Igehirdetés 2022.10.30.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 34.

Trón vagy kereszt?

Olvasmány: Mt 16:13-28

„És tanítani kezdte őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Jézus nyíltan beszélt erről. Péter ekkor félrevonva őt feddeni kezdte; ő azonban megfordulva tanítványaira tekintett, megfeddte Pétert, és ezt mondta: Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint. (Mk 8:31-33).

 

   A fejezet elején arról olvasunk, hogy Jézus szemrehányóan kérdezi a tanítványait: „Még mindig nem veszitek észre és nem értitek? Még mindig keményszívűek vagytok? Van szemetek, mégsem láttok? Van fületek, mégsem hallotok? És nem emlékeztek?” (Mk 8:17). A tanítványok saját szemükkel látták, amint Jézus csodálatos módon jóllakatott előbb egy ötezer főnyi sokaságot, majd ugyanezt megismételte négyezerrel is. Ennek ellenére a tanítványok most ismét az étel miatt aggodalmaskodnak. A nehézkes felfogású tanítványok csak lassan és nehezen értették meg azt, hogy kicsoda a Mesterük.  A Jézust követő sokaság is különböző módon tekintett Jézusra, egyesek Illés próféta mások pedig Keresztelő János reinkarnációját látták benne. Jézus kérdésére azonban Péter bátran kijelentette:  „Te vagy a Krisztus.” (Mk 8:29). Péter tehát végül eljutott oda, hogy felismerte, hogy Jézus nemcsak egy „próféta”, hanem ő a „Krisztus”, azaz a „Felkent”, a régóta megígért Messiás.

   A zsidóság számára óriási jelentőséggel bírt ez a szó, hogy „Krisztus”. Már több évszázada éltek a zsidók különböző idegen nagyhatalmak elnyomása alatt. Egyetlen reménységük a Messiás volt, aki majd eljön dicsőséges seregei élén és megszabadítja az elnyomott népet az idegen uralom alól. Az evangélium feljegyzi, hogy Jézust örömmel töltötte Péter spontán bizonyságtétele és meg is dicsérte őt ezért: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16:17).

   Péter legfényesebb pillanatát azonban hamarosan a legsötétebb pillanata követi. A legnagyszerűbb kijelentése után a leggyalázatosabb szavai következnek. Azt a Pétert, akit az előbb még dicsért Jézus, most feddeni kényszerül: „Távozz tőlem, Sátán, kísértesz engem, mert nem Isten akaratára ügyelsz, hanem az emberekére.” (Mt 16:23). Péter számára, ahogy általában a zsidóság számára, a Messiás eljövetele egyet jelentett a dicsőséggel, a hírnévvel és a hatalommal. Épp ezekkel a kísértésekkel kellett Jézusnak is szolgálata kezdetétől fogva megküzdenie.

   Míg azonban Péter a Messiás dicsőséges uralmáról álmodozott, addig Jézus jól tudta, hogy rá megvetés, megaláztatás, szenvedés és végül halál vár. Ő a szenvedő szolga, akiről Ézsaiás prófétált, élete a kereszten ér majd véget, ami sokkal inkább a szégyen jele, mint a dicsőségé. Péternek még sok mindent meg kellett tanulnia Jézus küldetésével kapcsolatban.

   Mi értjük-e már, hogy kicsoda Jézus és hogy miért jött el?

 

1.      Mi volt Péter nagy tévedése?

   Péter, a korabeli zsidósághoz hasonlóan, úgy képzelte el Isten országát, hogy az valamiféle földi hatalmi rendként valósul meg, amelynek élén a Messiás, mint egy győztes király áll. Az evangéliumokat olvasva azonban azt láthatjuk, hogy Jézus egy egészen másfajta uralomról beszél, mint amit kortársai reméltek. Talán leginkább Jézus jeruzsálemi tárgyalásában látjuk kirajzolódni a legélesebben, hogy mennyire különbözik a Jézus által bemutatott Isten országa az „evilági királyságtól”. Heródes és Jézus ennek, a két igen különböző természetű hatalomnak a megtestesítői.           Heródes a maga hatalmát a fegyverek erejére építette. Az ő hatalma önkényuralom volt, nem volt senkire és semmire tekintettel. Elvette a testvére feleségét, aki pedig kritizálni merte őt, azt letartoztatta és kivégeztette. Hatalma Jézusnak is volt, csak ő épp irgalommal élt vele, enni adott az éhezőknek, gyógyította a betegeket. Heródesnek mindene megvolt, ami egy királyra jellemző, volt trónja, koronája, palotája, testőrsége, szolgák seregei lesték minden kívánságát, akaratát pedig katonái feltétel nélkül végrehajtották. Ezzel szemben Jézus olyan király volt, akinek nem volt hova a fejét lehajtania, koronája a töviskoszorú volt, trónja a kereszt, testőrsége néhány halász és földműves, követőinek serege, pedig, vámszedőkből, parázna asszonyokból, és a társadalom egyéb kivetettjeiből verbuválódott.

   A Jézus által mutatott példa önmagáért beszélt, a követői közül sokan mégsem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy inkább Heródes útját válasszák. Ez tükröződik Péter szavaiban is, amikor így szól Jézushoz: „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled.” (Mt 16:22). A Jézus által képviselt Isten országa helyett, ahol az ellenség szeretete és megbocsátás, az alázat és az irgalom a legfőbb érték, Péter szívesebben választaná az evilági hatalmat, azt, amit Heródes is képvisel. Ezért ragad később kardot Péter a Getsemáne-kertben, mert ő úgy gondolta, hogy Isten országát a fegyverek erejével kell megvalósítani. Jézus azonban leleplezi, hogy Péter szavai mögött a sátán kísértése áll.

