Hirdetések: 2022.11.27.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

   Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                     11:00 – konfirmációi felkészítés

   Kedd 17:00 – Bibliaóra

 

Adventi kézműves foglalkozások:

A gyermekek számára az adventi vasárnapokon a templomi istentisztelettel párhuzamosan a gyülekezeti teremben gyermek-istentiszteletet és kézműves foglalkozásokat tartunk, ahol közösen készülődünk a karácsonyi ünnepekre. Mindenkit szeretettel várunk!

 

Iratterjesztés:

A 2023. évre szóló Bibliaolvasó Kalauz, Képes Kálvin Kalendárium és Református Falinaptár, valamint Új Református Énekeskönyv a Lelkészi Hivatalban megvásárolható.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.11.27.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 38.

 

Jézus tanítása az idők végéről

Olvasmány: Mt 24:1-36

„Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, virrasszatok! Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő. Amint az útra kelő ember is, amikor elhagyja házát, megbízza szolgáit, mindegyiket a maga feladatával, az ajtóőrnek is megparancsolja, hogy vigyázzon. Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, mikor tér vissza a ház ura; este vagy éjfélkor, kakasszóra vagy reggel; ha váratlanul megérkezik, nehogy alva találjon titeket! Amit pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” (Mk 13:32-37)

 

   Advent a Krisztus várás időszaka. Ma azt vizsgáljuk meg, hogy mit tanít Jézus a várakozásról. Az advent témájához szorosan kapcsolódik a végidők várásának témája is. Jézus itt erről is beszél nekünk. A szakasz fő mondanivalóját Jézusnak ez a kijelentése foglalja össze: „Vigyázzatok, virrasszatok! (Mk 13:33). De a történet megértéséhez tudnunk kell, hogy itt Jézus egyszerre több dologról is beszél.

   Egyrészt Jézus olyan eseményekről beszélt itt a tanítványainak, amelyek rövid időn belül beteljesednek. Csak néhány napot kell előreugranunk az eseményekben és máris láthatjuk, miképp teljesednek be Jézus szavai a húsvéti eseményekben. Láthatjuk, ahogy a római katonák Jézust megkötözve viszik a vesztőhely felé, nyomában pedig ott vannak az őt sirató asszonyok, ahogy azt Jézus előre megmondta.

   Jézusnak ezek a szavai tehát már beteljesedtek. De Jézus akkor további eseményekről jövendölt:  „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23:28-31). Itt már Jézus előre tekint a közeljövőre. A gonosznak az Isten országa ellen folyatott háborúja nem ér véget Jézus halálával, mert a gonoszság erői tovább fokozzák támadásaikat. Jézus néhány rettenetes próféciája Kr. u. 70–ben teljesedett be, amikor a római seregek lerombolták Jeruzsálemet és elpusztították a templomot. Azt a templomot, amelyet a tanítványok most Jézus szavainak elhangzásakor, még lenyűgözve szemléltek.

   A Jézus által megjövendölt többi esemény beteljesedése azonban még várat magára. Vannak tehát a szakaszban olyan próféciái Jézusnak, amelyek beteljesedése a távoli jövőbe nyúlik. Az idők végén majd ismét eljön Jézus és akkor mindenki felismeri őt:  „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mk 13:26). Az ősegyház még buzgón várta ezt a napot. De néhány évtized elteltével már sokan így gúnyolódtak: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?” (2Pét 3:4). A gúnyolódóknak azonban a Biblia válasz ez: „Vigyázzatok, virrasszatok! Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő.” (Mk 13:33).

Jézus és a megbocsátás

 

Jézus és a megbocsátás

Olvasmány: Mt 18:15-35

„Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18:35).

 

   Jézus sokszor keveredett vitába a farizeusokkal és az írástudókkal. Ők voltak abban az időben a vallási szabályok betartásának legszigorúbb őrei. A mózesi törvényekhez hozzáfűzték a saját magyarázataikat, s előbb-utóbb már ezeket, az emberek által kitalált szabályokat, az Isten törvényével egyenértékűnek tekintették. Elsőre talán a mi számunkra is szimpatikusnak tűnhet a farizeusok buzgósága és eltökéltsége, azonban, ha Jézusnak a róluk alkotott véleményét is megvizsgáljuk, már egészen más kép bontakozik ki előttünk. Jézus képmutatóknak és törvényeskedőknek nevezte őket. A törvény betűjéhez való merev ragaszkodás helyett Jézus Istennek a „lélekben és igazságban” (Jn 4:23) való imádására hívja követőit. A törvényeskedő vallásosság mindig eltorzítja az ember istenképét és képmutatáshoz, gőghöz és önteltséghez vezet. A farizeusok miután a maguk által kreált hagyománygyűjtemény előírásainak megtartása által elbizakodottá váltak. Azt gondolták, hogy a saját erőfeszítéseik révén immár sikerült Isten előtt érdemeket szerezniük, így ők már méltókká váltak Isten országára. A törvényeskedő ember magát különbnek gondolja másoknál, mivel úgy tekint magára, mint aki már teljesítette Istennel szembeni kötelezettségeit. Ez azonban önelégültséghez és ítélkezéshez vezet.

   Jézus azonban arra mutat rá, hogy Isten előtt nincs egy igaz ember sem, így mindnyájan az ő kegyelmére szorulunk rá. Isten megbocsátó kegyelme nélkül elveszettek vagyunk. Jézus ezért az irgalom és megbocsátás fontosságára hívja fel a tanítványai figyelmét.

   Úgy tűnik azonban, hogy a tanítványok nem igazán értik mit is jelent a megbocsátás. Számukra teljesen érthetetlennek tűnnek Jézusnak a megbocsátásról mondott szavai. Jézus egyik tanítványa, Péter egyfajta matematikai képletté akarja leegyszerűsíteni a megbocsátást, amikor ezt kérdezi:  „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter pont a lényeget nem érti. Ő csak számolgat: „lásuk csak, pontosan hányszor is kell megbocsátanom? Hatszor vagy hétszer?” Ez nem más, mint a törvényeskedés. Ugyanaz, mint a farizeusoknak a törvény betűjéhez való ragakaszkodása. Ha hétszer megbocsátottam, akkor teljesítettem, az Isten felé való kötelességemet, akkor én jó ember vagyok. Jézus azonban ismét leleplezi a törvényeskedés és a képmutatás lelkületét. Jézus Péter kérdését elutasítva egy megrendítő történet elmesélésével válaszol. A törvényeskedés minden formáját és minden érdemszerző emberi igyekezetet elutasít Jézus. Az egyedüli érdem Istené. A törvényeskedőket leginkább az a veszély fenyegeti, hogy szem elől tévesztik Isten kegyelmét, amelyet ingyen Ő ajándékként ad az embereknek.

