó különbségre. Míg István, az első vértanú egy különleges mennyei látomásban részesült, amelyben Urát, Jézust látta, aki hamarosan fogadja őt, Jézus a kereszten nem látja hasonlóan az Atyát. Istvánnak megnyílik az ég és a menny dicsősége, Jézusnak pedig elsötétedik az ég, elhomályosul, sőt, eltűnik az Atya világossága, közelsége: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46). Jézus átokhalált halt bűneinkért, István pedig mártírhalált halt Jézusért. Jézus elszakadt az Atyától a bűn súlya alatt, István eggyé lett Jézussal teljes odaadásában és engedelmességében.

               István második és harmadik mondata viszont azonos azzal, ahogyan Jézus imádkozott a kereszten: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7:59), majd ezt mondta: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” (ApCsel 7:60).

               Az első imádság a teljes bizalom imája, amikor a halálra készülő az Úrra bízza magát, a második az ellenségért való imádság felülmúlhatatlan példája, amelyben a halálba távozó kivégzőiért könyörög. Így senki sem imádkozik saját erejéből és belátásából kivégzése pillanatában. Így csak az imádkozik, akiben a Szentlélek által Jézus formálódik ki. Így csak Jézus imádkozik – a Szentlélek által követőjében, a keresztény egyház első vértanújában, akit az óta ezrek és ezrek követtek és követnek ma is.

               Előttünk egy ember, Jézus egy hús-vér követője, akinek arcán csodálatos és hihetetlen világosan rajzolódik ki Jézus képe. Annak a Jézusnak a követője, akit mi is követünk. Az a Szentlélek lakik benne, aki bennünk is lakozik. Az a Jézus várta a mennyben, aki bennünket is vár. És mégis érezzük, hogy egészen más, mint mi. Érezzük, hogy a mi arcunkról oly sok minden tükröződik vissza. Szívünk mélyén érezzük, hogy milyen maszatos, homályos, torz az a Jézus-kép, amit mi hordozunk. Pedig aki azt mondta, hogy a „sötétségből világosság ragyogjon fel” (2Kor 4:6), a mi szívünkben is világosságot gyújtott, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Figyeljünk hát rá, őszinte bűnbánattal szemléljük őt a dicsőítésben, könyörögjünk, hogy Szentlelkével betöltsön minket, és ragyogtassa fel Jézus képét rajtunk! Ámen.

Hírlevél: 2021.10.24.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:      

Vasárnap 10:00 – istentisztelet – az újborért való hálaadás és a reformáció ünnepe alkalmából az úrasztalát megterítjük!

Vasárnap 17:00 – Reformációi közös ünnepi istentisztelet (ref. templom) – igét hirdet Aradi András evang. esperes

November 1-én, Hétfőn 16:00 órai kezdettel az evangélikus temetőben szabadtéri ökumenikus áhítatot tartunk.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

KÖZADAKOZÁS:

Október utolsó vasárnapjának perselyadományát egyházunkban a Zsinat határozata értelmében valamely kiemelt célra gyűjtik a gyülekezetek.

 

Ismét felajánljuk a perselypénzt október végén - KÖRLEVÉL A GYÜLEKEZETEKHEZ

reformatus.hu 2021. október 21.

Teljes terjedelmében közöljük a Magyarországi Református Egyház Zsinata elnökségének valamennyi egyházközség részére elküldött körlevelét.

Kedves Testvéreink!

Régi, szép hagyománya egyházunknak, hogy a reformáció hónapjának utolsó vasárnapi perselyadományával egy-egy gyülekezetünket támogatjuk. Az elmúlt években több templom építését, bővítését segítettük így. Ennek köszönhetően Nagykovácsiban, Badacsonytomajon, Mezőnyéken, Debrecen-Lencztelepen, Sajóládon, Erdőkertesen, Esztergomban, Nyíregyháza-Örökösföldön, Kesznyétenen, Kalocsán és tavaly Balatonakarattyán épült templom. Ezúton is köszönjük az adományokat.

Idén az október 31-i perselyadományainkkal a Kisvárdai Református Egyházközség Tátra utcai templomára gyűjtünk. Az építkezés 2020 áprilisában kezdődött és az első ütemet a gyülekezet önerőből és pályázati forrásokból fedezte. A falak és a tetőszerkezet már készen vannak. A templomtérben azonban még hiányzik a kő falburkolat és a kőburkolat, festési, gépészeti, villanyszerelési munkálatok vannak hátra, a karzat még nincs kialakítva, valamint a padokat, a szószéket és az úrasztalát is el kell még készíttetni. Emellett a gyülekezet a templom környezetében szeretne parkolókat építeni és a szükséges tereprendezést is elvégezni. Mindehhez a kisvárdai reformátusoknak körülbelül 90 millió forintra van még szükségük, amit az elmúlt néhány hónapban az építőiparban tapasztalt hihetetlen drágulás okozott. A gyülekezet bízik abban, hogy az október utolsó vasárnapján összegyűjtött perselypénz adománnyal a templomépítés befejezése elindulhat.

