Egy nép születése

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 60.

 

Egy nép születése

Olvasmány: 2Móz 3:1-22

 „Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!”  (2Móz 3:9-10).

 

   József története azzal ért véget, hogy apja és testvérei egész családjukkal Egyiptomba költöztek. Egyiptom kormányzójaként József azt is elintézte, hogy a legjobb földön telepedhettek le. Jákob családja ekkor még csak 70 tagot számlált. Mózes második könyvében folytatódik a történet, de nagyot ugrunk az időben. Mózes története mintegy 350 évvel később játszódik. Közben gyökeresen megváltozott a zsidók helyzete Egyiptomban. A 70 tagú család az eltelt idő alatt igencsak megsokasodott: „Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon-nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország.” (2Móz 1:7). Az egykor szívesen látott vendégként érkezett családból nagy nép lett, akiket az egyiptomiak rabszolgákká tettek és a hatalmas építkezésekre vezényeltek. De a rabszolgasorba döntött és sanyargatott nép ennek ellenére tovább szaporodott, úgyhogy az egyiptomiak félni kezdtek tőlük: „Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet, és ezt mondta népének: Lám, Izráel fiainak népe nagyobb és erősebb, mint mi. Gyertek, bánjunk csak okosan vele, nehogy még jobban megsokasodjon!” (2Móz 1:8-10).

   Az egyik különösen is kegyetlen fáraó pedig elrendelte, hogy minden izraelita fiúcsecsemőt öljenek meg, ezzel pedig akaratlanul is a történelem egyik legkülönösebb történetét indította el. Az újszülött Mózest az édesanyja pontosan e parancs miatt rejtette el egy vízhatlan kosárban a folyó szélén a nádasban. Így találhatott ott rá a fáraó lánya fürdőzés közben a kisgyermekre, akit aztán a sajátjaként nevelt fel. Így Mózes, a fáraó lányának a pártfogoltjaként a kor legkiválóbb oktatásában részesült. De egyiptomi neveltetését ellensúlyozta, hogy élete első éveiben a vérszerinti anyja is vele lehetett. A történet iróniája, hogy a fáraó lánya éppen Mózes anyját fogadta fel dajkaként, hogy szoptassa a gyermeket. Így a zsidók kiirtására parancsot adó kegyetlen fáraónak a lánya épp az ellenkezőjét teszi annak, amit apja parancsolt. A fáraó palotájában növekszik fel az, aki a zsidó nép megmentője és szabadítója lesz. Mózes tehát így készülhetett fel a feladatára, hogy a rabszolganépből majd nemzetet kovácsoljon. Ám addig még Mózesnek is sokat kellett formálódnia, hogy Isten népének vezetőjévé válhasson. Mózes hetyke és önhitt ifjúként hagyta el Egyiptomot, amikor egy rabszolgahajcsár megölése miatt menekülni kényszerült. Hosszú pusztai bujdosás során tanult Mózes alázatot, és találkozott az Úrral, aki megjelent neki, elhívta és megbízta a szabadítás nagy feladatával. Mózes csak negyven évvel később tért vissza Egyiptomba. Kezében csak egy bot volt, de vele volt Isten, aki ezt a parancsot adta neki: „Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Móz 3:10).

1.      Az Úr csodásan működik

   Istennek terve véghezviteléhez először is egy vezetőre volt szüksége. Az előzményekből láthatjuk, hogy kétségtelenül Mózes az Isten kiválasztott embere. De amikor eljött az idő, és Isten megbízta a nagy feladattal, ő vonakodott: „Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait?” (2Móz 3:11). Mózesnek komoly kétségei voltak saját vezetői képességeit illetően. Először a saját alkalmatlanságára hivatkozva állt ellen Isten hívásának, majd a nép bizalmatlanságára, saját beszédhibájára, sőt gyávaságára is hivatkozott.

