Hirdetések: 2020.10.25.

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

·        Kedd 18:00 – bibliaóra

·        Vasárnap 10:00 – istentisztelet (úrvacsora)

November 1-én az új borért való hálaadás és a reformáció ünnepe alkalmából az úrasztalát megterítjük!

November 1-én 16:00 órai kezdettel az evangélikus temetőben szabadtéri ökumenikus áhítatot tartunk.

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”)

Ebjátár – Dávid papja

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 37.

Ebjátár – Dávid papja

Olvasmány: 1Sám 22:11-23

„Ahítúb fiának, Ahímeleknek egyik fia azonban, akit Ebjátárnak hívtak, elmenekült, és Dávidhoz szökött. Ebjátár hírül vitte Dávidnak, hogy Saul megölette az ÚR papjait. Dávid ezt mondta Ebjátárnak: Tudtam én már aznap, amikor ott volt az edómi Dóég, hogy el fog ez árulni Saulnak. Én okoztam apád egész háza népének a vesztét. Maradj nálam, ne félj, mert aki az én életemre tör, az tör a te életedre is. Ezért biztonságban leszel nálam.” (1Sám 22:21-23).

 

            Ebjátár Dávid papja és egyik leghűségesebb embere volt. Sorsa tragikusan alakult. Híres papi családból származott.  Azonban már több nemzedékkel korábban egy próféta megjövendölte ennek a prominens papi családnak a pusztulását. A baj Élivel kezdődött, aki engedte fiait elzülleni és így azok szégyent hoztak a papi hivatásra. Az Úr pedig kijelentette: „Eljön az idő, amikor összetöröm erődet és családod erejét, és nem lesz öregember a házadban. Majd meglátod e hajlék romlását a sok jó helyett, amit tettem volna Izráellel. Bizony nem lesz öregember soha a házadban.” (1Sám 2:30-32). Ebjátár, aki szintén ennek a papi családnak a leszármazottja volt, szemtanúja lehetett a szörnyű jövendölés beteljesedésének. A rokonai közül minden férfit, összesen 85 embert mészároltatott le Saul király, csak azért mert segítették a király elől bujdosó Dávidot. Saul katonái szörnyű vérengzést hajtottak végre Ebjátár falujában, nemcsak a papokat ölték meg, de a falu minden lakóját, a nőket és gyermekeket is.

A szentíró megjegyzi, hogy mindez csupán azért történt, mert Ebjátár apját egy besúgó feljelentette a királynál: „Ő megkérdezte érdekében az URat, ellátta útravalóval, sőt a filiszteus Góliát kardját is odaadta neki.” (2Sám 22:10). A szörnyű vérengzés elől egyedül Ebjátárnak sikerült elmenekülnie és nagy nehézségek árán végül eljutott Dávid táborába, aki befogadta és védelmébe vette őt. Ebjátár volt az egyetlen túlélő, aki hírt vitt Saul király katonáinak kegyetlenkedéséről.  De Ebjátár magával vitte az efódot is, azt a papi öltözéket, amelyben benne volt az urím és a tummím, a szent tárgyak, amelyeket a zsidók ebben az időben Isten akaratának felismerésére használtak. Ettől a naptól fogva Ebjátár Dávidot szolgálta és az efód segítségével mindig megtudakolta Isten útmutatását és ezzel segítette Dávidot küzdelmeiben. Ebjátár lett a törvényen kívüliek hivatalos papja. Amikor pedig Saul király halála után Dávid került hatalomra, kinevezte Ebjátárt az ország főpapjává, aki a király által Jeruzsálembe vitetett szövetség láda és a szent sátor körül szolgált. Absolon lázadása idején Ebjátár hű maradt Dávidhoz. A király menekülése után ő Jeruzsálemben maradt, de csak azért, hogy Dávid számára értékes információkat jutathasson el a lázadók terveiről. Dávid halála után azonban nem Salamont, hanem Adónijját támogatta a trónutódlásban, így kegyvesztett lett. Salamon a vidéki földbirtokára száműzte Ebjátárt, aki többé nem szolgálhatott papként. Ebjátár tehát úgy fejezte be pályáját, ahogy kezdte, számkivetettként. A szentíró itt megjegyzi: „Ezzel beteljesedett az ÚR igéje, amelyet Éli házáról mondott Sílóban.” (1Kir 2:27).

1.      Meg lehet-e szabadulni a családi átoktól?

Ahogy láttuk tehát, Ebjátár törvényen kívüli papként kezdte a pályáját és úgy is fejezte be. Előbb Saul elől kellett menekülnie, végül Salamon tiltotta el őt a szolgálatától. A szentíró megjegyzése szerint ezzel beteljesedett az Úr igéje, amelyet egykor Éli házáról mondott Silóban. Egyrészről ezt úgy érthetjük, hogy Ebjátár papi szolgálata és vele együtt pedig családja szolgálati vonala nem véletlenül ért véget itt. Hiszen ha a Biblia tanítása alapján elfogadjuk azt, hogy nincsenek véletlenek, akkor azt kell, hogy mondjuk, hogy az Ebjátárral történtek sem véletlenek. A szentíró világosan ki is mondja, hogy Isten ítélete tejesdett be Éli házán, amihez Ebjátár is tartozott.

De mondhatjuk-e azt, hogy akkor Ebjátár semmiről sem tehetett, hogy neki semmilyen felelőssége nem volt? Egyszerűen egy generációs átok érte utol itt Ebjátárt, tehát pályája és papi szolgálata ezért tört itt derékba? Ebjátárnak bizonyára nagyon nehéz lehetett ezzel a terhes családi örökséggel együtt élni. Ugyanakkor mégis azt látjuk, hogy ő maga az élete nagyobb részében hűségesen végezte a papi szolgálatát, és nagy segítségére volt Dávid királynak.

Ahhoz, hogy megértsük a dolgokat, meg kell próbálnunk először Ebjátár családfáját végignézni és a családjában fellelhető viselkedési mintákat számba venni és ennek összefüggésében vizsgálni azt, hogy mi miért történt az ő családjában.

Egyrészről ott van előttünk Isten sokat idézett kijelentése, amit a Tízparancsolatban így olvasunk: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem.” (2Móz. 20:6)

Ebjátárról tudjuk, hogy a felmenői egészen Éliig vezethetők vissza. A családfa röviden így néz ki: Éli – Fineás – Ahitúb – Ahimelek – Ebjátár.

Éliről pedig tudjuk, hogy ő és családja is Isten ítélete alá került, mert nem fegyelmezte a fiait, hanem hagyta őket elzülleni és ezzel a papi szolgálatot is hiteltelenné tették a nép előtt.

 Éli fiai, Hofni és Fineás, apjukhoz hasonlóan szintén papok voltak, de visszaéltek a pozíciójukkal. Azt olvassuk róluk a bibliai leírásban, hogy megutáltatták a nép előtt az Úrnak szóló áldozatot. Éli pedig nem fegyelmezte meg őket elég határozottan. Bár szomorkodott fiai tette miatt és intette is őket, de nem tiltotta el őket a szolgálattól. Hofni és Fineás nem ismerték a határaikat, az apa gyengekezűsége miatt bizonytalanságban nőttek fel. Éli pedig rossz lelkiismerettel öregedett meg. Azt olvassuk, hogy abban az időben ritkaság volt az Úr igéje. Élinek nem volt bátorsága az Isten tanácsoló tekintetébe nézni. Nem is tud Isten neki közvetlenül kijelentést adni, hanem csak közvetítőn keresztül, így jött el Istennek egy embere Élihez és az hirdette meg Isten ítéletét: „Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az ÚR: Nem így lesz! Mert akik... engem megvetnek, gyalázatra jutnak... Eljön az idő, amikor összetöröm ...családod erejét…” (1Sám 2:30-31).

Ezután még múlnak az évek, de Éli fiai nem térnek meg, nem változtatnak romlott életmódúkon. Majd néhány évvel ezután az Éli házánál felnövekvő ifjú Sámuelen keresztül látogatja meg újra az Úr Élit ezzel az üzenettel: „Beteljesítem Élin mindazt, amit megmondtam háza népéről. Elkezdem, és bevégzem. Mert megjelentettem neki, hogy minden időkre szóló ítéletet tartok háza népén azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket.” (1Sám 3:12-13).

Megint több év telik el, amikor aztán Éli meghal, és vele egy napon a fiai is, Hofni és Fineás. Fineásnak azonban életben maradt egy fia, Ahitub. Ekkor Ahitúb viszi tovább a családi vonalat. Ahitúbról közvetlenül nincs más említés a Szentírásban. A következő leszármazott Ahimelek, de róla sem olvasunk semmi gonoszat. Ahimelek tulajdonképpen mártírként hal meg. Saul azért ítélte halálra, mert segített Dávidnak menekülése idején, adott neki kenyeret és odaadta Góliát kardját is, amit addig a szentélyben őriztek.

A Saul által elrendelt nóbi vérengzés, kiirtani célozta Ahimelek egész családját. Azonban ismét van egy valaki, aki életben marad. Bár Saul katonái alapos munkát végeztek, amikor a papokkal együtt az egész falu népét kivégezték, Ahimeleknek egyik fia, akit Ebjátárnak hívtak, mégis életben maradt és sikerült Dávidhoz menekülnie.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Éli két fiának a halála után nem találunk olyan utódot a leszármazottak között, aki különös módon is romlott életű lenne. Vagyis a deviáns családi örökség nem feltétlenül öröklődik tovább. Az utód közül azok, akik istenfélők, továbbra is az Urat szolgálják, sok jót tesznek és velük van Isten áldása. Azonban ettől független Isten ítélete, amit kimondott Éli háza felett szintén érvényben van.

A Tízparancsolatban adott tanítás szerint a bűn miatti generációs sor negyedízig érvényes attól a személytől számítva, aki az Urat gyűlölő volt. Ugyanakkor, ha e négy utód egyike szerette az Urat, azzal megtörte az átkot, és az ő révén ezerízig áldottak lesznek az utódok. Vagyis azt mondhatjuk, hogy minden nemzedék életében egyszerre van jelen az áldás és az átok. Ez pedig azt jelenti, hogy minden nemzedéknek egyformán megvan a lehetősége arra is, hogy a jót válassza. Nem szükségszerű tehát, hogy a szülőktől látott rossz példa tovább öröklődjön. A fiaknak mindig lehetőségük van az átok helyett az áldást választani.

Isten már az első vérontást megelőzően, a testvére iránti irigységgel és gyűlölettel eltelt Káint így figyelmezteti:  „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4:6-7). Ez a felszólítás, hogy: „de te uralkodjál rajta!”, más magyarázók szerint így is fordítható: „De neked lehetőséged van uralkodni rajta”, azaz lehetőséged van a rossz helyett a jót választani, a gyilkosság helyett megbocsátani és szeretni. Éli utódinak is meg volt ez a lehetőségük, s akik az Urat választották azok életében az áldás érvényesült, akik pedig elutasították, azoknál az átok.

2.      Hogyan éli meg Ebjátár a kudarcait?

Ebjátárról tudjuk, hogy amikor Saul megölette apját, Ahimeleket és az egész családját kiirtotta, ő maga még nagyon fiatal volt. De már elérte azt a kort, hogy apja mellett részt vehetett a papi szolgálatban. Így az efódot is képes volt elhozni Dávidnak és a továbbiakban minden papi szolgálatot egyedül is elvégezni. Így, bár hivatalosan törvényen kívülinek nyilvánították, ő mégis papi szolgálatot végezhetett. Amikor pedig Dávid elfoglalta trónt, hivatalosan is Ebjátár lett az ország főpapja. Tény azonban, hogy pályája végén ismét törvényen kívülivé vált, amikor Salamon örökre eltiltotta Ebjátárt a papi szolgálattól.

De vajon hogyan éli meg Ebjátár az élete nagy kudarcait? A Biblia arról is beszámol, hogy mással is történt már hasonló. Például Jeremiással, akit mi inkább prófétaként ismerünk, de valójában pap is volt egyben, akit szintén egy király tiltott el a szolgálattól.

Hogyan éljük meg, ha kudarc ér bennünket? A munkahely elvesztése, az életpálya derékba törése, mindenki számára nagy megrázkódtatást jelent. Olyan trauma, amit nem is képes mindenki feldolgozni és túltenni magát rajta.

Gyakran a bajokat, a tragédiákat Isten büntetéseként fogjuk fel. Ez a gondolkodás aztán elvezethet oda, hogy elkezdjük keresni, hogy vajon milyen terhes családi örökség, generációs átok lehet az, ami lesújtott ránk, ami miatt, ezek a rossz dolgok megestek velünk. Így azonban nagyon gyorsan tévútra is juthatunk, mert előbb-utóbb azt a következetést vonjuk le, hogy mi semmiről sem tehetünk és semmin sem változtathatunk.

            Ebjátárnál azt látjuk, hogy ő nem így gondolkodott. Bár bizonyára ismerte családja múltját, tudhatta, hogy dédapja Fineás, milyen bűnöket követett el, és hogy Isten ítélete, hogyan teljesedet be rajta. Annak a szörnyű tragédiának is szemtanúja és átélője lehetett, ahogy apját és egész családját kiirtották. Ő azonban mindezek ellenére hűséges maradt Istenhez és tovább végezte a papi szolgálatát. Ez bizonyára nem lehetett könnyű az ő számára. De Ebjátár nem vádolta Istent, nem kérdezte kételkedve, hogy az Úr miért engedte meg ezeket a csapásokat.

 Az őt és a családját ért csapások ellenére Ebjátár hűségesen végezte papi szolgálatát. A nehéz időkben is kitartott Dávid mellett és nagy segítségére volt.  Isten pedig megáldotta Ebjátár hűségét és elnyerte a főpapi tisztséget. Mivel Ebjátár jó döntést hozott, Isten ügye mellett állt ki, így az életén nem a családi átok, hanem az áldás érvényesült. Mindaddig, amíg kitartott Dávid mellett, ez így is maradt. A helyzet csak akkor változott meg, amikor Isten akaratával szembeszállva nem Salamont, hanem Adónijját támogatta a trónutódlásban. Hogy miért tette ezt Ebjátár nem világos. De mivel rossz döntést hozott, viselnie kellett annak következményeit is. Addónijja puccs kísérlete hamar megbukott, a trónra kerülő Salamon pedig érthető módon megfosztotta tisztségétől Ebjátárt. De a Dávidnak tett hűséges szolgálatára tekintettel nem végezték ki a többi lázadóval együtt, hanem száműzetésbe kellett vonulnia. Élete hátralevő részét csendes magányban élte le. De kétségtelenül igaz, hogy Ebjátárral vége szakadt a Lévi házából való papok szolgálatának. Így végül valóban igazzá lett az, amit a szentíró állít: „Ezzel beteljesedett az ÚR igéje, amelyet Éli házáról mondott Sílóban.” (1Kir 2:27). Ebjátár életében egyszerre volt jelen a bűn és az átok, de a kegyelem és az áldás is. Ebjátár személye és élete azt példázza, hogy nem igazságtalan az Isten, nem büntet senkit sem olyan vétkek miatt, amit nem ő, hanem az elődei követtek el. Isten kegyelme minden ember iránt kiárad, függetlenül attól, hogy kik voltak az elődei és hogy milyen bűnt követtek el. Isten nem személyválogató, ezért szeretetét mindenki felé kinyilvánítja. De a döntés a mi kezünkben van, választhatjuk a jót, az áldást, vagy a bűnt és az átkot is. Isten így intette és figyelmeztette egykor az ő népét: „Mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30:19).

Mi sokszor hajlunk arra, hogy Istent tegyük felelőssé a bajokért és a csapásokért azt gondolva, hogy elődeink vagy mások bűnei miatt kell esetleg szenvednünk. Az ószövetség népe is ezt tette, amikor ezt a közmondást fogalmazta meg: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?” (Ez 18:2). Isten azonban határozottan elutasítja ezt a téves gondolatot: „Minden lélek az enyém: az apák lelke is meg a fiak lelke is az enyém. Annak a léleknek kell meghalnia, aki vétkezik… Ezért mindenkit a maga tettei szerint ítélek meg, Izráel háza! – így szól az én Uram, az ÚR. Térjetek hát meg, hagyjátok el vétkeiteket, és akkor nem fogtok elbukni bűneitek miatt! Hagyjatok fel vétkeitekkel, amelyeket elkövettetek, és újuljatok meg szívetekben és lelketekben! Miért halnátok meg, Izráel háza? Hiszen nem kívánom a halandó halálát – így szól az én Uram, az ÚR –, térjetek hát meg, és éljetek!” (Ez 18:4,30-32). Ámen.

Absolon – a lázadó királyfi

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 36.

Absolon – a lázadó királyfi

Olvasmány: 2Sám 15:1-37

„Közben titkos megbízottakat küldött Absolon Izráel minden törzséhez ezzel az üzenettel: Ha meghalljátok a kürt szavát, kiáltsátok ezt: Király lett Absolon Hebrónban! Az összeesküvés pedig erősödött, és egyre többen csatlakoztak Absolonhoz.” (2Sám 15:11-12).

