Hirdetések: 2022.01.30.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Kérjük Zsinat által ajánlott biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartását!

 

HALOTTUNK:

A Boldog Feltámadás Reménységét hirdetve vettünk végső búcsút 2022. január 26-án Bögner Ádámné, szül. Kurucz Gabriella testvérünktől, aki Isten kegyelméből 86 esztendőt élt. Imádságban kéjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”

Igehirdetés: 2022.01.30. Lídia – az első európai keresztyén

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 98. 

Lídia – az első európai keresztyén

Olvasmány: ApCsel 16:1-15

„Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatirából való bíborárus, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. Amikor pedig háza népével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket.” (ApCsel 16:14-15).

 

               Bibliai személyeket bemutató sorozatunkban a nevezetes és jól ismert bibliai szereplők után most néhány kevésbé ismert személy bemutatása következik. Így a szolgáló életet élő Tábita után ma Lídiáról lesz szó.

               Lídia arról nevezetes, hogy valószínűleg ő volt az első európai keresztyén.  Ő egy nagyon elfoglalt üzletasszony volt, aki Filipiben lakott, abban a városban, ahol Pál apostol Európa földjére megérkezve először hirdette Isten igéjét. Lídia, pedig aki elsőként fogadta be a Krisztusról szóló evangéliumot, nemcsak a szívét, de a házát is megnyitotta, így itt jött létre az első missziói és gyülekezeti központ ezen a kontinensen.

               A történet különlegessége az, hogy erre a történelmi feladatra Isten épp egy asszonyt választott ki. A Szentírásból azt is megtudjuk, hogy bár Lídia Filippiben lakott, de nem ott született. Filippi abban az időben még egy nagyon fiatal városnak számított. A római császár telepített oda leszerelt római katonákat. Ezek a veteránok alkották a város lakosságának a nagy részét, és ezért érthető módon rendkívül büszkék voltak római voltukra.

               Lídia, megtudjuk, hogy egy kis-ázsiai városban, Thiatírában született. Ez a város pedig egy speciális iparágáról volt nevezetes. A város környékén sok volt a bíborcsiga, amelynek kivonatát a gyapjúfonal megfestésére használták. Az ebből készült ruhaanyag és kész ruha pedig a legdrágább luxuscikk volt ebben az időben. Lídia ezzel kereskedett, így minden bizonnyal jómódú asszony lehetett. Az ókorban ritkaság számba ment, hogy egy asszony független, önálló vállalkozó legyen. Lídiának tehát egy virágzó üzlete volt a városban és egy nagy családi házzal is rendelkezett, ahol nemcsak az apostolokat tudta vendégül látni, de a gyülekezet összejöveteleinek is helyt tudott adni.

               Lídiáról azt is megtudjuk, hogy nemcsak gazdag volt, de ugyanakkor istenfélő is. Ez az „istenfélő” kifejezés arra utal, hogy Lídia pogányból zsidóvá lett hívő volt. Kiábrándult a görög-római sokistenhitnek abból a világából, amelyben korábban élt. Ő többre vágyott. A bálványok helyett az Élő Isten után sóvárgott. Izráel vallásával szimpatizálva megismerte a Teremtő Istent, és csatlakozott ahhoz a néhány istenfélő asszonyhoz, akik a városon kívül, egy folyóparton, összejártak imádkozni.

               Lídiának, aki ekkor még kereső lélek volt szokásává vált, hogy szombatonként rendszeresen részt vegyen ezeken az imaalkalmakon. Bizonyára ezt a vágyat is Isten oltotta a szívébe. Megtudjuk tehát, hogy Lídia és ez a néhány asszony, ott a pogány világ közepén is igyekezett istenfélő módon élni, vágyakoztak Isten szava után, keresték az Élő Istent. Az Úr pedig gondoskodott arról, hogy eljusson hozzájuk az evangélium üzenete.

1.      Lídia, aki megnyitotta szívét az Úr előtt

               Az, amit Lídia tett, egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás. Szombatonként, amikor kiment a folyópartra imádkozni, be kellett zárnia az üzletet, és emiatt is, meg egyáltalán a kegyessége miatt különféle megjegyzések is érhették őt. Ezek a Filippiben élő veterán katonák nagy patrióták voltak, és mindent, ami eltért az ő gyakorlatuktól, megvetettek. Különösen is a zsidósággal szemben volt bennük erős előítélet. Amikor Pál és Szilász elkezdte Isten szavát hirdetni a városban, azt olvassuk, hogy a feldühödött városlakok az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: „Ezek az emberek felforgatták városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” (ApCsel 16:20-21).

               Ilyen légkörben ment ki tehát Lídia és ez a néhány istenfélő asszony minden szombaton, a városon kívülre, hogy közösen imádkozzanak. De Lídia ezt is vállalta. Ezen a szombaton azonban váratlan vendégek érkeztek hozzájuk. Miközben ők imádkoztak, néhány, számukra ismeretlen zsidó férfi jelent meg, akik leültek közéjük, és a legtermészetesebb módon, bekapcsolódtak a nekik is ismerős imák elmondásába. Utána pedig az egyikük elkezdett beszélni. Mivel Pál apostol saját bevallása szerint is, mindig és mindenütt elsősorban a megfeszített Krisztusról szólt, így minden bizonnyal az asszonyoknak is Krisztusról beszélt. Az asszonyok pedig bizonyára figyelemmel hallgatták őt. Hallgatni azonban többféleképpen lehet. Lídiáról azt olvassuk, hogy másként hallgatta a Krisztusról szóló beszédet, mint a többiek. Itt a Biblia szövegében egy olyan ige szerepel, aminek az igemódja arra utal, hogy Lídia „nagyon” hallgatta azt, ami ott elhangzott. Nagy figyelemmel, teljes odaadással. Szinte itta magába minden szavát az igehirdetőnek. Miközben pedig ilyen erősen figyelt, egyre teljesebb bizonyosság támadt benne, hogy ez az, amit ő eddig is keresett. Erre a Krisztusra van neki nagy szüksége. Miközben hallgatta Pál bizonyságtételét, hit ébredt a szívében Krisztus iránt. A zsidó vallás megismerésén, a Teremtő Isten imádatán túl ő eljutott Krisztushoz.