   Több szempontból is ironikus Isten választása. Hiszen Mózes életének első felét a fáraó udvarában töltötte, majd elmenekült onnan. Élete másik részét, negyven esztendőt, pedig Mózes a pusztában töltött. Isten itt a pusztában hívta el és küldte vissza Egyiptomba. Ám úgy tűnik, Mózes vonakodott vállalni ezt a nagy feladatot. Isten elhívása egészen rendkívüli módon adatik Mózes számára. Először egy tűzben lángoló bokrot látott, ami mégsem égett el, majd a semmiből egy mennyei hang szólította meg, maga a láthatatlan és kiábrázolhatatlan Isten szólt hozzá: „Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.” (1Móz 3:6). Isten ezzel a bemutatkozással egyben az ősatyáknak adott ígéretekre is emlékeztette Mózest.

   Amikor elérkezett a cselekvés ideje, Isten maga választotta ki és hívta el Mózest, hogy ő legyen az, aki majd kivezeti népét Egyiptomból, a rabszolgaság földjéről, az ígéret földjére, ahol szabadság várt rájuk. Mózes rendkívüli feladatot kapott. Meg kellett nyernie a rabszolgák bizalmát, és fel kellett ébresztenie bennük a reményt, hogy elhiggyék, képesek ledobni a láncaikat. Be kellett bizonyítania, hogy Isten nem feledkezett meg róluk. Amikor eljött az idő, Isten látványosan megmutatta hatalmát és erejét, ami térdre kényszerítette a kegyetlen fáraót, és egyben meggyőzte az izraelitákat, hogy Isten valóban törődik velük. Isten munkája olykor láthatatlan, mégis megállíthatatlanul halad előre. Még ezekben a valószínűtlen eseményekben, a hosszú, elnyomással teli, néma robottal terhes évtizedekben is tovább munkálkodott.

   Isten olykor különös módon cselekszik. A bibliai szöveg itt is tele van iróniával. A fáraó rendelete szerint a Nílus kell, hogy elnyelje a pusztulásra ítélt fiúgyermekeket, Mózes számára mégis a Nílus lesz a menekülés helyévé. Mózes édesanyja ott rejti el a csecsemőt, ahol biztos nem keresnék a fáraó emberei. A fáraó saját családjának egyik tagja lesz az, aki aláássa a hatalmas birodalom biztonságát azáltal, hogy a későbbi szabadítót veszi oda a királyi udvarba. A királyi hercegnő egy egyszerű héber gyereklány tanácsára cselekszik, amelynek következtében Mózes anyja a fáraó pénzéért teszi azt, amit legjobban szeretne tenni: szoptatja gyermekét. Mózes a fáraó udvarában kapja meg azt az oktatást, felkészülést, amely későbbi feladatához elengedhetetlen. Végül a fáraó olyan nevet ad a fiúnak, amely név előre vetíti azt, amit Mózes fog tenni a Vörös-tengeren keresztül menekülő néppel: „A vízből húztam ki.” (2Móz 2:10/b).

   Isten mindig a gyengét, a kicsinyt, a megvetettet választja ki és használja fel. Egy asszonyt, aki rejtegette a gyermekét, majd kreatív megoldást talált. Egy kislányt, akinek elég lélekjelenléte volt, amikor az események nem a tervek szerint haladtak. Egy szurokkal bekent gyékénykosarat a Nílus parti nádasban. Egy héber fiatalembert a fáraó udvarában. Egy konfliktust, ami éppen Mózes szeme előtt történt. Pusztai életet Midjánban, ahol majd népét fogja vezetni. Látszólag eseménytelenül telnek a rabszolgaság évei, valójában Isten apró lépésekkel, bölcsen érleli meg terveit, és készíti elő szövetséges népe szabadulását. Ahogy egyik szép dicséretünkben olvashatjuk: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van.” Mária, Jézus édesanyja ugyanezt az igazságot így vallja meg Istent magasztaló énekében: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.”  (Lk 1:52). A történet ott is sokban hasonló. Egy otthonát kényszerből elhagyó állapotos anya, akinek nincs hol megszállnia, egy gyermek a bölcsőben teljesen kiszolgáltatva e világ minden erőinek, a fiúgyermekek halála Betlehemben, menekülés Egyiptomba.

Ezek is mind valószínűtlen események, Isten mégis a világ szabadulását munkálja általuk: olyan láthatatlan, olyan törékeny, olyan esetlegesnek tűnő, olyan lassú módon. De Isten mégis, ily módon, megállíthatatlanul munkálkodik, mielőtt nyomorúságunkban kiáltanánk hozzá, még mielőtt bármit is látnánk, értenénk, felfognánk belőle. Mert ő meghallgat, emlékszik a velünk kötött szövetségre, ránk tekint és ismer minket.