Áldáskívánással és testvéri köszöntéssel:

Balog Zoltán, püspök, a Zsinat lelkészi elnöke

Molnár János, főgondnok, a Zsinat presbiteri elnöke

Budapest, 2021. október 13.

2021.10.24. Igehiretés: Nikodémus – aki a jó hírét kockáztatta

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 87.

Nikodémus – aki a jó hírét kockáztatta

Olvasmány: Jn 3:1-21

„Ekkor Nikodémus, aki korábban már járt nála, és közülük való volt, így szólt hozzájuk: Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett? Azok pedig így válaszoltak neki: Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.” (Jn 7:50-52)

              

               A János evangéliumának az a sajátossága, hogy szűkíti a kamera látószögét, és ráközelít néhány személy arcára: hol egy nőt látunk a kútnál, hol egy vak férfit majd a zsidó főtanács egyik tagját.  János apostol így ad személyes betekintést abba, hogy milyen hatással volt Jézus másokra. Így figyelhetjük meg Jézusnak a Nikodémussal folytatott beszélgetését, aki valószínűleg azért ment az éj leple alatt hozzá, mert azt szerette volna, hogy látogatása titokban maradjon. Nikodémus nyilvánvalóan a jó hírét és a saját biztonságát is kockáztatta azzal, hogy találkozott Jézussal, hiszen a farizeustársai megesküdtek, hogy megölik Jézust. Nikodémus azonban fontosabbnak tartotta, hogy az őt foglalkoztató égető kérdésekre választ kapjon. Ki ez a Jézus? Valóban az Istentől jött? Jézus végül az újonnan születés példájával válaszolt Nikodémus kérdéseire. Ebben a beszélgetésben hangzik el a Biblia egyik legismertebb mondata: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16).

               Jézus tanítványainak a többsége egyszerű ember volt. Egy halász vagy egy vámszedő nem sokat veszíthetett a társadalmi státuszából, amikor a radikális tanokat hirdető tanító követőjévé vált.  Nikodémus ellenben, aki a zsidó főtanács tagja volt, valóban a jó hírét és tekintélyét kockáztatta, amikor felkereste Jézust. Farizeusként egy bizonyos hitrendszer követője volt. Köztiszteletben álló vallási vezetőként és Isten törvényének tanítójaként tartották számon. Ezért is jött Nikodémus éjszaka Jézushoz. A későbbiek során azonban bátrabb lett. Amikor a szanhedrin Jézus ügyét tárgyalta, Nikodémus felszólalt az ellen, hogy elítéljenek egy olyan embert, akit még ki sem hallgattak. A farizeusok azonban egy gúnyos megjegyzéssel hárították el Nikodémus jogos érveit.

               Jézus halála után Nikodámus ennél is tovább ment. Arimáthiai Józseffel együtt engedélyt kért Pilátustól, hogy Jézus testét levehesse a keresztről és eltemethesse.

               A Biblia ezután már nem említi Nikodémust, így nem tudhatjuk, hogy vajon tett-e valaha is nyílt hitvallást Jézus mellett. Valószínűnek tűnik azonban, hogy János evangélista azért említi meg ezeket az eseteket, mert Nikodémus nyíltan vállalta, amit látott és hallott, így maga is hitre jutott és csatlakozott a keresztyén gyülekezethez. Másként hogyan értesült volna János Nikodémus tetteinek és szavainak ilyen aprólékos részleteiről. A János evangéliumában található leírások alapján arra következtethetünk, hogy Nikodémus kész volt feláldozni a társadalmi rangját, és Jézusért mindenről lemondani, hogy ő is részesülhessen az újjászületés kegyelméből.