               Egyik szép énekünkben van ez a verssor: „A lelkem megfeszül, s a hallásban segít, s így szódban meglelem az örökkévalóság jó édességeit.” Lídia így hallgatta az igehirdetést. Miközben Lídia ezzel a lelkülettel fordult Isten Igéje felé, a Biblia azt mondja, hogy Isten is munkálkodott: „az Úr megnyitotta a szívét.” (Apcsel 16:14/b).

               Miközben hallgatta az Isten nagy tetteiről, irántunk való szeretetéről szóló igemagyarázatot, ez az Istenről való emberi bizonyságtétel az Isten önmagáról való bizonyságtételeként érkezett meg a szívéhez. Ekkor mintha hályog hullott volna le a szeméről, egy új világ nyílt ki előtte. Hit ébredt a szívében, befogadta az igét, és a befogadott ige, azonnal dolgozni, munkálkodni kezdett benne, és egy új emberré formálódott. Egy nagy átalakulás indult el Lídia életében.

               Ez mindig a Szentlélek csodája. A mi lehetőségünk csak az, hogy elmondjuk, amit Isten reánk bízott, amit megértünk egy-egy igéből. Ezt hallgatja a gyülekezet, és közben némelyeknek Isten megnyitja a szívét, és akik befogadják ezt az igét, azokat ez más emberré formálja. Mert aki Isten igéjét hallgatja, és úgy hallgatja, ahogy Lídia, az az igében magával Istennel találkozik. Rácsodálkozik az élő Istenre és az Ő kegyelmére. Hittel megragadja ezt a kegyelmet, a kegyelmes Isten pedig megragadja őt, és elkezdődik az ember újjáteremtése. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Ez nem emberi teljesítmény, hanem mindig Isten munkája, de aközben történik, hogy hallgatjuk az igét, mert a hit mindig hallás közben támad, mégpedig az Isten igéjének a hallgatása közben.

               És Istennek van megoldása mindannyiunk életére. Még egy ilyen elfoglalt, a folyamatos pénzügyi és erkölcsi kockázatot vállaló üzletasszony életére is van megoldása, mint amilyen Lídia volt.

               Ha valaki így hallgatja és fogadja be az igét, mint Lídia, az egészen új emberré lehet. Aki kész időt szakítani Isten szavának meghallására, mint Lídia, aki minden szombaton ott volt és együtt mondta az imádságot a többiekkel, annak válaszol Isten. „Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jak 4:8).

2.      Aki a házát is megnyitotta az Úr előtt

               De Lídiáról azt olvassuk, hogy nemcsak a szívét, de az otthonát is megnyitotta az Úr előtt. Amikor háznépével együtt megkeresztelkedett, ezt kérte az apostoloktól: „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban!” (ApCsel 16:15).

               Lídia tehát nyíltan felvállalta, hogy ő Krisztushoz tartozik, megkeresztelkedett. A keresztség az akkori gondolkozás szerint a bűnbánatnak a jele volt. A bűnök felismerésének és a bűnökkel való szakításnak a kifejezése. Amikor valaki felismerte a bűneit és szerette volna másként folytatni az életét, akkor megkeresztelkedett. Ezért nem keresztelkedtek meg a farizeusok, amikor Keresztelő János a Jordán mellett prédikált, mert ők azt mondták, hogy nekik nincsenek bűneik, ők igaz emberek. Aki megkeresztelkedik, az beismeri bűneit, és szeretne azokból megtisztulni.

               A keresztelésnek az akkori formája a bemerítés volt, ami a bűnbánat kifejezése volt, hiszen a megkeresztelt ember egy pillanatra alámerült a vízbe, mintha meghalt volna, amikor pedig kiemelkedett a vízből, már egy másik ember volt, aki megtisztult és új életre kelt.

               A keresztség ugyanakkor azt is kifejezte, hogy az ember átadja az életét Istennek. Az, hogy Lídia megkeresztelkedett, mindezt kifejezte. Lídia az egész háznépével együtt megkeresztelkedett. Utána pedig kinyitotta a házát az evangélium hirdetői előtt. A megkeresztelkedésével egy időben maga is szolgálatba állt: „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban!” (ApCsel 16:15).

               Ezzel a döntésével Lídia nem kis kockázatot vállalt. A történetből megtudjuk ugyanis, hogy Pál és Szilász, akik Krisztust hirdették Filippiben, ezért bizony verést és börtönt kaptak. Krisztus bizonyságtevőit súlyos vádakkal illették, bűnözőknek és felforgatóknak bélyegezték őket: „Ezek az emberek felforgatják a városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” (ApCsel 16:21).

               Lídia azzal, hogy megkeresztelkedett egész háznépével, és ráadásul még az otthonát is a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta nyíltan felvállalta, hogy ő is ezekhez a keresztyénekhez tartozik. Mindenki tudta róla a városban, hogy keresztyénné lett. De ebből komoly baja is származhatott. A helyiek esetleg bojkottálni fogják az üzletét. Az is lehet, hogy bevonják az engedélyét és kiutasítják a városból, hiszen ő is csak jöttment, aki nemrég telepedett itt le.

               De Lídia mindezt vállalta. Ő nem félt vállalni a kockázatot azért a Jézusért, aki érte mindent vállalat, aki helyette is meghalt a kereszten és az ő számára is megváltást és új életet szerzett. Mivel Jézus által az élete új értelmet nyert, ezért ő kész volt mindenét Jézusnak a rendelkezésére bocsátani. Nem féltette magát, hanem nyíltan felvállalta hitét, közösséget vállalva az evangélium hirdetőivel, megnyitotta otthonát előttük és a gyülekezet előtt.

