100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 8.
Jézus boldogságról
tanít (1.)
Olvasmány: Mt 5:1-12
„Boldogok
vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik
most éheztek, mert majd megelégíttettek. Boldogok vagytok, akik most sírtok,
mert nevetni fogtok. Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és
amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket, és kitörlik neveteket, mint gonosz
nevet, az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok! Íme, nagy a
ti jutalmatok a mennyben, mert ugyanezt tették atyáik a prófétákkal.” Lk 6:20-23
Jézus beszédeiben gyakran használta az „Isten
országa” kifejezést. Első nyilvános megszólalását is így kezdte: „Térjetek meg, mert elközelített a
mennyek országa!”
(Mt 4:17). Az „Isten országa” egy olyan szó volt, ami mindenkiben erős
érzelmeket váltott ki. Izrael népe már régóta várta Isten országának, azaz Isten
uralmának eljövetelét. Amikor egy zsidó ember meghallotta az „Isten királysága”
kifejezést, akkor a képzeletében eleven képek villantak fel: harci lobogók,
csillogó hadseregek, Salamon király korának arany és elefántcsont díszei, és
Izrael népének helyreállított dicsősége.
Jézus szavai nyomán így lázba jött az egész
ország, remény ébredt a szívekben, és hatalmas tömegek gyűltek össze, hogy
hallgassák a beszédeit. A sokaságban ott voltak azok a lázadók is, akik csak a
jelre vártak, hogy Jézus vezetésével egy újabb Róma ellenes szabadságharcot
indíthassak el. Ezek a voltak a zélóták, akik egyfajta partizánháborút
fojtattak.
A lázadók a fegyverek erejével akarták
megvalósítani Isten országát. Égtek a vágytól, hogy harcolhassanak a rómaiak
ellen. Amikor hírt hallottak Jézus fellépéséről, hozzá gyűltek, mert abban reménykedtek
ő lesz az új vezérük. A felkelésre való jeladás azonban Jézus részéről sohasem
történt meg. Sőt csalódásukra azt is meg kellett érteniük, hogy Jézus nem politikai
vagy katonai értelemben beszél Isten eljövendő országáról. A fanatikusok által
Jézus iránt táplált rajongó várakozás hamarosan dühös elutasításba fordult,
amikor megértették, hogy Jézus nem lesz a vezérük, és nem fog háborút sem
indítani. De ugyanúgy a Jézus körül
tolongó tömeg kezdeti lelkesedése is hamarosan csalódottságba fordult át,
amikor megértette, hogy az a királyság, amiről Jézus beszél, nem e világból
való. Később mégis azzal a váddal ítélték el Jézust a főpapok, hogy királlyá
akarta tenni magát. Jézus azonban az őt kihallgató Pilátus számára is
egyértelművé tette: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18:36). Mint kiderült,
a királyság szó egészen mást jelentett Jézus számára, mint amit a zélóták vagy
a rajongó tömeg értett alatta. Jézus arra mutatott rá, hogy kétféle királyság,
kétféle világ létezik, kétféle történelem zajlik párhuzamosan. Az egyik ez a „látható világ”, amiben benne
élünk, ez a földi, evilági királyság. Jézus ellenben arra szólítja fel
követőit, hogy a „láthatatlan királyságnak”, a „mennyei országnak” legyenek a
polgáraivá. Szánják oda az életüket az Isten országa számára, mert az fontosabb
és értékesebb, mint bármi más a látható világban. Jézus a legértékesebb
igazgyöngyhöz hasonlítja azt az országot, amelyért érdemes minden egyebet
odaadni.
1.
Isten országa
egészen más…
Jézus
nyilvános fellépését megelőzte a pusztai böjt és a sátán általi megkísértésének
a története. Az ördög által megfogalmazott három kísértésben világosan látható,
a kísértő ott egy másik utat kínált fel Jézus számára, mint amit az Atya. A
sátán tudja azt, hogy Jézus azért jött, hogy Isten országát hozza el az emberek
számára. Ezért mielőtt még Jézus nyíltan fellépne és meghirdetné Isten
országának eljövetelét, a sátán felkínálja a számára, hogy ezt az „Isten
országát” az általa ajánlott módon valósítsa meg. Vagyis Jézus használja a
hatalmát a maga hasznára, „változtassa a
köveket kenyérré”, azaz válassza a népszerűség útját. Legyen Jézus
csodatevő messiás, aki egy látványos jellel, a templom párkányáról leugorva, s
majd az angyalok által megmentve, mindenkit elkápráztatva bizonyítja a világ
számára, hogy kicsoda ő. Végül pedig válassza Jézus a hatalom, a kényszer és az
erőszak útját, vagyis a sátán előtt leborulva, a gonosz eszközeit használva gyorsan
megvalósíthatná terveit. A sátán nagy csalása abban van, hogy azt hazudja: „a cél szentesíti az eszközt.” A cél
érdekében bármit megtehetsz, ha jó a cél, akkor mindegy, hogy milyen
eszközökkel jutsz el hozzá. A történelem során az emberiség már sokszor esett a
sátánnak ebbe a csapdájába. Így tettek a keresztes vitézek, amikor Jézus
nevében öltek embereket, és ezzel magyarázta a középkori katolikus egyház az
inkvizíció kegyetlenkedéseit épp úgy, mint a protestáns egyházak a
vallásháborúk idején elkövetett szörnyűségeket és erőszakos cselekedeteket.