   Mi hogyan állunk a megbocsátással? Mi hányszor bocsátanánk meg egy az ellenünk vétkező embertársunknak?

1.      A megbocsátás félreértése

   Tudnunk kell azt, hogy Péter kérdése nem elméleti kérdés volt, ő valóban így gondolkodott a megbocsátásról. Talán épp egyik tanítványtársával volt konfliktusa Péternek, amikor magában végiggondolva a dolgot megfogalmazta a kérdését: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvérnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter elment a maximumig. Ő úgy gondolhatta, hogy ez a megbocsátás felső határa. Amit Péter a maga számára meghatároz, azt nem szabad lebecsülni.  Igen magasra állítja a mércét. Ha most magunkra alkalmaznánk Péter szavait, bizony megszégyenülnénk, mert a legtöbb esetben egyszer-kétszer megbocsátunk ugyan, de hétszer már a legritkább esetben. Amit tehát Péter vállal, az nem kevés. Csakhogy azt kell felismernünk, hogy ez számolgatás önigazultsághoz és képmutatáshoz vezet.

   A társadalomban jelen levő állandó széthúzás, pártoskodás oka is ebben keresendő. Nehezen tudunk úgy élni egymás mellett, hogy elfogadjuk a másiknak a miénktől eltérő nézeteit, gondolkodását. Bizalmatlanok vagyunk egymással szemben, állandó versengés, ellenségeskedés van köztünk. A megbocsátásra való képtelenség miatt a sérelmek gyakran nemzedékeken át tovább öröklődnek.

   Péter talán dicséretet és elismerést várt Jézustól, hiszen ő a lehető legtöbbet hozta ki magából. Nemcsak egyszer vagy kétszer, de hétszer is kész megbocsátani az ellenfelének. Jézus válasza azonban bizonyára megdöbbentette őt: „Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”  (Mt 18:22). Jézus Péter logikáját folytatva azt mondja neki, hogy akkor szorozza meg Péter a hetet, amit az emberi felső határnak tart, még 70-nel. Az általa gondolt maximumot Péter szorozza meg még annak tízszeresével. Ez a mennyei, isteni mérték. Jézus ezt képviseli. Vagyis teljesen át kellene adnunk magunkat neki ahhoz, hogy ez jusson érvényre bennünk. A Biblia szerint ezt jelenti a megtérés, amit a Heidelbergi Káté így fogalmaz meg: „az ó-ember megöldöklése, az új ember megelevenítése.” (H. K. 88.).

   Mivel Jézus látja, hogy a tanítványai még mindig nem értik a lényeget, ezért szemléltetésként elmond egy példázatot. Érdekes, hogy Jézus a megbocsátás kérdését a mennyek országával hozza összefüggésbe. A megbocsátás fontosságát kiemelve sok mindenre szoktunk hivatkozni, csak éppen erre nem. Sérelmünkben minden érvet előhozunk, de ez nem kerül szóba. Pedig a mennyek országa kérdésén áll minden. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a jelentősége ennek az örök életre nézve, akkor más fénybe kerülnek a dolgok, a döntéseink, kicsinyes nehezteléseink. Kérdezzük meg magunktól, hogy ha ma kellene megállnunk Isten ítélőszéke előtt, mi lenne az, ami miatt szégyenkeznénk? Van-e olyan adósság, amit nem rendeztünk embertársunkkal?

   A Jézus által elmondott példázat az elszámoltatásról szól. Nem szeretjük az ilyen helyzetet. A példázatban hatalmas összegről hallunk, kemény ítéletről, és kétségbeesett rimánkodásról. Az adós így könyörög: „Légy türelemmel irántam és mindent megfizetek neked.” (Mt 18:26). Érezzük, hogy túlzás ez az ígéret, de az ember végső kétségbeesésben mindent megígér.

   A fordulópontot, a megoldást egy szó, egy ige jelzi, ami a király nagylelkűségéről árulkodik: „megszánta.” Mi nem szeretjük ezt a szót. A szánalom valahogy mindig ellenszenvesnek tűnik a számunkra. A közmondás is azt tartja: „Inkább ezer irigyet, mint egy szánót.”  A modern világból lassan teljesen kivész a szánalom. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre inkább megszoktuk azt, hogy nem szorulunk egymásra, nincs szükségünk egymás segítségére. Büszkén valljuk, hogy nem szorulunk senkinek a szánalmára, segítségére. De Isten előtt nincs más esélyünk. Minden látszólagos függetlenségünk és önállóságunk ellenére lelki értelemben kiszolgáltatottak, elesettek vagyunk. Boldog ember az, aki el tudja fogadni Isten kegyelmét és hálás szívvel meg tudja vallani: megkönyörült rajtam az Isten. A bűneink adósságcsapdájából nincs más kiút csak ez: „Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.” (Mt 18:27).

2.      Mit jelent az igazi megbocsátás?

   Jézus példázatában a király végül nem haladékot ad a szolgának, hiszen az csak újabb önámítás lenne, hanem teljes elengedést, totális rehabilitációt. Ha a szolgának tíz élete lett volna, akkor is nehezen tudta volna visszafizetni ezt a tetemes tartozást, és most egyszerűen megszabadul ettől a borzasztó tehertől. Tiszta lappal indulhat. Az igazi megbocsátás az, amikor valóban elengedjük a másikat. Amikor lemondunk a bosszúról. Amikor már nincs több követelésünk a másikkal szemben. William Paul Young: A „Viskó” c. regényében írja: „A megbocsátás nem felejtést jelent. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.” A megbocsátás Jézus szerint az elengedett adósságot jelenti.