3.      Aki számára a hit nem magánügy volt

               Lídia tehát Jézus elkötelezett tanítványává lett, aki mindent kész volt vállalni Jézusért. Aki már nem úgy tekintett a hitére, mint ami magánügy lenne. Hitét vállalta a nyilvánosság előtt is, és erre hívta az ő háznépét is. Lídia tehát nyíltan megvallva hitét vállalta az ezzel járó kockázatot is. Ő nem félig-meddig akart keresztyén lenni, hanem teljes szívéből. Jézus rendelkezésére bocsátotta magát, és mindenét, amije volt, beleértve a házát is. Így lett ő valóban használható eszközzé Isten kezében.

               Isten kinyitotta az ő szívét, ő pedig megnyitotta a házát, és ezzel együtt mindenét, a pénztárcáját is, az előtt a Krisztus előtt, aki szerette őt és önmagát adta érte. Isten így Lídiát valóban elkezdte használni a maga munkájában. Lídia szolgálata által egyre többen csatlakoztak ehhez a kis keresztyén közösséghez, és ebből nőtt ki később egy virágzó nagy gyülekezet. Amikor Pált és Szilászt kiengedték a börtönből, akkor azt olvassuk: „elmentek Lídiához, és látva a testvéreket, bátorították őket, majd eltávoztak." (ApCsel 9:40). Többes számban beszél itt a szentíró, ami arra utal, hogy ekkor már Lídián kívül sokan mások is csatlakoztak a gyülekezethez.

               Bizonyára nem véletlen az sem, hogy Pál apostol a börtönből való szabadulásakor ragaszkodott ahhoz, hogy a város vezetői jöjjenek oda hozzájuk és nyilvánosan kérjenek bocsánatot tőlük, hiszen ők római polgárok voltak, akiket tárgyalás és ítélet nélkül bántalmaztak és börtönöztek be. Ezt Pál nem hiúságból tette, hanem azért mert itt a gyülekezetnek volt szüksége arra, hogy a város előtt helyreálljon az ő jó hírük és becsületük. Ezek után minden bizonnyal Lídiát és az ő házában összegyülekező keresztyének közösségét is jobban megbecsülték Filippiben. Hitükért való kiállásuknak híre lett a városban. Ennek hatására pedig bizonyára még többen hittek Jézus Krisztusban.

               Lídiáról elmondható, hogy Európa földjén ő volt az első keresztyén. Továbbá az ő háza volt az első imaház és ebből a kicsiny kezdetből nőtt ki a filippibeli gyülekezet, majd pedig az európai keresztyénség. Ez a Filippi gyülekezet volt az, amelyik Pál apostolról többszöri bebörtönözése idején is mindig gondoskodott, adományokkal és szeretetcsomagokkal támogatta.

               Mindez Isten munkája volt. Ő ébresztette a vágyat Lídia szívébe, Ő egyengette az útját, Ő küldte oda Pál apostolt, hogy hirdesse az evangéliumot, Ő nyitotta ki Lídia szívét is, hogy aztán Lídia az otthonát is megnyissa a gyülekezet közössége előtt. Az a Lídia, aki nagyon figyelmesen hallgatta az igét, egészen elkötelezte magát Jézusnak és mindenét odaadta neki.

               Mi hogyan szoktuk az igét hallgatni? Olyan szomorú az, hogy járhat valaki évekig úgy templomba és hallgathatja Isten igéjét úgy, hogy mégsem nyílik meg a szíve. Lídia személye és története példa a számunkra. Figyeljünk úgy Isten szavára, ahogy Lídia is tette, aki szívét, otthonát, egész élet megnyitotta az Úr előtt.

               Meg kell értenünk, hogy a hitünk nem magánügy. Ha befogadtuk a szívünkbe Jézust, akkor ezt fel kell vállalnunk a világ előtt is. Nem hallgathatunk, és nem lehetünk néma keresztyének. Ez az elkötelezett, mindent Krisztusnak odaszánó keresztyénség az, amire minket hív Isten, mert csak az ilyeneket tudja használni az Ő dicsőségére és mások üdvösségére. Ámen!

 

Hirdetések: 2022.01.23.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Kérjük a Testvéreket a Zsinat által ajánlott biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartására!

HALOTTUNK:

Életének 86. évében elhunyt Bögner Ádámné, szül. Kurucz Gabriella, akinek a temetése 2022. január 26.-án, szerdán 11:00 órai kezdettel lesz az evangélikus temetőben. Imádságban kéjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára.

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”

Igehirdetés: 2022.01.23. Tábita – aki sok jót tett

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 97.

 

Tábita – aki sok jót tett

Olvasmány: ApCsel 9:36-43

„Joppéban volt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász, vagyis Zerge. Sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát.” (ApCsel 9:36).

              

               Bibliai személyeket bemutató sorozatunkban a nevezetes és jól ismert bibliai szereplők után néhány kevésbé ismert embert szeretnék bemutatni. Lehet, hogy róluk kevesebbet tudunk, mert életüket nem mutatja be részletesen a Biblia, de egy-egy konkrét helyzetben mégis fontos szerepet játszottak. Nézzük meg tehát miképpen használta és használja Isten ma is az úgynevezett "kicsiket" az Ő hatalmas, embereket mentő munkájában.

               Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv a „nagy” apostolok nevezetes cselekedetei mellett többször említ olyan egyszerű hívőket is, akiknek a neve talán csak egyszer fordul elő a Bibliában, akiket nem sokan ismernek, de akiken keresztül Isten adott esetben mégis nagy és fontos feladatokat hajtott végre.

               Bátorítson ez a puszta tény minket is abban, hogy a hatalmas Isten sokszor éppen a kicsik és jelentéktelenek által munkálkodik.  Valójában pedig minden ember élete akkor teljesedik ki igazán, amikor Isten kezében lesz eszközzé mások javára.

               Ma egy nőtanítványról, Tábitáról lesz szó. Görög neve Dorkasz, ami „gazellát” jelent. Jámbor joppei asszony, aki a jótékonykodásban tűnt ki. Életében Isten szeretetének háromszoros csodáját láthatjuk.