1.      Nikodémus – aki titokban akart Jézus követője lenni

               Nikodémus az izraeliták főembere és a főtanács tagja volt. Mint köztiszteletben álló férfi eleinte nem merte nyilvánosan vállalni a Jézussal való barátságot, nehogy a főtanács tagjai megszólják emiatt. Ezért inkább éjszaka, titokban ment el hozzá. A találkozás és a beszélgetés valószínűleg az Olajfák hegyén történhetett, miután Nikodémus titokban megtudakolta, hogy Krisztus ide szokott visszavonulni éjszakánként. Abból, ahogyan Nikodémus indítja a beszélgetést, jól látszik, hogy alaposan átgondolta szavait. Krisztust úgy szólítja meg, hogy a beszélgetésükhöz bizalmi légkört teremtsen. Elismerte, hogy Jézus Istentől jött tanító, mert egyébként nem tudna ilyen jeleket tenni, csak ha vele van az Isten. Valójában azonban ekkor még nem ismerte fel Jézusban a Messiást, mert csak egy „Istentől jött tanítónak” (Jn 3:2) nevezte Őt.

               Jézus, aki a Szentlélek világosságával minden ember szívébe látott, így Nikodémus kételyeit is jól látta, ugyanakkor felismerte benne az igazságkereső embert, ezért az üdvösséget érintő téma közepébe vágva válaszolt neki: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki felülről nem születik, nem láthatja meg Isten Országát.” (Jn 3:3).

               Ebben a történetben Nikodémus személyén keresztül jól megfigyelhetjük, hogy Isten igéje mindenkor a lényünk legmélyén szólít meg, valósággal az elevenünkbe vág: „Mert az Isten szava élő és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4:12). Egy olyan embert, mint Nikodémus, mélyen érintettek Jézus szavai, mert nyilvánvalóan neki szóltak azok. Ő eddig abban a hitben ringatta magát, hogy a vallási előírások kötelezettségének mindenben eleget tesz, a vagyonából támogatja a jeruzsálemi templom ügyét, becsületes és mindenki előtt köztiszteletben áll. Így, mint Ábrahám magvának, neki is jár az üdvösség, ő is az Isten Országának lelendő polgára lesz.

               Ezzel szemben most azt kell hallania Jézustól, hogy aki nem születik újjá felülről, az nem láthatja meg Isten Országát. Ezek a szavak bizonyára nagyon felkavarták Nikodémust, és kimozdították az érdemei útján elérhető üdvösség hamis álmából. Ezért is válaszol Nikodémus kissé ingerülten: „Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe, hogy megszülessék.” (Jn 3:4).

               Jézus azonban nem sértődik meg, hanem nagy nyugalommal folytatja a Nikodémus üdvössége érdekében felvetett témát. Jézus nem nyit vitát, hanem még nyomatékosabban és bővebben fejti ki tanítását. Elmondja, hogy „víztől és Szentlélektől” kell felülről, Isten ereje és kegyelme folytán újjászületni, és nem egy reinkarnáció útján ahhoz, hogy valaki bemehessen az Isten Országába.  A Szentlélek munkáját pedig a szél mozgásához hasonlította. Ahogyan a szél fúj, és innen oda mozgatja a levegőt, az Isten Lelkének a munkája is ilyen láthatatlan módon érinti meg és formálja az ember belső világát nap, mint nap. A szél munkája csak az eredményeiben látszik meg, ugyanígy van ez a Szentlélek „szívre” gyakorolt hatásainál is. Ha engedünk neki, akkor hit ébred bennünk Krisztus szavainak megbízhatósága felől, és az isteni szavak mögötti tartalom hit által megtapasztalható valósággá válik a számunkra.

               A főtanács tagjai, Arimátiai Józsefet és Nikodémust kivéve, ellenálltak Krisztus szavainak és a Szentlélek munkálkodásának, ennek következtében a gondolkodásuk elsötétült, és az egyetlen igazat, Krisztust, megvetették és később meg is ölték. Ez a lelki törvényszerűség ma is érvényes. Aki tartósan ellenáll az Isten szavának, és a Szentlélek szívre gyakorolt szelíd hívó hangjának, annak a gondolkodása és ítélőképessége a lelki dolgokat illetően elsötétül, ennek következtében a jót rossznak fogja látni, és a rosszat pedig jónak és helyesnek.

               Nikodémus esetében Krisztus hozzá intézett szavai csak az Üdvözítő halála és feltámadása után érlelődtek be, amikor a Messiást elvető zsidó lakosság többségével szemben valószínűleg ő is csatlakozott a keresztyén gyülekezethez.

2.      Nikodémus – Izrael tanítója, aki mégsem érti az Írást

               A történetnek az egyik legmegdöbbentőbb mondata az a kérdés, amit Jézus intéz Nikodémushoz: „Te Izrael tanítója vagy, és nem tudod ezeket?” (Jn 3:10). Láthatjuk, hogy Nikodémusnak fájdalmasan kellett szembesülnie a saját állapotával, hogy újjászületés nélkül, a Szentlélek befogadása nélkül az egész tudománya semmit sem ér, mert nem juthat be általa az örök életre. Ide illenek Pál apostol szavai: „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet azonban épít.” (1Kor 8:1).