A Biblia azonban világossá teszi, hogy Isten
országát nem lehet a gonosz eszközeivel megvalósítani: „Ne győzzön le téged a rossz,
hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Rm 12:21). Jézus soha nem
igazolta a „cél szentesíti az eszközt”
elvet. Ő
nem a nép által elképzelt messiásképnek akart megfelelni, hanem egyedül az Atya
akaratának. A könnyű út helyett a nehéz utat választotta, a siker, a
népszerűség, a csodálat és a hatalom helyett a szelíd szolgálat útját, az
odaadó szeretetet és önfeláldozó szenvedést. Jézus útja a kereszt útja volt.
Jézus itt a „boldogmondásokban” arra mutat rá,
hogy Isten országa egészen más. A mennyek országában a siker és a boldogság éppen
ellenkező értékrenden alapul, mint az ember világában. Jézus ugyanis boldognak
mondja a szegényeket, a sírókat, az éhezőket és az üldözötteket és nekik ígéri oda
Isten országát annak minden áldásával együtt.
A jézusi boldogmondások megértéséhez tudni
kell, hogy bár Jézus itt paradoxonokat használ, ahogy tették ezt az ókori
bölcselők és filozófusok is, de részéről mégsem csupán egy szép elméletet, vagy
valami képzeletbeli dolgot ajánl a boldog élet megoldásaként, hanem ténylegesen
megmutatja a boldogság útját. A paradoxon olyan állítás,
amely ellentmondásra vezet, vagy a józanésznek ellentmondó
következtetés vonható le belőle. Jézus az általa használt paradoxonokkal azt
igyekszik megmutatni, hogy miért igazán boldogok azok, akiknek az állapotát a
világban olyan nyomorúságosnak vélik. A boldogmondások megértéséhez ezért
mindig szemünk előtt kell tartanunk, hogy Krisztus nem ért egyet azzal, hogy nyomorultak
lennének azok, akiket a világ lenéz és megvet, akiket a többségi társadalom
kirekeszt és megbélyegez, akiket a gonoszok jogtalanul elnyomnak, és akiket
különféle bajok sújtanak. Helytelenül cselekszenek azok, akik az ember boldogságát
a jelen állapotával mérik. Isten országában minden fordítva van: „Így
lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utolsók.” (Mt 20:16)
Pál apostol Jézus tanítása nyomán így
fogalmazza meg azt, hogyan is kell elképzelnünk Isten országát: „Áldjátok
azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az
örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek, ne
legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek
bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A
tisztességre legyen gondotok minden ember előtt. Ha lehetséges, amennyire
tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút
önmagatokért, szeretteim.” (Rm 12:14-19)
2.
Az igazi
boldogság útja
Az első boldogmondás a szegényeket nevezi
boldognak. Lukácsnál ez csupán puszta metaforának tűnik: „Boldogok vagytok, ti szegények,
mert tiétek az Isten országa.” (Lk 6:20). Miután azonban sokan átokként
és szerencsétlenségként tekintettek a szegénységre, ezért Máté igyekszik még
világosabban kifejezni, hogy mit is akar itt Jézus mondani: „Boldogok
a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5:3).
Kétségtelenül igaz, hogy ebben a világban sok ember él szegénységben és
kénytelen nélkülözni a legalapvetőbb szükségleteket is. A szegénység és a
nélkülözés sajnos minden időben jelen volt az emberiség történetében. Nem
ismerünk olyan országot, olyan földi birodalmat, olyan társadalmi
berendezkedést, amely képes lett volna teljesen felszámolni a szegénységet.
Ezért sokan a szegénységet tartják az emberi boldogság legnagyobb akadályának.
Krisztus itt mégis azokat mondja boldognak, akik a szegénység és az azzal járó
mindenféle nyomorúság és nélkülözés közepette is Istenhez fordulnak és az ő
védelmét kérik.
Jézus szerint azért boldogok a szegények,
mert ők nem kötődnek annyira a világhoz és a világi kincsekhez, hogy ez
elválasztaná őket Isten országától. Ezért is találjuk az evangéliumban olyan
gyakran Jézusnak ezt a megjegyzését: „Milyen nehezen mennek be Isten országába a gazdagok!
Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába
bejutni. ” (Mk 10:23,25).