1.      Isten szeretete megváltoztat

               A bűneset következtében megromlott emberi természetünk miatt mindnyájan önzők, önmagunkat szeretők vagyunk. A másik ember nyomorúságát, csak ritkán vesszük észre, mert általában mindig a magunk vágyaival vagy bajával vagyunk elfoglalva. Ha adunk is valamit a másik embernek, azt általában azért tesszük, mert várunk is tőle valamit. Szívesebben adunk annak, akitől reméljük, hogy vissza is kapjuk valamilyen formában azt, amit mi adtunk. Alaptermészetünk szerint nehezünkre esik a magunkét önzetlenül és semmit vissza nem várva megosztani másokkal. Önzetlenül adni, egész életével másokat szolgálni csak az tud, akiben Isten szeretete lakozik.

               Nézzük meg most közelebbről, hogy vajon mi indította ezt az asszonyt, Tábitát arra, hogy az adakozó, másokkal törődő, szolgáló életet éljen.

               Isten szeretetének az volt az első csodája, hogy megváltoztatta Tábitának az életét. Azt olvastuk róla, hogy Joppéban, azaz a mai Jaffában lakott, ahol ezek szerint már egészen korán egy kis keresztyén közösség, gyülekezet jött létre, talán éppen Fülöp diakónus szolgálata nyomán. Fülöp az etióp főember megkeresztelése után ugyanis a tengerparti városokat járta végig és itt evangelizált, így valószínűnek tűnik, hogy Joppéban is ő hirdette először a Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról szóló örömhírt. Ennek az örömhírnek sokan hittek, közöttük Tábita is, és létrejött ott egy kis gyülekezet. Hiszen ahol Isten igéjét hittel hirdetik, ott maga Isten munkálkodik, és az Ő szeretetével egészen újjá tud formálni embereket.

               Ezt a radikális változást, amit Isten az Ő igéjével véghezvisz a benne hívőkben, alapigénk azzal jelzi, hogy a joppéi gyülekezet tagjait „tanítványoknak”, később pedig „szenteknek” nevezi. Tanítványnak azt tekintették abban az időben, aki egy mester mellett elkötelezte magát, vele tartósan együtt élt, vele belsőleg is azonosult, és ez nyilvánvaló volt mindenki más előtt is. Tábita is ilyen tanítvány volt, aki teljesen elkötelezte magát Jézus követésére.

               Jézus Krisztus tanítványa ma is az, aki elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett, vele együtt él a hit által, belsőleg azonosul vele, nem vitatkozik, hanem teszi azt, amit megért az ő akarataként, és erről másoknak is a legtermészetesebb módon vallást tesz.

               Szenteknek pedig azokat nevezi az Újszövetség, akiket Isten gyermekeivé fogadott, akiket az Ő kegyelmével átalakított, jellemüket Jézuséhoz hasonlóvá formálja, ők pedig hálából életüket egészen Isten rendelkezésére bocsátották. A Biblia tanítása szerint, tehát a Krisztusban hívő tanítványok a szentek. Nem az ő erkölcsi teljesítményeik alapján szentek, hanem az Isten bennük elvégzett munkája alapján. Nem azért, mert ők valami rendkívülit vittek véghez, hanem azért, mert Isten bennük elvégezte az Ő rendkívüli újjáteremtő munkáját.

               Tábita nem kapott keresztyén nevelést, felnőtt fejjel hallott először Jézusról és arról az új életről, amit Ő hozott nekünk. De hallotta az igét, azt befogadta a szívébe és ez az ige dolgozni kezdett benne, általa Isten újjá formálta őt. Ez a szeretet első csodája Tábita életében.

2.      Isten szeretete cselekvésre késztet

               A második csoda, hogy ez az Istentől kapott szeretet valami különös szeretetet hozott létre Tábita szívében, különösen a kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók iránt. Kétszer is említi ez a rövid történet az özvegyeket. Ezek az özvegyek sírtak legjobban, amikor Tábita meghalt. Abban az időben özveggyé válni sokszor azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált az ember. Ha egy asszonynak meghalt a férje és nem voltak gyerekei, akkor semmi jövedelme nem volt és senki nem gondoskodott róla.

               A keresztyén gyülekezetek az első pillanattól kezdve felvették az özvegyeknek a gondját, és mint egy nagy család, gondoskodtak ezekről a segítségre szoruló testvérekről. Tábita pedig kiváltképpen őróluk gondoskodott. A Joppébeli özvegyek ezért mutogatták a rajtuk levő ruhákat Péternek, mert a legtöbbet azt viselték, amit Tábitától kaptak ajándékba. Úgy látszik, Tábita jó ízléssel és igényesen varrt, és volt mit megmutatni és megcsodálni az ő alkotásain.

               Tábita nem prédikált a joppéi gyülekezetben, legalábbis nem olvasunk erről. Még csak kinevezett diakónus sem volt, mint ahogy itt az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Fülöp és István, meg a többiek ilyen megválasztott és a szolgálatba beállított főfoglalkozású diakónusok voltak. Ő a gyülekezet egyszerű tagja volt. De volt egy Istentől kapott képessége, és ezt ő Isten szolgálatába állította mások javára. Vagyis azt a szeretetet, amit Istentől kapott, egyszerűen átengedte magán, és ezért lett ő olyan fontos tagja a gyülekezetnek, hogy amikor elveszítették, nem akartak belenyugodni ebbe.

               Mivel Isten nemcsak a nevezeteseket, a jól képzetteket, a szónokokat, a szervezőket használja, hanem mindenkit használ, aki tőle valami képességet kapott és azzal kész neki szolgálni, ezért lesz fontossá a gyülekezetben mindenki, aki az Istentől kapott szeretetet átengedi magán, mint egy tiszta ablaküveg a napfényt. Ezért van az, hogy mindenki valami olyan szolgálatot végezhet a gyülekezetben, amit más helyette nem tudna elvégezni. Ha Péternek a kezébe adtak volna egy tűt meg cérnát, és azt mondták volna, hogy varrjon olyan ruhákat, mint amilyeneket itt a síró özvegyeken látott, valószínű képtelen lett volna rá. Ha halászni küldik, az még ment volna, mert a régi szakmája az volt, de ruhát varrni, különösen ilyet, mint Tábita, azt nem. Ez nem az ő feladata volt. Neki Isten más képességet adott, és azzal kellett felelősen és hűségesen szolgálnia. Tábita is kapott valami képességet, és a Tábiták is kapnak Istentől mindig valami olyan adományt, amit Isten szolgálatába állítva mások gazdagítására használhatnak.