 

A mondás szerint nem minden arany, ami fénylik. Ez különösen is igaz volt Absolonra.  Ő Dávid király legidősebb fia, aki a legszebb férfi volt a maga korában, ráadásul még jó képességekkel megáldott okos ember is. Absolon népszerű és sikeres volt, akit mindenki szeretett az országban. Úgy tűnik a trón várományosának tekintette magát és ezért szívén viselte az emberek ügyes bajos dolgait. A szentíró azt mondja róla, hogy ravasz módon „lopta be magát Absolon az izráeli emberek szívébe.” (2Sám 15:6). Először akkor találkozunk vele, amikor befogadta házába a húgát, Támárt, akit a féltestvére, Ammon megerőszakolt, majd az utcára dobott. Absolon bosszút forralt, de hideg és számító emberként, kivárta a megfelelő alkalmat. Dávid gyengekezű apának mutatkozott, aki elnézi fia Ammon szörnyű tettét, és nem szolgáltat igazságot Támárnak. Két évvel később, amikor már úgy tűnik mindenki elfelejtkezett a dologról, Absolon véres bosszút áll a húgán esett gyalázatért, csapdába csalja és megöleti a testvérét, Ammont. Apjával ellentétben, Absolon úgy érzi, hogy nem maradhat ekkora gazság büntetlenül. Absolon itt is az igazság bajnokának tünteti fel magát.

Amikor az emberek panaszaikkal a királyt keresik, Absolon ügyesen melléjük áll és kijelenti, hogy ha ő lenne a király, igazságot szolgáltatna mindenkinek. A csillogó külső azonban nem takar arany szívet.  A szép és daliás megjelenés és az igazság melletti kiállás, azonban Absolon esetében mind csak látszat és megjátszott szerep volt. Ahogy telt az idő, egyre világosabbá vált, hogy Absolont igazából nem érdeklik az emberek, sem az igazság, ő csak magával törődik, csak magát szereti és a saját hatalmát építi. Tragikus alakja annak is a jelképe, hogy Dávid apaként kudarcot vallott, hiteltelenné vált a gyerekei előtt. Dávid házasságtörést, csalárdságot és gyilkosságot követett el, és most ezeknek a bűnöknek a szörnyű gyümölcsei érnek be az utódai életében. Dávid képtelen fegyelmezni fiait. Absolon a testvérén elkövetett véres bosszú után külföldre menekül, de három év után amnesztiában részesül és hazatérhet, de még két évig nem jelenhet meg a király előtt. Apa és fia öt éven keresztül nem beszéltek egymással, de a családi viszály tovább lappangott, s ez még inkább megkeményítette Absolon szívét. Végül Absolon fölgyújtatja Joábnak az árpamezejét csak azért, hogy így kényszerítse apja hadvezérét arra, hogy járjon közbe érte a királynál. Végül Absolon eléri, amit akar, visszakerül a király udvarába, de ezt a lehetőséget csak arra használja fel, hogy apja ellen lázadást szítson és erőszakkal átvegye a hatalmat. Absolon öntelt ember volt, aki túlbecsülte saját népszerűségét. A lázadást hamar leverték a Dávidhoz hű erők. Absolon pedig olyan gyalázatosan halt meg, ahogy élt. Az öszvéren menekülve hosszú hajánál fogva fennakadt egy fán és Joáb emberei megölték őt.

1.      Romlott utódok

A bibliai beszámolót olvasva felvetődik bennünk a kérdés, hogy vajon mi történt Dávid gyermekeivel, hogyan váltak ennyire romlottá?  Dávid egyik fia Ammon megerőszakolta a húgát, Támárt. Dávid másik fia, Absolon pedig bosszúból megölte Ammónt. Később pedig Absolon puccsot kísérelt meg a saját apja ellen és kiűzte őt Jeruzsálemből. Annak a Dávidnak a családjában, akit istenfélő embernek ismerünk, szörnyű bűnök jelennek meg: nemi erőszak, gyilkosság, lázadás. Mindezen szörnyűségek ellenére mégis azt látjuk, hogy Dávid nem lépett fel határozottan a fiaival szemben. Isten törvénye szerint az ilyen bűnök a legsúlyosabb büntetést vonták maguk után, ám úgy tűnik, Dávid szinte szó nélkül szemet huny felettük. Minden bizonnyal Dávid, a Betsabéval elkövetett bűne után már hiteltelenné vált a családja előtt, már nem érezte feljogosítva magát arra, hogy erkölcsi kérdésekben igazságot szolgáltasson.

Sokan a bűnről tévesen gondolkodnak. Úgy gondolják, hogy a bűn csupán olyan, mint a parkolási bírság. Csak akkor van baj, ha túl sok gyűlik össze belőle, mert akkor a rendőrség lenyomozhat minket, és bevonhatja a jogosítványunkat. De a legtöbben egy-két kisebb szabálysértést megengednek magunknak, mert azt gondolják, hogy ebből még nem lesz nagy baj. A Biblia szerint azonban a bűn olyan, mint egy vírus, vagy egy rákos daganat. Elég, ha egy-két rákos sejt megjelenik, és máris nagy a baj, mert képes az egész embert megfertőzni és a halálba taszítani, mivel a rákos daganat gyorsan növekszik, és elburjánzik, így ha azonnal nem lépünk fel ellene, menthetetlenek vagyunk.

Mindaz, ami itt Dávid családjában történik, hasonlít egy vírus, vagy a rákbetegség terjedéséhez. Kezdetben azt látjuk, hogy Dávid uralkodása csúcsán állt. A Saul halála után kitört polgárháború véget ért, Dávid lett az egész Izrael királya, az ország békében, biztonságban és jólétben élt. Isten megígérte Dávidnak, hogy leszármazottai örökké uralkodni fognak. Dávid nem is remélhetne ennél többet. Azt gondolhatnánk, hogy ezek után Dávid élete csupa öröm, boldogság és ünneplés volt.

Az ünneplés azonban elmaradt, az öröm és boldogság helyett pedig szomorúság és tragédiák sorozata következett. A baj ott kezdődött, amikor Dávid egy alkalommal megpillantotta a meztelenül fürdőző Betsabét és nem bírt ellenállni a kísértésnek, magához rendelte és vele hált, annak ellenére, hogy tudta róla, hogy férjes asszony. Majd amikor kiderült, hogy Betsabé teherbe esett, úgy akarta eltusolni az ügyet, hogy csalárd módon megölette annak férjét. Miután Nátán próféta leleplezte a király bűneit, Dávid bűnbánatot tartott és Isten megbocsátott neki. Azonban az elkövetett bűn nem maradt következmények nélkül.  Nátán próféta közvetítette Isten ítéletét Dávid felé: „Ezért nem távozik el soha a fegyver a házadtól, mivel megvetettél engem, és elvetted a hettita Úriás feleségét, hogy a te feleséged legyen.” (2Sám 12:10).

Dávidnak az Istennel szembeni engedetlensége súlyos károkat okozott a családjában. A rossz példa ragadós lett, a bűn gyorsan megfertőzi és romlásba dönti Dávid utódait. A rákos daganat már növekedésnek indult és megállíthatatlanul végzi a pusztítást Dávid családjában. Megtudjuk, hogy Dávid legidősebb fiának, Ammonnak a szép nők voltak a gyengéi. A király fiaként bármelyik hajadon lányt megkaphatta volna Izraelben. De neki semmi nem volt elég, a saját féltestvérébe, Támárba lett szerelmes. Betegnek tettetve magát, csalárd módon becsalogatta a hálószobájába Támárt, majd erőszakot követett el rajta. Ammon a szörnyű tette után végül mégis megundorodott a lánytól, ezért szégyenszemre kegyetlenül kidobatta őt az utcára. Dávidot mélyen felháborította, amit Ammón tett. Mivel azonban úgy érezte, hogy a saját bűne megfosztotta őt erkölcsi tekintélyétől, így végül semmit nem tett a fia megfegyelmezésére. Talán abban reménykedett, hogy az ügy előbb-utóbb feledésbe merül. A bűnt azonban nem elleplezni, hanem leleplezni kell. Azonban nem így történt. Ezért a bűn vírusa megállíthatatlanul terjedt tovább.  Absolon két évet várt, hogy bosszút álljon a húgán esett gyalázatért, majd meggyilkoltatta Ammónt. Dávid ez alkalommal is csak siránkozott, de nem tett semmit.

Absolon száműzetésbe vonult ugyan, de három év eltelte után kegyelemben részesült. Majd még két év eltelt, amikor apa és fia végül kibékült egymással. Úgy tűnik fátylat borítottak a múltra. A bűn vírusa azonban nem szűnt meg, sőt tovább fertőzött és rombolt. Absolon miután teljes amnesztiában részesült, vérszemet kapott és elkezdte magát népszerűsíteni a nép körében, amivel az volt a célja, hogy kedvezőbb színben tüntesse fel magát az emberek szemében az öregedő apjánál. A negyedik év végére már komoly népszerűségre tett szert, és elérkezettnek látta az időt arra, hogy puccsal megbuktassa az apját és ő maga vegye át az uralmat. Dávidot váratlanul érték az események, ezért kénytelen volt elhagyni Jeruzsálemet és a pusztába menekülni. Végül Dávid seregei győztek, a lázadó Absolont pedig elfogták és megölték.

Dávid győzelmet aratott, visszatérhetett Jeruzsálembe, azonban mégis a fiát siratta. A legrosszabb történt vele, ami egy apával történhet, saját fia tört az életére. A szörnyű tragédiát tovább tetézte az, hogy a lázadó fia életét vesztette.

Dávid végül helyreállította a rendet és a békét az országban, a trónját pedig fia Salamon örökölte. Ám a „fegyver továbbra sem távozott el Dávid házától.” (2Sám 12:10). Dávid fia, Salamon azzal kezdi uralkodását, hogy megöleti egyik testvérét, Adónijját (1Kir 2:25). Az uralkodásnak végére pedig a régi törzsi feszültségek annyira felerősödnek, hogy az északi és a déli országrész egymás ellen fordult és az ország végérvényesen kettészakadt.

Láthatjuk világosan, hogy a bűn következményekkel jár. Ha egy vezető vagy egy apa vétkezik, annak súlyos következményei lesznek a nép vagy a család életében is. A bűn nemcsak azt mérgezi meg, aki valami rosszat tesz, hanem tovább burjánzik és megfertőzi a környezetét, családját és még utódait is.

2.      A lázadó fiú

Absolon nevéhez mindenki a lázadást köti. Pedig sok mindent tett még Absolon. Sok hazugság, gyilkosság, intrika, irigység és gonosz tett is kötődik hozzá. Mégis, ha egy tettet akarunk a nevéhez kapcsolni, akkor az mindenképpen a lázadás lenne.

Kétségtelen, hogy Absolonnak voltak erősségei is. Absolon karizmatikus személyiség volt, olyan ember, aki könnyedén maga mellé tudta állítani az embereket, már a megjelenésével is felhívta magára a figyelmet. Ezt a megjegyzést teszi róla a szentíró: „Egész Izráelben nem volt olyan szép ember, akit annyira dicsértek volna, mint Absolont. Nem volt benne semmi hiba tetőtől talpig.” (2Sám 14:25). Absolonnak volt számos vezetői tulajdonsága, de ezeket önző módon használt fel, magát alázatosan a „nép fiának”, a szegények jótevőjének és a jogsérelmet szenvedők barátjának tüntette fel, csak azért, hogy népszerűségét növelje. Ez volt Absolon taktikája: „Ha valaki közeledett hozzá, hogy leboruljon előtte, akkor kinyújtotta a kezét, magához szorította, és megcsókolta. Így tett Absolon egész Izráelből mindazokkal, akik ítéletért mentek a királyhoz. Így lopta be magát Absolon az izráeli emberek szívébe.” (2Sám 15:5-6).

            Valójában azonban Absolon nem volt alkalmas arra, hogy király legyen. Absolon gyengeségei és jellembéli hibái hamarosan meg is mutatkoztak. Először is kiderül, hogy Absolont nem érdekli Isten törvénye.  Bár az igazság bajnokának tünteti fel magát, de valójában csak a személyes bosszú és a becsvágy vezérli. A saját kezébe vette az igazságszolgáltatást, amikor előre kitervelten csapdába csalta és megölte féltestvérét Ammont. Aztán minden eszközt bevetve, zsarolással, politikai nyomásgyakorlással éri el, hogy amnesztiába részesüljön és visszakerüljön apja kegyeibe. A királyi udvarba való visszakerülése után nem tanúsít semmilyen megbánást, sőt egyre többet enged meg magának: „Történt ezek után, hogy Absolon szerzett magának egy harci kocsit, lovakat és ötven embert, akik előtte futottak. Reggelenként odaállt Absolon a kapuba az út mellé, és megszólított mindenkit, aki valamilyen peres ügyben ment a királyhoz ítéletért.” (2Sám 15:1-2). A csendes szervezkedés után végül nyíltan fellázad apja ellen, annak legfontosabb tanácsosát, Ahitófelt is maga mellé állítva. Elsőre úgy tűnik Absolon terve sikerül: „Az összeesküvés pedig erősödött, és egyre többen csatlakoztak Absolonhoz.” (2Sám 15:12/b).

Absolon névének a jelentése: "a béke atyja", de úgy tűnik ez a név egyáltalán nem illik rá, mert éppen az ellenkezőjét cselekedte. Absolon nem a béke és a megbocsátás, hanem a bosszú és az erőszak embere volt. Míg apja Dávid, a bosszú helyett a megbocsátást választotta és Istenre bízta az ítéletet, amikor az őt üldöző Saul többször is a keze közé került, addig Absolon megragadva a lehetőséget nem riad vissza a bosszútól és vérontástól. Absolon az apja jó tulajdonságai, erősségei helyett csak annak hibáit és gyengeségeit tudta utánozni. Míg Dávid csak rövid időre engedett a kísértésnek, addig Absolont már teljes mértékben az önzés és a saját kívánságai irányítják, az Isten törvénye helyett.

Absolont kiskorában bizonyára elkényeztették, és ahogy látjuk felnőtt korában is mindent megkapott, amit csak akart és szinte mindent elnéztek neki. Ehhez kapcsolódóan szeretnék idézni egy anekdotát: Levelet ír szüleinek a Magyarországon tanuló közel-keleti arab ország szülötte: „Drága szüleim! Tudatom veletek, hogy jól érzem magam és tanulmányaim rendben haladnak. Csak egyetlen dolog zavar, mégpedig az, hogy amíg én limuzinnal járok az egyetemre, addig évfolyamtársaim és tanáraim busszal közlekednek. Csókol fiatok.” Hamarosan érkezett is a szülők válasza: „Drága fiunk! Tudod, hogy számunkra semmi sem fontosabb, mint a Te boldogságod, ezért teljesítjük a kívánságod és hamarosan küldünk neked egy buszt.” Valami hasonló történt Absolonnal is.  Ő a trón egyik várományosa. Azonban a saját helyét és pozícióját az öröklési sorban nem tudta elfogadni. Amikor bosszúból megölette Ammont, akkor egyben a saját jövőjét is előkészítette, kiiktatva a rangsorban előtte levő trónörököst. Igaz, hogy ekkor egy időre kegyvesztett lett, de amikor végül elnyerte apja bocsánatát ő lett az első számú trónörökös. Absolon azonban képtelen volt várni, ezért fellázadt az apja ellen.

Miközben Absolon egyre több embert állított a saját pártjára, Jóáb a hadseregparancsnok hiába próbálta figyelmeztetni a királyt a közelgő veszélyre, Dávid szinte vakon szerette fiát, Absolont, és túlságosan elnéző volt vele szemben. A lázadó fiú pedig sikeresen állította a maga oldalára a hadseregnek és a népnek is jelentős részét. Dávid ugyanis keménykezű uralkodó volt, így az emberek abban reménykedtek, hogy ha a fia fog uralkodni, akkor talán könnyebb lesz az életük. Dávid annyira szerette Absolont, hogy kész lett volna inkább a legjobb embereit is feláldozni, ha valahogy megmenthetné a lázadó gyermekét. A hadsereg parancsnoka, Joáb azonban nem ilyen elnéző, ezért saját kezűleg öli meg a lázadót, mert az ország fennmaradását tartja a legfontosabbnak.

Absolon mindent megkapott, amit csak szeretett volna. Apja még a hibáit is elnézte neki. De úgy tűnik Absolonból hiányzott az apja iránti tisztelet. Mivel nem tisztelte a szüleit, nem is volt hosszú életű. Az 5. parancsolat ugyanis így tanít: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!” (2Móz 20:12). Absolon a lázadó fiúnak szomorú példája, aki fiatalon és tragikus körülmények között fejezi be életét. Ámen.

 

Betsabé – szeretőből királynő

 

                                                                                                                   

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 35.