Miről beszél ez az isteni irónia? Hogyan munkálkodik Isten? Pál apostol ezt a választ adja a Korinthusiaknak írott levelében: „azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmivé tegye a valamiket.” (1Kor 1:27-29).

2.      Egy nép születése

   Isten tovább munkálkodik terve végrehajtásán, amit Ábrahám kiválasztásával kezdett el, s amelyen keresztül majd a világ megváltásán fog munkálkodni. Ábrahám kora óta eltelt négyszáz év és Ábrahám leszámozottai most Egyiptomban élnek. Ábrahám unokája, Jákob ugyanis a nagy éhség idején egész családjával oda költözött. Ábrahám dédunokájának Józsefnek köszönthetőem nem csak az éhség elől menekültek meg, de ráadásul Egyiptom legjobb földjén telepedhettek le. Az elmúlt négyszáz év során aztán ez a népes család nagy néppé sokasodott. Isten ígérete Ábrahámnak a számos utódot illetően így valóban beteljesedett. De az ígéret másik fele, amely arról szólt, hogy földet és hazát kapnak, még váratott magára. Ábrahám leszármazottainak ugyanis pillanatnyilag még nem volt saját hazája. Sőt a történet elején úgy tűnik, hogy ez az ígéret még nagyon messze áll a beteljesüléstől. Megtudjuk, hogy új fáraó került a trónra, aki nem ismerte Józsefet, és aki már nem ápolt baráti viszonyt ezzel a néppel. Sőt a már megsokasodott néppel szemben egyre ellenségesebben lépett fel, végül pedig mindent megtett az elpusztításukra.

   Kegyetlen és durva rabszolgamunkának vetette alá őket, embertelenül bánt velük. Ennek a sanyargatásnak a csúcspontja, amikor a fáraó kiadja a parancsot a zsidó fiúgyermekek elpusztítására. A történet fő kérdése innentől kezdve az, hogy vajon képes-e a zsarnokság gátat vetni Isten tervének? Megakadályozhatja-e Istent abban, hogy betöltse ígéretét? Úgy tűnik, hogy mindaz a nyomorúság és üldöztetés, amivel a fáraó és az egyiptomiak sújtották Ábrahám leszármazottait, nem megtörte, hanem csak még jobban megerősítette őket. Ironikus módon épp az egyiptomiak által a zsidó rabszolgák elpusztítására indított kegyetlen üldözések által született meg Izrael népe. Épp a szenvedés és az elnyomás kovácsolta őket igazán egy néppé. De az Istennel való kapcsolatuk is ekkor kezdett megerősödni: „Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” (2Móz 2:23-25). Isten, aki egykor ígéretet tett Ábrahámnak, most az ígéretéhez való hűségét bizonyítva kijelenti Mózesnek: „Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!” (2Móz 3:7-10). Isten tehát megígéri, hogy megmenti Ábrahámnak az Egyiptomban élő leszármazottait, kiemeli őket a rabszolgaságból és elvezeti őket arra a földre, amelyet megígért nekik. A zsidó nép megszületésének történetében Isten neve így fonódik össze az Egyiptomból való szabadítás csodás eseményeivel. Isten így erősíti meg ígéretét: „Én vagyok az ÚR, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, és megmentelek benneteket a nekik végzett rabszolgamunkától; megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel. Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától.” (2Móz 6:6-7).

   Az ősatyák ismerték a mindenható Istent. De Mózesnek Isten egészen különlegesen módon nyilatkoztatta ki magát, úgy hogy személyes nevét összekapcsolta mindazokkal a csodákkal, amelyeket tett népéért. Ő volt az, aki elhívta Ábrahámot, szövetséget kötött vele, és egy egész nép történetét indította el egyetlen gyermek révén, akit a pátriárkának és meddő feleségének ígért. Ő az, aki az emberi gonosz szándékot is felhasználta, hogy József végül Egyiptom második emberévé emelkedjen. Ő az, aki népét elvezette Egyiptomba, hogy megmeneküljenek az éhségtől. És most ő az, aki megígéri, hogy kiszabadítja a népét a rabszolgaságból.

   Isten tervének megvalósulásában, az izraeliták Egyiptomból való kivonulásában, azonban, ott áll akadályként a fáraó, aki saját hatalmát korlátlannak hiszi. Amikor Mózes és Áron arra kéri a fáraót, hogy engedje el Izrael fiait, hogy a pusztában ünnepelhessenek, a fáraó így válaszol: „Kicsoda az az ÚR, hogy hallgassak a szavára és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az URat, úgyhogy nem is bocsátom el Izráelt.” (2Móz 5:2). Ezzel aztán kezdetét veszi a fáraó és az Isten közötti konfrontáció. Mindketten az Izrael feletti uralmat akarják. Mindketten Izrael szolgálatát és hűségét igénylik. A csapások során derül majd fény arra, hogy ki birtokolja a legfőbb hatalmat.

   Isten elküldi követeit, Mózest és Áront, hogy szembeszálljon a fáraó zsarnokságával, aki viszont megkeményíti a szívét és nem hajlandó elismerni Isten hatalmát és elengedni a népet. A tízcsapáson keresztül szembesül majd a fáraó azzal a ténnyel, hogy az Úr az Isten. Ezek a csapások olyan kivételes események, amelyek által Isten munkálkodik, hogy kinyilvánítsa hatalmát a teljes teremtett világ felett, úgy hogy maga a fáraó és Egyiptom egész népe felismerhesse.

   Egy nép születése történetének lehetünk tehát a tanúi Mózes 2. könyvében. Kiemelkedően fontos szakaszt ír le itt a Biblia Isten népének az életéből. Azt hogy Isten miként szabadítja meg őket hatalmas kézzel az egyiptomi rabszolgaságból. Figyelemre méltó az is, hogy Mózes az első olyan személy, akiről a Biblia feljegyzi, hogy csodákat tett. Olyan bensőséges viszonyban volt Istennel, mint senki más. Az Ószövetség egy tekintélyes részének Mózes volt a szerzője. A zsidó nép pedig a történetében úgy tekint rá, mint a nép szabadítójára. Ő vezette ki népét a rabszolgaságból a szabadságba, Egyiptomból az ígéret földjére. Ekképpen Mózes a Messiásnak, az eljövendőnek az előképe, Jézus Krisztus előfutára. Jézus is három tisztséget töltötte be. Próféta volt, aki Isten üzenetét hirdette, pap, aki közbenjárt a népért, valamint király, aki a népét a szolgaságból a biztonságba vezette. Ámen.

„Hisszük és valljuk” címmel felnőtt hittan indul gyülekezetünkben!

 

„Hisszük és valljuk” címmel felnőtt hittan indul gyülekezetünkben!

„Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt.” (Mt 10:32).

Azoknak:

- akik érdeklődnek a keresztyénség iránt

- akik még nincsenek megkeresztelve vagy még nem konfirmáltak

- akik gyermekkorukban meg lettek keresztelve, de eltávolodtak a hitélettől

- akik konfirmáltak ugyan, de most szeretnék megújítani ismereteiket és hitüket

- akiknek a gyermekük jár hittanórára, ezért szeretnék maguk is jobban megismerni a hittant

- akik egy jó közösségre, lelki beszélgetésre vágynak, kötetlenül tea és sütemény mellett

Hittan, ami felnőtteknek szól! Élettapasztalatokra építve tanuljuk meg hitünk igazságait, új ismereteket kapunk a keresztyénségünk megéléséhez!

Mikor: Minden kedden 18:00 óra

Hol: Református Imaház, Bonyhád

Első alkalmunk: 2023. május 2. Kedd 18:00 óra

Témák:

(1.) Hitvallást tenni

(2.) A Biblia (1. rész)

(3.) A Biblia (2. rész)

(4.) Hitvallásink

(5.) Az egyetlen vigasztalás

(6.) Az ember nyomorúsága

(7.) A Közbenjáró

(8.) Az igaz hit

(9.) A Szentháromság

(10.)                   Teremtés és gondviselés

(11.)                   Az üdvösség

(12.)                   Jézus születése

(13.)                   Jézus halála

(14.)                   Jézus feltámadása

(15.)                   Jézus menybemenetele

(16.)                   A visszatérő Úr

(17.)                   A Szentlélek

(18.)                   Az Egyház

Tankönyv: "Hisszük és valljuk" Felkészítő a református keresztyén életre

(Kiadja: A Tolnai Református Egyházmegye, Felelős kiadó: Rácz József, Szerkesztette: Júdák Endre)

 

További információ és jelentkezés: Mészáros Zoltán, ref. lelkész

Cím: 7150 Bonyhád, Dózsa Gy. u. 26.

E-mail: bonyhad@reformatus.hu

Telefon: + 36 / 74 / 450 909, mobil: 06 30 345 80 39

Igehirdetés 2023.04.16.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 58.

Családi viszályok

Olvasmány: 1Móz 37:1-36

 „Elment tehát József a testvérei után, és megtalálta őket Dótánban. Amikor távolról meglátták, még mielőtt a közelükbe ért, megegyeztek egymás között abban, hogy megölik. Ezt mondták egymásnak: Nézzétek, ott jön az álomlátó! Gyertek, öljük meg, dobjuk bele egy kútba, és mondjuk azt, hogy vadállat ette meg! Akkor majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból!” (1Móz 37:17-20).

A Biblia jó néhány testvérharcról beszámol. Káin és Ábel, Izsák és Izmael, Jákob és Ézsau vetélkedése után ma József története van előttünk, ahol tíz testvér fog össze egy ellen. József történetét minden eddiginél részletesebben beszéli el a Szentírás. Ez pedig azt mutatja, hogy József személye különösen is fontos. Kétségtelen, hogy József életének története minden idők egyik legkalandosabb története. Egy a testvérei által megtagadott és kitaszított fiú, egy megvetett rabszolga, egy gyalázatos dolgokkal megvádolt és aratatlanul börtönbe zárt fogoly a világ leghatalmasabb birodalmának a második számú vezetőjévé lép elő. Ilyen nem sokszor fordult elő a történelemben. József története egy olyan esemény elbeszélésével indul, amely csaknem végzetes tragédiához vezet. József, mint apjának legkedvesebb gyermeke nyilvánvalóan elkényeztetett fiúként nőtt fel. Ráadásul maga József teljesen érzéketlennek bizonyult a testvérei egyre erősödő féltékenységével és irigységével szemben.

József először azzal vonja magára bátyjai dühét, hogy különös álmaival henceg előttük. Majd azzal ingerli fel testvéreit, hogy rossz híreket hord róluk az apjuknak és ezzel még tovább ront a helyzetén. Józsefnek végül sikerült teljesen elidegenítenie magától a testvéreit. A testvérei először meg akarták ölni Józsefet, de aztán úgy határoznak, hogy inkább rabszolgának adják el, mert így még hasznot is húzhatnak az egészből. Így kerül József rabszolgaként Egyiptomba. Az idős Jákobnak azt hazudják fiai, hogy Józsefet vadállat tépte szét, s bizonyítékul a bárány vérével beszennyezett és szétszaggatott köntöst mutatják be. Így ezek után sem a testvérei, sem az apjuk nem számítanak arra, hogy Józsefet valaha is viszontlátják.

Istennek azonban más terve volt. József Istentől kapott ajándéka, a különös álmok és azok megfejtésének képessége, amit gyermekkorában még dicsekvésre használta, később a távoli Egyiptomban már felnőttként és a próbák által bölcsebbé lett Józsefnek a megmenekülését szolgálták. Így történhetett meg, hogy József hamarosan a fáraó udvari tanácsának az élén találta magát. Már az, hogy egy idegen származású rabszolga ilyen magas pozícióba emelkedik, önmagában is érdekessé teszi József történetét, de a bibliai elbeszélés ennél jóval többet akar elmondani a számunkra.

A történet tovább folytatódik, mert Isten azt akarja, hogy a családtagok megbocsássanak egymásnak. József történetében meglepő módon többször ismétlődik bukás és felemelkedés, mélypont és magasság, de az mindig hangsúlyos, hogy Isten soha nem hagyta el őt. József példája kemény lecke.

Öröklődő családi viszályok

Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint az ő tizenkét fia, az ún. patriarchák, vagy ősatyák. Ezekben a történetekben sok közös vonás van. Például jellemző vonása ezeknek a történeteknek a családi kapcsolatok megromlásának és megszakításának visszatérő témája. A testvérek vagy családtagok közötti viszály többféle módon is jelentkezik, és beszennyezi a későbbi utódaik életét is. Mindezekből láthatjuk, hogy a kapcsolatok katasztrofális megromlása, amely Ádám és Éva bukásával vette kezdetét, újra és újra megjelenik az emberiség történetében. A bibliai elbeszélések nem szépítenek, hanem őszintén szembesítenek bennünket a valódi jellemünkkel. A bibliai hősök, hozzánk hasonló esendő emberek, de Isten mégis kiválasztja őket, hogy először bennük munkálkodva, őket formálva és megújítva, majd pedig általuk munkálkodva vigye véghez tervét az egész emberiség megmentésére.

A történet a kút mélyén, egy sötét verem legalján kezdődik. A kút olyan mély és falai olyan meredekek, hogy a fiú, aki az alján fekszik, nem tud kimászni belőle. De ha valami csoda folytán mégis sikerült volna kimásznia, a testvérei bizonyára visszadobták volna. Megdöbbentő tömörséggel számol be a jelenetről a Biblia: „Amikor József odaért a testvéreihez, lehúzták róla a ruháját: a tarka ruhát, amely akkor is rajta volt. Azután fogták, és beledobták a kútba. A kút üres volt, nem volt benne víz. Ezután leültek enni.” (1Móz 37:23-25a).

A kút, amibe Józsefet bedobták a testvérei, valójában egy elhagyatott esővízgyűjtő ciszterna lehetett. A fiú, aki odalent fekszik még csak tizenhét éves, a szíve tele van félelemmel, keserűséggel és csalódással. A testvérei nevét kiáltja, a bocsánatukért esedezik, de azok bár hallják a kiáltozását, nem könyörülnek rajta. A testvérek majd huszonkét év elteltével, amikor már az éhség megtörte gőgjüket és a bűntudat erősen gyötri őket, töredelmesen megvallják: „mert láttuk az ő nyomorúságát, amikor könyörgött nekünk, de nem hallgattunk rá. Emiatt ért utol bennünket ez a nyomorúság.” (1Móz 42:21).

Ők voltak tehát József testvérei, akik mindnyájan Ábrahám dédunokái, Isten szövetséges népének tagjai, a kiválasztott nép, akiknek családfájában az Isten ígérete szerint majd a Szabadító neve is megjelenik, aki az egész emberiség számára adatik majd. Egyelőre azonban ebből még semmi sem látszik. József a kút mélyén kétségbeesetten kiabál, ők pedig nyugodtan leülnek és megebédelnek. Kegyetlenek és gonoszak, a szívük olyan kemény, mint a kő. A hasukat fontosabbnak érzik az öccsüknél, akit mélységesen megvetnek. A Szentírás ilyeneket mond József testvéreiről: „úgy meggyűlölték, hogy egy jó szót sem tudtak hozzá szólni… Emiatt még jobban meggyűlölték… És még jobban meggyűlölték az álmaiért és beszédéért… Ezért féltékenykedni kezdtek rá a testvérei.” (1Móz 37:4-5,8,11).

Ennek a nagy gyűlöletnek és mérhetetlen irigységnek kétségtelenül meg volt az oka. A családi viszályok, a személyválogató szeretet, a vetélkedés már generációk óta öröklődött tovább ebben a családban. Jákob gyermekkorában az anyja, Rebeka kedvence volt, míg apjuk Izsák inkább Ézsaut kedvelte. Felnőttként Jákob is ezt az örökölt családi mintát követte, amikor a tizenkét fia közül Józsefet megkülönböztetett bánásmódban részesítette, kivételezett vele, jobban szerette őt minden más gyermekénél. A dolgok hátterében Jákob házaséletének zűrzavarai is ott állnak. Jákobnak ugyanis két felesége Lea és Ráhel, valamint két ágyasa volt, de valójában csak egyedül Ráhelt szerette. Ennek a Ráhelnek elsőszülött fia volt József. Amikor aztán Ráhel második gyermekét Benjámint szülte, meghalt. Így aztán Jákob azzal őrizte kedvenc asszonya, Ráhel elmékét, hogy tejben-vajba fürösztötte Ráhel gyermekeit, különösen is az idősebbiket, Józsefet.

Jóllehet Ráhel két gyermeke közül József, az idősebbik már olyan nagy, hogy segíthetne a ház körüli munkákban, de Jákob otthon tartotta őt maga mellett, ahogy egykor anyja vele is ezt tette. Miközben a testvérei keményen dolgoztak, József otthon játszhatott, neki nem kellett dolgoznia. Miközben a többiek csak a kinőtt ruhákat kapták meg, József mindig új ruhát kapott.

Később pedig arról olvasunk, hogy Jákob elküldi ugyan Józsefet is a nyájhoz a mezőre, de csak azért, hogy híreket hozzon a többiek felől. Így a nyáj vigyázása helyett a kémkedés és az árulkodás lett József feladata: „József rossz híreket hordott róluk az apjuknak.” (1Móz 37:2b). Csoda-e hogy ezek után a testvérek látni sem akarják Józsefet? Van-e megoldás egy ilyen zűrzavaros családi helyzetre? Van-e kiút egy ilyen nagy mélységből, ahová most József jutott? József története nemcsak az emberi gyarlóságot és bűnt mutatja be, de azt is, hogy van megoldás azok számára, akik bíznak Istenben.

A bibliai elbeszélések egyáltalán nem elnézőek az ilyen viselkedéssel szemben, hanem szembesítenek bennünket Isten választottainak valódi jellemével. Isten ilyen embereken keresztül fog áldást hozni a világba, de először bennük és velük kell munkálkodnia, hogy éretten viselkedjenek, és képesek legyenek a megbékélésre. Mind Jákob, mind pedig József története a családi megbékélések története. József történetében láthatjuk kibontakozni azt a fejlődést, amelynek során az elkényeztetett, önző, kapcsolatokra képtelen fiatalemberből érett, önzetlen és mások vezetésére is alkalmas személlyé formálódik, aki képessé lesz a családjával való teljes megbékélésre.

Az Úr gondviselő jelenléte

A másik közös elem az ősatyák történetében az Isten gondviselő jelenléte. Isten törődik választottaival, dacára azok minden bűnének. Ismétlődő motívum az is, hogy az ősatyák feleségei általában meddők, de Isten kegyelméből aztán mégis csodás módon gyermeket fogannak. Közös vonás az is, hogy valamilyen természeti katasztrófa és annak következménye, pl. éhség fenyegeti az ősatyák családját. A nehéz helyzetekben pedig az ősatyák sokszor önző és ostoba módon cselekszenek, ezzel újra és újra veszélybe sodorják magukat és utódaikat. Mégis ebben az egész emberi zűrzavarban egy valami állandó. Ez pedig Isten hűsége. Isten gondviselő törődését fejezi ki az a név is, amellyel ezekben a történetekben gyakran Istent illetik. Ő az „El Saddaj”, azaz a Mindenható Isten.

Ő az aki, képes a meddőt termékennyé tenni, az emberi engedetlenség és bűn által elrontott dolgokat helyrehozni és beteljesíteni ígéretét. Isten gondviselése tehát mindvégig kiemelt motívum marad az ősatyák történetében. Istennek gondviselő jelenléte kiemelt motívuma József történetének is. József felismeri, hogy ami vele történt, azt Isten rendelte el, mégpedig azért, hogy „maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással.” (1Móz 45:7). A történet legvégén pedig ezzel nyugtatja testvéreit apjuk halála után: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” (1Móz 50:20).

József történetének egyik fontos tanúsága, hogy az Úr a nehézségek által próbára tesz, de mindezt a javunkra teszi. Isten törődik az övéivel, de nem mindig tesz azonnal csodát, hogy megszabadítsa őket a bajból. Isten nem küld Józsefhez egy angyalt, hogy felhozza őt a kút mélyéről, sőt József útja még mélyebbre vezet, mert rabszolgaként eladják Egyiptomba, majd ártatlanul börtönbe kerül. József próbatételei tehát tovább folytatódnak és fokozódnak is, de minden esetben azt olvassuk, hogy az Úr mellette volt. József a sötét kút mélyéből az egyiptomi rabszolgaság kegyetlen világába kerül, a Biblia azonban ezt mondja: „De az ÚR Józseffel volt, ezért szerencsés ember lett, így aztán egyiptomi gazdájának a házába került.” (1Móz 39:2). Józsefnek jó dolga volt egyiptomi gazdája házában, de hamarosan egy újabb mélypont jön, a börtön sötétsége. A Biblia azonban ismét így ír: „De az ÚR Józseffel volt, hűséges maradt hozzá, és gondoskodott róla, hogy elnyerje a börtönparancsnok jóindulatát.” (1Móz 39:21).

Az egyik oldalon csapások, bukások és kudarcok sorozata, látszólag nem jön megoldás, nincs kiút, sőt csak egyre rosszabbra fordul József sorsa. A másik oldalon pedig ott van Isten megtartó kegyelme. Vele van Józseffel Isten a kút mélyén, és akkor is, amikor rabszolgaként idegen országba kerül, akkor is, amikor börtönbe kerül, mert minden helyzetben Isten hűséges szeretete veszi körül Józsefet.

József számára a megoldás nem jött azonnal, még hosszú utat kellett bejárnia, sok próbatételen átesnie, de Isten mindig vele volt, soha nem hagyja el őt. Azokat a rossz dolgokat pedig, amelyek megtörténnek vele, valamiképpen mindig a javára fordította. Nem Isten bünteti rosszal, vagy csapásokkal Józsefet. A rossz az ember bűnbeesésének, Istentől való elszakadáságának a következménye. Ezért van az, hogy ha a szülők kivételeznek egyes gyermekeikkel, rosszul nevelik őket, ennek következménye az irigység és a viszálykodás a családban, s emiatt kerül József is a kút mélyére. Aztán egy a vágyain uralkodni képtelen egyiptomi nő szeszélye és hazug vádjai miatt kerül József börtönbe. Majd a be nem tartott ígéret következtében még évekig börtönben marad annak ellenére, hogy ígéretet kapott arra nézve, hogy majd kijuttatják a börtönből. Az Úr gondviselő jelenlétének megtapasztalása által Józsefnek még sokat kellett tanulnia, fejlődnie és formálódnia, hogy az álmaival könnyelműen hencegő elkényeztetett kedvencből, felelősségteljes és megbocsátani képes felnőtt hívő férfivé váljon.

József történetét olvasva egyrészt mondhatjuk azt mai szóval élve, hogy Józseffel jól kitolt az élet. Előbb elkényeztették aztán megalázták, bántalmazták, eladták, majd szexuálisan zaklatták, ártatlanul megvádolták, börtönbe zárták, ígérgettek neki, aztán végül cserbenhagyták. De József sohasem adta fel. A keserűség soha nem tudta maga alá temetni. A harag soha nem fajult a szívében gyűlöletté. József szíve soha nem keményedett meg. A csapások nem eltávolították, hanem csak még közelebb vitték őt Istenhez. A bizalma Istenben nem rendült meg, hitében nem gyengült meg. Nemcsak túlélte a dolgokat, de gyarapodott és erősödött Istenbe vetett hitében.

József életén mások is felismerték Isten áldását. Az egyiptomi gazdája, Potifár annyira megbízott benne, hogy az egész háza fejévé tette. A börtönparancsnok pedig rábízta Józsefre a rabok élelmezését és ellátását. Végül pedig a fáraó álmának megfejtéséért József Egyiptom második emberévé emelkedett. József így lett a családja, Egyiptom, sőt az egész föld népeinek megmentőjévé a nagy éhinség idején.

Hogyan történhetett meg mindez, amikor József élete látszólag tragédiák sorozata volt? Legalábbis a külső szemlélő számára József története elsőre kudarcok és csapások sorozatának tűnik. A hit szemei azonban felismerhetik benne Isten jelenlétét, munkálkodását, gondviselő szeretetét. József maga is csak lassan jutott el erre a felismerésre, fokozatosan formálódott, tisztult és erősödött jelleme és hite. Ámen.