   Ugyanez a gondolkodás jelenik meg a keresztes háborúk idején, amikor az egyház azt gondolta, hogy nem bűn, ha a szent föld felszabadítása érdekében az erőszak eszközéhez nyúl. A kereszt jelét magukon hordozó lovagok így fosztogatták végig az egész Közel-Keletet. A középkori egyház inkvizíciós hivatala aztán a „cél szentesíti az eszközt” elv alapján, az eretneknek bélyegzett emberek megkínzását is elfogadhatónak nyilvánította. Az Új világ felfedezése után a kard erejével kívánták terjeszteni az evangéliumot, így kerülhetett sor az itteni őslakosok szinte teljes kiirtására. A történelem során, amikor az egyház az evilági királyság eszközeivel élt, épp olyan zsarnokivá vált, mint bármelyik más földi hatalom. A világi hatalomra törő egyház hiteltelenné tette az evangéliumot. A helyzet iróniája, hogy a világnak a keresztyének iránt érzett tisztelete pontosan olyan arányban csökken, amilyen erővel igyekszünk az emberekre a hatalom eszközeivel rákényszeríteni a saját elképzeléseinket.

   Jézus úgy írta le az egyházat, mint aprócska magot, mint kovászt, ami eleinte szinte észrevétlen, de mégis mintegy titkos erőként munkálkodik, az övéit pedig a farkasok közé vetődött bárányokhoz hasonlította. Olyan diadalmas egyházról viszont, amely bármilyen világi hatalom birtokosa lenne, Jézus soha nem beszélt. A történelemből úgy tűnik, hogy az egyház nem akkor volt erős, amikor világi hatalommal bírt, hanem éppen ellenkezőleg, akkor, amikor üldözött kissebségként volt jelen a világban. Amikor az egyház ennél többre vágyik, természete észrevétlenül megváltozik. Amikor az egyház a maga céljainak megvalósítása érdekében a világi hatalom eszközéhez nyúlik, letér a Krisztus által kijelölt útról. Van olyan, amikor az egyházat a világi hatalom képviselői észre sem veszik, vagy egyenesen üldözik. Máskor azonban megfordul a helyzet, s minden olyan politikus, akinek csak egy kis esze van, udvarol neki. Így válnak az egyház által képviselt erkölcsi normák politikai programmá. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, ha valóban az őszinte hit és nem csupán hatalmi érdek állna mögötte.

   Azt azonban világosan látnunk kell, hogy Jézus evangéliuma nem egy politikai program volt. Jézus nem a világ erőszakkal való megváltoztatására küldte ki apostolait, hanem az Isten kegyelmén és megbocsátásán alapuló országa hirdetésére. A világi hatalom által alkotott törvényeknek megvan a maguk szerepe, hiszen gátat szabnak a gonoszságnak, de nem nyújtanak igazi megoldást az emberiség problémáira. Az igazi megoldást csak Krisztus evangéliuma jelentheti. Kár lenne az egyháznak a Jézustól kapott eredeti küldetést feladva, a világ kínálta megoldásokban reménykedni.

   Jézus nem azt mondta tanítványinak: „arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha kiharcoljátok, hogy a bibliai törvények mindenkire kötelezőek legyenek, ha a hatalom eszközével élve üldözitek az erkölcstelenséget, vagy, hogy mindenkit köteleztek arra, hogy templomba járjon.” Nem, Jézus ezt mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13:35). E szavak pedig a halála előtti estén hangzottak el Jézus szájából, vagyis akkor, amikor Róma, a világi hatalom képviselője és a zsidó vallási vezetés összefogott egymással, hogy elpusztítsa őt, aki Isten országát képviselte. Itt ütközik össze a legszembetűnőbb módon ez a két hatalom, Isten országa és az evilági királyság.

2.      Jézus és a világi hatalom

   Amikor Pilátus, a római helytartó megkérdezte Jézustól, hogy királynak vallja-e magát, ő ezt válaszolta: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” (Jn 18:36).

   Ebből a Jézus által „nem e világból való országnak” nevezett királyság iránti hűségből merítettek bátorságot mindazok a keresztyén mártírok, akik Mesterükhöz hasonlóan ellenállásba ütköztek az evilági királyságot képviselő hatalmasokkal szemben. A történelem során több alkalommal tanúi lehettünk a két királyság látványos összecsapásának.

   A kommunista országok kormányai elnyomták és üldözték az egyházat. Minden vallási tevékenységet szigorúan megtiltottak. Az egyház „a föld alá kényszerült”, láthatatlanná vált. Azonban az elnyomás ellenére nagy lelki ébredés indult el és sokan a fenyegetések dacára is készen voltak nyíltan felvállalni hitüket. Nincsenek pontos adatok erről az időszakról, de a becslések szerint legalább ötvenmillióra tehető azoknak a száma, akik ekkor tértek meg és kötelezték el magukat Jézus Krisztus mellett. Ezeknek a hitvalló keresztyéneknek bár a látható világban, a földi hatalmasságok részéről sok üldöztetést kellett elszenvedniük, ők mégis hűségesek maradtak Isten láthatatlan országához. Az igazi problémák mindig akkor kezdődnek, amikor az egyház túlságosan is láthatóvá válik és összefonódik a világi hatalommal. Az egyháznak ahhoz, hogy ne szakadjon el a Krisztustól kapott eredeti küldetésétől, újra és újra fel kell tennie a kérdést: Mi a célunk? Hatalmi eszközökkel megváltozatni a kormányt, befolyásolni a politikát, vagy az evangélium hirdetése által megváltoztatni az emberek szívét és életét? A látható világ, az evilági királyság megváltoztatása a célunk, vagy Isten láthatatlan országának hirdetése és képviselete ebben a világban?