               Nikodémus valójában azt sem értette, hogy az újjászületés hogyan mehet végbe, és milyen áron. De Krisztus erre is megadta neki a választ. Az újjászületés Jézus helyettes áldozata által történhet meg. Jézus ezt a Mózes által felemelt rézkígyóra való feltekintés hasonlatával világította meg: „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Emberfiának felemeltetnie. Hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:14). A rézkígyó felemelésének a története már bizonyára ismerős volt Nikodémusnak, „Izrael tanítójának”. A bibliai leírás szerint a pusztai vándorlás alatt az Isten ellen lázadozó zsidókat mérges kígyók marták meg. Ekkor Mózes imában Istenhez kiáltott, és az Úr azt mondta, hogy csináltasson rézkígyót és egy póznára tűzze fel. Aki feltekint a rézkígyóra, az Isten ígérete szerint életben marad. Így is történt; akit megmartak a kígyók, de felnézett a rézkígyóra, az életben maradt.

               De mit jelent ez a történet valójában? Hogyan jelképezheti a rézkígyó Krisztust, amikor a kígyó a gonosznak, a sátánnak a jelképe a Szentírásban? Krisztusnak a Nikodémushoz intézett szavai és a Szentírás más összefüggései alapján választ kaphatunk erre a kérdésre. Jézus a pusztában felemelt rézkígyót összekapcsolta a saját felemeltetésével, ami a kereszthalálakor következett be.

               Így csak Krisztus szavai által itt az Újszövetségben válik igazán érthetővé, hogy miért kellett az Ószövetség idején a rézkígyót a pusztában felemelni.

               A kígyó marása a sátán fullánkjára, a bűnre mutat rá. Akit a sátán, a „kígyó” bűnbe vitt, annak meg kell halnia, „mert a bűn zsoldja a halál.” (Róm 6:23). Krisztus pedig helyettünk szenvedte el a kígyó marásának, a bűnnek végső következményeit. Ezért mondja Pál apostol, hogy „Isten, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5:21). A kígyó a sátán jelképe, de mivel ő a bűn szerzője, ezért a kígyó a bűnnek a jelképe is. Krisztus pedig magára véve a világ összes törvényszegését, beteljesítette ezt a jelképet, úgy szenvedett és halt meg, mintha minden bűnt ő követett volna el, mert az Atya teljesen elfordult tőle, hogy ha valaki hisz benne, „el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Aki a pusztában a rézkígyóra feltekintett elismerte, hogy önmagától nem fog meggyógyulni és nem tudna életben maradni, a gyógyulása, életben maradása pedig Isten ajándéka. Neki csak annyit kell tenni, hogy Isten szavának engedelmeskedve feltekint rá. A rézkígyó így magának a keresztre feszített Krisztusnak az előképe volt. A kígyók által megmart emberek így a Messiásra mutató jelre tekintettek fel és nem egy bálványra.

               Nikodémus bizonyára akkor értette meg ezt a jelképet teljesen, amikor látta Krisztust ártatlanul a kereszten szenvedve, és mégis az ellenségeinek megbocsátva meghalni. Akkor értette meg, hogy Jézus áldozata önkéntes, és helyettes áldozat volt, és hogy ennek következtében az üdvösség Isten teljesen ingyenes ajándéka azok számára, akik hit által ezt igénylik és elfogadják, és akiknek a szívében ennek nyomán a bűn hatalma megtörik! Semmilyen más eszköz, vallási rituálé, vagy jó cselekedet, alamizsna vagy vallási előírás teljesítése nem képes a bűn hatalmát megtörni az ember szívében, csak Krisztusnak az áldozata. Az Istennek kereszten megmutatkozó szeretete, amely a bűn miatt halálra szánt embernek hit által mégis felkínálja az üdvösséget.  Jézus ezzel zárta beszédét: „Aki hisz ő benne, az el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3:18).