   A példázatbeli szolga a király kegyelméből kap tehát egy új lehetőséget. Tiszta lappal indulhat, de vajon tiszta lélekkel is indul? Az elengedett adósság, a megtapasztalt kegyelem vajon megváltoztatta-e őt? Jézus itt egy nagyon fontos kérdésre hívja fel a figyelmünket. A példázat sarkalatos kérdése az, hogy mit kezdünk a kegyelemmel. A Biblia szerint valójában kegyelem az égész életünk és abban minden percünk. Még a levegő is, amit beszívunk. Persze, mi sokszor csak a negatív dolgokat látjuk, és azért tele vagyunk panasszal. Megfigyelhetjük azonban, hogy a nehéz helyzetben levők könnyebben felismerik életükben a kegyelem jeleit.

   A példázatbeli adós szolga tehát teljes amnesztiát, új lehetőséget kapott. Új életet kezdhetett. Ehhez az új élethez azonban tudjuk, új szív is kell. Megtérés, új szív nélkül az ember képtelen megváltozni, új életet kezdeni. Ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Az elengedett adósság örömével, az óriási tehertől szabadulva elindul ez a szolga a szabadság útján. Valósággal szurkolunk neki, hogy sikerüljön, éljen most már boldogan! Mindjárt össze is fut egy szolgatársával. A találkozások az igazság pillanatai. És azt várnánk, hogy lelkendezve, örömmel újságolja neki: nincs adósságom, szabad vagyok, megbocsátottak nekem és én is megbocsátok neked.

   De sajnos nem ez történik. Ez a szolga hamissággal kezdi az új életét. Arról a kegyelemről, amelyben ő részesült, hallgat. Az elhallgatott igazság pedig hazugság. Ha nem mondom el másoknak, hogy mit tett velem az Isten, akkor hamis tanúvá leszek. Mert ha nem Isten nagyságos tetteit hirdeti az életem, akkor magam kicsinyes dolgai kerülnek előtérbe.

   Íme, az első dolga az iszonyatos tartozásától mentesült szolgának az, hogy behajtsa a másik tartozását. Ő, a kegyelmet nyert, akinek tízezer talentumot engedtek el, nem tudott elengedni száz dénárt. Az ő elengedett adóssága egymilliószor több volt annál, mint amivel neki tartozott az adós szolgatársa. Azt látjuk, hogy a király nagylelkűsége csak a jogi státuszán változtatott, a lelkét nem érintette.

   A gonosz szolga, tehát se szó, se beszéd, nekiesik a szolgatársának és fojtogatni kezdi azt. A szolgatársa tehát fizikailag is gyengébb, gyámoltalanabb nála. Szabad emberként, a kegyelemben részesültként ez az első reakciója. Felháborító. A hálátlanság egyik legundokabb emberi vonás. Nem is gondoljuk, hogy mennyire átszövi az életünket.

   Szinte szóról szóra megismétlődik a példázat elején látott jelenet: az adós szolgatárs leborul, és kérleli egykori barátját. De emberünk ebben a helyzetben nem ismeri fel önmagát, saját valós szerepét, csak a hatalom gyakorlásában hasonlít a királyhoz, az irgalom továbbadásában már nem. Istent játszunk úgy, hogy nem az ő jóságát képviseljük, csak ítélkezni akarunk.  A birtokolt hatalom, legyen az akár a legkisebb is, mutatja meg igazi jellemünket.

   A megbocsátani képtelen szolgának ugyan igaza van, és a törvény előtt is érvényt szerez követelésének, de mindnyájan érezzük, hogy ez akkor is igazságtalan. A másik szolga tényleg tartozik neki. Talán, ha nem ismernénk az előzményeket, még igazat is adnánk neki. De a történet egészének az összefüggésében már más a helyzet. A hálátlanság csak az egyik, de nem a legnagyobb bűne a példázatbeli szolgának. Az ő igazi nyomorúsága abban van, hogy nem ismeri fel a kegyelem és a megbocsátás mindent átformáló, újjáteremtő hatalmát.

3.      Mire figyelmeztet minket ez a példázat?

   Mint Jézus minden példázatának, úgy ennek is van egy mennyei szála. Amikor képtelenek vagyunk megbocsátani, elengedni a másik adósságát, talán úgy érezzük, hogy igazunk van, jogosan tesszük azt, amit teszünk. Azonban nekünk mindig Isten kegyelméhez kell mérnünk magunkat. A gonosz szolga újból ott áll a király előtt. De nyerhet-e újból bocsánatot, számíthat-e megint elengedésre? A király ítéletében háromszor hangzik el a „könyörülni” kifejezés. Ha azzal visszaélünk, akkor nincs mentség. Isten kegyelmében a legtöbbet adja, Krisztusban a legnagyobb ajándékát közli velünk, de ha semmibe vesszük, akkor elvesztünk. A példázat végén Jézus levonja a tanúságot: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18:35). A példázatnak tehát igen súlyos üzenete van mindnyájunk számára. Mert mindannyian adósok vagyunk. A bűn adósság. Adósság, mert jelzi, hogy nem adtunk meg valamit Istennek és embereknek, amivel tartoztunk nekik. Oly nagy ez az adósság, hogy egyikünk sem volt képes azt kifizetni. De a Biblia arról tanít, hogy Jézus rendezte helyettünk az adósságot: „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2:14).

   Nyitva az út Istenhez, de nem közeledhetünk hozzá másképp, mint a felebaráton keresztül. Ha Isten bocsánatát kérjük, meg kell tanulnunk nekünk is megbocsátani az embertársainknak. Ezen állhat vagy bukhat a mi örök életünk, üdvösségünk. Isten, mint mennyei Atyánk áldásaival akar bennünket elhalmozni úgy itt, mint az örökkévalóságban. De Ő csak azokat tudja megáldani, akik már megbékéltek vele. Jézus a mi békességünk.

   Amikor a megbocsátásról van szó, sokszor halljuk emberektől ezt a kijelentést: „megbocsátok, de nem felejtek”. Ha az azonban az Isten ítélőszéke előtti megállásunkra gondolunk, ugye senki nem ilyen bocsánatot szeretne kapni az Úrtól? Azt szeretnénk mindannyian, ha Isten beváltaná az ő ígéretét: „Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.” (Zsolt 13:11-12). Tanuljunk meg őszintén, szívből megbocsátani, elengedve egymás bűnadósságát, amint mi is élvezni szeretnénk mennyei Atyánk könyörülő, mindenre elégséges kegyelmét, bocsánatát. Krisztusban kegyelmet nyerve legyünk mi is könyörületes szívűek! Ámen.

 

Hirdetések: 2022.11.20.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

   Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                     11:00 – konfirmációi felkészítés

   Kedd 17:00 – Bibliaóra

 

Adventi kézműves foglalkozások:

A gyermekek számára az adventi vasárnapokon a templomi istentisztelettel párhuzamosan a Lelkészi Hivatalban gyermek-istentiszteletet és kézműves foglalkozásokat tartunk, ahol közösen készülődünk a karácsonyi ünnepekre. Mindenkit szeretettel várunk!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.11.20.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 37.

 

Jézus és a megbocsátás

Olvasmány: Mt 18:15-35

„Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18:35).

 

   Jézus sokszor keveredett vitába a farizeusokkal és az írástudókkal. Ők voltak abban az időben a vallási szabályok betartásának legszigorúbb őrei. A mózesi törvényekhez hozzáfűzték a saját magyarázataikat, s előbb-utóbb már ezeket, az emberek által kitalált szabályokat, az Isten törvényével egyenértékűnek tekintették. Elsőre talán a mi számunkra is szimpatikusnak tűnhet a farizeusok buzgósága és eltökéltsége, azonban, ha Jézusnak a róluk alkotott véleményét is megvizsgáljuk, már egészen más kép bontakozik ki előttünk. Jézus képmutatóknak és törvényeskedőknek nevezte őket. A törvény betűjéhez való merev ragaszkodás helyett Jézus Istennek a „lélekben és igazságban” (Jn 4:23) való imádására hívja követőit. A törvényeskedő vallásosság mindig eltorzítja az ember istenképét és képmutatáshoz, gőghöz és önteltséghez vezet. A farizeusok miután a maguk által kreált hagyománygyűjtemény előírásainak megtartása által elbizakodottá váltak. Azt gondolták, hogy a saját erőfeszítéseik révén immár sikerült Isten előtt érdemeket szerezniük, így ők már méltókká váltak Isten országára. A törvényeskedő ember magát különbnek gondolja másoknál, mivel úgy tekint magára, mint aki már teljesítette Istennel szembeni kötelezettségeit. Ez azonban önelégültséghez és ítélkezéshez vezet.

   Jézus azonban arra mutat rá, hogy Isten előtt nincs egy igaz ember sem, így mindnyájan az ő kegyelmére szorulunk rá. Isten megbocsátó kegyelme nélkül elveszettek vagyunk. Jézus ezért az irgalom és megbocsátás fontosságára hívja fel a tanítványai figyelmét.

   Úgy tűnik azonban, hogy a tanítványok nem igazán értik mit is jelent a megbocsátás. Számukra teljesen érthetetlennek tűnnek Jézusnak a megbocsátásról mondott szavai. Jézus egyik tanítványa, Péter egyfajta matematikai képletté akarja leegyszerűsíteni a megbocsátást, amikor ezt kérdezi:  „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter pont a lényeget nem érti. Ő csak számolgat: „lásuk csak, pontosan hányszor is kell megbocsátanom? Hatszor vagy hétszer?” Ez nem más, mint a törvényeskedés. Ugyanaz, mint a farizeusoknak a törvény betűjéhez való ragakaszkodása. Ha hétszer megbocsátottam, akkor teljesítettem, az Isten felé való kötelességemet, akkor én jó ember vagyok. Jézus azonban ismét leleplezi a törvényeskedés és a képmutatás lelkületét. Jézus Péter kérdését elutasítva egy megrendítő történet elmesélésével válaszol. A törvényeskedés minden formáját és minden érdemszerző emberi igyekezetet elutasít Jézus. Az egyedüli érdem Istené. A törvényeskedőket leginkább az a veszély fenyegeti, hogy szem elől tévesztik Isten kegyelmét, amelyet ingyen Ő ajándékként ad az embereknek.

   Mi hogyan állunk a megbocsátással? Mi hányszor bocsátanánk meg egy az ellenünk vétkező embertársunknak?

1.      A megbocsátás félreértése

   Tudnunk kell azt, hogy Péter kérdése nem elméleti kérdés volt, ő valóban így gondolkodott a megbocsátásról. Talán épp egyik tanítványtársával volt konfliktusa Péternek, amikor magában végiggondolva a dolgot megfogalmazta a kérdését: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvérnek? Még hétszer is?” (Mt 18:21). Péter elment a maximumig. Ő úgy gondolhatta, hogy ez a megbocsátás felső határa. Amit Péter a maga számára meghatároz, azt nem szabad lebecsülni.  Igen magasra állítja a mércét. Ha most magunkra alkalmaznánk Péter szavait, bizony megszégyenülnénk, mert a legtöbb esetben egyszer-kétszer megbocsátunk ugyan, de hétszer már a legritkább esetben. Amit tehát Péter vállal, az nem kevés. Csakhogy azt kell felismernünk, hogy ez számolgatás önigazultsághoz és képmutatáshoz vezet.

   A társadalomban jelen levő állandó széthúzás, pártoskodás oka is ebben keresendő. Nehezen tudunk úgy élni egymás mellett, hogy elfogadjuk a másiknak a miénktől eltérő nézeteit, gondolkodását. Bizalmatlanok vagyunk egymással szemben, állandó versengés, ellenségeskedés van köztünk. A megbocsátásra való képtelenség miatt a sérelmek gyakran nemzedékeken át tovább öröklődnek.

   Péter talán dicséretet és elismerést várt Jézustól, hiszen ő a lehető legtöbbet hozta ki magából. Nemcsak egyszer vagy kétszer, de hétszer is kész megbocsátani az ellenfelének. Jézus válasza azonban bizonyára megdöbbentette őt: „Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”  (Mt 18:22). Jézus Péter logikáját folytatva azt mondja neki, hogy akkor szorozza meg Péter a hetet, amit az emberi felső határnak tart, még 70-nel. Az általa gondolt maximumot Péter szorozza meg még annak tízszeresével. Ez a mennyei, isteni mérték. Jézus ezt képviseli. Vagyis teljesen át kellene adnunk magunkat neki ahhoz, hogy ez jusson érvényre bennünk. A Biblia szerint ezt jelenti a megtérés, amit a Heidelbergi Káté így fogalmaz meg: „az ó-ember megöldöklése, az új ember megelevenítése.” (H. K. 88.).

   Mivel Jézus látja, hogy a tanítványai még mindig nem értik a lényeget, ezért szemléltetésként elmond egy példázatot. Érdekes, hogy Jézus a megbocsátás kérdését a mennyek országával hozza összefüggésbe. A megbocsátás fontosságát kiemelve sok mindenre szoktunk hivatkozni, csak éppen erre nem. Sérelmünkben minden érvet előhozunk, de ez nem kerül szóba. Pedig a mennyek országa kérdésén áll minden. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a jelentősége ennek az örök életre nézve, akkor más fénybe kerülnek a dolgok, a döntéseink, kicsinyes nehezteléseink. Kérdezzük meg magunktól, hogy ha ma kellene megállnunk Isten ítélőszéke előtt, mi lenne az, ami miatt szégyenkeznénk? Van-e olyan adósság, amit nem rendeztünk embertársunkkal?

   A Jézus által elmondott példázat az elszámoltatásról szól. Nem szeretjük az ilyen helyzetet. A példázatban hatalmas összegről hallunk, kemény ítéletről, és kétségbeesett rimánkodásról. Az adós így könyörög: „Légy türelemmel irántam és mindent megfizetek neked.” (Mt 18:26). Érezzük, hogy túlzás ez az ígéret, de az ember végső kétségbeesésben mindent megígér.

   A fordulópontot, a megoldást egy szó, egy ige jelzi, ami a király nagylelkűségéről árulkodik: „megszánta.” Mi nem szeretjük ezt a szót. A szánalom valahogy mindig ellenszenvesnek tűnik a számunkra. A közmondás is azt tartja: „Inkább ezer irigyet, mint egy szánót.”  A modern világból lassan teljesen kivész a szánalom. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre inkább megszoktuk azt, hogy nem szorulunk egymásra, nincs szükségünk egymás segítségére. Büszkén valljuk, hogy nem szorulunk senkinek a szánalmára, segítségére. De Isten előtt nincs más esélyünk. Minden látszólagos függetlenségünk és önállóságunk ellenére lelki értelemben kiszolgáltatottak, elesettek vagyunk. Boldog ember az, aki el tudja fogadni Isten kegyelmét és hálás szívvel meg tudja vallani: megkönyörült rajtam az Isten. A bűneink adósságcsapdájából nincs más kiút csak ez: „Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.” (Mt 18:27).

2.      Mit jelent az igazi megbocsátás?

   Jézus példázatában a király végül nem haladékot ad a szolgának, hiszen az csak újabb önámítás lenne, hanem teljes elengedést, totális rehabilitációt. Ha a szolgának tíz élete lett volna, akkor is nehezen tudta volna visszafizetni ezt a tetemes tartozást, és most egyszerűen megszabadul ettől a borzasztó tehertől. Tiszta lappal indulhat. Az igazi megbocsátás az, amikor valóban elengedjük a másikat. Amikor lemondunk a bosszúról. Amikor már nincs több követelésünk a másikkal szemben. William Paul Young: A „Viskó” c. regényében írja: „A megbocsátás nem felejtést jelent. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.” A megbocsátás Jézus szerint az elengedett adósságot jelenti.

   A példázatbeli szolga a király kegyelméből kap tehát egy új lehetőséget. Tiszta lappal indulhat, de vajon tiszta lélekkel is indul? Az elengedett adósság, a megtapasztalt kegyelem vajon megváltoztatta-e őt? Jézus itt egy nagyon fontos kérdésre hívja fel a figyelmünket. A példázat sarkalatos kérdése az, hogy mit kezdünk a kegyelemmel. A Biblia szerint valójában kegyelem az égész életünk és abban minden percünk. Még a levegő is, amit beszívunk. Persze, mi sokszor csak a negatív dolgokat látjuk, és azért tele vagyunk panasszal. Megfigyelhetjük azonban, hogy a nehéz helyzetben levők könnyebben felismerik életükben a kegyelem jeleit.

   A példázatbeli adós szolga tehát teljes amnesztiát, új lehetőséget kapott. Új életet kezdhetett. Ehhez az új élethez azonban tudjuk, új szív is kell. Megtérés, új szív nélkül az ember képtelen megváltozni, új életet kezdeni. Ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Az elengedett adósság örömével, az óriási tehertől szabadulva elindul ez a szolga a szabadság útján. Valósággal szurkolunk neki, hogy sikerüljön, éljen most már boldogan! Mindjárt össze is fut egy szolgatársával. A találkozások az igazság pillanatai. És azt várnánk, hogy lelkendezve, örömmel újságolja neki: nincs adósságom, szabad vagyok, megbocsátottak nekem és én is megbocsátok neked.

   De sajnos nem ez történik. Ez a szolga hamissággal kezdi az új életét. Arról a kegyelemről, amelyben ő részesült, hallgat. Az elhallgatott igazság pedig hazugság. Ha nem mondom el másoknak, hogy mit tett velem az Isten, akkor hamis tanúvá leszek. Mert ha nem Isten nagyságos tetteit hirdeti az életem, akkor magam kicsinyes dolgai kerülnek előtérbe.

   Íme, az első dolga az iszonyatos tartozásától mentesült szolgának az, hogy behajtsa a másik tartozását. Ő, a kegyelmet nyert, akinek tízezer talentumot engedtek el, nem tudott elengedni száz dénárt. Az ő elengedett adóssága egymilliószor több volt annál, mint amivel neki tartozott az adós szolgatársa. Azt látjuk, hogy a király nagylelkűsége csak a jogi státuszán változtatott, a lelkét nem érintette.

   A gonosz szolga, tehát se szó, se beszéd, nekiesik a szolgatársának és fojtogatni kezdi azt. A szolgatársa tehát fizikailag is gyengébb, gyámoltalanabb nála. Szabad emberként, a kegyelemben részesültként ez az első reakciója. Felháborító. A hálátlanság egyik legundokabb emberi vonás. Nem is gondoljuk, hogy mennyire átszövi az életünket.

   Szinte szóról szóra megismétlődik a példázat elején látott jelenet: az adós szolgatárs leborul, és kérleli egykori barátját. De emberünk ebben a helyzetben nem ismeri fel önmagát, saját valós szerepét, csak a hatalom gyakorlásában hasonlít a királyhoz, az irgalom továbbadásában már nem. Istent játszunk úgy, hogy nem az ő jóságát képviseljük, csak ítélkezni akarunk.  A birtokolt hatalom, legyen az akár a legkisebb is, mutatja meg igazi jellemünket.

   A megbocsátani képtelen szolgának ugyan igaza van, és a törvény előtt is érvényt szerez követelésének, de mindnyájan érezzük, hogy ez akkor is igazságtalan. A másik szolga tényleg tartozik neki. Talán, ha nem ismernénk az előzményeket, még igazat is adnánk neki. De a történet egészének az összefüggésében már más a helyzet. A hálátlanság csak az egyik, de nem a legnagyobb bűne a példázatbeli szolgának. Az ő igazi nyomorúsága abban van, hogy nem ismeri fel a kegyelem és a megbocsátás mindent átformáló, újjáteremtő hatalmát.

3.      Mire figyelmeztet minket ez a példázat?

   Mint Jézus minden példázatának, úgy ennek is van egy mennyei szála. Amikor képtelenek vagyunk megbocsátani, elengedni a másik adósságát, talán úgy érezzük, hogy igazunk van, jogosan tesszük azt, amit teszünk. Azonban nekünk mindig Isten kegyelméhez kell mérnünk magunkat. A gonosz szolga újból ott áll a király előtt. De nyerhet-e újból bocsánatot, számíthat-e megint elengedésre? A király ítéletében háromszor hangzik el a „könyörülni” kifejezés. Ha azzal visszaélünk, akkor nincs mentség. Isten kegyelmében a legtöbbet adja, Krisztusban a legnagyobb ajándékát közli velünk, de ha semmibe vesszük, akkor elvesztünk. A példázat végén Jézus levonja a tanúságot: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18:35). A példázatnak tehát igen súlyos üzenete van mindnyájunk számára. Mert mindannyian adósok vagyunk. A bűn adósság. Adósság, mert jelzi, hogy nem adtunk meg valamit Istennek és embereknek, amivel tartoztunk nekik. Oly nagy ez az adósság, hogy egyikünk sem volt képes azt kifizetni. De a Biblia arról tanít, hogy Jézus rendezte helyettünk az adósságot: „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2:14).

   Nyitva az út Istenhez, de nem közeledhetünk hozzá másképp, mint a felebaráton keresztül. Ha Isten bocsánatát kérjük, meg kell tanulnunk nekünk is megbocsátani az embertársainknak. Ezen állhat vagy bukhat a mi örök életünk, üdvösségünk. Isten, mint mennyei Atyánk áldásaival akar bennünket elhalmozni úgy itt, mint az örökkévalóságban. De Ő csak azokat tudja megáldani, akik már megbékéltek vele. Jézus a mi békességünk.

   Amikor a megbocsátásról van szó, sokszor halljuk emberektől ezt a kijelentést: „megbocsátok, de nem felejtek”. Ha az azonban az Isten ítélőszéke előtti megállásunkra gondolunk, ugye senki nem ilyen bocsánatot szeretne kapni az Úrtól? Azt szeretnénk mindannyian, ha Isten beváltaná az ő ígéretét: „Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.” (Zsolt 13:11-12). Tanuljunk meg őszintén, szívből megbocsátani, elengedve egymás bűnadósságát, amint mi is élvezni szeretnénk mennyei Atyánk könyörülő, mindenre elégséges kegyelmét, bocsánatát. Krisztusban kegyelmet nyerve legyünk mi is könyörületes szívűek! Ámen.

 

Hirdetések: 2022.11.13.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

   Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                     11:00 – konfirmációi felkészítés

   Kedd 17:00 – Bibliaóra

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2022.11.13.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 36.

 

Uralkodás helyett szolgálat

Olvasmány: Mt 20:20-28 / Mk 9:33-37

„Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája! Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10:42-45).

 

   Jézus sohasem kecsegtetette tanítványait hiú ábrándokkal vagy hamis ígértetekkel. Többször egyértelműen és világosan kijelentette követőinek, hogy dönteniük kell, készek-e a legnagyobb áldozatot meghozni? Egyik alkalommal így figyelmeztette Jézus a követőit: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16:24-25). Egy másik alkalommal pedig az őt követni akaró gazdag ifjúnak ezt mondta: „Menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!” (Mt 19:21). A követésnek tehát ára van. Jézus népszerűségének a csúcsán, amikor hatalmas sokaság tolongott körülötte, és királlyá akarta őt tenni, az uralkodás dicsősége helyett megaláztatásáról, közelgő szenvedéséről és haláláról kezdett beszélni.

   Ezek a beszédek úgy tűnik, hogy alaposan összezavarták nemcsak a sokaságot, de még Jézus tanítványait is. Egyszerűen azért, mert mindaz, amit Jézus a maga küldetéséről vallott, nem illett bele sem a zsidó népnek, sem pedig a tanítványoknak a Messiásról alkotott elképzeléseibe. A tanítványok nagyfokú értetlenségéről árulkodik az a tény is, hogy miközben Jézus a rá váró megpróbáltatásokra és szenvedésekre készült, a tanítványok teljesen érzéketlennek bizonyultak, mintha meg sem hallanák Jézus szavait, csak a maguk kicsinyes céljaival vannak elfoglalva, és azon vitatkoznak egymás között, hogy ki a nagyobb. A tanítványok úgy tűnik, mintha képtelenek lennének felfogni azt az üzenetet, amelyet Jézus többször is elismételt: „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.” (Mt 10:26).

   Bármilyen sokszor beszélt is Jézus a keresztről, úgy tűnik, nem sok foganatja volt. Kétségtelen, hogy Jézus szokatlan módszerrel toborzott követőket. Olyan kifejezéseket használt, mint kereszt és rabszolgaság. Ezek pedig sokakat bizony megdöbbentettek és elriasztottak. Nemhogy a tömeg, de még Jézus tanítványai sem voltak felkészülve arra az útra, amelynek követelményei ilyen kemények, jutalma pedig meglehetősen bizonytalan. Valahányszor Jézus a haláláról és feltámadásáról beszélt, a tanítványok nem értik, egészen addig, amíg mindez valóban megtörténik, és találkoznak a feltámadott Jézussal. Mi mai tanítványok is meg kell, hogy kérdezzük magunktól: Nekünk mit jelent a kereszthordozás és Jézus követése? Számunkra mi a fontosabb, az uralkodás, az elsőség, vagy a másolnak való szolgálat?

1.      A világ útja: uralkodás

   Miközben Jézus arról beszél, hogy emberek kezébe adatik, megölik, majd feltámad, a tanítványok azon vitatkoznak, hogy „ki a legnagyobb a mennyek országában?” (Mt 18:1). A világ útja ez, ahol a tét az uralkodás, a hatalom, az elsőbbség. Ez a vágy minden emberben ott van. Az elsőbbségre, a nagyságra, az uralkodásra való törekvés. Ezért van annyi viszály az emberek között, mert akár fizikai erőszak árán is, de be akarjuk bizonyítani, hogy mi vagyunk az erősebbek, a nagyobbak, az elsők. Már a homokozóban játszó gyerekeknél is megfigyelhető, amikor azon vitatkoznak, hogy kinek az apukája az erősebb, anyukája szebb, s ha már nincs más érv, akkor jöhet egy lapát homok a rivális szemébe.

   A meglepő a mai történetben az, hogy a tanítványok, bár már felnőtt férfiak, mégis gyerekesen viselkednek. Amikor Jézus megkérdezi őket: „Miről vitatkoztatok útközben?” (Mk 9:33), nem tudnak választ adni:  „Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak egymással, hogy ki a legnagyobb.” (Mk 9:34). A tanítványok gyerekesen viselkednek, amikor pedig rajtakapják őket, elnémulnak, és lesütik a szemüket. Már csak azt várjuk, hogy mikor kezdenek el magyarázkodni, hogy „nem én kezdtem”. Tényleg kínos, hogy arról vitáznak, ki a nagyobb. Az előző fejezetben arról olvasunk, hogy Jézus csak három tanítványát vitte magával a megdicsőülés hegyére. Úgy tűnik ez irigységet váltott ki a többiekben. De lehetséges, hogy mivel Jézus a haláláról beszélt nekik, a tanítványok tulajdonképpen már az utódlás kérdését kívánják eldönteni ebben a vitában. A versengés tehát folyamatosan zajlik. Annyira hozzászoktunk, hogy a világ így működik, hogy nehezen tudjuk elképzelni, hogy másként is lehetne. Olyan mértékben meghatározza a gondolkodásunkat az állandó versengés, hogy fel sem tűnik, mennyi negatív energia, lélekölő küzdelem, viszály fakad ebből. Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire a homokozó szintjén vagyunk még ma is. Mennyire mélyen ott feszül mindnyájunkban a kérdés, hogy ki a nagyobb.

   Ha ránézünk a másik lakására, autójára és azt kérdezzük: kié a nagyobb? Látjuk a másik eredményeit, sikereit és azt kérdezzük: ki ért el többet? Látjuk a másik családját, gyerekeit, unokáit és azt kérdezzük: ki a boldogabb? Meglátjuk egy ismerősünk mobilját és azt kérdezzük: kié tud többet? Márkás ruhákban látjuk a másikat és azt kérdezzük: vajon mennyibe kerülhetett? Valaki nyaralásáról mesél, és azt kérdezzük: vajon miből telik neki erre? Elgondolkodunk azon, hogy ki milyen szolgálatot végez a gyülekezetben, és azt kérdezzük: ki hoz nagyobb áldozatot? Ha nem is elsők akarunk lenni, de tudjuk, hogy kik azok, akik előtt akarunk lenni. Ha nem is a legnagyobbak, de az nagyon világos, hogy kinél nagyobbak. Van, amikor pedig azon versengünk, hogy kinek nagyobb a nyomorúsága. Ez a versengésnek a fonák oldala. Amikor ugyanúgy összehasonlítjuk magunkat a másikkal, csak fordított módon, önmagunk sajnálatába süppedve. A panaszkodás is válhat egyfajta versengéssé.

2.      Jézus útja: a szolgálat

   Jézus azt mondja tanítványainak: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” (Mk 9.35). Jézus útja ez: az első legyen utolsó. Legyünk az elsők úgy, hogy a szolgálat útját választjuk! Ez egy feje tetejére állított világ. Az Isten Országában az utolsó és a szolga az első. Az elsőségért versengő tanítványai elé Jézus az utolsót, a szolgát állítja példaként. A tanítványoknak ezt a fordított rendet kell követniük. Ha Jézus követői vagyunk, akkor arra hívattunk, hogy legyünk elsők azáltal, hogy mindenki között az utolsók és mindenki szolgái vagyunk, ahogy azt Jézus is tette.

   Erről a Jézus által bemutatott útról a Biblia így tanít minket: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2:5-8).

   De felmerül bennünk a kérdés: Lehet-e így élni ebben a világban? Egy olyan világban, ahol a nyers erő uralkodik, ahol a nagyobb mindig fölfalja a kissebet, ahol csak az egyéni érdek és haszon számit, ahol mindenki első akar lenni, ahol az utolsó vagy a másoknak szolgáló szerepe lenézett és megvetett, ahol az alázat és a szolgálat nem számít értéknek? De a világ kétezer évvel ezelőtt sem volt jobb, mint ma. Bizonyára a tanítványokban is ugyanezek a kérdések merültek fel, mint bennünk. Jézus pedig azonnal válaszol is ezekre a kérdésekre, mégpedig a következő módon: „Kézen fogva egy kisgyermeket a tanítványok közé állított, átölelte, majd ezt mondta nekik: Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be.” (Mt 18:2).

   Ehhez hozzá kell fűzni, hogy akkoriban a gyermekek voltak a legalacsonyabb társadalmi státuszban. Vagyis ők voltak a ranglétra legalján. Ők teljesen a felnőttek alá voltak rendleve, mint kiszolgáltatott és gondoskodásra szoruló egyének. A kiskorúaknak nem volt semmilyen önrendelkezési joguk. Amikor Jézus példaként állítja a gyermekeket a tanítványai elé, valami egészen meglepő dolgot tesz. Amikor Jézus ezt mondja: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mehettek be a mennyek országába” (Mt 18:3), akkor tulajdonképpen arra hívja a tanítványokat, hogy felejtsék el a státuszt, a rangot, a hatalmat, és fogadják el a gyermekek, vagyis a legkisebbek helyét. Befogadni egy kisgyermeket azt jelenti, hogy a jelentéktelennek, a kicsinek, a semminek tulajdonítanak igazi értéket és jelentőséget.

   Jézus szerint tehát Isten országában fordítva működnek a dolgok. A tanítványainak is ezt kell tenniük. Ne a fontos, a hatalmas és gazdag emberek barátságát keressék, hogy majd általuk tovább lépve még feljebb jussanak a raglétrán, hanem vegyék észre és részesítsék előnyben a kicsit, a jelentéktelent, a lenézettet, a szegényt. Így lesznek majd elsők. Isten országában így működnek a dolgok, így lehet a világ szemében a kicsi, Isten előtt naggyá: „De sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első.” (Mt 19:30).

3.      A tanítványok útja: követés

   Milyen ironikus, hogy a tanítványok éppen akkor versengenek, miután Jézus „arról beszélt nekik, hogy az Emberfia az emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad.” (Mk 9:31). Mit volt Jézus útja? Ő, az első, a dicsőséges, az Isten Fia a kereszten utolsóvá, szolgává lett. Sőt, nemcsak szolgává, hanem „bolondsággá és botránnyá” (1Kor 1:23) a világ számra, ahogy Pál írja a korinthusiaknak. Jézus útja tehát a szolgálat útja, a keresztre vezető út volt. Ő kicsivé, utálatossággá, semmivé lett értünk, meghalt helyettünk, hogy mi élhessünk általa. Ő, aki első volt, mindenekfelett állt, akié volt minden hatalom, aki a menny dicsőségét birtokolta, kész volt mindenről lemondani értünk.

   Amikor pedig már tudta Jézus, hogy közel van az Ő feláldozatásának ideje, az utolsó vacsorán, amikor utoljára együtt volt tanítványaival, ismét tanította őket. Jézus ugyanis vacsora közben felkelt az asztaltól, levette felső ruháját, körülkötötte magát egy kendővel, és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Ebben a jelenetben Jézus szolgaként van előttünk. Jézus ezzel a tettével valami nagyon fontos dologra akarta felhívni a követői figyelmét. Megmutatta nekik, hogy mi a tanítványok útja. Jézus az utolsó vacsora alkalmával példát adott a tanítványainak. Ő, a Mester, szolgált nekik és megmosta a lábukat, majd így szólt hozzájuk: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13:14-15). De a tanítványok még ekkor sem értették Jézus szavait. Amikor Jézus odaért Péterhez, hogy neki is szolgáljon, Péter így tiltakozott: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” (Jn 13:8). Péter számára érthetetlen és elképzelhetetlen, hogy a Mester mossa meg a tanítvány lábát, mert a világban ez nem így szokott lenni. Az úr és a mester nem szolgálhat a tanítványnak, első nem cserélhet az utolsóval, de Isten Országában igen.

   Jézus ezért így válaszolt Péternek: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (Jn 13:9). Az első, aki öröktől fogva az első, aki meghalt és feltámadt, akié minden hatalom mennyen és földön, hozzánk lép, hogy megmossa a lábunkat, hogy szolgáljon nekünk.

   A versengő tanítványoknak azt mondja Jézus, hogy a pogányokra jellemző ez, amit ők művelnek, ez a világ útja. Nekik azonban Jézus egy másik utat mutat: „De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája!” (Mk 10:42). Jézus tehát először szembeállítja a világ lelkületét a maga lelkületével, hogy aztán rámutasson a különbségre: ne így legyen tiköztetek!

   A jézusi lelkület ugyanis a világi lelkületnek pontosan az ellenkezője. Ha valaki erősebb, akkor vegye észre a gyengét és emelje fel. Ha valaki magasabban van, akkor, akkor hajoljon le és emeljen a másikon. Ha valakinek sokja van, adjon annak, akinek semmi sincs, vagy kevesebb van. Mindig adni és nem elvenni, adni, semmit vissza nem várva, adni, ha kell akár az életemet is. Nem kényszerből, hanem önként és szeretetből. Észrevenni kinek mit adhatunk, hogyan segíthetünk. Amiből nekünk több van, azt készségesen megosztani másokkal. Ahol pedig mi szorulunk segítségre, azt hálás szívvel elfogadni. Az Isten országában az a nagy, aki így lesz kicsivé, az az első, aki így lesz utolsóvá, az az úr, aki így tud szolgálni. A hatalmas a hatalmát nem a maga felemelésére, hanem mások felemelésére fordítja. Jézus ezen az úton járt, és erre az útra hívja az övéit is. A nagyobb szolgál a kisebbnek. Pál apostol ezt így fogalmazta meg a Galatáknak írt levelében: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6:2).

   Ki képes erre? Ki az, aki sose várja, hogy neki szolgáljanak, hanem mindig ő szolgál, s akár az életét is kész odaadni másokért? A Biblia válasza, hogy egyedül Jézus Krisztus. De akkor mi mit tegyünk? Engedni kell, hogy Jézus munkálkodjon bennünk, ahogy azt Pál apostol mondja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20). Vagy, ahogy Keresztelő János fogalmaz „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3:30. Ahogy mi egyre kisebbek leszünk, s Jézus egyre nagyobb, úgy egyre jobban használhat minket a szolgálatban. Így int minket az apostol: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2:3). Ámen.