   Jézus egyszer a farizeusok kérdésre ezt válaszolta: „Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: nézd, itt van vagy amott. Isten országa köztetek van.” (Lk 17:21). Isten országában nem olyan törvények uralkodnak, mint a földi birodalmakban. Nincsenek földrajzi határai, fővárosa, parlamentje, kézzelfogható hatalmi jelei. Ez az ország az ember szívében él és növekszik. Mi keresztyének kettős állampolgárok vagyunk. Egyrészt egy szemmel látható országban élünk, ahol van családunk, lakóhelyünk és nemzetünk. Másrészt Isten országához tartozunk. A feladatunk, hogy Isten országát képviseljük ebben a világban. Ma azt láthatjuk, hogy a keresztyének sokszor összekeverik a két királyságot, a világi hatalmat és az Isten láthatatlan országát. Ahelyett, hogy az evangéliumot hirdetve Isten láthatatlan országát képviselnék a világban, inkább szeretnének saját hazájukból egy nemzeti alapon álló keresztyén országot formálni.

 

   Ez azonban eleve vesztes csata, mert Isten nem ezzel bízta meg az övéit. Ha Jézus így, a hatalom eszközével akarta volna megvalósítani úralmát, nem válaszolta volna Pilátusnak: „ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére.” (Jn 18:36). S a mellette kardoskodó Péternek sem mondta volna Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?” (Mt 26:52-53). A 20. sz. nagy teológusa, a nácizmussal szembehelyezkedő, a német hitvalló egyház elindítója, Karl Barth mondta a következőket. „Az Egyház azért jött létre, hogy új jel legyen a világban, amely radikálisan különbözik a világ útjától, és reményt ad azzal, hogy ellentmond neki.” Még Jézus legközelebbi tanítványai sem értették meg elsőre Jézusnak az Isten országáról szóló tanítását. Jézus kereszthalála és feltámadása után is egy látható, földi királyság megalapítását várták Jézustól. Amikor a tanítványok találkoztak a Feltámadottal, mindjárt ezt kérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” (ApCsel 1:16). Ők kétségtelenül egy látható királyságról, egy földi hatalomról beszéltek, amely Jézus vezetésével átvenné Rómától az uralmat. Jézus azonban ezt a kérést elutasítva arra kéri tanítványait, hogy vigyék el az evangélium üzenetét a föld végső határáig. Van, ami nem ránk tartozik:  „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” De van, ami viszont igen: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1.7-8).

            Ami feladatunk tehát nem az, hogy az erőszak és hatalom eszközeivel akarjuk Isten országát megvalósítani itt a földön. Ránk az evangélium hirdetése bízatott. A többit majd maga Jézus végzi el, mert neki „adatot minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28:18). Amikor Jézus először jött el hozzánk, kiszolgáltatott csecsemőként jelent meg a világban, de a második eljövetelekor már tejes dicsőségében és királyi hatalmában jelenik majd meg. Amikor először itt volt köztünk, betegeknek adta vissza az egészségét, de amikor másodszor jön el, akkor végleg eltöröl minden betegséget és a halált is.  Amikor először itt volt a földön, parancsolt a démonoknak, és megszállottakat gyógyított meg, de amikor másodszor jön el, végleg legyőzi 

Hirdetések 2022.10.30.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Október 31. hétfő 17:00 – Reformációi közös ünnepi istentisztelet (evang. templom)

November 1. kedd 16:00 – szabadtéri ökumenikus áhítat az evangélikus temetőben

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

KÖZADAKOZÁS:

Október utolsó vasárnapjának perselyadományát egyházunkban a Zsinat határozata értelmében valamely kiemelt célra gyűjtik a gyülekezetek.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Hirdetések:

 

Vasárnap 10.00 órakor az új borért és a reformációért adunk hálát. Az Úr asztalát megterítjük. Ne felejtsük el, hogy óra-visszaállítás van aznap hajnalban!

Hirdetések: 2022.10.23.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet - az újborért való hálaadás és a reformáció ünnepe alkalmából az úrasztalát megterítjük!

Október 31. hétfő 17:00 – Reformációi közös ünnepi istentisztelet (evang. templom)

November 1. kedd 16:00 – szabadtéri ökumenikus áhítat az evangélikus temetőben

 

HALOTTUNK:

A Boldog Feltámadás Reménységét hirdetve vettünk búcsút 2022.10.19.-én Győrfi Vilmosné szül. Székely Mária testvérünktől. Imádságban kérjük a gyászolók számára Isten vigasztalását!

 

KÖZADAKOZÁS:

Október utolsó vasárnapjának perselyadományát egyházunkban a Zsinat határozata értelmében valamely kiemelt célra gyűjtik a gyülekezetek.

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.10.23.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 33.

 

Jézus és a csodák

Olvasmány: Mt 14:13-36

„Akkor újra megszólította őt néhány írástudó és farizeus: Mester, jelt akarunk látni tőled. Ő pedig így válaszolt nekik: Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel. Ninive lakói feltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására; de íme, nagyobb van itt Jónásnál!” (Mt 12:38-41).