3.      Nikodémus – a tanítvány

               A Biblia akkor tesz ismét említést Nikodémusról, amikor tisztségét betöltve a szanhedrin soraiban ülve Jézus ügyében kell döntenie. Ekkor éppen azt fontolgatja a tanács, hogy mit tegyenek Jézussal. Ekkorra már odáig fajultak a dolgok, hogy a tanács egyes tagjai, akik nyilvánvalóan vezető szereppel és hatalommal bírtak, már kiadták Jézus ellen az elfogatóparancsot. A templomi őrség szolgái azonban azzal tértek vissza, hogy nem voltak képesek letartóztatni Jézust, mert még soha nem hallottak embert ilyen dolgokat szólni. A magas rangú farizeusok és főpapok erre jól meg is dorgálták őket, amivel csak saját szellemi vakságukról és felfuvalkodásukról tettek bizonyságot. Nikodémus ebben a kritikus helyzetben áll elő és megragadva a szót arra emlékezteti kollégáit, hogy addig nem hozhatnak ítéletet Jézus felett, míg vádlottként ki nem hallgatták. János evangélista itt szó szerint lejegyezte Nikodmémus szavait: „Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett?” (Jn 7:51). A tanács többi tagja erre durván és pökhendien gúnyolni kezdi Nikodémust. Itt már nagyon érezhetővé válik, hogy az ítélet a szívükben rég megszületett. Nikodémusról azonban megtudjuk, hogy ő nem osztja ezt a gyűlöletet.

               Végül Nikodémus utolsó bibliai említése János evangéliumának a végén található. Itt annak lehetünk tanúi, amint Nikodémus, Jézus keresztre feszítése után, Arimathiai Józsefnek segédkezik Jézus temetésénél. Róla ezt mondja a Biblia: „Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét.” (Jn 19:38).

               Nikodémusról megtudjuk, hogy 75 fontnyi fűszerrel járult hozzá a temetéshez, hogy az akkori szokásoknak megfelelően bekenjék vele a tetemet. Eztán segített Józsefnek gyolcsba tekerni a holtestet és elhelyezni a sírkamrában. A felhasznált fűszerek puszta tömege is jelzi, hogy Nikodémus gazdag ember volt, valamint azt is, hogy nagy tisztelettel viseltetett Jézus iránt.

                        A Nikodémusról szóló e rövid beszámoló sok megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Vajon Arimathiai Józsefhez hasonlón, Nikodémus is csak titokban volt Jézus Krisztus követője, és hitét nem merte nyíltan felvállalni? Valószínűsíthető, hogy ha kezdetben titkolta is hitét, idővel mégis színt vallott, és kiállt Jézus mellett. János evangéliuma mindenképen előnyös fényben tünteti fel őt, ami arra utal, hogy később esetleg ő is csatlakozhatott a keresztyén gyülekezet közösségéhez. Ámen.

Igehirdetés 2021.10.17. Magdalai Mária – aki elsőként látta a feltámadott Jézust

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 86.

 

Magdalai Mária – aki elsőként látta a feltámadott Jézust

Olvasmány: Jn 20:1-18

„Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.” (Jn 20:18)

 

               A magdalai Mária személyét sok legenda és titokzatosság övezi. Gondoljunk csak a „Jézus Krisztus szuperszár” vagy a „Da Vinci kód” című alkotásokra. Sok irodalmi műben, színdarabban, vagy filmben Mária Magdolnát hol érzéki nőként, hol pedig jó útra tért prostituáltként, netán Jézus titkos feleségeként is ábrázolják. A Bibliában azonban nem találunk semmiféle utalást arra, hogy erkölcstelen életet élt volna. Mindössze annyit tudunk róla, hogy a Galileai-tó partján fekvő magdala városából származott, és Jézus hét ördögöt űzött ki belőle: „Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki.” (Mk 16:9). Miután pedig meggyógyult, életét Jézusnak szentelte.

               Az evangéliumok, amelyek Jézus tizenkét tanítványára összpontosítanak, említést tesznek arról, hogy asszonyok egy nagyobb csoportja elhagyta az otthonát azért, hogy Jézust kövessék: „Volt ott sok asszony is, akik távolról figyelték mindezt. Ezek Galileából követték Jézust, hogy szolgáljanak neki. Közöttük volt a magdalai Mária és Mária, Jakab és József anyja, valamint Zebedeus fiainak anyja.” (Mt 27:55-56). Magdalai Mária az első volt azon asszonyok sorában, akik anyagilag is támogatták Jézus szolgálatát.

               Amikor Jézust Jeruzsálemben keresztre feszítették, magdalai Mária nem törődve a veszéllyel, a közelében maradt. Megfigyelte, hogy hova temették, és amilyen korán csak lehetett, elment, hogy megadja Jézus holttestének a végső tisztességet. Így bár ő azért indult el, hogy a halott Jézusnak szolgáljon, ő lett a feltámadott és élő Krisztus első hírnöke. Érdekes, hogy amikor magdalai Mária a sírhoz ment és ott találkozott a feltámadott Jézussal, először nem ismerte fel az Urat, egészen addig, amíg maga Jézus a nevén nem szólította őt. De kétségtelen, hogy mégis a magdalai Mária volt az első, aki találkozott a feltámadott Jézussal, és ő vitte elsőként a hírt a többi tanítványnak.