               Tábita története megkérdez minket: nekünk milyen képességeink vannak? Mi hogyan szolgálunk ezekkel Istennek? Mi haszna van abból a családunknak, a munkatársainknak, a gyülekezetünknek, hogy Isten szeret bennünket? Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt és bőségesen áradó szeretet, milyen formában megy át rajtunk, árad tovább? Mit adunk tovább abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől? Mert Ő a javaink nagy részét nem nekünk adta, csak reánk bízta. Ez nagy kitüntetés, nagy kiváltsága minden újjászületett hívőnek, hogy Isten sáfára lehet, hogy tőle kapott kincsekkel gazdálkodhatunk. Az időnkkel, az erőnkkel, a képességeinkkel. És aki kész arra, hogy Isten rendelkezésére bocsátja azt, amit tőle kapott, azt Ő hatalmasan tudja használni ilyen vagy olyan területen, de mindenképpen az Ő dicsőségére és mások javára. Aki a maga lelki szegénysége miatt panaszkodik, az általában nem adja tovább azt, amit kapott. Ezért nem kap utánpótlást. Fel akarja élni azt, amit pedig Isten csak reá bízott, hogy másokat gazdagítson vele. Boldogok a Tábiták, akik kinyitják magukat az Isten meg nem érdemelt szeretete előtt, és engedik, hogy ez a szeretet átáradjon rajtuk keresztül másokra!

3.      Isten szeretete bizonyságtevővé tesz

               Aki úgy él, mint Tábita, és átengedi magán az Istentől kapott szeretetet, arra az így továbbadott szeretet visszasugárzik. Vagyis Tábitát is nagyon szerették a gyülekezetben. Nélkülözhetetlen ember lett a gyülekezetben, mert kész volt szolgálni a legkisebbeknek. Nem tudjuk, hogy ő is özvegy volt-e, vagy esetleg volt családja. Ez nem derül ki a leírásból. Az kiderül, hogy a halála olyan nagy veszteséget jelentett, hogy egyszerűen nem nyugodtak bele a joppéi gyülekezet tagjai. Erről árulkodik az is, hogy bár megmosták Tábita holttestét és kiterítették a felső szobában, de a temetésre való felkészítés utolsó fázisa, az illatos kenőcsökkel való megkenést elmulasztották. Mintha arra várnának, hogy itt még valami történhet. A halál tényével szemben az élő, feltámadott Krisztus hatalmával is számolnak.  Ők legalább olyan komolyan vették Jézus hatalmát, mint amilyen komolyan a tényeket.

               Így küldenek aztán a szomszéd városba Péterért, mert hallották, hogy ő éppen ott szolgál, és kérték, hogy sürgősen jöjjön át.

               Mindez Isten szeretetének a munkája volt. Isten adott hitet a joppéi keresztyének a szívébe, hogy elhiggyék és komolyan vegyék, hogy itt még valamit cselekedhet az Isten, hogy esetleg visszaadhatja nekik az ő kedves elköltözött testvérüket. Isten pedig valóban adott hatalmat Péternek, hogy általa feltámaszthassa Tábitát. És Isten adott életet egy halottba, hogy az újra feltámadjon és éljen. Azt is fontos azonban látnunk, hogy ez egy egyszeri esemény volt az óegyház életében is. Nincs még egy példa arra a Bibliában, hogy Jézus mennybemenetele után ilyen történt volna. De miért volt erre szükség?

               A bibliai igék összefüggéséből nyilvánvalóan láthatjuk, hogy Isten itt valami meggyőző jelet akart adni az Ő hívő népének is, meg a még nem hívőknek, az akkor még hitetleneknek is. Jelet akart adni arról, hogy a feltámadott Krisztus munkálkodik tanítványai által. Hogy ugyanolyan erővel van jelen a feltámadott és mennybe ment Krisztus, mint amikor itt járt a földön. Ő ugyanezt mondta Jairus meghalt lányának, hogy "Neked mondom, kelj fel!", és ugyanígy szólította a negyed napja eltemetett Lázárt is "Lázár, jöjj ki!" Az Ő isteni hatalmával diadalmaskodott a halálon.

               De ez az Ő hatalma nem szűnt meg, és erre az Ő hatalmára számíthatnak a benne hívők. És jelet adott Isten arról, hogy számára nincs reménytelen helyzet. Ahol minden emberi erőfeszítés csődöt mond, ott Ő tovább tud haladni. És jelét adta annak is, hogy Ő az életnek az ura, és ha Ő akarja, megmutatja, hogy az élet a halál mindenféle megnyilvánulása felett győzedelmeskedik.

               A keresztyén egyház életéből ma leginkább az hiányzik, ami Tábitában megvolt, a másokért élő, irgalmas, segítőkész, áldozatkész, másokért áldozatot hozó szeretet. Isten szeretete változtatta meg Tábita életét, formálta őt, késztette arra, hogy ne csak beszéljen Isten szeretetéről, de legyen cselekvő példájává is. Tábita élete jellé lett az egész közösség előtt.

               Végül Isten Tábitát különös módon is felhasználja. A Biblia nagyon röviden csak ennyit mond el: „Éppen azokban a napokban megbetegedett, és meghalt.” (ApCsel 9:37). Amikor pedig megérkezik oda Péter apostol, a gyülekezet tagjai ezzel fogadják: „az özvegyasszonyok pedig mind elébe álltak, és sírva mutogatták azokat az ingeket meg ruhákat, amelyeket Dorkász készített, amíg velük volt.” (ApCsel 9:38).

