Hírlevél: 2022.02.27.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet (úrvacsorával)

- Március 6.-án, Böjt 1. vasárnapján az úrasztalát megterítjük! Kérjük Zsinat által ajánlott biztonsági előírások szigorú betartását!

 

BIBLIAVASÁRNAP:

Március első vasárnapja egyházunkban mindig Bibliavasárnap, amikor minden gyülekezetben a perselyadományt a magyar nyelvű Biblia szövegének gondozását, kiadását és terjesztését segítő Bibliatársulat javára továbbítjuk.

 

HALOTTUNK:

Életének 74. évében elhunyt Kovács József, akinek a temetése 2022. március 4.-én, pénteken 13:00 órai kezdettel lesz Kakasdon. Imádságban kéjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2022.02.17. Anániás és Szafira – végzetes hazugság

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 102.

Anániás és Szafira – végzetes hazugság

Olvasmány: ApCsel 5:1-11

„Péter azonban így szólt: Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Vajon nem a tiéd volt-e, amíg el nem adtad, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.” (ApCsel 5:3-4).

 

               Anániás és Szafira történetével kapcsolatban már rögtön az elején szükséges néhány félreértést tisztázni. Először is azt, hogy a korai egyházban egyáltalán nem volt kötelező, hogy az újonnan csatlakozó megkeresztelkedők a pénzüket és vagyonukat felajánlják a közösség számára. Ez nem számított a tagság formai feltételének. A Biblia csak annyit mond, hogy az első keresztyén gyülekezetben többen is voltak, akik ezt önként, a saját akaratukból megtették. Az is biztos, hogy ezeknek az embereknek, az önkéntes nagylelkűség tekintetében mutatott példája az egész közösségre ösztönzően hatott. Ezt a beszámolót olvashatjuk a Bibliában: „Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.  Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá.” (ApCsel 5:34-35)

               Az egyik ilyen esetet pedig Lukács evangélista külön ki is emeli: „József például, akinek az apostolok a Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi származású lévita, mivel földje volt, eladta azt, elhozta a pénzt, és letette az apostolok lába elé.” (ApCsel 4:36-37).

               A másik félreértés Anániással és Szafirával kapcsolatban, hogy ők azért haltak meg, mert maguknak akarták megtartani a pénzt. Valójában azonban a közösségen belüli megtévesztés volt a baj forrása. A bűnük nem hirtelen felindulásból fakadt, hanem aprólékosan kigondoltak egy tervet, amivel szándékosan „próbára akarták tenni „az Úr Lelkét.” (ApCsel 5:9). Anániást és Szafirát senki nem kötelezte arra, hogy eladja a földjét és arra sem, hogy ezt és a pénzt odaadják az egyháznak. Amikor ők ezt mégis megtették, akkor nem az önzetlen segítségnyújtás vágya vezérelte őket, hanem egyedül a saját érdekükben cselekedtek. Nem az őszinte segítségnyújtás motiválta őket, hanem inkább a hiúságuk, hogy egy ilyen dicséretesnek, jótékonynak tűnő tettel befolyást, hírnevet és elismerést szerezzenek maguknak a gyülekezet közösségében. Mindez megmagyarázza a számunkra, hogy miért büntette meg őket Isten ilyen súlyosan. Ha Anániás és Szafira tette nem lepleződött volna le és nem ítéltetnek meg azonnal, akkor hiteltelenné vált volna az egész egyház. Anániás és Szafira egy végzetes hazugságba keveredtek, amihez bűnös módon mindvégig ragaszkodtak, és képtelenek voltak megvallani és elszakadni attól. A bűn pedig komoly dolog Isten szemében: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Rm 6:23).

1.      Az események háttere

               Ez a tragikus történet azt mutatja be, hogy egyetlen hazugság milyen végzetes következményekkel járhat. De jogosnak tűnhet a kérdés, hogy hol marad itt Isten kegyelme? Igazságos-e az, hogy Isten valakit egy hazugság miatt megöl, ugyanakkor engedi, hogy másutt ártatlanokat, gyermekeket gyilkoljanak meg, látszólag büntetlenül? Miért bűnösebb Anániás, mint Hitler, Sztálin vagy a hozzá hasonlók?

               Ahhoz, hogy megértsük Anániás és Szafira történetét, szükséges az események hátterét is ismernünk. Ez a történet az első gyülekezet életébe ad betekintést és egy egészen megrázó eseményről tájékoztat bennünket. Egyébként ezek a fejezetek tele vannak jó hírrel. A hívők száma folyamatosan nő, az első gyülekezet tekintélye egyre nagyobb lesz a kívülállók előtt. Az apostolok minden akadály és üldöztetés ellenére nagy erővel tesznek bizonyságot Jézus Krisztusról, a gyülekezet pedig buzgón és állhatatosan imádkozik.

               Miközben sok nehéz próba is kíséri az első keresztyének életét, az élő Krisztus sokféleképpen megmutatja jelenlétét és hatalmát. Pétert és Jánost börtönbe vetették, de Isten kiszabadította őket. István, az első vértanú a Jézust dicsőítő imádsággal az ajkán halt meg, így az ő halála is közelebb vitte Sault ahhoz, hogy Jézus Krisztus szolgálatába szegődjék. Jeruzsálemből, az apostolok kivételével, minden keresztyént elüldöztek, de ez csak még intenzívebbé tette a missziót, mert ahova az üldözött keresztyének elmentek, ott mindenütt hirdették az evangéliumot. A keresztyénekről pedig azt olvassuk, hogy nem volt köztük szűkölködő, mert gondoskodnak egymásról. Diakónusokat állítottak szolgálatba. Isten Lelke pedig többeket arra indít, hogy eladják a vagyonukat, és az árát odaadják a rászorulók részére. Mindez teljesen önként, belülről fakad, semmiféle külső nyomás nélkül. Miközben ennyi sok szépet olvasunk, egyszer csak feltűnik egy szomorú mondat is. Péter azt kérdezi Anániástól: „Miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek és félretegyél magadnak a föld árából?” (ApCsel 5:3).

               Megjelenik a közösségen belül a hazugság, a képmutatás. Kétségtelen, hogy a gonosz munkája áll itt az események hátterében. A sátán hazugság által megpróbál befurakodni a gyülekezet életében. Az, aki egykor az Éden kertjében egy hazugság által becsapta az első embert, most az első keresztyéneket akarja megrontani.

               Egyrészt tehát a sátán romboló munkájával szembesülünk itt. Másrészt azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy ez nem csökkenti Anániás és Szafira felelősségét. Ők nem voltak kötelesek eladni azt a földbirtokot. Arra sem kötelezte őket senki, hogy a teljes vételárat beadják a gyülekezetbe. Ha eladták a földjüket, akár a teljes árát is megtarthatták volna maguknak. Ők döntöttek úgy, hogy a gyülekezet számára felajánlást tesznek. A hibát ott követték el, hogy úgy adtak be egy részét, hogy azt hazudták ez a teljes összeg. Ez a hazugság volt a baj gyökere. Többnek akartak látszani, mint amire szívük szerint képesek voltak.

               Amikor Jézus a sátán legjellemzőbb tulajdonságáról szólt, akkor azt mondja róla, hogy „hazug ő és hazugságnak atyja.” (Jn 8:44). Anániás és Szafira történetében pontosan itt érhető tetten a sátán munkája. Ezt a hazugságot ugyanis a Biblia szerint a sátán sugallta ennek a házaspárnak a szívébe, mert   amikor hazudtak, a sátán előtt nyitottak ajtót és egy olyan lejtőn indultak el, ahol már nem volt megállás, egyik hazugságból következett a másik.

               Ilyen lejtőkre, ilyen csapdákba szokta csábítani az ördög az áldozatait. Még Jézust is megpróbálta hazugsággal félrevezetni. Jézus azonban a sátán kísértésére mindig nemet mondott és leleplezte annak hazugságait. Így nem kell meglepődnünk azon, hogy a sátán az egyházat is támadja, mert ő a „diabolos” a szétdobáló, a romboló. A hívőket is megkísérti. Az első keresztyén gyülekezetbe is megpróbált beférkőzni. Ha valaki nem képes már a legelején nemet mondani, leleplezni a gonosz csábítását, hazugságát, akkor bekövetkezhet az, ami Anániással és Szafirával történt, hogy rabul ejtette szívüket a sátán. Ennek pedig végzetes következményei lehetnek.

2.      Mire figyelmeztet minket Anániás és Szafira története?

               Egy nagyon gyakori bűnre irányítja rá a figyelmünket itt Isten igéje. Arra, hogy többnek, szebbnek, különbnek akarunk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Szeretnénk megmutatni Isten előtt is, mennyire komoly, odaszánt hívők vagyunk, de amikor valóban oda kellene adnunk magunkat, vagy amikor meg kellene nyitnunk esetleg a pénztárcánkat is, akkor már nem olyan szívesen tesszük meg ezt. Anániás és Szafira is azt akarták megmutatni, hogy mennyire odaszántak és buzgók, hogy ők mindenüket odaadják az Úrnak, de közben kiderült róluk, hogy ez mégsem igaz. Nem az volt a baj, hogy maguknak tartottak meg egy részt az eladott föld árából, hanem az, hogy többnek, kegyesebbnek akartak mutatkozni annál, mint akik valójában voltak. A Biblia ezt nevezi képmutatásnak. Valaki másnak mutatom magam, mint aki valójában vagyok. Ha ezt emberekkel szemben tesszük, csalódni fognak bennünk, mert előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság. De ha Isten felé akarjuk megjátszani magunkat, ha az Urat akarjuk képmutatásunkkal becsapni, az bizony halálos bűn.

               Az egyik legfontosabb tanulsága ennek a történetnek talán az, hogy rámutat arra, hogy nem létezik olyan, hogy „kis bűn”. Sokan igazságtalannak tartják, hogy Isten egyetlen „apró” hazugság miatt ilyen kemény ítélettel sújtotta Anániást és Szafirát, ez azonban nem így van.

               Sajnos a köztudatban, de még a keresztyének között is él egyfajta megkülönböztetés, amely szerint vannak kis bűnök meg vannak nagy bűnök. Az ember szereti osztályozgatni, sorrendbe rakosgatni a dolgokat, de Isten ezt nem teszi. A Biblia azt mondja, hogy „a bűn zsoldja halál” (Rm 6:23). Ez minden bűnre egyformán érvényes, mert az Úr előtt nem létezik kicsi meg nagy bűn. Jézus szerint, ha valaki csak egyet is megszeg a legkisebb parancsolatok közül, az egész törvényt rontja meg. A kicsi kovász pedig az egész tésztát megkeleszti, vagyis az egész embert a kárhozatba viheti egy kicsin bűn is.

               Az ún. „kis bűn” a sátán legnagyobb ámítása. Ő csak egy kicsit kér, mint a mesében a farkas: „hadd tegyem be csak az egyik lábamat.” A kicsiny bűn azért ugyanakkora, mint a nagy, mert magában hordozza a teljességet. Ahogyan egyetlen csepp tengervízben benne van az óceánok minden tulajdonsága, úgy a legkisebb engedetlenségben benne van a gonosznak a teljessége. A kis bűn azért akar látszólag „kicsi” maradni, hogy elrejtse a nagy büntetést, a nagy és végső következményeket.

               Anániás és Szafira történetének fényében szükséges, hogy átértékeljük apró, talán hétköznapi bűneinket, a hazugságokat, amelyek talán csak füllentésnek vagy csak az igazság elhallgatásának tartunk. Isten Igéje bűnként ítéli meg az önzőségünket, a lustaságunkat is, amikor nincs időnk másokra, Istenre, amikor elmulasztjuk a lehetőséget a jónak cselekvésére. Jakab apostol ezért is figyelmeztet: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak 54:17).

               A másik, amire ez a történet figyelmeztet, sokkal mélyebb értelmű. A keresztény gyülekezet jó híre és becsülete forgott itt kockán. A görög „eklézsia” szó, amely „szentek közösségét” jelenti, éppen ez után az eset után fordul elő legelőször a Bibliában. Isten kihívta választottjait a világból, de kihívta a halott, tradíciók közül, a csupán látszólagos vallásosságból is. A Gyülekezet egyedüli fejévé Krisztust tette az Atya, s Őbenne szenteli meg azt. Anániás és Szafira hazugsága ezt a szentséget és tisztaságot támadta meg. Ez a hazugság a Gyülekezet egységét kezdte ki, s Isten Szentlelkének igazságát csorbította.

               Meg kell értenünk azt, hogy Jézust követni, Isten népéhez tartozni, nagy kegyelem és nagy kiváltság, de nagy felelősség is! Ezért olvassuk a történet végén ezt a megjegyezést: „Nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket… mások nem mertek hozzájuk csatlakozni.” (ApCsel 5:11,13). Nem a keresztyének voltak olyan ijesztőek, hogy nem mertek a kívülállók csatlakozni hozzájuk, és nem is a szerető Isten volt olyan félelmetes, hogy elrettenttette volna az embereket.

               Egészen másról van itt szó.  Anániás és Szafira esete után, már nem mert többé senki visszaélni a keresztyén névvel. Mert a névleges keresztyének, a képmutatók bizony Krisztust és az ő Egyházát gyalázzák. Azok, akik a gyülekezeteinkben úgy vannak jelen, hogy valójában nem tértek meg és nem adták át az életüket Istennek, visszaélnek Isten nevével, gyalázzák őt, és így a legsúlyosabb ítéletet vonják magukra. Ha valaki vasárnaponként eljár a gyülekezetbe, de aztán hat napig rá sem gondol Istenre és nem az ő útján jár, pontosan azt teszi, amit Anániás és Szafira, többnek akar látszani, mint ami. Hányan vallják magukat ma is keresztyénnek, de nem élik meg a hitüket, sőt, annak egyenesen az ellentéte jellemzi őket. Ez az amit Anániás és Szafiara esete után nem mertek megtenni az emberek, mert megértették, hogy félszívvel nem lehet csatlakozni Krisztus népéhez.

               Anániás és Szafira azonnal megítéltetett Isten szentségének meggyalázása miatt. Istennek hazudtak, és a Szentlélek ellen vétettek, mert Isten Szentlelke él és uralkodik a keresztyén egyházban. Mindez pedig nagyon keményen megítél minket is. De ma még előttünk nyitva áll a kegyelem lehetősége. Az értünk meghalt és feltámadott Krisztus zörget ma a szívünk ajtaján, hogy kihozzon minket a névleges keresztyénség csapdájából, bűnbocsánattal és az örök élettel ajándékoz meg, hogy hiteles legyen az életünk, Isten és emberek előtt egyaránt.

               Ne feledjük tehát, hogy keresztyénnek lenni, Isten gyermekének lenni és az Ő népéhez tartozni nagyon nagy kiváltság és kegyelem, de ugyanakkor nagyon nagy felelősség is. Pál apostol egykor így bátorította az efézusi gyülekezet tagjait: „éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok.” (Ef 4:1).

               Óvakodjunk a képmutatástól! Isten ma is jelen van az ő népe között és jelen van a mi életünkben is, Ő ismer minket. Ez jelenti azt, hogy minden, amit cselekszünk, mondunk és gondolunk, Őelőtte van. Ezért egész életünket, a legkisebb dolgot is, az Isten jelenlétében kell cselekednünk. Az Ige bíztat bennünket: „Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1Kor 10:31). Ámen.

Hírlevél 2022.02.20.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Kérjük Zsinat által ajánlott biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartását!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”

Igehirdetés: 2022.02.20. Agrippa – aki majdnem keresztyénné lett

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 101.

Agrippa – aki majdnem keresztyénné lett

Olvasmány: ApCsel 26:1-32

„Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel. Agrippa így szólt Pálhoz: Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26:27-28).

 

               A Heródes család tagjai Palesztinából származtak, azonban mindig Rómához voltak hűek, ahonnan hatalmuk származott. A Heródes dinasztia tagjai negatív szereplőként jelennek meg. Három különböző uralkodóval is találkozunk a Bibliában, akik a Heródes nevet viselik.

               Agrippa, akit a történészek II. Heródes Agrippa néven tartanak számon, az utolsó volt a Heródesek sorában, akik Róma fennhatósága alatt Palesztinában uralkodtak. A nagyapja az a Nagy Heródes volt, aki Jézus születése után elrendelte Betlehemben minden két éven aluli fiúgyermek legyilkolását. Nagy Heródest a történelmi források is kegyetlen uralkodóként tartják számon, aki még a saját fiait is megölette, amikor azt gyanította, hogy a trónjára törnek. Nagy Heródest, a vérengzését túlélő egyik fia követte a trónon, akit Heródes Antipásként ismerünk. Negyedes fejedelemként ő már csak Galilea felett uralkodott. Ő Agrippa apjának a nagybátyja volt. Ez a Heródes Antipás volt az, aki előbb bebörtönöztette, majd lefejeztette Keresztelő Jánost. Később pedig Jézust is kihallgatta az elítélése előtt, mert azt remélte, hogy láthat tőle valami csodát. Agrippa apja, I. Heródes Agrippa volt, akinek uralma alatt megindult Jeruzsálemben a keresztyénüldözés és ő végeztette ki többek között Jakabot is.

               Agrippa pedig most Pál apostol perének ügyébe keveredik bele, hogy felette ítélkezzék. Ő Rómában nevelkedett, és az apja hirtelen halála után, tizenhét évesen került a trónra. Rómában élve átvette az ottani laza erkölcsöket.  A húga, Bereniké, aki őt Pál apostol tárgyalására is elkísérte, egyben a szeretője is volt. Berenike többször is volt házas, és több nagyhatalmú férfi szeretője is volt, de végül mindig visszatért a fivéréhez. Vérfertőző kapcsolatukról pletykák özöne keringet Rómában.

               Pál apostol szavaiból arra következtethetünk, hogy Agrippa némi érdeklődést mutatott az evangélium irányába: „Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.” (ApCsel 26:27). Minden bizonnyal, mint a zsidó nép királya halhatott arról, hogy egyesek szerint a próféták messiási jövendölései beteljesedtek Jézus Krisztusban. Arról is tudhatott, hogy Jézus követőinek száma milyen gyorsan növekszik: „Mert tud ezekről a király, akihez bátran szólok, mert nem hiszem, hogy rejtve volna előtte ezek közül bármi is, hiszen nem valami zugban történt dolgok ezek.” (ApCsel 26:26). Amikor azonban nyíltan szint kellene vallania, visszakozik, a római kormányzó, Fesztusz előtt nem akar vallási vitába bocsátkozni, inkább lerázza magáról a felelősséget. Amennyire tudjuk, Agrippra mindvégig hű maradt Rómához. Amikor Kr. u. 66-ban Jeruzsálemben lázadás tört ki, Agrippa teljes mértékben Róma oldalára állt. Abban is része volt, hogy Kr. u. 70-ben a rómaiak teljesen elpusztították Jeruzsálemet és lerombolták a templomot. Agrippa halálával véget ért a Heródes dinasztia.

1.      Az Isten által elkészített idő

               A történet előzményeiből megtudjuk, hogyan gondoskodott Isten arról, hogy még egy ilyen züllött életű és kegyetlen uralkodó is, mint amilyen Agrippa király volt, meghallhassa az evangélium üzenetét.

               Amikor Pál apostolt Jeruzsálemben letartóztatták, Félix helytartóhoz Caesareába küldték. De Félix érdemben nem foglalkozott az apostol ügyével, így két évig a börtönben felejtette őt. Utóda Fesztus viszont le akarta zárni az ügyet, mivel számára teljesen ismeretlen és érthetetlen volt az egész történet és a vád, amivel Pált a zsidók vádolták. Fesztus ezért nagyon megörült annak, amikor Agrippa, a zsidó király udvariassági látogatást tett nála, és felkérte, hogy „vallási szakértőként” vegyen részt a fogoly Pál kihallgatásán, hogy aztán pontos vádirattal küldhesse Pált a császár ítélőszéke elé. Így került sor erre az érdekes tárgyalásra, amit szinte jegyzőkönyvszerűen ismertet a Biblia.

               Láthatjuk, hogy most teljesedik be az, amit Pál megtérésekor mondott róla Jézus: „Választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elé” (ApCsel 9:15). Pál apostol itt Istennek olyan eszköze, aki tele van a szabadulás örömhírével és bilincseket hordozva is azt hirdeti.

               Fesztus az új helytartó csak adatokat vár a megírandó hivatalos levélhez, hogy Pált tovább küldhesse, s az ügyet a saját részéről ezzel lezárhassa. Agrippa zsidó király pedig „a vallási kérdések szakértője” tisztében tetszeleg, de valójában szolgai lélekkel hajlong Fesztus, az újonnan kinevezett tejhatalmú római helytartó előtt. Apgrippa király felesége, Bereniké pedig, aki elkísérte férjét erre a fogadásra, élvezi, hogy ő a „szépasszony” az illusztris társaságban. Kíváncsian vagy unottan, érdeklődéssel vagy hivatalból, de mindnyájan végighallgatják a tárgyalást. Így vagy úgy, de most, legalább egyszer az életük során, ezeknek az embereknek hallaniuk kell a feltámadott Krisztusról.

               A kérdés csupán az, hogy mit tesznek a hírt meghallva? És ez a kérdés a mi számunkra is. Mi mit teszünk, ha halljuk az igét, a Jézusról szóló bizonyságtétel örömhírét?

               Mert Pál nem a maga ügyére tekintett, hanem Jézusról és a benne kapott új életről beszélt a hallgatóságának. Pál számára ez a kihallgatás a bizonyságtétel páratlan alkalma volt.

Általános megdöbbenést keltett már az első mondata: „Boldog vagyok…” (ApCsel 26:2). Ott áll egy megbilincselt fogoly, akit mindenféle hamis váddal illettek, már két éve tart a fogsága, de ügyét még mindig nem tisztázták, és ő mégis boldognak mondja magát és szabadabbnak, mint bárki a jelenlévők közül. A hitetlen ember számára ez furcsa és érthetetlen, hogy valaki a nehézségei és sok problémája ellenére is boldog. Pál apostol a bizonyságtételében elmondta az ő megtérésének a történetét, majd rátért arra, hogy mit jelent számára a Jézus Krisztusban való hit. Finoman, tapintatosan beszélt, de minden szónak súlya volt, és hallgatósága egyre jobban érezte, hogy nekik szól az Isten prófétai üzenete. Érezték azt, hogy itt választás elé vannak állítva, és dönteniük kell, Jézus mellett vagy ellene.

               Fesztus, a helytartó, ingerülten leállította Pált beszéde közben. Agrippa király azonban úgy tűnik, hogy a hatása alá került ennek az őszinte, egyszerű erővel teli bizonyságtételnek. Egy pillanatra kiesve a szerepéből, elfelejtkezik magáról és őszintén megszólal: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyén legyek” (ApCsel 26:28). Majd észbe kapva azonnal sietve véget vetett a kihallgatásnak és távozik onnan. Agrippa király zsidóként bizonyára ismerte a próféták írásait, értette, hogy miről beszél Pál. Hatottak rá a bizonyságtétel szavai. De megriadt attól, hogy mindezt komolyan is kellene vennie.  Sajnos csak eddig jutott el: „majdnem”.

               Aki csak majdnem érte el a vonatot, az valójában lekéste. Aki majdnem átment a vizsgán, az megbukott. Aki majdnem életben maradt, az meghalt. Valójában ez a „majdnem” azt jelenti itt, hogy Agrippa király lelki öngyilkosságot követett el. Elismerte, hogy igaz mindaz, amit Pál hirdetett, s még azt is megvallotta őszintén, hogy szíve szerint hajlana rá, hogy ő is keresztyénné legyen, de az utolsó pillanatban mégis visszalépett. Vajon miért tette ezt? Mi lehetett ennek a megtorpanásnak, visszalépésnek az oka? Miért van ma is annyi sok majdnem keresztyén?

2.      Miért csak majdnem?

               A züllött életű Agrippa király életében volt tehát egy olyan alkalom, amikor megadatott neki a lehetőség, hogy keresztyénné legyen. Volt életének egy pillanata, amikor ő majdnem keresztyénné lett. Talán csak kevés hiányzott ahhoz, hogy bekerüljön ő is azoknak a seregébe, akiket Jézus Krisztus megváltott az örök haláltól. Majdnem örökösévé lett ő is az örök életnek.

               De miért csak majdnem lett keresztyén, és miért nem egészen? Hol volt az a mozzanat, vagy hol voltak azok a mozzanatok, amelyek miatt a „majdnem” nem válhatott „teljessé”? Erre keressük ma a választ. Azért is érdemes ezt a kérdést feltennünk, mert ma is nagyon sokan vannak úgy, mint Agrippa király, hogy csak a „majdnem-keresztyénségig” jutnak el. Miben áll ez a majdnem-keresztyénség, és hogy hogyan tudnánk változtatatni rajta?

               Az egyik ok, ami visszatartotta Agrippát nyilvánvalóan az volt, hogy félt attól, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek. A római helytartó meghívására érkezett ide a tárgyalásra. Őt kérték fel, hogy „vallási szakértőként” nyilatkozzon. De ő, aki Róma bábkirályaként uralkodik, nyilván nem mondhat mást, csak azt, amit várnak tőle. A „fizetett szakértők” mindig a megbízóik érdekekeit kell, hogy képviseljék. Mit szólna Fesztus, és a többi előkelő résztvevő, ha kiderülne Agrippáról, hogy ő is keresztyénnek vallja magát.  Megváltozni és a változást vállalni mások előtt is mindig kockázatos. Gondoljuk végig vajon nem ez tart vissza sokszor minket is a Krisztus követésében, a megtérésben, a szentebb és tisztább megváltozott élet elkezdésében, hogy mit szólnak hozzá a többiek?

               De nem lett keresztyénné Agrippa király azért sem, mert mindvégig megmaradt az elvi síkon. Elvileg igazat adott Pálnak, de a gyakorlatban ezt nem merte felvállalni. Tárgyilagos megállapítást tett: „Szabadon lehetett volna bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.” (ApCsel 27:32). Amire felkérték, azt megtette, véleményt mondott Fesztusnak a fogoly Pál kérdését illetően, de nem engedte magát személyesen is belevonni az ügybe.

               Hányan vannak, akik egyet értenek egy-egy igehirdetéssel, de úgy mennek haza, hogy minden marad a régiben. Aki csak majdnem tért meg, az biztosan elkárhozik.

               Végül visszatartó erőt jelenthet néha a vallásos hagyomány, a tradíció is. Agrippának talán azért is volt nehéz befogadni az igét, mert nagyon erősen állt Izrael vallásos hagyományain, s így nem tudott rálépni a hit útjára. Boldog az, aki értékes hagyományokat hoz otthonról vagy múltjából, de ezekre önmagukban nem lehet a hitéletet alapozni. A megszokott vallásos formák, tradíciók kötöttségéből nem tudott szabadulni Agrippa király sem. Amikor választania kellett a régi és az új törvény és az evangélium között, ő a régit választotta.

3.      Mit kellett volna tennie Agrippának?

               Pál apostol nyíltan feltette a kérdést Agrippa királynak: „Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak?” (ApCsel 26:27/a). Majd anélkül, hogy választ várt volna, rögtön folytatta is tovább: „Tudom, hogy hiszel.” (ApCsel 26:27/b). Mert a próféták írásai az első betűtől az utolsóig Jézusról beszélnek, Pál pedig pontosan erre világított rá a beszédében. De Agrippa király már Pál bizonyságtétele előtt is hallhatott Jézusról, hiszen az egész országban, széltében-hosszában, palotákban és kunyhókban egyaránt erről beszéltek az emberek. A Jézus sírját őrző római katonákat, akik tanúi voltak Jézus feltámadásának, el lehetett pénzzel hallgattatni, de Krisztus feltámadása hírének ezzel nem lehetett az útját állni. Agrippa tehát olvasta a próféták írásait, ismerte Jézusnak az élettörténetét, tisztában volt mindazzal, ami történt, mégsem volt képes dönteni.

               Miért nem tudott dönteni Agrippa király? Azért, mert nem elég olvasni a Szentírást és ismerni Jézus történetét. A hit sokkal több a puszta megismerésnél. Kétségtelen tény, hogy a hitben ott van az ismeret is. Ahhoz, hogy hinni tudjon valaki Krisztusban, ismerni kell Őt. Ismerni kell Jézus életét, a tanításait és cselekedeteit. De ez még csak az egyik része a hitnek. A hit szónak kettős értelme van: egyfelől azt jelenti, hogy elhiszem, ami történt, igaznak tartom, másrészt pedig rábízom magam.

               Jézussal kapcsolatos ismerete lehet egy ateista embernek is. Ahogy volt ismerte Agrippa királynak is. Ismerheti valaki a Jézussal kapcsolatos történeteket anélkül, hogy ez őt valóban keresztyénné tenné. Lehet hinni abban, hogy bizonyos történeti személyek valóban életek, bizonyos események valóban megtörténtek. Aki ezzel a hittel rendelkezik, annak éppen úgy hidegen hagyja az életét Jézus élete, mint Nagy Sándornak vagy bármely más történeti nagyságnak az élete. Mert a hit nemcsak egyszerűen ismeretet jelent, hanem bizalommal való elfogadást is. Az igazi, keresztyén, üdvözítő hit tehát azt jelenti, hogy azt a Jézus Krisztust, akiről az eszemmel tudom, hogy meghalt a keresztfán és feltámadott, a szívemmel elfogadom az én Megváltómnak, Istent pedig az én Atyámnak, és kitárom a lelkemet, hogy betölthesse az Isten Szentlelke.

               A majdnem keresztyén ismerheti ugyan Isten szavát, de képtelen rábízni az életét Istenre. A majdnem keresztyénnek is van ismerete Istenről, de nincs élő kapcsolata vele. A majdnem keresztyénnek a „fejében” van a Krisztus, de nincs ott a szívében. Ez a „majdnem” akkor változik meg, ha a történeti hitből üdvözítő hit lesz, ha a Krisztus-ismeret Krisztus-élménnyé válik, ha az értelmünkön túl a szívüket is betölti.

               A majdnem keresztyén ember egy másik jellemző ismertetőjegyét is felfedezhetjük Agrippa király magatartásában, amikor a nagy védőbeszéd elhangzása után az egész udvar visszavonul, Agrippa király pedig ekkor elismeri, hogy Pál prédikációjában nem talált semmi kivetni valót, maga a prédikátor is kedves, rokonszenves egyéniség, aki igazat beszélt. Mindezeken túl Agrippa mégis elengedi a füle mellett az egész prédikációt. Nem teszi azt, amire a beszéd fölszólította, és továbbra is ugyanúgy él, mintha semmi sem történt volna.

               Jó a prédikáció, kedves ember a prédikátor, csak éppen nem fogadjuk meg a szavát. Szörnyű dolog ez, amikor valaki meghallgat egy prédikációt, nem tiltakozik ellene, igaznak tartja minden szavát, s mégis egyszerűen elereszti a füle mellett az egészet, és úgy él tovább, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem hallott volna. Szomorú dolog, amikor valaki úgy cselekszik, mint Agrippa király, aki szinte megveregette Pál vállát és megdicsérte, hogy derék fickó, ügyes szónok, szépen beszél, nincsen semmi kivetnivaló a szónoklatában, csak éppen nem fogadja meg a szavát.

               Segítsen minket az Isten abban, hogy minden visszatartó akadályt legyőzve, ne csak a „majdnem” -ig jussunk el, hanem legyünk egészen a Krisztus tanítványaivá. Ámen.

Hírlevél: 2022.02.13.

 

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Kérjük Zsinat által ajánlott biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartását!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.02.13. Simon mágus – a csaló

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 100. 

Simon mágus – a csaló

Olvasmány: ApCsel 8:4-25

„Amikor látta Simon, hogy az apostolok kézrátételével adatik a Lélek, pénzt ajánlott fel nekik, és így szólt: Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, az vegye a Szentlelket. Péter azonban ezt mondta neki: Vesszen el a pénzed veled együtt, amiért azt gondoltad, hogy pénzen megszerezheted az Isten ajándékát!” (ApCsel 8:18-21).

 

               Simon mágus egy Samáriában működő sikeres varázsló volt, aki nagyjából ugyanabban az időben tűnt fel itt, amikor Fülöp evangélista Isten igéjét hirdette Samária népének és sok tisztátalan lélek által megszállottat, beteget is meggyógyított. Simon mágus ekkor maga is megkeresztelkedett és Fülöp mellé szegődőt, legalábbis úgy tett mintha ő is keresztyén lenne. Látva, hogy a Jeruzsálemből érkező apostolok kézrátétellel a Szentlélek ajándékában részesítik a megtérőket, Simon mágus pénzt ajánlott fel nekik, hogy ő is ugyanezt tehesse. Az apostolok azonban visszautasították az ajánlatot, és világossá tették, hogy pénzzel nem lehet megszerezni az Isten ajándékát.

               Az a kép, amely itt Simon mágusról kibontakozik, tipikusnak mondható. Simon pogány mágus volt, de Fülöp csodáinak hatására megtért és csatlakozott a keresztyénekhez. Ezen modell szerint sok pogány vált keresztyénné, köztük olyan híres egyházatyák, mint például Tertullianus vagy Augustinus. Simon megtérése azonban nem volt valódi, ő valójában egy csaló volt, aki megjátszotta magát.

               Simon mágust nem őszinte szándék vezérlete, amikor keresztyénné lett. Lukács evangélista ezt írja róla: „Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel közvetítik a Szentlelket, pénzt ajánlott fel nekik: Adjatok nekem is olyan hatalmat mondta, hogy akire csak ráteszem a kezem, megkapja a Szentlelket.” (ApCsel 8:18-19). Pénzért akarta megvásárolni a lelki hatalmat Pétertől, de ezzel leleplezte magát, kiderült, hogy megtérése nem volt valódi. Simon mágus e cselekedetéről kapta a nevét a „simónia” vagyis lelki vagy lelki dolgokkal összefüggő anyagi javak juttatása, vétele, velük való kereskedés.

               De miért akarta Simon megvásárolni, nem pedig elnyerni Isten ajándékát? Nyilvánvalóan azért, mert nem volt valódi hite, nem adta át igazán az életét Istennek és csak érdekből csatlakozott a keresztyén gyülekezethez. A folytatás is ezt az értelmezést támasztja alá, amikor Péter így szól hozzá: „Vesszen el a pénzed veled együtt, amiért azt gondoltad, hogy pénzen megszerezheted az Isten ajándékát!” (ApCsel 8:21). Péter visszautasította Simon mágus kérését és világosan kifejezésre juttatta, hogy semmit sem értett meg a hit dolgaiból és távol van az Isten országától. Péter szavai leleplezték Simon mágust, de a valódi megtérés lehetőségét is felkínálták neki: „Nem részesülhetsz és nem is örökölhetsz ebből, mert a szíved nem tiszta az Isten előtt. Térj meg tehát e gonoszságodból, és könyörögj az Úrhoz, hátha megbocsátja neked szíved szándékát. Mert látom, hogy a keserű irigység és a gonoszság fogságába estél.” (ApCsel 8:22-23).

1.      Ki volt Simon mágus?

               Különös történet ez a mai bibliai szakasz. Az evangélium terjedésének és a keresztyén egyház kialakulásának kezdeti időszakában sok ilyen különös esemény történt. A terjeszkedő, új területekre eljutó keresztyénség sokszor került nehéz helyzetbe és szembesült váratlan problémákkal. Az evangélium hirdetői új környezetben, szokatlan körülmények és más kultúrájú, szokású, vallású emberek között próbáltak gyökeret verni, teret nyerni maguknak, és eközben néha összeütközésbe kerültek az őslakosokkal, azok kultúrájával, szokásaival vagy éppen vallásával. A keleti városok színes forgatagában ma is megtalálhatók a szemfényvesztők, fakírok, kígyóbűvölők, gyógyítók. Kelet ma is a misztikum, a titokzatosság, az ezotéria és a csodatévők otthona. Így volt ez Samáriában is, ahova Fülöp diakónus jóvoltából eljutott az evangélium. Ebben a helyzetben természetesnek látszik, hogy Isten olyan jeleket adott, amelyekkel az evangélium erejét támasztotta alá: „A sokaság egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, amikor hallgatták őt, és látták azokat a jeleket, amelyeket tett.” (ApCsel 8:6).

               Mielőtt Fülöp megjelent volna Samáriában, hogy Jézusnak a szabadító hatalmát hirdesse, addig mindenki Simont csodálta. Simon mágus értett az emberekhez. Nyilván, a személyisége is rendkívül szuggesztív volt, olyan, aki képes másokat befolyásolni. Talán a hipnózis képességével is rendelkezett. Munkásságát a pszichológiai ismeretei mellett köríthette szemfényvesztő dolgokkal, trükkökkel is. Maga körül olyan misztikus légkört alakított ki, amely által ügyesen befolyásolta az embereket. Így lett azután Simon a csodált és imádott mágus, és szinte istenként tiszteltek. A varázstudománya hatalmas elismerést hozott Simonnak, ő volt Samária első számú prófétája és gyógyítója. Persze, azt sem kell elfelejtenünk, hogy a hírnéven túl volt egy másik nagy eredménye is Simonnak, a titkos praktikái révén jól meggazdagodott. A hiszékenység, az emberi nyomorúság ügyes vámszedőjeként Simon hírnévre és gazdagságra tett szert.

               Ebbe a helyzetbe érkezik meg Fülöp diakónus, és kezdi el hirdetni Jézust. Fülöp úgy végezte a szolgálatát, ahogyan evangéliumában Jézusról is olvassuk: „Jézus bejárt minden várost és falut, tanított a zsinagógákban, hirdette országának örömhírét és meggyógyított minden betegséget és minden bajt.” (Mt 9:35). Fülöp szavai nyomán Samáriában csodás gyógyulások történtek. Amikor Jézus a misszióba küldte tanítványait, megígérte nekik, hogy velük lesz és megerősíti igehirdetésüket, csodás jelekkel is: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16:16-18).

               Fülöp hirdeti Jézust, Jézus pedig jelekkel igazolja Fülöpöt. Ennek az eredménye az, hogy még jobban odafigyelnek Fülöp igehirdetésére, és még többen keresztelkednek meg. Simon mágusban ekkor felébredt a kíváncsiság, ezért megpróbált Fülöp és az apostolok közelébe kerülni, hogy kilesse a titkot, megszerezze a maga számára azt a hatalmat, amivel a keresztyének rendelkeznek. Színlelésből meg is keresztelkedett, hogy az apostolok és evangélisták bizalmába férkőzhessen. Amikor pedig látta, hogy valami titokzatos, általa nem ismert erőről, a Szentlélekről van szó, elhatározta, hogy megszerzi azt a maga számára. Neki mindent megért, hogy az ő birtokában legyen ez a hatalom. Ezért korrekt üzleti ajánlattal állt elő. Simon úgy gondolkozott, hogy mindennek ára van és pénzért mindent meg lehet venni, ezért megkérdezte: „Mennyibe kerül?”

               Ezzel a kérdéssel azonban Simon mágus le is leplezte magát. Péter apostol pedig ezen a mondaton keresztül belelátott Simon lelkébe. Kiderült, hogy Simon számára a keresztyénség csupán üzlet, amelybe hajlandó befektetni, hogy még nagyobb nyereségre tegyen szert.

2.      Simon mágus – a csaló

               Simon mágus története arra figyelmeztet minket, hogy a hitet is lehet színlelni, a keresztyénséget is meg lehet játszani. Van igazi megtérés, és van hamis. Simon mágusról először azt halljuk, hogy „varázslással foglalkozott, és ámulatba ejtette Samária népét.” (ApCsel 8:9). Megtévesztette az embereket, akiknek nem volt semmi érzékük és képességük a lelki valóságok megítéléséhez. Ezért a tudatlan emberek ezt mondták Simon mágusról: „Ő az Isten Hatalmasnak nevezett ereje.” (ApCsel 8:10).

               Lehetséges ez? Nemcsak a mesékben léteznek varázslók? A Biblia azt mondja, hogy vannak olyan emberek, akik rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Például van, aki meg tudja mondani másoknak a jövőjét. Van, aki különleges és megmagyarázhatatlan dolgokra képes. De a Szentírás azt is mindig hozzáteszi, hogy az ilyen ember ezt a képességét nem Istentől kapta, hanem a gonosz erőktől. Simon mágus is ördögi erőkkel szövetkezett. Ámulatba ejtett másokat, és amikor azt mondták róla, hogy ő az Istennek a hatalmas ereje, akkor nem tiltakozott ez ellen, nem Istennek adta a dicsőséget, hanem magának tulajdonította azt.

               Amikor azonban megjelent Samáriában Fülöp diakónus és a Jézusról szóló evangéliumot hirdette, egy lelki ébredés kezdődött el ott. Sokan hitre jutnak. Simon is érdeklődést mutatott az új tanok iránt. Legalábbis úgy tett mintha ő is hitre jutott volna. Megkeresztelkedett és csatlakozott Fülöphöz. Valójában azonban semmi nem változott meg Simon mágus szívében. Az maradt, aki volt, ez lepleződik le akkor, amikor arra vetemedik, hogy pénzt kínáljon az apostoloknak. Nem is értette, hogy miről van szó, őt csak a hatalom érdekelte: „Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat.” (ApCsel 8:14).

               Simon mágus hallgatta az igét, formálisan csatlakozott Jézus Krisztus tanítványaihoz. De ezzel az életében nem változott semmi. Sajnos ma is vannak emberek, akik hallgatják az igét, megkeresztelkednek, beírják őket egy anyakönyvbe, de közben semmi közük Jézushoz, mert továbbra is ők maradtak a maguk életének az urai.

               Amikor Pál apostol megtéréséről olvasunk, azt halljuk, hogy a Jézus hívására válaszképpen azonnal ezt kérdezte „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9:5). Simon mágus azonban nem ezt tette. Ő nem szándékozott Isten akaratát cselekedni, épp ellenkezőleg ő akarta használni a Szentlelket a maga céljaira. Ez a döntő különbség a hamis és az igazi megtérés között. Simon mágus megtérése hamisítvány volt. Színből megkeresztelkedett, Fülöphöz csatlakozott, ott sündörgőt az apostolok körül, hogy megszerezze a maga számára a különleges erőt és képességet. Simon nem Istennek akart szolgálni, ő szemfényvesztésre és a maga hasznára akarta felhasználni azt a hatalmat. Simon mágusból hiányzott az alázat, neki azért kellett Isten Lelke, mert ő akart még nagyobb lenni általa.

               A hamis megtérést ez jellemzi: hallgatja ugyan az igét, de nem érti és nem is engedelmeskedik neki. Hiányzik belőle a bűnbánat, mert az ilyen ember még nem látja a bűneit. Ezért nem is akar változni, mert ő mindig a maga ura akar maradni. Simon mágus a maga karrierjét akarta tovább építeni és ehhez Istent is fel kívánta használni. A hamis megtérők, az általuk remélt haszon érdekében, készek magukra ölteni egy vallásos külsőt, egy olyan álarcot, amely mögé szépen elrejtik az igazi valójukat. Ez a különbség a pálfordulás meg a köpönyegforgatás között. A pálfordulás belső változás, a köpönyegfordítás pedig csak külső.

3.      Mire figyelmeztet minket Simon esete?

               Péter visszautasító válasza kemény figyelmeztetés: „Nem részesülhetsz és nem is örökölhetsz ebből, mert a szíved nem tiszta az Isten előtt. Térj meg tehát e gonoszságodból, és könyörögj az Úrhoz, hátha megbocsátja neked szíved szándékát. Mert látom, hogy a keserű irigység és a gonoszság fogságába estél.” (ApCsel 8:22-23).

               Ez a kérdés a mai napig végigkíséri a keresztyén egyházat. Mert az üzletelés kísérlete, az Isten kegyelmének megvásárolni akarása mindig megkísértette azokat, akik nem voltak hajlandók a legnagyobb árat, a szívüket, életüket megadni a kegyelemért.

               Az egyháztörténetbe ez a magatartás, az Istennel való üzletelés, azaz a „simonia” néven került be. A középkorban egyházi tisztségeket adtak és vettek pénzért. Luther idejében a bűnbocsánatot is pénzért árusították a búcsúcédulákkal, miséket rendeltek meg és mondattak elhunytak lelki üdvéért. Döntő szerepük volt ezeknek a visszaéléseknek a reformáció elindulásában.

               Sajnos az anyagi haszonszerzés kísértése ma is jelen van az egyházban. Bennünk él az üzletelés lelkülete. A modern kor gazdasági szemlélete pedig egyenesen azt sugallja, hogy pénzért mindent lehet. Ez a szemlélet eredményezi azt, hogy az emberek az egyházat, a lelkészt is szolgáltatónak tekintik, akivel imádkoztatnak a halottakért, megrendelik nála az esküvőt, a keresztelőt. Meg kell értenünk, hogy Isten szeretetének ajándéka semmivel sem vehető meg. Ez nem üzlet, nem pénz kérdése. Isten előtt még a kérdés is sértő. Hogyan is lehetne árusítani vagy megvenni azt a szeretetet, amely Jézus halálában lett a miénk?

               Jézus, amikor kiküldte tanítványait az evangélium hirdetésére, így figyelmeztette őket: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” (Mt 10:8). Péter apostol egy alkalommal, amikor egy sánta embert gyógyított meg így szólt: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj!” (ApCsel 3:6). A levelében pedig ezt írja Péter: „Tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pét 1:18-19). Isten Szentlelke, áldása, tehát nem vásárolható meg, csak ajándékba lehet kapni, kegyelemből hit által. Mert a hit nem üzlet, hanem kegyelem!

               Mi az oka annak, hogy sokszor mégis, Simon mágushoz hasonlóan megpróbáljuk kijátszani az Istent? A „simoniára” való hajlandóság ott van bennünk, folytonosan kísért minket. Ahelyett, hogy magunkat adnánk oda Istennek, és teljes szívvel, lékkel és értelemmel szolgálnánk őt, inkább megpróbálunk feléje kerekedni, hatalmunkba keríteni, a szolgálatunkba állítani. De amíg magunkat nem vagyunk hajlandóak odaadni, kiszolgáltatni neki, addig nincs új életünk, addig nincs igazi megtérés, csak színjáték, csak képmutatás. Mert Isten ajándékának az ára ez, a magunk teljes odaadása. Jézus ezt tette, önmagát adta értünk, így kevesebbet mi sem adhatunk neki. Jézus nem a pénzünket kéri, hanem a szívünket, a szeretetünket. Ezek odaadása nélkül nekünk sincs részünk és örökségünk Őbenne. Ámen.