 

   Hogyan viszonyuljunk mi keresztyének a csodákhoz? Vannak, akik számára Jézus ma is egyfajta „Nagy Varázsló”, aki által gyógyíthatatlan betegek kapják vissza az egészségüket, daganatok zsugorodnak össze, sőt még olyan apróbb imakérésekre is csodatétellel válaszol, hogy a zsúfolt bevásárlóközpont parkolójában sikerüljön üres helyet találni, vagy előkerül a rég elveszett kedvenc hajcsatjuk vagy töltőtollunk. Mások azonban ezeket a beszámolókat kétkedve hallgatják, mert azt látják, hogy hiába a buzgó imádság, mégsem történik csoda, a hívő embert is érheti baj, betegség vagy valamilyen más csapás. A földön ma is folynak háborúk, ártatlan nők és gyermekek halnak meg, milliók éheznek, járványok pusztítanak. De Isten nem avatkozik közbe, nem történik csoda. Ha pedig Isten hallgat, nem tesz semmit ezek ellen, akkor a csodák immár megszűntek.

1.      Hogyan viszonyulnak Jézus csodáihoz az emberek?

   Jézus hatalmas csodákat vitt véghez, de a csodák hatására mégis csak kevesen hittek benne. De maguk a tanítványok is a hit megerősödése helyett inkább félelemmel telnek meg és csupán egy csodálkozó kérdésre telik tőlük: „Kicsoda ez, hogy a szél is, és a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mk 4:41). A magvető példázata szépen bemutatja azt, hogy milyen vegyes hatást váltott ki az emberekből Jézus munkássága.

   A szomszédok és ismerősök, akik Jézust gyerekként is látták, vagy az ő gyerekeikkel együtt játszott, egyszerűen képtelenek elhinni róla, hogy ő lenne a Messiás, a Megváltó. Ők úgy érzik, hogy „túl jól” ismerik, ezért megbotránkoznak Jézus kijelentésén, amikor magát Isten Fiának nevezi. Márk evangéliumában ezt a megjegyzést olvassuk: „Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa? Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is? És megbotránkoztak benne.” (Mk 6:2-3).

   Jézus családja számára sem volt egyszerű a helyzet. Számukra még nehezebb volt összeegyeztetni a csodás eseményeket a hétköznapiakkal. Az evangélium megemlít egy esetet, amikor Jézus anyja és testvérei azért indultak el, hogy hazavigyék Jézust, mert úgy vélték, hogy „magán kívül van.” (Mk 3:21).

   A vallási szakértőket pedig az előítéleteik akadályozták abban, hogy felismerjék Jézusban az Isten Fiát. Pedig az írástudóknak és a farizeusoknak kellene a legjobban tudniuk, miről lehet majd felismerni a Messiást, hiszen ők elmélyülten tanulmányozták a próféták írásait. Ennek ellenére egyetlen csoport sem okozott több kárt Jézusnak, mint éppen ezek az írástudók. Kritizálták a teológiáját, az életmódját, sőt azt is, ahogy a barátait megválasztja. Amikor Jézus csodát tesz, ők a sátánnak és a démonainak tulajdonítják a hatalmát.

   Végül pedig ott van a Jézus körül tolongó sokaság is, akik sok csodának a tanúi lehettek. Mégis a bibliai történetekből úgy tűnik, a tömeg sokszor képtelen eldönteni, hogy mit is gondoljon Jézusról. Az egyik pillanatban erővel királlyá akarják tenni, a másik pillanatban pedig megbélyegzik, és ezt mondják róla: „ördög van benne, és bolond” (Jn 10:20).

   Hogy lehet az, hogy olyan sokan nem ismerik fel Jézusban az Isten Fiát, annak ellenére sem, hogy megdöbbentő csodákat tett a tömegek szeme láttára? A választ épp a ma előttünk levő történet adja meg. Amikor vihar támadt és már majdnem elnyelte a hajót, amelyben Jézus utazik, akkor ő rákiált a szélre: „Hallgass, némulj el!” (Mt 14:34). A tanítványok ekkor rémülten a csónak végébe kuporodnak. Döbbenten teszik fel a kérdést, hogy ki lehet ez az ember, aki képes rendre utasítani az időjárást, mint valami rossz gyermeket. Jézusnak ez a csodája kétségtelenül felhívja a tanítványok figyelmét Jézus különleges hatalmára, de ugyanakkor el is bizonytalanítva őket. Egyrészt úgy látják Jézust, mint aki az egésznapi munka következtében elfáradva elalszik a csónak végében. Ez a jelenet Jézus emberi mivoltát domborítja ki. Isten Fia, aki a természeti erők teremtője, most maga is elszenvedi az időjárás viszontagságait. Az esőfelhők alkotója maga is megázik. Aki az égitesteket teremtette, maga is kimelegszik és elfárad a forróságban. Jézus itt épp olyan embernek tűnik, mint bárki más, emberi testben jött a világra, egy család és egy nép tagja, van foglalkozása és vannak testi szükségletei, megéhezik és elfárad hozzánk hasonlóan.

   Másfelől azonban Ő egészen más. Jézusnak ezt a másságát, épp a csodái mutatják meg a leginkább. Jézus csodái láttán többé senki sem maradhat közömbös. Így vagy úgy, mellette vagy ellene, de mindenkinek döntenie kell. Jézus csodái valóban erőteljes reakciókat váltottak ki az emberekből. Saját családja a beszámíthatóságát is megkérdőjelezte. A törvénytudók démoni megszállottsággal vádolták meg. Népe vezetői részéről pedig éles ellenállásba ütközött. Jézus ugyanakkor mégis tömegeket ejtett ámulatba nemcsak hatalmával és csodatevő erejével, de már egyszerűen a szavaival is.

2.      Mi Jézus véleménye a csodákról?

   Az evangélisták beszámolóit olvasva észre kell vennünk, hogy Jézus számára a csodák kévéssé voltak fontosak, munkásságában, küldetésében kisseb szerepet játszottak, mint ahogy azt mi gondolnánk. Semmiképpen nem szabad Jézusra egyfajta „nagy varázslóként” vagy valamiféle „szupermenként” gondolnunk, aki mindig azonnal ugrik és segít, ha valahol valami baj történik a világban. Istennél a csodák nem úgy működnek, mint a kávéautomata, hogy bedobom a pénzt, elmondom a megfelelő imádságot és már érkezik is a válasz. A csodák nem tartoznak a mindennapi dolgaink közé, a csoda éppen azért csoda, mert kiemelkedik a hétköznapok világából.

   Jézus tett csodákat, az evangéliumok több mint harminc csodatételről számolnak be. Jézus személyéről, küldetéséről és tanításáról beszámolva azonban az evangélisták nem növelik, hanem inkább csökkentik a csodák jelentőségét. Sok esetben pedig arról hallunk, hogy maga Jézus volt az, aki egyenesen megtiltotta a csodatétel tanúinak, hogy erről beszéljenek. A négy tanítványának, akik vele voltak a megdicsőülés hegyén és tanúi voltak e különleges csodának ezt mondja Jézus: „Senkinek el ne mondjátok a látomást, amíg az Emberfia halottaiból föl nem támad.” (Mt 17:9). De ugyanez a felszólítás hangzik el a megtisztított leprásnak, vagy Jairusnak is. Ha valaki Jézushoz fordult segítségért, akkor azt sohasem utasította el, de a népe vezetőinek a hitetlenkedő kérésére vagy a tömegnek a szenzációhajhász kérésére sohasem tett csodát.

   Jézus mindig világossá tette, hogy a csodák által keltett ámulat, a szenzációéhség ritkán vezet igazi, az életet megváltoztató hithez. Persze sok olyan ember van ma is, aki azt mondja, hogy ha Jézus ma itt lenne köztünk és csodákat tenne, mint régen, akkor hinnének benne. A nagy orosz író, Fjodor Dosztojevszkij ezt a megjegyzést teszi a csodákkal kapcsolatosan: „Az igazi realista, ha nem hívő, mindig talál magában erőt és képességet arra, hogy ne higgyen még a csodának se, ha pedig a csoda megcáfolhatatlan tényként áll előtte, akkor inkább a saját érzékeinek nem hisz, semhogy lehetségesnek tartsa azt a tényt. Nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát.”

   Jézus csodái nem győzték meg az írástudókat, sőt a csodáit látva, csak még jobban ellene fordultak és ezt mondták: „Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével.” (Mt 12:24). Amikor pedig szombatnapon meggyógyítja Jézus a sorvadt kezűt, végleg ellene fordulnak: „A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele.” (Mt 12:14). A sokaság pedig, amely mindenhová követte a Mestert, sok esetben, nem a tanítása miatt követte, hanem csak a szenzáció miatt: „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele.” (Mt 12:39). Valóban igaza van Dosztojevszkijnek, amikor azt mondja: „Nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát.” A szkeptikus embert ugyanis valóban nem lehet semmiféle csodával meggyőzni.

   Ahogy láttuk a farizeusok árgus szemekkel figyelték és nyomon követték Jézus minden egyes csodatételét. Olykor a szemüket kibökő bizonyítékokat is tagadták, olykor pedig másféle magyarázatot találtak a látottakra, pl. varázslat történt, vagy Jézus a gonosz hatalmával cselekedett. Az ember alapvetően nem hisz a csodában. Az első században élő emberek éppen olyan furcsának tartották Jézus csodáit, mint a ma élők. Ha Jézus ma tenné meg ugyanezeket a csodákat valószínűleg ma is inkább gyanút, kételyt és megvetést ébresztene, mint hitet.

3.      Mi a célja Jézusnak a csodákkal?

   Így érthetjük meg azt, hogy az a Jézus, aki Isten Fiaként az Atya minden hatalmával bírt, miért tett mégis oly kevés csodát. Amikor pedig mégis Istentől kapott hatalmával élve cselekedett, miért tette, miért éppen ezeket cselekedte meg.

   Jézus csodái közül kiemelkedik az ötezer ember megvendégelésének története. A történet fontosságát mutatja az is, hogy ez az a csodatétel, amit mind a négy evangélista lejegyzett. Jézus megáldotta az öt kenyeret és két halat, majd tovább adta a tanítványainak, hogy osszák szét. Mindenki evett és jóllakott, s végül tízenként tele kosár maradékot szedtek össze, miközben akik ettek, a nőket és a gyerekeket nem számolva, csak a férfiak ötezren voltak. Az első három evangéliumban itt véget is ér a történet, János azonban tovább folytatja: „Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.” (Jn 6:14-15). A sokaság azonban nem hagyta békén Jézust és üldözőbe vette, mert újra csodát akartak látni. Jézus így intette a szenzációéhes sokaságot: „Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Atya Isten.” (Jn 6:26-27). A sokaság azonban úgy tűnik semmit sem értett Jézus szavaiból, mert továbbra is a csodát követelik tőle: „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” (Jn 6:30-31). Jézus ekkor világossá teszi hallgatói előtt, hogy az ötezer ember megvendégelése több volt, mint egy csoda, valójában messiási jel volt: „Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret.” (Jn 6:32).

   A nyilvánvaló és letagadhatatlan csoda, az egyértelmű messiási jel ellenére, amit több mint ötezer ember látott és tapasztalt meg, a történet vége itt is az, hogy csak kevesen kezdenek a csoda hatására hinni. Sőt Jézusnak a csodatételhez fűzött szavait hallva mintha maguk a tanítványok is inkább elfordulni kezdenének Jézustól: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” (Jn 6:60). János evangélista pedig meg is jegyzi: „Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé.” (Jn 6:66). A nyilvánvaló csoda ellenére Jézus követői nem többen, hanem kevesebben lettek.

   Az ötezer ember megvendégelésének történetéből érthetjük meg, hogy Jézus természetfölötti hatalma birtokában is, miért volt olyan visszafogott a csodákat illetően és miért csak nagyon ritkán és kivételes alkalmakkor élt ezzel a lehetőséggel. Mert igaz ugyan, hogy a csodák odavonzották és lenyűgözték, sőt ámulatba ejtették az embereket, ám nagyon ritkán indították őket bűnbánatra vagy hálaadásra, igazi és kitartó hitre. Jézus tudott a vízen járni, mégis csak egyszer élt ezzel a lehetőséggel, hogy megmutassa tanítványainak, hogy ő úr a természet erői felett. Jézus feltámasztotta Lázárt, megmutatta a nővérei és a sokaság számára, hogy ő a feltámadás és az élet, de sok más kedves tanítvány esetében nem avatkozott közbe, amikor azok szeretteiket gyászolták. Keresztelő János érdekében sem avatkozott közbe, amikor Heródes letartóztatta. Azok a csodák pedig, amelyeket Jézus jónak látott megtenni, ízelítőt adnak abból, hogy milyen lett volna a világ Isten eredeti szándéka szerint, és felcsillantják a reményt, hogy egy napon majd minden a helyére kerül. A csodák tehát ízelítőt adnak nekünk abból, hogy milyen lesz majd az Isten országa, jelek, amelyek reménységünkben erősítenek minket. Ámen.

Ünnepi megemlékezés

 

Hirdetések: 2022.10.16.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

   Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                      11:00 – konfirmációi felkészítés

   Kedd 18:00 – Bibliaóra

 

HALOTTUNK:

Életének 78. évében elhunyt Győrfi Vilmosné szül. Székely Mária testvérünk. Temetése 2022. október 19.-én, szerdán, 13:00 órai kezdettel lesz az evang. temetőben. Imádságban kérjük Istennek vigasztalását a gyászolók számára!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.10.16. Jézus és a farizeusok

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 32.

 

Jézus és a farizeusok

Olvasmány: Mt 15:1-19 / Mk 7:1-23

„Ti is ennyire értetlenek vagytok? Nem értitek, hogy ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná, mert nem a szívébe megy, hanem a gyomrába, és az árnyékszékbe kerül? Jézus ezzel tisztának nyilvánított minden ételt, és hozzátette: Ami az emberből kijön, az teszi őt tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, gonoszság, csalás, kicsapongás, irigység, rágalmazás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek, és teszik tisztátalanná az embert.” (Mk 7:17-23).

 

   Az evangéliumok beszámolói szerint Jézus tanítása és csodatételei, amennyire lázba hozták a népet, épp annyira feldühítették a farizeusokat és a vallási vezetőket. Láthatjuk azt is, hogy bár a sokaság néha nehezen értette meg Jézus tanítását, de amikor a betegeket meggyógyította Jézus, mindig ott tolongtak körülötte. A vallási és politikai elit azonban élesen szembehelyezkedett Jézussal. Azt azonban képtelenek voltak megakadályozni, hogy Jézus tömegeket vonzzon magához. Különösen a farizeusok fáradoztak azon, hogy csapdába csalják Jézust, és valami olyan vétségen kapják, ami miatt a nép vagy a kormányzat majd ellene fordul. Akkoriban a zsidók szigorú szabályokba foglalták, hogy mit szabad és mit nem szabad tenni szombaton. A vallási vezetőket ezért felháborította, hogy Jézus megtörte a „szent” hagyományt.

   A farizeusok Jézus szemére vetették, hogy ő szombaton is gyógyított, ám Jézus nem volt hajlandó a hagyományokat a szükséget szenvedők megsegítése fölé helyezni. Az evangéliumok bemutatják, hogy miképpen viszonyult Jézus a szombathoz és hogyan vélekedett a törvényeskedő magatartásról. A szigorú vallásosságukról ismert farizeusok buzgón igyekeztek megtartani az ószövetségi törvényeket. Jézus azonban átlátott a farizeusok kegyeskedő viselkedésén és mindig le is leplezte képmutatásukat. Szemükre vetette, hogy csupán a külsőségekre figyelnek, miközben elhanyagolják a belülről fakadó, sokkalta nagyobb veszélyeket.  Jézus meglepően élesen reagált a farizeusok képmutató magatartására. Ők ugyanis miközben a szabályok aprólékos megtartására helyezték a hangsúlyt, az evangélium lényegi üzenetét veszítették szem elől. A törvény megtartásának látványos külsőségei senkit sem visznek közelebb Istenhez, sőt inkább önteltséghez, klikkesedéshez és önigazultsághoz vezetnek. Amikor Jézus a szombat szent napján, nyilvánosan, betegeket gyógyított, tisztában volt vele, hogy ezzel mennyire megbotránkoztatja a szigorú farizeusokat, mégis megtette. Azt hangsúlyozta ezzel, hogy a szenvedők iránti együttérzés fontosabb, mint a hagyomány. Nyilvánvaló, hogy a farizeusokat jobban érdekelte a szabályok megtartása, mint a betegek gyógyítása. A képmutatás, a törvényeskedés kísértése a keresztyén emberek életében is jelen van. Isten Igéje ma minket is megkérdez. Mi hogyan különböztetjük meg egymástól a jelentéktelen szabályokat azoktól az elvárásoktól, amelyek Isten szemében valóban fontosak?

1.      Jézus és a Törvény

   Jézus már a tanítói munkássága legelején, a Hegyi Beszédben világossá tette, hogy ő nem azért jött, hogy felforgassa a társadalmi rendet, vagy, hogy eltörölje a Tórát: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Mt 5:17-18).

   A farizeusok és az írástudók a lehető legszigorúbb módon törekedtek Isten Törvényének megtartására és annak betartatására. Ezért az Isten által adott törvényt ők még további 613 szabállyal egészítették ki, amiből 248 parancs és 365 tiltás volt, s mindezt még megtoldották 1521 törvényértelmezéssel, amelyek kiigazítások és pontosítások voltak. A farizeusok egymással versengve igyekeztek mindezeket a törvényeket és szent hagyományokat megtartani. Isten nevét például ki sem merték ejteni a szájukon, nehogy véletlenül megszegjék a harmadik parancsolatot. Leszegett fővel jártak az utcán, nehogy véletlenül egy nőre tekintve kísértésbe essenek, emiatt gyakran nekimentek valaminek és balesetet szenvedtek. A szombat napjának megszentelésére pedig a legkínosabban ügyeltek, ezért külön 39 pontba összefoglalták, hogy mi számít munkának és mi nem, nehogy beszennyezzék a szombatot. A farizeusok és az írástudók úgy gondolták, hogy a törvény megtartása által lehetséges üdvözülni, s ezért magukat jó és igaz embereknek tartották. Számukra éppen azért volt megbotránkoztató Jézus viselkedése és tanítása, mert Jézus pontosan arra mutatott rá, hogy a magunk erejére támaszkodva lehetetlen a törvényt tökéletesen megtartani. Az írástudókat pontosan ezért nevezte Jézus képmutatóknak, mert olyan igát raktak az emberekre, amit saját maguk sem voltak képesek megtartani.

   A farizeusok betű szerinti szőrszálhasogató törvényértelmezése helyett Jézus az Isten törvényének igazi értelmére mutatott rá. A bűn gyökeréhez vezetett vissza. A gyilkos tett előzménye, a harag, és a sértő szavak, a házasságtörésnek pedig a szem kívánsága az előzménye.

   A zsidó rabbik a férfi számára megengedték a válást, így a zsidó férfi elbocsáthatta a felségét akár azért is, mert az odaégette a vacsorát. Jézus azonban világossá tette, hogy mi volt Isten eredeti és megmásíthatatlan rendelése: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Mt 19:5-6).

   Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a szigorú vallási elvek szerint élő farizeusok megbotránkoztak Jézus szavain. Jézus tanítása ugyanis valóban más. Más, mint amit a Jézus korabeli egyszerű emberek vártak vagy gondoltak. Más, mint amit a vallásos zsidó a törvény alapján remélt. Más, mint amit a mai romlott és erkölcstelen világ vár. Más, mint amit mi vallásos, és magunkat keresztyénnek vallók hagyományosan gondolnánk.

   Jézus nem volt sem liberális sem konzervatív. Ő nem szigorúbban, vagy lazábban akarta értelmezni Isten törvényét, számára Isten Törvénye szent volt, ezért szerinte csak egyetlen helyes hozzáállás lehetséges: „Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:48). Ő nem elégszik meg kevesebbel, nem elég a 99%, ő mindnyájunktól 100%-ot kér: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” (Mk 12:30). Ezt azonban egyetlen embernek sem sikerült megtartania, sem Mózesnek, sem a prófétáknak, sem az apostoloknak, sem a szenteknek.

   Jézus nem elkeseríteni akar bennünket, és nem ítélkezni felettünk, hanem az abszolút kegyelem szükségességére rámutatni. Ugyanaz a Jézus, aki a Hegyi Beszédben tökéletességet követel, megbocsát a házasságtörő asszonynak, akit a törvény szerint meg kellene kövezni, hitre vezeti és az evangélium hirdetőjévé teszi a samáriai asszonyt, akinek pedig öt férje volt, s akivel éppen együtt élt az nem volt a férje. Jézus Isten országába hívja a kereszten mellette megfeszített gonosztevőt, s a keresztyéneket gyűlölő és üldöző Sault állítja szolgálatba, hogy a pogányok apostola legyen.

2.      A botránkoztató Jézus

   A Hegyi Beszéd szavait olvasva láttuk azt, hogy Jézus tanítása valóban más. Más, mint a korabeli vallásos emberek, az írástudók tanítása. Más, mint amit a nép vár, és hallani szeretne. Nem véletlen, hogy ezt a megjegyzést olvassuk az evangéliumban Jézussal kapcsolatosan: „A sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 7:29). Ha figyelmesen olvassuk az evangélisták beszámolóit, akkor különös dolgokat fedezhetünk fel bennük. Például azt, hogy Jézus személyét különös módon valamiért vonzónak találták olyan emberek, akik egyébként távol álltak a vallástól és a jó erkölcstől. Miközben a korabeli hívő és vallásos életet élő emberek, a farizeusok és az írástudók megbotránkoznak Jézus személyén és tanításán, addig a vámszedők, parázna nők, a kitaszított és megvetett leprások, ördögi lélektől megszállottak egyre nagyobb számban fordulnak hozzá segítségért, gyógyulásért és szabadulásért. A köztiszteletben álló jómódú zsidó polgárok hűvösen és tartózkodva fogadják Jézust. Az Isten törvényét ifjúságától megtartó gazdag ifjú fejét rázva és megszomorodva hagyja ott Jézust. A Jézussal szimpatizáló Nikodémus is csak értetlenkedni tud az újjászületés szükségességéről mondott szavain. Kétségetlen, hogy Jézus tanítása elég vegyes fogadtatásra talált az első századi zsidóság körében. Az emberek szívesebben hallgatták Keresztelő Jánost, aki a világtól elvonulva a pusztában tartózkodott, szigorú aszketikus életet élt, és Isten ítéletéről és haragjáról prédikált. Viszont Jézusnak az Isten szeretetéről és kegyelméről szóló beszéde úgy tűnik nem volt kedvére való az akkori hallgatóságnak. Jézus egy alkalommal ezt a megjegyzést tette: „Mert eljött Keresztelő János, aki nem eszik kenyeret, nem iszik bort, és azt mondjátok: Ördög van benne. Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja.” (Lk 7:33-34). Így míg a társadalom perifériájára szorultak általában vonzódtak Jézushoz, a vallásosak megbotránkoztak szavain és cselekedetein.