               Az a Tábita, akinek egész élete Isten szeretetéről való bizonyságtétel volt, most a halála, és a halálból való feltámadása által lesz még inkább bizonyságtétellé Istennek a halál hatalmát is legyőző szeretetéről.

               Isten az ő munkájában eszközöket használ. Tábita ilyen hasznos eszköze lehetett az Úrnak, mivel ő teljesen odaszánta magát Istennek.

               Vajon mi használható eszközök vagyunk-e már az Úr számára? Egy alvót felébreszteni csak olyan tud, aki ébren van. Lelki halottak feltámasztásában Isten azokat használja, akik már feltámadtak a lelki halálból és új életük van. Vajon mi közéjük tartozunk?

               Isten így tud munkálkodni ma is mindazokon keresztül, akik már beengedték az életükbe Isten szeretetét, akik készek azt továbbadni másoknak. Azok nem fognak magukra maradni, mert valami módon visszasugárzik reájuk ez a szeretet. Talán úgy, hogy sokszor észre sem vesszük, miképpen használ minket Isten az Ő áldott munkájában.

               Tábitának a személye és példája arra bátorít minket, hogy ez ma is lehetséges. Lehetséges, hogy Isten szeretete egészen átformáljon minket. Lehetséges, hogy megszabaduljunk az önzésnek a rabságából, s felszabaduljunk erre a másoknak való szolgálatra.

               Tábitáról a halála után derült ki igazán, hogy milyen sokan szerették őt, milyen sokak számára jelentett áldást az ő élete. Isten ezért használhatta őt egy egészen különös módon arra, hogy bizonyságtétellé legyen mindaz, ami vele történt: „Elterjedt ennek a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban.” (ApCsel 9:42). Engedjük, hogy Isten szeretete így formáljon át és így legyünk használható eszközök az Ő kezében! Ámen!

 

Hírlevél: 2022.01.16.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

HALOTTAINK:

- A Boldog Feltámadás Reménységét hirdetve vettük búcsút 2022. január 13.-án Reich József testvérünktől, aki Isten kegyelméből 87 esztendőt élt.

- Életének 86. évében elhunyt Bögner Ádámné, szül. Kurucz Gabriella, akinek a temetése 2022. január 26.-án, szerdán 11:00 órai kezdettel lesz az evangélikus temetőben.

- Imádságban kéjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára.

 

Imahét a Krisztus-hívők egységéért

Bonyhád – 2022.01.19-20-21.

- Január 19. Szerda 10:00 – A Magyarországi Németek Elűzetésének Emléknapja - Róm. kat. templom – Balogh Zoltán, ref. püspök

- Január 20. Csütörtök 17:00 – Evang. Imaterem – Wigand István, rom. kat. plébános

- Január 21. Péntek 17:00 – Ref. Templom– Aradi András, evang. esperes

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”

Igehirdetés: 2022.01.16. Onézimosz – a hű és szeretett testvér

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 96.

Onézimosz – a hű és szeretett testvér

Olvasmány: Filemon 1:1-24

„Az én egész helyzetemet megismerteti majd veletek Tikhikosz, a szeretett testvér, a hű diakónus, szolgatársam az Úrban. Őt éppen azért küldtem hozzátok, hogy megismerjétek körülményeinket, és megvigasztalja szíveteket. Vele megy Onészimosz is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való. Ők tehát mindent tudatnak veletek, ami itt történik.” (Kol 4:7-9).

  

               Onézimosz egy szökött rabszolga, akinek az élete egy hajszálon függött. Két választási lehetősége volt. Vagy azzal tölti az élete hátralevő részét, hogy a római városok sötét és mocskos sikátoraiban bujkál az őt üldöző fejvadászok elől, vagy pedig megkockáztatja a lehetetlent, és visszatér a gazdájához. A Római Birodalom törvényei rendkívül szigorúak voltak a szökött rabszolgákkal szemben. Ha Onézimosz visszatér a gazdájához, annak jogában állt azonnal kivégeztetnie őt. De, ha a gazdája életben is hagyná, attól még megparancsolhatja, hogy Onézimosz homlokára izzó vassal egy „F” betűt süssenek, aminek a jelentése: „Fugitivus”, azaz szökevény. Így egész hátralevő életére megbélyegezett maradna.

               Onézimosz, a szökött rabszolga helyzete azonban időközben sok tekintetben megváltozott, mivel Pál apostol szolgálata nyomán keresztyén hitre tért. Onizimosz tudta, hogy nem bujkálhat egész életében. Vétett a törvényes ura, Filemon ellen, és bármilyen nehéz és kockázatos is, haza kell térnie, hogy mindezt valahogy jóvátegye.

               Pál apostol szavaiból kitűnik, hogy ő a maga részéről nagyon szimpatikusnak találta Onézimoszt és együtt érzett vele ebben a nehéz helyzetben, ezért is ragadott tollat, hogy minden befolyását latba vetve közbenjárjon az érdekekében. Ebben a rövidke kis levélben, amit Pál apostol Filemonhoz, a szökött rabszolga gazdájához írt, mesterien egyesíti rábeszélőképességét és diplomáciai érzékét. Pál úgy fűzi a szavakat, hogy a lehető legjobb hatást érje el. Filemon szeretetére és együttérzésére, keresztyén vezetői státuszára, valamint kettejük barátságára hivatkozik. Pál nem szólítja fel ugyan nyíltan Filemont arra, hogy kegyelmezzen meg a szökött rabszolgájának és fogadja vissza, mégis erőteljes nyomást gyakorolva rá, így emlékezteti őt a keresztyén kötelességére: „önmagaddal is tartozol nekem.” (Filemon 1:19). Az pedig, hogy Pál apostol ezt a levelet a Filemon házában működő gyülekezetnek címzi, arra utal, hogy ebben a közösségben jól ismerték az apostolt: „Filemonnak, szeretett testvérünknek és munkatársunknak és a házadban levő gyülekezetnek.” (Filemon1:2). Végső érvként pedig Pál apostol még saját, személyes látogatásnak ígéretét is kilátásba helyezi:  „Egyúttal készíts szállást is nekem, mert remélem, hogy imádságotokért ajándékul kaptok engem.” (Filemon 1:22).

               A levélből jól látszik, hogy Pál egyformán jó kapcsolatot ápolt mind Onézimosszal, a rabszolgával, mind pedig a gazdájával, Filemonnal. Egyes magyarázók azt feltételezik, hogy Onézimosz akkor hallhatott először Krisztusról, amikor egy börtöncellában volt összezárva az apostollal.

1.      Akiért, az apostol mindent latba vetett

               Onézimosz nem tartozik a neves bibliai személyek közé. Nem sok mindent tudunk róla. Csupán egy szökött rabszolga volt, aki nagy bajba került. De Isten rajta keresztül mégis nagy dolgokat vitt véghez. Így az egyszerű, de hiteles példája segíthet minket is a nehéz élethelyzetekben. Ő annyira jelenéktelen ember volt, hogy sokak szemében nem is számított embernek, csak beszélő szerszámnak, hiszen rabszolgaként dolgozott a kolosséi gyülekezet vezetőjének, Filemonnak a házában. Egy alkalommal ráadásul meglopta a gazdáját és megszökött. Ezt követően valahogy találkozott Pál apostollal, aki Jézushoz vezette őt. Onézimosz megtért, keresztyén lett. Örömében és hálából az apostol mellé szegődött és a segítője lett. Az idős és beteg Pálnak pedig erre a segítségre szüksége is volt, így nagy hasznát vette Onézimosz szolgálatának.

               Érdekes, hogy Onézimosz neve görögül azt jelenti: „hasznos”. Pál apostol szellemes szójátékkal él a levelében, amikor azt mondja, hogy a szökött rabszolga haszontalan, de ha az egykori rabszolga megtér, nagyon is hasznosnak bizonyulhat, feltéve, hogy Filemon is megfelelő lelkülettel fogadja őt.

               Bár Pál apostol nagy örömmel fogadta Onézimosz szolgálatát, de azt is tudta, hogy nem becsületes dolog a más rabszolgájának a szolgálatát a törvényes tulajdonosa tudta nélkül igénybe venni.  Így tehát Onézimosznak vissza kellett mennie jogos gazdájához. Csakhogy ez Onézimosz számára kockázatos vállalkozás volt. Abban az időben ugyanis, ha megkerült egy szökött rabszolga, az elrettentés végett általában megkínozták és kivégezték. Jobb esetben, ha a gazda kegyelmes volt, csak megbélyegezték a szokott rabszolgát és ezentúl a legnehezebb munkákat végeztették vele.

               Filemonról viszont tudni lehetett, hogy ő keresztyén ember, tehát valószínűleg nem fogja leüttetni a fejét Onézimosznak, de valamit bizonyára neki is tennie kell, mert egy tolvaj szökevényt nem lehetett büntetés nélkül hagyni, már csak a közvélemény miatt sem. Így tehát kiszámíthatatlan, hogy mi vár majd Onézimoszra.              Pál apostol abban biztos volt, hogy helytelen, ha Onézimosz, a szökött rabszolga továbbra is nála marad. Ugyanakkor féltette is lelki gyermekét, akit itt ilyen kedves és sokatmondó szavakkal illet: „hű és szeretett testvér.”  (Filemon 1:8).

               A megoldást abban találták meg, hogy éppen akkor indult Kolosséba ez a Tükhikosz nevű diakónus, akivel a Kolosséba írt levelet küldte Pál a gyülekezetnek. Írt tehát Pál Onézimosz ügyében még egy levelet írt, amit személyesen Filemonnak címzett, s ezt a levelet is elküldte velük. Onézimosz tehát egy szolgatárs, Tükhikosz kíséretében és a két levéllel a kezében indult vissza Kolosséba.

               Pálnak ez a Filemonhoz írott levele a legrövidebb és legszemélyesebb levele. Barátjaként szólítja meg a címzettet: „Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem!” (Filemon 1:17). Szívességet kér a barátjától méghozzá nagy szívességet, hiszen egy ember élete függ tőle. Filemonnak, mit sok más hozzá hasonló gazdag római állampolgárnak abban az időben, voltak rabszolgái. Ezen senki nem lepődött meg akkoriban. A történészek becslése szerint mintegy hatvanmillió rabszolga élt a Római Birodalomban.

               Pál minden befolyását latba vetve arra kéri barátját, hogy fogadja vissza Onézimoszt és bocsássa meg neki mindazt, amit elkövetett ellene. Ez önmagában sem kis kérés, hogy valaki megbocsásson az őt meglopó és tőle megszökő rabszolgájának.

               De Pál még ennél is többet kér Filemontól: „most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.” (Filemon 1:16).

               Bár a római társadalomban hatalmas szakadék választotta el a rabszolgákat a gazdáiktól, de Pál szerint Krisztusban még ez a szakadék is áthidalható: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3:28).

 

2.      Akinek új életet kellett kezdenie

               Onézimosznak, ennek a fiatal keresztyénnek meg kellett tanulnia, hogy attól kezdve, hogy valaki Jézus Krisztus követője lesz, minden döntését hitben kell meghoznia. Egészen új alapokra kell helyeznie az életét. Egészen új szempontok szerint kell mérlegelnie. Ez nemcsak becsületbeli, de hitbeli döntés is volt, hogy Onézimosznak vállalnia kellett hazatérést. Csak úgy kezdhetett új életet, ha szakit a régi életével, rendezi a tartozásait, a múltban elkövetett hibáiért vállalja a felelősséget.