Betsabé – szeretőből királynő

Olvasmány: 2Sám 11:1-27

„Egyszer estefelé, amikor Dávid fölkelt a fekhelyéről, és a királyi palota tetején sétált, meglátott a tetőről egy asszonyt, aki éppen fürdött. Az asszony igen szép volt. Dávid elküldött, és kérdezősködött az asszony felől. Ezt mondták neki: Betsabé ez, Elíám leánya, a hettita Úriás felesége. Akkor követeket küldött Dávid, és magához vitette őt. Az asszony, aki éppen azelőtt tisztult meg tisztátalanságából, bement hozzá, ő pedig vele hált. Azután hazament az asszony.” (2Sám 11:2-4).

 

A II. világháború után a háborús bűnökkel vádolt náci tisztek azzal védekeztek, hogy parancsra cselekedtek. A bíróságok azonban sem akkor, sem ma nem fogadják el ezt a védekezést. Aki tudatosan rosszat tesz, az a körülményektől függetlenül felelős a tetteiért.

Mégis sokan együtt éreznek azokkal, akik egy diktatúrában élve kényszerből tettek valami rosszat. Talán Betsabéval is ez történt. Arról aligha tehetett, hogy szép volt, és megtetszett a királynak, aki parancsot adott a szolgáinak, hogy vigyék Betsabét a király hálószobájába.

Betsabéról annyit tudunk, hogy apja Dávid 30 kiváló vitéze közé tartozott és férje a hettita Uriás szintén Dávid katonája, nagyapja pedig, a gilói Ahitófel, a király bizalmasa és tanácsadója, aki később az Absolon-féle lázadásban játszott fontos szerepet. Dávid a királyi palota tetejéről sétálva látta meg először a fürdőző Betsabét. Az asszony azonnal megtetszett neki, ezért parancsot adott a szolgáinak, hogy hozzák a palotájába.

Miután Dávid teherbe ejtette Betsabét csalárd módon megölette annak férjét, majd a gyászidő letelte után feleségül vette őt. Akárhogy is nézzük, Dávid valóban házasságtörést követtet el. De vajon vádolható-e Betsabé ezért a tettéért, amikor maga a király rendelte magához, hogy vele háljon, a király szava pedig törvény volt. Betsabé így nem ellenkezhetett. Nyilvánvaló, hogy Betsabé itt áldozat, aki parancsszóra cselekedett, de vajon mindez felmenti őt a bűn alól? Az is nyilvánvaló, hogy Betsabé nagyon is megszenvedte a történteket. Szörnyű tragédia érte, elveszette a férjét és a gyermekét. Betsabé osztozott Dáviddal a bűnbánatban, így a bűnbocsánatban is részesült, miután az első gyermeke meghalt, ismét gyermeket szült, ő volt Salamon, aki Dávid utóda lett.  A Szentírás akkor említi ismét Betsabét, amikor Dávid már öreg és közeleg a halála órája, ekkor Betsabé közbenjár a királynál, hogy ígérete szerint a közös gyermeküket, Salamont tegye meg utódjának. Azonban Betsabé mégiscsak arról nevezetes, hogy ő volt Dávid nagy szerelme, akiért a király ölni is képes volt.

Dávid vállalta a felelősséget a tetteiért. Kétségtelen, hogy ő kezdeményezte a házasságtörést, ami azután gyilkossággal folytatódott, majd szenvedett annak következményeitől egész hátralevő életében. Azt is láthatjuk, hogy Dávid tettének utóhatásai miként hatottak ki családjára is. Betsabé ugyan áldozat, de azt is érezzük, hogy a csak „parancsot teljesítettem” védekezés mégis elfogadhatatlan.

Mindezek ellenére Betsabé olyan híres asszony lett, aki Jézus nemzetségtáblázatába is belekerült bár ott csak úgy említik, mint „Uriás felesége” (Mt 1:6), aki Dávidnak Salamont szülte.

1.      A nő, akiért a király ölni is képes

Dávid és Betsabé története az egyik legismertebb szerelmi történet a Bibliában.  Dávid király éppen az uralkodásának a csúcspontján volt, amikor Betsabéval találkozott. Háborúba sem ő ment már, hogy vezesse a hadjáratot, hanem Jóábot, a hadvezérét küldte el. Bár tudomást szerzett arról Dávid, hogy Betsabé házas, és jól ismerte Isten törvényét is, mégis követeket küldött hozzá hogy magához hívassa őt. Ekkor Dávid tudatosan kezdett el az Isten törvénye ellen vétkezni, pedig korábban annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Isten törvénye szerint éljen, hogy még az őt üldöző Saul ellen sem emelt kezet, mert Saul az Isten felkentje volt. Most viszont úgy tűnik, Dávidot a szerelem annyira elvakította, hogy Isten törvényeit egymás után szegi meg. A király vágyakozása olyan erős, hogy akár ölni is képes a nőért, akit meg akar szerezni magának.

De ki volt ez a nő, aki ilyen hatással volt az istenfélő Dávid királyra, hogy az most érte házasságtörővé és gyilkossá lett? Betsabéról tudjuk, hogy a férje jeruzsálemi őslakos volt, azaz hettita. Miután Dávid elfoglalta Jeruzsálemet és az ország fővárosává tette, úgy tűnik az őslakosok közül sokan helyben maradtak és Dávid szolgálatába álltak. Betsabé  vagy Bathseba nevének jelentése: „az eskü leánya”, előkelő jeruzsálemi asszony, hiszen a ház, amelyben lakik a király palotájával szomszédos. Betsabé valószínűleg zsidó származású, „Elíám leányaként” említik, és azt is megtudjuk, hogy Eliám apja pedig az az Ahitófel volt, aki Dávid egyik legbefolyásosabb tanácsosa volt, de később Absolon lázadása idején Dávid ellen fordult.

Amikor Dávid magához rendeli Betsabét, a történet elbeszélése nem említi, hogy Betsabé ellenkezett volna. De a királyi hatalommal szemben valószínűleg minden ellenállás értelmetlen lett volna. Itt Dávid parancsol és az egyik bűnt a másik után követi el. A házasságtörést csalárdsággal majd gyilkossággal tetézi. Először Uriást akarta haza küldeni a feleségéhez, hogy a látszat szerint úgy tűnjön, hogy a gyermek az övé. Uriás azonban óvatos volt és nem ment haza, hogy otthon aludjék, mert bizonyára megtudta, hogy mi történt a felségével.

Uriásnak ez a becsületessége okozta végül a halálát. Ekkor határozta el ugyanis Dávid, hogy a házasságtörés bűnét egy gyilkossággal leplezi el. Isten törvénye szerint, ugyanis ha kiderül valakiről, hogy az házasságtörést követett el, akkor azért halálbüntetés járt, akárki is az. Dávid csalárd módon akarja magát és Betsabét is a halálos bűn vádja alól menteni, úgy hogy Uriást küldi a halálba.

Dávid terve látszólag sikerült is, egy város ostroma közben „véletlenül” meghalt Uriás, így Dávid számára megnyílt a lehetőség, hogy törvényesen feleségül vehesse Betsabét. Dávid az egyik halálos bűnt egy másik halálos bűnnel fedezte, Betsabéval való házasságtörése után megölette annak a férjét. Amint letelt a gyász ideje, Dávid azonnal Betsabéért küldetett. Úgy tűnik, Betsabé itt sem tiltakozik. Gyorsan össze is házasodnak, így a gyermek már házasságból született. A Biblia leírja, hogy bár formailag Dávid igyekezett megfelelni az előírásoknak, mégsem Isten akarata szerint cselekedett. Dávid egyrészt elvette más tulajdonát, másrészt valóban nem gondolt tettei következményeire. Csak önmaga megmentésével volt elfoglalva.

Így a házasságtörés bűne miatt és azért, hogy Dávid királynak a Betsabéval való kapcsolata rendeződjék, „törvényes formát” kapjon, bizony sokan mások bűnhődtek meg, ártatlanok haltak meg. Először is meghalt Betsabé férje, Uriás.  Betsabé, bár nem tudjuk róla, hogy mennyire szerette a férjét, de mégis egy nagy traumát él át, amikor fiatalon elveszítette férjét, Uriást, akit meggyászolt. Meghalt továbbá Betsabé első gyermeke is, a gyermek, akinek a szülei bűne miatt kellett meghalnia. Meghaltak továbbá Uriás katonatársai közül is jó néhányan, akiket Dávid parancsára küldött Joáb a harcba, hogy együtt haljanak meg Uriással az élvonalban. Ők a névtelen áldozatok, akik Uriást szerették, vele harcoltak. Végül maga Dávid is megbűnhődött a vétkéért, mert meghalt a gyermeke, továbbá bűne következményeként családjában és utódai között generációkon átívelő viszály és háborúság támadt.