   Fontos megértenünk, hogy az a csapda, amibe a farizeusok beleestek, a törvénykezés kísértése, minket is fenyeget. A kegyelem megértése és elfogadása helyett szívesebben foglalkozunk mi is a bűnnel és az ítélettel. A kegyelem megfoghatatlan és érthetetlen a számunkra, míg a bűn konkrét, látványos, és könnyen pellengérre állítható. Nekünk jobban tetszik az az Isten, aki csak parancsol és engedelmességet vár, mint aki szeretetével egészen megragad, és egészen magához kapcsol.

   A Jézus korabeli zsidó társadalom egyfajta szentségi alapon felépített kasztrendszer volt, és a farizeusok nap, mint nap gondosan ügyeltek arra, hogy ez a rendszer fennálljon. Úgy tartották, hogy Istenhez egy magasba nyúló létra fokain felfelé haladva lehet eljutni. Még a jeruzsálemi templom építészeti struktúrája is ezt a gondolatot tükrözte. Az idegenek és samáriaiak csak az úgynevezett „pogányok udvarába” léphettek be. Ezt követte eggyel beljebb a zsidó nők számára kijelölt terület. A zsidó férfiak viszont ennél beljebb is mehettek, ám a megszentelt területre már csak papok mehettek be. A szentek szentjébe pedig egyedül a főpap, de ő is csak egyszer egy évben. A mindennapi életben a kézmosásra, önmaguk tisztán tartására vonatkozó szabályaik mind azt a célt szolgálták, hogy Isten elfogadja őket. Hiszen maga Isten határozta meg, hogy csak a hibátlan állatokkal áldozhatnak, a hibásakat és tisztátalanokat viszont be sem lehet oda vinni.

3.      Jézus és a bűnös ember

   Jézus a vallási kasztrendszernek ebbe a világába csöppent bele. S a farizeusok legnagyobb megrökönyödésére neki nem jelentett gondot, hogy gyerekekkel, nőkkel, bűnösökkel, vámszedőkkel vagy samáriaiakkal szóba álljon, vagy házukban asztalhoz telepedjen. A tisztátalanokat, vagyis leprásokat, vérzéses betegeket, nyomorékokat és megszállottakat pedig, akiket a farizeusok messziről elkerültek, gond nélkül megérintette vagy engedte, hogy ők érinthessék meg. Jézus tömegesen gyógyított betegeket, kezét rájuk tette, hozzájuk ért, de sohasem aggódott amiatt, hogy általuk beszennyezheti magát.

   Jézus a farizeusokkal ellentétben Istennek a bűnöst kizáró szentsége helyett a befogadó szeretetére és irgalmára tette a hangsúlyt. Feltűnő módon kereste a pogányok társaságát, egy asztalhoz ült a bűnösökkel, és számtalanszor megérintette a betegeket. Jézus így alapjaiban kérdőjelezte meg a zsidók jól bejáratott vallási kasztrendszerét. Nem csoda, hogy ezek után olyan mélységes haraggal és dühvel fordultak a vallási vezetők ellene.

   Jézus egyik példázatában például a kegyest a farizeust és a bűnbánó vámszedőt állítja szembe egymással. A hetente kétszer böjtölő, rendszeresen adakozó farizeus buzgón hálálkodik Istennek, szinte már dicsekszik, amiért ő jobb ember, mint a rablók, gonosztevők, paráznák, a távolabb álldogáló vámszedőről nem is beszélve. Ezzel szemben a vámszedő még a tekintetét sem meri az ég felé emelni, s a lehető legegyszerűbb imádságban alázatosan megvallja: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Lk 18:13). Jézus pedig világosan kimondja a történet tanúságát: „Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.” (Lk 18:13).

   Ezek szerint Isten előtt nincs különbség a törvény szigorú megtartója és a rabló, gonosztevő és házasságtörő között? Természetesen nem! Tévedés lenne ezt a kettőt így egybemosni. A cselekedetek Isten előtt nagyon is számítanak, de Isten nem a látszat alapján ítél: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7). Az emberek többsége általában a gazdagokra, a szépekre, a sikeresekre, a híres emberekre néz föl. Ám a kegyelem másfajta logika szerint gondolkodik. Isten szereti a szegényeket, a szenvedőket, az üldözötteket, Ő nem személyválogató.

   Ezt erősítik meg Jézus példázatai is, hiszen azoknak pozitív főszereplői általában a szegények és az elnyomottak. A gazdag emberrel szemben Jézus a szegény koldust, Lázárt nevezi meg a menny örököseként. Jézus arra hív, hogy fogadjuk be az idegeneket, ruházzuk fel a mezíteleneket, adjunk enni az éhezőknek, ápoljuk a betegeket és látogassuk meg a szenvedőket. Augustinus egyházatya egy imádságában így fogalmazta meg Jézus tanításának lényegét: „szeretted a szerethetetlent, s ezzel szerethetővé tetted azt.” Jézusban ez a szerető Isten jött közel hozzánk. Ámen.