               Jézus korában a nők teljesen háttérbe szorultak és nem sok szerepet kaptak a társadalomban. A zsidó bíróságok például el sem fogadták a nők tanúvallomását. Jézus feltámadásának hatalmas csodájánál azonban magdalai Mária abban a megtiszteltetésben részesült, hogy elsőként lehetett tanúja az eseményeknek. Az asszonyok tanúságtételét így aztán nem csoda, hogy kétkedve fogadta Péter és a többi férfitanítvány.

               Lukács az evangéliumában hangsúlyosan kiemeli azokat az asszonyokat, akik Jézussal együtt járták a falvakat és szolgáltak is neki: „S történt ezután, hogy ő városokon és falukon keresztül járva prédikált és hirdette az Isten országát és vele volt a tizenkettő. És némely asszonyok is, akiket tisztátalan lelkektől és betegségekből gyógyított meg, Mária, a magdalai, akiből hét ördög ment ki… sok más asszony, akik az ő vagyonukból szolgáltak neki.” (Lk 8:1-3).

1.      Ki is volt magdalai Mária?

               Magdalai Mária személyével kapcsolatosan több félreértés is adódik. Ki is volt ő valójában? Kétségtelen, hogy az evangéliumokban több olyan Mária nevű asszonyt is említenek, aki Jézus követője volt.

               Itt van például mindjárt a Lukács evangéliumában szereplő „bűnös asszony”, aki könnyeivel öntözte, hajával törölte és szent olajjal kente meg Jézus lábát. Az itt említetett nőt sokan tévesen magdalai Máriával azonosítják. Mivel azonban Lukács itt egy névtelen asszonyt említ, így az semmiképpen nem lehetett azonos a tanítványi körben jól ismert magdalai Máriával.

               Aztán ott van a János evangéliumában szereplő betániai Mária, aki Lázár és Márta húga volt. Róla is sokan feltételezik, hogy azonos lenne a máshol magdalai Máriaként említett nővel. Ez azonban szintén csupán találgatás.

               Ezeknek a feltételezéseknek és az ebből fakadó bizonytalanságnak az eredménye, hogy ennek a három nőnek a személye és története sok esetben összekeveredik a bibliaolvasó emberek előtt. Valójában inkább azt kell feltételeznünk, hogy magdalai Mária nem azonos sem betániai Máriával, sem pedig a Lukács által említett „bűnös” asszonnyal.

               De ki is volt akkor az igazi magdalai Mária? A Mária Magdolnaként is emlegetett asszony kettős neve valójában ennyit jelent: „magdalai Mária”, azaz a Genezáreti–tó partján található Magdala, halászatáról ismert településéről származó személy.

               Magdalai Mária tehát kétségtelenül létező személy volt, aki megszállottként került Jézus közelébe. Ma talán valamilyen pszichés betegnek tekintenék azt, amiben Mária szenvedett.  Jézus hét ördögöt űzött ki belőle, így megtörte a gonosz hatalmát fölötte és meghívta a követői közé. Lukács evangéliumában a következő beszámolót olvashatjuk: „Ezután városról városra és faluról falura járt, és hirdette az Isten országának evangéliumát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket gonosz lelkektől szabadított meg, és betegségekből gyógyított meg: Mária, akit magdalainak neveztek.” (Lk 8:1-3).

               Magdalai Mária volt az az asszony, aki Máriával, Jézus anyjával együtt mindvégig kitartott Krisztus mellett. Ott állt a kereszt tövében és segített Arimateai Józsefnek a holttest sírba helyezésében. A feltámadáskor pedig az Úr arra választotta ki, hogy elvigye az örömhírt az apostoloknak. Így lett magdalai Mária az apostolok apostolává. A középkortól terjedt el a katolikus egyházban a „bűnbánó” Mária Magdolna elnevezés, mivel ő lett a bűnbánat szentségének megszemélyesítője. Kétségtelen, hogy nők szolgálatának példaszerű alakját fedezzük fel személyében és történetében.