               Meg kellett tanulnia Onézimosznak, hogy ne csak magára nézzen, de a keresztyén gyülekezet jó hírére is legyen tekintettel. Hiszen mit szóltak volna az akkori emberek, ha kiderül, hogy a keresztyének szökött rabszolgákat rejtegetnek. A régi gondolkozása szerint mondhatta volna azt, micsoda mázli, hogy sikerült megszöknie, sőt éppen Pál apostolhoz vezetett az útja, ahol menedéket talált. S milyen nagy ajándék, hogy ott megismerhette az Úr Jézust. Itt biztonságban eléldegélhetett volna, és még a lelkiismeretét is megnyugtathatta volna, hogy jót is tesz, szolgál az idős és beteg apostolnak. Akár még büszke is lehetett volna magára, hogy ő milyen ügyes és életrevaló ember, hiszen sikerült megúsznia a büntetést.

               Csakhogy az Isten országa rendje szerint ez nem lenne helyes. Mert akinek rendeződik a kapcsolata az élő Istennel, annak rendeznie kell minden egyéb dolgát is, ami még a régi életéből visszamaradt. Az emberi kapcsolatait, az anyagi ügyeit, meg minden egyebet is rendeznie kell, amit korábban elrontott. Persze ez igen veszélyes és kockázatos dolog. A törvény szerint mindazért, amit elkövetett akár az életével is fizethet, jobb esetben megbélyegzik vagy börtönbe kerül.

               Onézimosz azonban nemcsak magára nézett, de látta, hogy a megmentője, Pál számára is milyen kényes ez a helyzet. Mert a törvény szerint, ha Onézimosz a Filemon szolgája, akkor neki Filemonnak kell szolgálnia és nem maradhat Pál mellett. Ráadásul Onézimosz meglopta Filemont, így ezt a kárt neki valahogy majd meg kell térítenie.

               Az a kis levél, amit Pál Filemonhoz írt, tulajdonképpen olyan volt, mint egy váltó. Pál apostol először nagyon őszinte szavakkal szólt Filemonhoz: „Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban.” (Filemon 1:12-13). Majd ezek után következik maga a váltó: „Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel! Én, Pál, saját kezemmel írom ezt: Megadom neked! Azt nem akarom mondani, hogy önmagaddal is tartozol nekem.” (Fil 18-19). Pál tehát minden lehetőt megtesz a számára oly kedves személy érdekében.  Ha Onézimosznak tartozása van, s ha azt nem tudja önerőből rendezni, akkor felajánlja, hogy majd ő megoldja helyette.

               De Onézimosznak meg kell tanulnia azt is, hogy mostantól kezdve önmagát is meg minden dolgát, az egész jövőjét is arra a Jézus Krisztusra bízza, akinek a tulajdonává lett, akinek a szolgálatába szegődött. Pál apostol többször kezdi úgy a leveleit, hogy önmagát, a Krisztus Jézus rabszolgájaként nevezi meg. Onézimosznak is ezt kell tennie, rá kell bíznia magát Jézusra. Azt nem tudhatja előre, hogyan fog lezajlani a találkozás a gazdájával. De bíznia kell abban, hogy Isten majd elrendezi a dolgokat, hiszen Filemon szíve is Isten kezében van. Istennek hatalma van Filemon felett is. Így Filemon sem tehet meg akármit. Egyáltalán semmi nem történhet Onézimosszal az ő új Urának, Jézus Krisztusnak az akarata nélkül. Mindent Isten kezéből kell elfogadnia. Ha börtönbe zárják, akkor is csak azt kapja, amit megérdemel és Isten ott is vele lesz.

3.      Aki Krisztus szolgájává lett          

               Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Onézimosz visszatérjen a meglopott és becsapott gazdájához. De kellett alázat is, mert az, hogy ők testvérek lettek a Krisztusban, nem változtatott azon, hogy ő rabszolga maradt, és nem lehetett az előbbivel visszaélni. Kellett engedelmesség is, hogy amit az öreg Pál, az ő lelki vezetője mond az ige szellemében, azt az ő lelki elöljárója iránti becsülésből és tiszteletből akkor is megteszi, ha fél tőle.

               Sokan a szemére vetik Pálnak azt, hogy nem állt ki a rabszolgaság intézményével szemben. Az igaz, hogy nem lázított ellene, de nem is törődött bele. Tudniillik Pál éppen az evangélium erejével vette fel a harcot ez ellen az embertelen rendszer ellen. Az új életet kapott Filemonok, meg a Jézus Krisztus rabszolgájává vált Onézimoszok, meg a kettőjük között alapjaiban megváltozott kapcsolat volt az az egészen új a keresztyénségben, ami végül is belülről repesztette szét a rabszolgaság intézményét. Mert korábban egészen elképzelhetetlen volt az, amit itt Pál leír: „Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onészimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet.” (Fielmon 1:10-12). „Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.” (Filemon 1:15-16). Pál itt egy teljesen meglepő kéréssel állt elő. Azt kéri, hogy egy szökött rabszolgát, aki egy idő után előkerült, fogadjon el szeretett testvéreként a gazdája. Mindketten az Úrban nyertek új életet, ők tehát immár testvérekké lettetek.

               Ez a Krisztusban való egység persze nem teszi semmissé azonnal az eddigi társadalmi kapcsolatokat és ellentéteket, de nekik mégis meg kell próbálniuk ennek a szellemében viselkedni. Ez egészen új volt akkor, és ez a szellemiség repesztette szét a rabszolgatartásra épülő társadalom megrendíthetetlenek tűnő kősziklájáét.

               Onézimosznak pedig nemcsak egy levelet kellett átadnia, hanem az életének valóban bizonyítania kellett azt, hogy ő megváltozott. Úgy kellett élnie is, hogy Filemon kénytelen legyen megállapítani: ez a szolga valóban az Úr szolgájává lett. Benne is él hit által Krisztus, és az új élete hitelesíti mindazt, amit Pál apostol mondott. Tehát nem csak a levél beszél Onézimosz megtéréséről, hanem Onézimosz életének is levéllé kell válnia, amelyik hitelesíti mindazt, amit az apostol leírt.

               Éljünk úgy, hogy akár szavak nélkül is Jézusra mutasson az életünk, ajánlólevél legyen, hogy hitelesen tudjunk Urunkról bizonyságot tenni. Ámen!