Látjuk tehát, hogy mennyi szenvedés, szomorúság, menyi fájdalom és hány élet kioltása következett abból, hogy Dávid megkívánta Betsabét.

2.      A király felesége

Betsabé a király szertőjéből a király feleségévé lépett elő. Dávid király lelepleződött, bűnbánatot tartott és elnyerte Isten kegyelmét. Egyrészről a dolgok rendeződni látszanak, mert van bocsánat. Nátán ezt mondja Dávidnak: „az Úr is elengedte a vétkedet, nem halsz meg.” (2Sám 12:13/b). Másrészről azonban a bocsánat nem jelent következmény-nélküliséget. Van bocsánat, de ez nem jelenti azt, hogy a bűnnek bizonyos következményei ne lennének jelen az életünkben. Nem lehet a bocsánatkéréssel, mint egy varázsszóval „visszaszívni” az egészet, ahogyan a gyerekek mondják az oviban. Ez nem így működik. Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Lehet bűnbocsánatot nyerni, de amit elrontottunk, annak következményeit viselnünk kell. Persze idővel gyógyulnak a sebek, megváltást nyerhetnek a rossz következmények is. Idővel Isten kegyelme a legrosszabb dolgokból is kihoz jót. De nem szabad azt gondolni, hogy innentől minden úgy megy tovább, mintha semmi nem történt volna. A bűnnek visszavonhatatlan következményei vannak. Uriás halott, nem támad fel, a szerettei soha nem kapják vissza őt. Ráadásul Isten azt mondja Dávidnak: „Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az ÚR ellenségeinek a gyalázkodásra, meg kell halnia a fiadnak, aki született neked.” (2Sám 12:14).

Dávid elérte a célját, végre feleségül vehette a nőt, akit annyira megkívánt. Betsabéból pedig királynő lett. Most mégsem boldogok. A király fájdalmasan gyötrődik. Dávid a beteg gyermekért könyörög Istenhez, böjttel esedezik érte. A földön fekszik, nem tudják felállítani onnan, nem fogad el ételt, elutasít minden közeledést, minden vigaszt, ez a teljes gyász megélése. A hetedik napon végül meg is halt a fiú. A szolgák nem merik Dávidnak megmondani, mert ha míg élt a gyermek, így viselkedett a király, mi lesz akkor, amikor megtudja, hogy meghalt? De Dávid azonnal érzékeli a viselkedésükből, mi történt. És itt újra valami érthetetlen következik. Dávid, amikor megbizonyosodik a fia haláláról, felkel a földről, megfürdik, megkeni magát, ruhát vált, leborul Isten előtt, majd hazamegy, enni kér, eszik, és a jövő felé tekintve igyekszik új életet kezdeni.

 A király, tehát amíg a gyermek élt, gyászolt, amikor azonban meghalt, abbahagyta a gyászt. A szolgái nem értették, hogy miért tette ezt. Dávid ezt a magyarázatot adta: „Amíg a gyermek élt, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam: ki tudja, talán megkönyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyermek. De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt?” (2Sám 12:22). Ezek a szavak megmutatják, hogy milyennek ismerte Dávid Istent. Hét napig bizakodott, hogy meggyógyulhat a gyermek, aki felett már Isten ítéletet hirdetett. Mégis bizalom volt a szívében. A bűn nagy mélységébe süllyedt, paráználkodott és gyilkolt, majd Isten elé állt, bocsánatot kért, és Nátán meghirdette számára Isten bocsánatát.

Ezt nagyon fontos megértenünk, hogy a bűnbánat és a bűnbocsánat lezárja azt az érzést, hogy a lelkiismeret-furdalással eltelve nem jöhetünk Isten elé, nem kérhetünk tőle semmit. Maradnak következmények, küzdelmek, de mindezekkel gyötrődve is újra szabadon állhatunk a szerető és könyörülő Isten színe előtt, aki megbocsátott. Ezért lehetünk képesek felállni, előretekinteni, továbbmenni a bűnbocsánat valóságával. Gyásszal teli, de bűntől szabad szívvel.

3.      A trónörökös anyja

A harmadik fontos dolog, amit megtudunk Betsabéról az, hogy nemcsak a király felesége lett, de a trónörökös anyja is. A történet vége, és annak messzemenő következménye minden lehetséges elképzelést túlszárnyal. Az isteni kegyelem gazdagsága árad ki benne. A történet elején a szentíró mindvégig úgy beszél az asszonyról, mint „Uriás feleségéről”, pedig van neve: Betsabé. Az hogy „Uriás feleségeként” emlegetik, azt jelzi, hogy hiába szerezte meg Dávid erőnek erejével az asszonyt, Isten továbbra is úgy tekintett rá, mint aki Uriáshoz tartozik. Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, láthatjuk, hogy csupán első gyermeke halála után nevezi őt nevén a Szentírás. A bűnbánat és a bűnbocsánat alapjaiban változtatott meg mindent. Dávid és Betsabé kapcsolata csak akkor állt helyre, amikor az Istennel való kapcsolatuk is rendeződött.

A történet végén ezt olvassuk: „Ezután megvigasztalta Dávid a feleségét, Betsabét: bement hozzá, és vele hált. Az asszony fiút szült, és Salamonnak nevezték, az ÚR pedig a szeretetébe fogadta őt.” (2Sám 12:24). Láthatjuk, mennyivel nagyobb Isten irgalma, mint jogos ítélete és haragja! Isten megáldotta, megajándékozta, megvigasztalta Betsabét és Dávidot. Különös szeretetével vette körül ezt a fiút, aki ezek után született nekik. A kegyelemnek, irgalomnak ez a gazdagsága soha nem fakadt volna fel, ha nincs előtte szembesítés, bűnvallás, és újraindulás. De a kegyelem túlárad ennek a családnak a történetén. Istennek Salamon felé kinyilvánított szeretete egy megkülönböztetett szeretet. Hiszen Dávidnak sok felesége, sok gyermeke volt. Miért pont ezt a Salamont választotta ki Isten, hogy megkülönböztetett szeretettel szeresse, Dávid után a trónt örökségül adja neki és végül belekerüljön Jézus nemzetségtáblázatába? Ha ezt a történetet emberek írták volna, biztosan nem így alakult volna. Mi nem adnánk ilyen nagy ajándékot oda, ahol ilyen sok bűn van jelen egy család életében. De Isten így tesz. Ő gazdag a kegyelemben, gyönyörködik az irgalomban és a megbocsátásban. Végül az Újszövetség elején, Jézus nemzetségtáblázatában olvasunk újra Betsabéról, de ott Máté evangélista nem nevezi meg, csak ennyit mond: „Uriás felesége”, aki Dávidnak Salamont szülte. (Mt 1:6). Miért teszi ezt? Azért, hogy véletlenül se fordulhasson elő, hogy ha valaki olvassa Jézus családfáját, átugorhassa ezt a nevet, ezt a történetet! Hogy egészen bizonyosan eszünkbe jusson: igen, ő az, akit Dávid házasságtörés és gyilkosság útján szerzett meg magának. Hogy ott legyen beleírva Jézus történetébe, világosan, egyértelműen, hogy mindnyájan vétkeztünk még a legnagyobbak is, és mindnyájunknak szükségünk van Jézusra, a szabadítóra.

Mert a mi történetünk, a kívánság és a bűn története. Ne kívánd a te felebarátod feleségét, férjét, barátját, barátnőjét, vagyonát, munkáját, állását, szépségét, külsejét, belsejét, képességeit, pénzét! De mi kívánjuk. És miénk a paráznaság és a házassági hűtlenség története is. Miénk a gyilkos indulat és a gyilkosságok története, a manipuláció története, a hazugságok története, a mindenféle bűnök története. De éppen ezért emlékeztet minket erre az Evangélium, hogy miénk legyen végre Jézus története. Az egyszülött Fiúé, akit az Atya odaadott, értünk elveszített, hogy benne és általa mi mind az ő gyermekei legyünk.

Betsabé személyén és történetén keresztül Isten minket is szembesít. Bűnbánatra és mély gyászra hív. De egyben az ő szeretetéről biztosít. Az igazi bűnbánat az ő ajándéka. Azért adja, hogy általa megtisztítson, meggyógyítson és újat adjon rajta keresztül. Hogy bevonjon bennünket Jézusnak, az ő Fiának a történetébe, ahogy kegyelme által Betsabét is bevonta abba. Hogy megértsük, mit jelent, hogy egyedül Jézus Krisztus az, aki a bűnből valóban megszabadít bennünket. Hogy valóban örömmel és hálával fogadjuk azt, aki eljött a világba és megváltott minket. Ámen.

Nátán – a király lelkiismerete

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 34.

Nátán – a király lelkiismerete

Olvasmány: 2Sám 12:1-14

„Akkor ezt mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! Ezt mondja az ÚR, Izráel Istene: Én kentelek föl Izráel királyává, és én mentettelek meg Saul kezéből. Neked adtam uradnak a házát, és öledbe adtam urad feleségeit. Neked adtam Izráel és Júda házát is. És ha ezt kevesellted volna, még sok mindent adtam volna neked. Miért vetetted meg az ÚR szavát, miért tettél olyat, ami nem tetszik neki?” (2Sám 12:7-9).

 

Sokszor halljuk ezt: „Hallgass a lelkiismeretedre!” De ez az állítás csak akkor igaz, ha a lelkiismeretünk nem csal meg. Sajnos azonban sokan megtalálják a módját annak, hogy, hogy elhallgattassák a lelkiismeretüket. Az ember megpróbálja észérvekkel alátámasztani a maga igazát. Jól tesszük hát, ha megbízható emberhez fordulunk tanácsért. Az ókori uralkodók nehéz helyzetben voltak, mivel kevés embernek volt bátorsága ellentmondani egy teljhatalmú uralkodónak, így nem sokszor kaptak őszinte kritikát. Az uralkodókat leginkább csak dicsérni és magasztalni merték. A tanácsadók szívesebben mondtak olyan dolgokat, ami egyezett a király véleményével, de csak ritkán mertek neki ellentmondani. Jól jellemzi ezt a kort az a mondat, amit egy római szenátor mondott egyszer Tibériusz császárnak: „Ha elsőnek szólalsz meg, senki sem akar majd megcáfolni téged, de ha utolsónak szólalsz meg, mindannyian azt kívánjuk majd, bárcsak ne foglaltunk volna állást veled szemben”

Csak kevés olyan bátor ember akadt, aki ne így gondolkodott volna. Ilyen volt Nátán próféta, aki kendőzetlenül a szemébe mondta királyának az igazságot, akár tetszett az neki, akár nem. Nátán próféta kellemetlen üzenettel volt kénytelen a király elé állni, amikor romba döntötte Dávid nagy álmát arról, hogy majd ő fog templomot építeni Istennek, az Úr azonban azt üzente a próféta által, hogy ezt nem teheti meg. Dávid király élete vége felé pedig Nátán volt az, aki emlékeztette a királyt arra az ígéretére, hogy fiai közül majd Salamon lesz az utódja, őt koronázza meg maga helyett.

De kétségtelenül a legemlékezetesebb mégis az a jelenet, amikor Dávidnak a Betsabéval való vétkezése után, Nátán egy példázattal állt a király elé, majd a szemébe mondta az igazságot: „Te vagy az az ember!” (2Sám 12:7/a). Nátán bátran leleplezte a király bűnét, aki kénytelen volt bevallani, hogy parázna és gyilkos, hiszen elvette egy másik férfi, Uriás feleségét, Betsabét majd csalárd módon megölette őt. Nátán próféta itt nemcsak bátran, de bölcsen is cselekedett, amikor először egy mesterien szőtt történettel csapdába csalta a királyt, felébresztve igazságérzetét, aki akaratlanul is maga mondta ki önmaga felett az ítéletet, amikor így szólt: „Az élő ÚRra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt elkövette!” (2Sám 12:5/b). A nagy leleplezés után a király már nem tehetett mást, kénytelen volt beismerni bűnét. Nátán az életével játszott, amikor ezzel az üzenettel a király elé állt. Dávid, aki a saját lelkiismeretére már nem hallgatott, most kénytelen volt a próféta szavára hallgatni, aki élő lelkiismereteként emlékezette őt bűneire. Nátán igaz próféta volt, aki az élő Isten szavával ébresztette fel királyának alvó lelkiismeretét.

1.      A király bármit megtehet?

Dávid és Betsabé története a világ egyik legismertebb szerelmi története. Tulajdonképpen egy szokványos „love story”-ként indul a történet. A férfi híres, hatalmas és gazdag, a nő pedig szegény, de csodálatos szépség. A férfi unatkozik és szórakozást keres, meglátja a nőt, aki éppen a szomszéd udvaron meztelenül fürdik. A szerelmesek egymáséi lesznek, de hamarosan kiderül, hogy a nő terhes, s akkor elindulnak a bonyodalmak. Titkolózás, ármánykodás, hazugság és gyilkosság követik egymást, majd végül kirobban a botrány. Mondhatnánk, hogy tiszta szappanopera. Nincs benne semmi rendkívüli. A bulvárlapok ma is tele vannak hasonló történetekkel. Mi ebben a különös? Valószínűleg akkoriban sem lepődtek meg különösebben az emberek ezen a történeten. Mint ma is a legtöbb ember, valószínűleg az akkoriak is hozzászoktak, hogy a vezetők, akik a törvényeket hozzák, gyakran maguk sem tartják be azokat. Évezredek óta számtalan vezető és politikus követte ugyanezt a mintát. A rómaiaknak egy találó kifejezésük is volt erre: „rex lex”, azaz „a király a törvény”. Jóllehet fordítva kellett volna lennie, hogy a törvény mindenkire, még a királyra is érvényes legyen, de valahogy a királyok meg a hatalmasok mindig a törvények felett állóknak gondolták magukat. XIV. Lajos, a Napkirály már büszkén vallotta: „Az állam én vagyok”. Valahogy így gondolkodott Dávid király is, amikor minden gond és lelkiismeret furdalás nélkül, elvette egy másik férfi feleségét. S ha mégis eszébe jutott Isten törvénye, mely szerint a házasságtörés bűn, ha volt is benne valami kétség vagy lelkiismeret furdalás, bizonyára megmagyarázta magának, hogy ez rá nem vonatkozik, mert ő a király, ő az állam, ő a törvény. A király döntését, ahogy látjuk eleinte senki nem is kérdőjelezte meg. A történetben nem olvasunk arról, hogy Betsabé, vagy a király szolgái közül bárki egy szóval is tiltakozott volna. Mindenki tudta, hogy Betsabé férjes asszony, hogy a férje éppen távol van, mert a király seregében harcol, de ez úgy tűnik senkit nem zavart. Csak akkor állt elő a probléma, amikor kiderült, hogy az asszony terhes. A király ekkor az egyik bűnt a másikkal próbálta leplezni.

Napjainkban, ha egy vezető politikus Dávidhoz hasonló botrányba keveredik, akkor az abortuszt és a „bizonyítékok” megsemmisítését választja, azaz, terhelő fotók vagy videofelvételek, rosszabb esetben az ügyet kiszivárogató újságíró eltüntetését. Dávid is előáll a maga tervével. A csatatérről hazahívatja Betsabé férjét, Uriást, és barátságosan vendégül látja, majd hazaküldi, abban a reményben, hogy majd otthon a feleségével hál, s így a később születendő gyermek apjának kiléte felől sem lehet majd kétség. Úriás azonban talpig becsületes katona, aki a megingathatatlan kötelességtudata által vezérelve nem él a király által felkínált lehetőséggel, nem megy haza, hogy otthon aludjék. Amit ezután tesz Dávid, az klasszikus példája annak, amikor valaki megindul a bűn útján és az mintegy lavina, egyre jobban elragadja, egyre gyorsabban sodorja a pusztulás felé.  Végül Dávid megszegi a hatodik, a hetedik, a kilencedik és a tízedik parancsolatot is. Ott van a „más tulajdonának megkívánása”, Dávid tudta, hogy Betsabé férjnél van, mégis engedett a vágyainak (10. parancsolat). Házasságtörés, Dávid magához vitette Btesabét, és vele hált (a 7. parancsolat elleni bűn). Majd hazugság, és gyilkosság követik egymást. Uriást visszaküldi a király a levéllel, amely a katona halálos ítéletét tartalmazta. Az ilyen leveleket aztán a történelemben „Úriás-levél”-nek nevezték. A gyászidő letelte után Dávid magához hozatta az asszonyt. Most hivatalosan a felesége lett, és néhány hónap múlva fiút szült neki. De mindez az Úr akarata ellen történt.

Dávid, az Isten szíve szerint való férfi, aki a nehéz időkben mindig az Úrban bízott és az Úr gazdagon megáldotta. Dávid tudta jól, hogy vétkezett. Ismerte az Úr parancsolatait. De megkeményítette szívét, és saját kedve szerint cselekedett. Minden az ő kívánsága szerint történt, de az Úr nem hagyta a rosszat büntetlenül. Gátlástalanul visszaélt a hatalmával. Mégsem ütközött ellenállásba, mert ő volt a király. Amit ő akart, azt meg is kapta. Amit kimondott, az úgy is lett. Vitának helye nincs. A történet itt véget is érhetne, csakhogy a fejezet végén ott áll egy baljóslatú mondat: „De az ÚRnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett.” (2Sám 11:27).

2.      A megszégyenült király

Dávid terveket sző, parancsokat osztogat, embereket „küld” ide vagy oda, élet és halál uraként viselkedik, de Istenről egyetlen szót sem ejt. Nem keresi Istent, hallgat. Isten azonban nem hallgat tovább. Eddig Dávid volt a „küldözgető”, de most Isten veszi át az irányítást. Most az Úr az, aki „küld”, Ő küldi Nátán prófétát Dávidhoz. Nem lehetett könnyű a próféta helyzete. Nátán volt Dávid király udvari papja, tanácsadója, de azon felül személyes jó barátja is. A próféta jól tudja, mit követett el a király és hogy mi az Isten véleménye erről. Vajon mit tesz majd a király azzal az emberrel, aki a szemébe mondja az igazságot? Akik diktatúrában, elnyomás alatt élnek, gyakran felteszik a kérdést: „Ki számoltatja el az uralkodót?” A legtöbb uralkodó esetében a válasz az, hogy senki. Izraelben azonban ez nem így volt. Isten kezdettől fogva úgy rendelkezett, hogy az ő választott népének uralkodója elszámoltatható legyen. Izraelben a király csupán Isten képviselője volt és nem végső tekintély. Isten azért elküldi Nátánt, hogy a király lelkiismereteként emlékeztesse azt a bűneire. Nátán próféta bejáratos volt a király udvarába. Korábban vele beszélte meg a király a tervét, hogy Jeruzsálemben templomot akar építeni az Úrnak. Nátán volt az, aki közvetítette Isten üzenetét, hogy Dávid nem építhet templomot, hanem majd a fia fogja azt megtenni: „Fölemelem majd utódodat, az egyik fiadat, és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre.” (1Krón 17:12). De ugyanakkor bátorította is a királyt: „Azt is kijelentettem neked, hogy az ÚR akarja a te házadat építeni.” (1Krón 17:11).

Ebben az esetben azonban Nátán prófétának nem dicsérnie és megerősítenie, hanem megfeddenie kell a királyt. A próféta fortélyos csapdát állít a királynak. Egy megindító történetet mesél el a királynak, amely egy gazdag emberről szól, akinek mindene megvan, mégis visszaélve a hatalmával elveszi a szegénytől annak egyetlen juhocskáját. Nátán pedig úgy tesz, mintha ezt az ügyet most a király, mint Izrael legfelsőbb bírája elé tárná, hogy tegyen igazságot és hozzon ítéletet a király.

Dávid gyanútlanul besétál a próféta csapdájában és meghozza az ítéletet: „Az élő ÚRra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt elkövette!  (2Sám 12:5). De amint a király kimondja az ítéletet, Nátán is közli vele az igazságot:  „Te vagy az az ember!” (2sám 12:7/a).

Ebben a drámai jelenetben mutatkozik meg Dávid király igazi nagysága. A király folytathatná a hazugságok és gyilkosságok sorozatát, megölethetné a prófétát, de nem teszi. A király rádöbben, hogy Nátán próféta Isten nevében beszél, igazat mond, ezért megalázkodik és elismeri: „Vétkeztem az ÚR ellen!” (2Sám 12:13). Ebben a bűnvallásban, amely talán Dávid életének egyik legszebb pillanata, jól megmutatkozik az, hogy mi tette őt az Isten szíve szerint való emberré. Bár ő volt a király, de mégis kész volt megalázni magát a Királyok Királya előtt. Ehhez azonban kellett egy olyan bátor férfi, mint Nátán, aki vállalta a kockázatot és odaállt a király elé, hogy megfeddje őt bűnei miatt.

Bár Dávid megbánta bűnét és Isten megbocsátott neki, de tetteinek következményeit vállalnia kellett. Így Nátán próféta számára maradt az nehéz feladat, hogy ebben is az Isten üzenetét közvetítse a királynak: „Ezért nem távozik el soha a fegyver a házadtól, mivel megvetettél engem, és elvetted a hettita Úriás feleségét, hogy a te feleséged legyen… Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az ÚR ellenségeinek a gyalázkodásra, meg kell halnia a fiadnak, aki született neked.” (2Sám 12:10,14). Dávid bűnéinek következményei évszázadokon át továbbhatnak, megmérgezik a királyi család békéjét. Dávid elvesztette erkölcsi hitelét a családja előtt. Ezt követően arról olvasunk, hogy Dávid egyik fia megerőszakolja a saját nővérét, egy másik fia bosszúból megöli a testvérét, majd lázadást szít az apja, Dávid ellen. Dávid király a hatalommal való visszaélés káros mintáját örökítette tovább utódaira, akikre tőle eltérően nem volt jellemző a megbánásra való hajlandóság.

Nátán azonban mindvégig Dávid mellett marad, igyekezett tanácsaival bátorítani és segíteni a királyt. Dávid rábízta a trónörökös, a kis Salamon nevelést is.

3.      Nátán példája

Nem könnyű meggyőzni egy hatalommal bíró személyt arról, hogy tisztességtelenül járt el. Különösen akkor, ha azt is tudjuk, hogy ez a vezető már megöletett valakit csak azért, hogy megvédje a hírnevét. Képzeljük magunkat Nátán helyébe! Hogyan tudta a próféta ezt a nehéz feladatot megoldani?

Először is azt látjuk, hogy Nátán a történtek ellenére is tisztelte a királyt, és ezért tapintatosan és bölcsen beszélt vele. Tudta és remélte, hogy Dávid a szíve mélyén szereti az igazságosságot és tiszteli a törvényt. A próféta ezért Dávidnak ezekre a tulajdonságaira épített. Nem a személyes véleményét, felháborodását nyilvánította ki, hanem az Úr szavát közvetítette a királynak.

Nátán személyén és példáján keresztül tanít minket Isten. Látjuk, hogy milyen fontos az, hogy legyen mellettünk egy olyan ember, mint Nátán, aki szemünkbe meri mondani az igazságot, aki által Isten leleplez és észhez térít minket. Gondoljuk csak el, mi lett volna Dáviddal, ha nincs Nátán, ha nincs senki, aki szembesíti bűnével, megtérésre ösztönzi. A kísértés, a bűn csapdája mindnyájunkat körülvesz. Nem véletlenül figyelmeztet minket az ige: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10:12). Dávid, az „Isten szíve szerint való” király nagyot bukott. De Nátán szavai által lelepleződött, bűnbánatra jutott és megtért Istenhez.

Előfordult-e már velünk, hogy jóvátehetetlen dolgokat követtünk el, és megpróbáltunk hamis eszközökkel kiutat keresni a helyzetünkből, egyik bűnt a másikkal leplezni? Dávid a palotája tetején sétálgatott, holott a csatamezőn lett volna a helye. Egy futó pillantás, egy búja gondolat, egy kis kérdezősködés és máris működésbe lépett az események olyan láncolata, amelyből házasságtörés és gyilkosság lett.

Ezért kérdezzük meg magunktól azt is, hogy mi vajon a helyünkön vagyunk-e? Nincs kis bűn és nagy bűn. Látjuk, hogy egyetlen apró bűn által: kényelemből otthon marad a király, majd egy búja gondolattól, hogyan jut el Dávid odáig, hogy leghűségesebb katonáját hideg fejjel kitervelt módon megöleti.

Gondolkozzunk el ma azon, hogy ránk vajon mi jellemző, ha valaki felhívja a figyelmünket arra, hogy hibát követtünk el? Mi az első reakciónk? A düh, a harag, a tagadás? Vagy az őszinte önvizsgálat?

Nyilván senki sem szereti, ha szembesítik a bűneivel. Annak ellenére felháborodunk és megsértődünk, hogy a lelkünk mélyén tudjuk, hogy igaza van annak, aki figyelmeztet, megfedd minket. Pedig nem csupán olyan feddés van, amely lehúz, hanem olyan is, amely kijózanít, jó irányba állít és felemel. Akinek a szíve és élete Krisztusban megtisztult, az értünk imádkozik, nem ellenünk dolgozik. Nátán személyén, intő szavain keresztül arra tanít minket a Biblia, hogy Isten büntetése is szeretetből van. Meg akar menteni a bűn következményeitől. Ha rá figyelünk és megalázzuk magunkat előtte, feddése áldássá lesz a számunkra. Ámen.