2.      Jézus szolgálatában

               Ahogy látjuk Jézus szolgáltában a férfiak mellett fontos szerepet játszottak a nők. Ha abban a korban erről hallottak Görögországban a nagy filozófusok tanítványai, vagy a híres rabbik tanítványai, bizonyára megdöbbentek. Abban az időben az asszonyokat nem sokra becsülték, kisebbrendűnek gondolták a férfiaknál. Gondoljunk a samáriai asszony történetére, ahol még a tanítványok is csodálkoztak azon, hogy Jézus egy asszonnyal beszélget. Ráadásul a samáriaiak még ellenségnek is számítottak. Jézust azonban nem a kor véleménye érdekelte. Egyébként is az izraeli lelki vezetők messze elfordultak az ószövetségi törvény szeretet-parancsától, amikor így gondolkoztak a női nemről. Jézus nemcsak meghirdette, hogyan érez, gondolkozik az asszonyokról, hanem közösségvállalásával ki is mutatta és meg is élte ezt a megbecsülést és tiszteletet.

               Az asszonyok jelenlétét és szolgálatát hangsúlyozza tehát Lukács evangélista. Ő az az evangélista, aki különösen nagy figyelmet fordít arra, hogy beszámoljon arról, hogy különböző helyzetekben milyen fontos szerepet töltöttek be az asszonyok a Megváltó életében. Nemcsak a férfiak, de az asszonyok is hallgathatták Jézus tanítását. Emlékezzünk arra, amikor Márta szorgoskodott, és sok mindent tett Jézust vendégül látva, ő még is azt mondta, hogy Mária, a testvére választotta a jobbik részt, mert ő ott ült Jézus lábainál és hallgatta tanítását. Ez nagy kiváltság volt, hiszen a zsidó rabbik ezt nem engedték volna meg az asszonyoknak.

               De nemcsak hallgathatták az Úr Jézust az asszonyok, hanem tapasztalhatták is gyógyító hatalmát, szabadító erejét. A magdalából való Mária ördögi megkötözöttségből szabadíttatott meg. Az ő állapota talán még nem olyan lehetett, mint a gadarai megszállotté, aki ön és közveszélyes volt már és őrjöngött, inkább a világtól való elzárkózás jellemezte, nem akart senkivel sem találkozni, rettenetes félelmek gyötörték, démoni megkötözöttség szörnyű jelei gyötörték. Akármelyik is volt jellemző, magdalai Mária élete, fizikailag és lelkileg egyaránt tönkre tette őt. De Jézus megszabadította, így ő is a szolgáló asszonyok között lehetett.

               Lukács evangélista azt mondja Jézusról: „vele volt a tizenkettő. És némely asszonyok is.” (Lk 8:2). Itt a hangsúly azon van, hogy „vele együtt volt”. A tanítványnak lenni kifejezés azt jelentette akkoriban, hogy járták vele az életutat, hallgatták őt és szolgáltak is neki. Jézus szeretete ragyog fel a Biblia szövegének ebben a gondolatában. Az asszonyok jelenléte azt szemlélteti, hogy az Úr nem egy távoli Isten, akivel nem lehet kapcsolatban lenni, hanem olyan, aki még az akkori idők gondolkozása miatt megvetettekkel is vállalja a közösséget, még az asszonyokkal is. Ő a megvetettekkel, a meggyötörtekkel, a betegségben szenvedőkkel élt együtt, ha kellett meggyógyította őket, kiszabadította őket a világ által rájuk kényszerített bezártságból és megvetettségből.

               De magdalai Mária története arról is szól, hogy nagy kiváltság, ha valaki nemcsak hallgatója lehet Jézus tanításának, de szolgálhat is neki. A legnagyobb megtiszteltetés magának Jézusnak szolgálni. Itt a hangsúly azon van, hogy ezek az asszonyok Jézusnak szolgáltak. Hogyan végezte magdalai Mária és a többi asszony ezt a szolgálatot? Az a szó szerepel itt, ami a diakóniai munkát, a szeretetszolgálatot jelenti. Van olyan fajta munka, amit kifejezetten az asszonyok tudnak ügyesen, a férfiaknál sokkal jobban, kitartóbban végezni. Ismerjük a történetet, amikor annyira szomjas volt, hogy leült a kút szélére és várta, hogy jöjjön valaki, aki inni ad neki, akkor egy samáriai asszony szolgált neki.

               Mindezt ráadásul „az ő vagyonukból tették” (Lk 8:2), azaz ha pénzre volt szükség, akkor azt adtak, ha élelemre volt szükség, akkor azt készítették el. Ez a szolgálat semmiképpen sem volt egyszerű és könnyű. Manapság hajlunk arra, főleg mi férfiak, hogy arra gondoljunk, hogy ez a fajta szolgálat nem olyan magasrendű. Sokkal nagyobb az, amit a férfiak szoktak végezni, mint például a tanítás, igehirdetés. Tudhatjuk, hogy az Úrnál ilyen megkülönböztetés nincs. Az, hogy mennyire magasztos ezek által az asszonyok által végzett szolgálat, abból is látszik, hogy még az angyalok is méltóvá tétettek arra, hogy ezt végezzék. Amikor az Úr Jézust megkísértette a Sátán, olvassuk, hogy Isten angyalokat küldött, akik szolgáltak Jézusnak, mivel már negyven napja nem evett, ezért étellel szolgáltak neki. Még az angyalok is végeztek ilyen „asszonyi” szolgálatot.

3.      Találkozás a feltámadott Urral

               Magdalai Mária történetéből azt láthatjuk, hogy Jézus ezeket az asszonyokat az általuk szívesen végzett és általában az „asszonyi munkának” nevezett szolgálat mellett elhívta az igehirdetői szolgálatra is! Így lett a magdalai Mária és a többi asszony Jézus feltámadásának első hirdetőjévé.

               Húsvét reggelén, amikor Mária kiment a sírhoz, meglepődve látta, hogy a kő már nincs a sír bejáratánál, a sír pedig üres. Két angyalt is látott ott, akik megkérdezték, hogy miért sír. Jellemző, amit ő erre válaszol: „Azért, mert elvitték az én Uramat.” (Jn 20:13). De honnan veszi ezt Mária? Ennek a feltételezésnek semmi alapja nem volt. Azt kellett volna mondania, hogy nem látom itt az Ő holttestét. De ez jellemez minket, hogy ha valamit nem értünk, akkor kitalálunk rá egy magyarázatot. Aztán egy tévedésre, feltételezésre felépítünk egy elméletet. Annyira, hogy amikor a feltámadott Krisztus megállt mögötte, ő azt gondolta, hogy a kertész az, és konkrét kéréssel állt elő: „ha te vitted el Őt, mondd meg, hova tetted.” (Jn 20:15). Valójában senki nem vitte el Jézus testét. Ott áll az élő Krisztus mellette, de ő a saját bánatába és a saját gondolataiba merülve mindezt még nem látja, ezért nem ismeri fel Jézust.

               Magdalai Mária, tehát így állt ott keserűségébe és saját feltételezéseibe beletemetkezve, amikor Jézus nevén szólította őt. Ekkor Mária végre felismerte Jézust. Az Úr nem rótta meg őt a korábbi értetlensége miatt, hanem azonnal feladattal bízta meg: „menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20:18). Magdalai Máriának tehát ezen túl másképpen kell szolgálnia, vinnie kell a húsvéti örömhírt és elmondania azt a tanítványoknak. Korábban csak a 12 tanítvány kiküldéséről olvastunk. Akkor elsősorban a férfi tanítványok végezték az igehirdetés szolgálatát. Most azonban Jézus, az asszonyokat is kiküldi.

               A feltámadott Jézussal való találkozás és a tőle kapott új küldetés teljesen megváltoztatta magdalai Mária életét.            Ugyan eddig is szolgált ő Jézusnak, de most a szolgálatnak egy új lehetősége nyílik meg előtte. Húsvét reggelén még úgy indult el, hogy ott folytatja, ahol nagypénteken abbahagyta. Ha már asztalt teríteni és vendégül látni nem tudja Jézust, legalább a sír körül végez valami munkát, részt vesz a végtisztesség megadásában, hiszen mást már úgysem tud tenni. Ekkor még azt gondolja, hogy Jézus halott, már nincs közöttük, de ő a halott Jézusnak is szolgálni akar. Míg azonban a többiek, a férfi tanítványok nagypéntek után félelmükben elrejtőztek, bezárkóztak és tétlenül várakoztak a bezárt ajtók mögött, addig magdalai Mária nem ezt teszi, ő kilép az ajtón, kimegy a sírhoz, a maga módján, de ismét szolgálni akar. Így lesz valóban ő az első, aki szolgálhatja is a feltámadott Urat. Magdalai Mária az első, aki látja az üres sírt és hallja az angyalok bizonyságtételét.

               Miközben magdalai Mária még ott tehetetlenkedik és értetlenkedik az üres sír mellett, megáll mögötte maga a feltámadott Krisztus. Jézus szava töri át a keserűség és a fájdalom falát, az Ő szava mozdítja ki abból a tehetetlenségből és értetlenségből, amiben addig volt. Jézus nem megy el közömbösen Mária mellett, szóba elegyedik vele. Jézus kezdeményez, aztán Ő ad igét nekik is, mert mindig az igével gyógyít meg minket az Úr. A feltámadott Krisztus nem ítéli el Máriát, hanem újra elhívja és szolgálatba álltja őt. A feladat szól a magdalai Máriának, de szól később a többieknek is, így nekünk is: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8). Ámen.