A „lelki szegények” kifejezés így tovább bővíti a boldogmondás
jelentéstartalmát. Boldogok azok, akik semmit sem tulajdonítanak maguknak, sőt
minden testi bizakodásról lemondva elismerik a maguk nyomorult és szegény
voltát. Erre utalnak Jézusnak az ő követéséről mondott szavai is: „Ha valaki én utánam akar jönni,
tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert
valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő
életét én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (Mk 8:33-34).
A második boldogmondás így szól: „Boldogok,
akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5:4). Az első
boldogmondásban kifejtett gondolatnak a megerősítése és továbbvitele ez.
Nyilvánvaló, hogy az éhezés és a nélkülözés mindig együtt jár a szenvedéssel és
a szomorúsággal, így a boldogsággal semmi sem áll inkább ellentétben, mint a
sírás. Itt egy újabb jézusi paradoxon van előttünk. Jézus arra mutat rá, hogy a
sírók nem feltétlenül nyomorultak, sőt azt is tanítja, hogy maga a sírás boldog
életre segíthet, mert ez készít fel az örök boldogság befogadására, és mintegy
ösztönöz is, hogy nem másutt, hanem Istennél keressük a biztos vigasztalást.
Pál apostol a Római levélben ezt a jézusi boldogmondást így magyarázza: „Sőt,
dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli
az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a
reménységet.” (Rm 5:3-4).
A harmadik boldogmondást így adja elénk
Jézus: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Rm 5:5). De
kik is ezek a szelídek, akikről itt Jézus beszél? Kálvin János kommentárjában
ezt a választ adja: „Jámbor és békés
emberek alatt Jézus azokat érti, akiket nem háborítanak fel egykönnyen
sérelmek, és akik nem zsémbelnek, ha valami megütközés éri őket, hanem készek
bármit eltűrni, hogysem ugyanazt cselekedjék, mint a gonoszak.” A Hegyi Beszédben később Jézus
részletesebben is kifejti azt, hogy mit is ért ő ezen a „szelídségen”: „Én
pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosz emberrel, hanem aki
arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!” (Mt 5:39). A mi emberi gondolataink és érzéseink
számára ez roppant nagy ellentmondásnak és képtelenségnek tűnik. Hiszen a mi
emberi tapasztalataink szerint a „földet”, az „uralmat”, a „vagyont” és
mindazt, ami a megélhetésünkhöz szükséges, általában az erősek, az erőszakosok
szerzik meg magunknak és nem a szelídek.
Ráadásul a gonoszak annál merészebben és vadabbul tombolnak és önző
módon mindent maguknak akarnak, minél inkább szelíden viselkedik velük szemben
valaki.
Van egy régi közmondás, amely szerint: „Együtt kell üvölteni a farkasokkal, különben a farkasok rögtön felfalják azt,
aki bárányként viselkedik.” A világ fiai valóban így gondolkodnak, de Jézus
egy egészen más utat mutat meg a számunkra. Ő azokat a szelídeket mondja
boldognak, akik nem magukban vagy a fegyvereik erejében bizakodnak, hanem
egyedül az Úr oltalmában. A Zsoltáros is ezt hirdeti: „Mert te megszabadítod azokat,
akik jobbodhoz menekülnek támadóik elől. Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts
el szárnyaid árnyékában.” (Zsolt 17:7-8). Ha elismerjük, hogy Krisztus
az életünk egyetlen őrzője, akkor nem marad semmi más lehetőségünk, mint hogy
oltalma alá meneküljünk. Ezért mondja Kálvin azt, hogy „bárányokká kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy nyájához tartozzunk.”
A negyedik boldogmondás így szól: „Boldogok,
akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Mt
5:6). Lukácsnál csak ennyi szerepel: „Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert
majd megelégíttettek.” (Lk 6:21). Lényegében ugyanazt az igazságot járja
itt körül Jézus, hiszen az éhség és a szomjúság a szegénységet, a nélkülözést
épp úgy jelenti, mint a jogtalanság és az üldöztetés elszenvedését. A
részletekben mindig benne van az egész. Máté talán azért egészíti ki az „igazságot éhezni és szomjazni”
fordulattal, hogy még inkább kiemelje azt a méltatlan bánásmódot, ami az Isten
országa és igazsága után vágyakozókat éri ebben a világban. A szegények általában
nem nagy dolgokra vágyakoznak, csak azokra az alapvető igazságokra, mint a méltó
bánásmód vagy a mindennapi kenyér. De a kegyetlen és önző világban még ez sem
adatik meg nekik. De akik Isten kegyelmére bízzák magukat, azok végül mégis
részesülnek a „megelégíttetésben”, mert Isten meghallgatja imádságaikat.
Jézus édesanyja, Mária az Urat magasztaló
énekében így tesz erről bizonyságot: „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én
lelkem megtartó Istenemben, mert rátekintett szolgálóleányának megalázott
voltára… Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában
felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt
fel, éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.” (Lk
1:46-53). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése