Hírlevél 2020.08.30.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

·        Vasárnap 10:00 – Istentisztelet

·        Kedd 18:00 – Bibliaóra (szeptember 8.-tól)

 

Az igehirdetések meghallgathatók gyülekezet saját YouTube csatornáján és Facebook oldalán!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”)

Saul – az első király

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 29.

 

Saul – az első király

Olvasmány: 1Sám 15:1-35

„Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az ÚR szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás. Te megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” (1Sám 15:22-23).

 

Saul volt Izrael első királya. Sámuel, Isten szavának engedelmeskedve, keresett királyt a népnek. A bibliai leírás hangsúlyozza, hogy Isten választotta ki Sault, Ő munkálkodott az események hátterében. Saul eredetileg az apja elveszett szamarainak keresésére indulva találkozott Sámuellel, a „látóval”. Találkozásuk alkalmával Isten parancsa szerint Sámuel titokban felkente Sault királlyá. Majd pedig Sámuel Micpában „országgyűlést” hívott össze, melynek témája a királyválasztás volt. Itt sorsolással választottak királyt, ahol Saulra esett a választás. Ezt követően Saul nagy népszerűséget szerzett, amikor vezetésével legyőzték a tízszeres fölényben lévő ellenséget. Ezek után a nép egyöntetűen megerősítette Sault a királyságban. Külső adottságait figyelembe véve kiváló döntés volt Sault választani meg királynak. Emberi szemmel nézve imponáló megjelenése ígéretes jelöltté tette őt:  „Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel magasodott ki az egész nép közül.” (1Sám 9:2).

Istennek azonban más volt a véleménye: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7).

            Saul életútja hamarosan rossz irányba fordult és tragikus véget ért. Az első baljós jelek már nem sokkal a királlyá választása után megjelentek. A filiszteusok elleni hadjáratra készülve, miközben Sámuel érkezésére várt, akinek az áldozatot be kellett volna mutatnia, Saul egyre türelmetlenebbé vált. Végül nem törődve az Isten törvényével, amely szerint csak felszentelt pap mutathatott be áldozatot az oltáron, Saul maga végezte el a szertartást. Tettét azzal indokolta, hogy Sámuel késett, s a hosszú várakozás miatt emberei is kezdtek elpártolni tőle, ezért döntött úgy, hogy elkezdi bemutatni az Istenek szánt áldozatot.

Történetesen éppen akkor érkezett meg Sámuel, aki ezért a tettéért keményen megfedte Sault, és szavaiban már akkor előrevetítette későbbi tragikus sorsát: „Ostobaságot követtél el! Nem teljesítetted Istenednek, az Úrnak a parancsát, amelyet parancsolt neked, pedig most véglegesen megerősítette volna az ÚR Izráelben a királyságodat. Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:13-14).

Saul elhamarkodott tette, meggondolatlansága itt még talán nem tűnik olyan súlyos vétségnek, de már világosan rámutat azokra a belső, lelki gyengeségekre, jellemhibákra, amelyek csak később lettek nyilvánvalókká.

Legfőbb hibája Saulnak abban keresendő, hogy eltért az Isten parancsától. Szorongatott helyzetben, nyomás alatt Saul hajlamos volt elhajolni Isten törvényétől, a maga feje után menni, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mi az Isten akarata.

Nem sokkal később lezajlott az a bizonyos ütközet, amelyben Saul fia, Jonatán hőstettének köszönhetően megfutamodtak a filiszteusok és Izrael fényes győzelmet aratott. Ebben a győztes csatában azonban maga Saul előbb csak bizonytalanul, majd pedig elhamarkodottan cselekedve vett részt. Eleinte félt, és nem tudta rászánni magát a támadásra, majd egy elhamarkodott fogadalmat tett, mellyel szétzilálta az izraeli hadsereget, ezzel lehetőséget adva az ellenségnek az elmenekülésre.

A következő alkalommal, amikor ismét nyomás alá került Saul, újra csak kapkodott, és következetlenül járt el. Ebben az esetben sem követte Isten parancsát, ismét Sámuel volt az, aki leleplezte és megfeddte őt: „Te megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” (1Sám 15:23).

Saul uralkodása elején hatalmas ígéretet kapott Istentől: „Akkor megszáll téged is az ÚR lelke, velük együtt prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel.” (1Sám 10:6). Engedetlensége, önfejűsége következtében azonban hamarosan elvesztette vezetői képességeit. Kudarcának oka abban volt, hogy nem ismerte el, hogy nem ő, hanem az Úr az igazi uralkodó. Saul bizonytalan ember volt, Sámuel támogatása nélkül hamarosan elveszette a maradék önbizalmát is. A Biblia így fogalmaz: „gonosz lélek kezdte gyötörni” (1Sám 16:14). Ahelyett, hogy szövetségre lépett volna azzal a Dáviddal, akit mindenki hősként tisztelt, elüldözte őt az udvarából. A félelem végül úgy eluralkodott Saulon, hogy egy reszkető, tehetetlen és vezetésre alkalmatlan emberroncs lett belőle. Végül, ilyen körülmények között indulva csatába Saul élete tragikus véget ér. A csatavesztést látva végső elkeseredésében ő maga öngyilkos lett, a fia Jonatán is maghalt, az országra pedig ismét nehéz idők jöttek, az izraeliták ismét idegen elnyomás alá kerültek.

1.      Miért volt szükség királyra?

Izrael tizenkét törzse kezdetben csupán nevében volt egy, de nem alkotott egységes országot. Semmiféle központi kormányzattal nem rendelkezett. A törzsek Kánaán elfoglalása után, csak akkor fogtag össze, amikor valamilyen nagyobb támadás fenyegette őket. Ilyenkor a Lélek által felkent „bírák”, katonai, mint pl. Gedeon, vagy Sámson álltak a nép élére, vezették csatába a sereget és szabadították meg az országot az ellenség kezéből. Sámuel idejére azonban állandósult a filiszteusok katonai fenyegetése. Izrael népének központi hatalomra volt szüksége. Sámuel ekkor már megöregedett, nem volt alkalmas erre a feladatra, a fiai pedig nem bizonyultak méltónak arra, hogy apjuk utódai legyenek. Mivel a környező népeknek már mindenhol király állt az élén, Izrael népe is úgy gondolta, hogy csak úgy lehetnek képesek győzni az ellenség felett, ha egy király összefogja és egyesíti az országot. A királyi hatalom két előnnyel is járt. Először is egységes és erős központi kormányzást jelentett. Másodszor pedig mivel a királyt a fiai követték a trónon, a népnek nem kellett mindig az újabb válsággal, széthúzással és vitával szembenézni, valahányszor egy vezető meghalt. Izrael népe ezért fordult Sámuelhez azzal a kéréssel, hogy jelöljön ki számukra egy királyt: „Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás.” (1Sám 8:4-5).

Ez az elgondolás logikusnak tűnt és mindenki egyet is értett vele, kivéve Sámuelt. Sámuel ugyanis arra emlékeztette a népet, hogy ez a kérésük valójában Isten elleni lázadás volt. A királykérés által ugyanis Izrael népe azt utasította el, hogy maga Isten legyen a vezetőjük. Sámuel arra is figyelmeztette a népet, hogy a királyok többnyire visszaélnek a hatalmukkal és sanyargatják a népet. Ha királyt választanak maguknak, akkor katonai besorozásra és magas adókra is számíthatnak, valamint arra, hogy a király hatalmánál fogva akár rabszolgává is teheti az alattvalóit.

Isten önmagában a királyság intézményét nem ellenezte, hiszen törvényében arra nézve már korábban adott útmutatásokat, miképpen kell királyt választani és hogyan működjön a királyság intézménye. Isten tehát már eleve számolt azzal, hogy egyszer eljön majd az az idő, amikor népe királyt követel magának. A királykérés mögötti indok az, ami igazából kiváltja Isten haragját. A vének ugyanis ezekkel a szavakkal fordultak Sámuelhez: „Nem! Legyen csak király fölöttünk! Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!” (1Sám 8:19-20). Isten pedig pont azt nem akarta, hogy az ő választott népe olyan legyen, mint a többi nép.

Mindezek ellenére Isten engedett a nép kérésének és arra szólította fel Sámuelt, hogy válassza ki és kenje fel Sault Izrael első királyává. Isten tehát nem csupán megengedte, hogy Izraelnek királya legyen, de azt is megmondta ki legyen az. Istennek egyetlen feltétele, hogy továbbra is az Urat tekintsék végső uralkodójuknak: „Bárcsak félnétek az Urat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az Urat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! (1Sám 12:14). Izrael királya tehát egyeduralkodó volt, aki nem tartozott elszámolással semmiféle parlamentnek vagy alkotmánybíróságnak, ugyanakkor abban mégis különbözött a többi nép királyától, hogy Istennek tartozott felelősséggel. Izrael királya hatalmát Istentől kapta, neki tartozott engedelmességgel, ha ezt az engedelmességet megtagadta, akkor Isten is visszavonta tőle áldását.

Sault pontosan ezért vetette el Isten olyan hamar, mert engedetlennek bizonyult Istennel szemben. Míg a legtöbb király abszolút hatalommal rendelkezett, addig Izraelben egyedül Istennek volt abszolút hatalma, a király pedig csupán Isten szolgájának számított. Saul kiválasztatott, király lett, mivel azonban ő maga nem volt hajlandó elismerni, hogy Izrael népének valódi királya maga Isten, így méltatlanná vált a királyi tisztségre.

2.      Saul – ellentmondásos személyiség

Minden Saul mellett szólt. Magas volt és jóképű, olyan férfi, aki már a megjelenésével is tiszteletet parancsolt. Isten őt választotta ki arra, hogy Izrael első királya legyen. Nem sokkal a titokban történt felkenetése után Isten Lelke leszállt rá és betöltötte őt. Ezt követően sikeres mentőakciót vezetett, amellyel megmentette az ostromlott város lakosságát a megcsonkítástól. Ezek után nyilvánosan királlyá koronázták, jóllehet ő maga szerényen a háttérbe húzódott és semmiféle politikai ügyeskedéshez nem folyamodott a maga érdekében. Királlyá választása után bölcsen tartózkodott attól is, hogy az ellenfeleit megbüntesse. Bár ő maga a legkisebb törzsből származott, mégis sikeresen egyesítette maga mögött mind a tizenkét törzset. Ügyesen választotta ki népe legkiválóbb férfijait, hogy a hadseregében szolgáljanak. Egyikőjük, Dávid nemcsak rátermett tábornoknak bizonyult, de lojalitásról is tanúságot tett, akkor sem fordult szembe Saullal, amikor jó oka lett volna rá. Ez a Dávid Saul lányát vette feleségül és Saul legidősebb fiával, Jonatánnal a legjobb barátok és szövetségesek lettek.

Mindezek alapján, amit eddig felsoroltunk, azt gondolhatnánk, hogy Saul sikeres és népszerű királya volt az országnak. Sajnos azonban ez mégsem következett be. Minden pozitív tulajdonsága ellenére Saul mégis ellentmondásos személyiség volt. Olyan vezető, aki pályája elején jól indult, de aki a ránehezedő terhek alatt végül mégis kudarcot vallott.

De mi okozta Saul bukását? A szentíró nem részletezi Saul indítékait, egyszerűen csak beszámol a történtekről. A tények azonban világosan rámutatnak azokra a jellembeli gyengeségekre és ellentmondásokra, amelyek végül Saul bukásához vezettek.

A külső szemlélő számára úgy tűnik, pályája elején Saul számára valóban minden lehetőség adott volt, hogy sikeres vezetője és jó királya legyen az országnak. Ha azonban közelebbről is megvizsgáljuk Saul viselkedését, észrevehetjük, hogy bár a lehetőségek mind adottak voltak, de hiányzott belőle az Isten felé való szilárd elkötelezettség.

Amikor minden rendben volt, Saul kész volt Isten törvénye szerint cselekedni. Amikor azonban valami nehézség adódott, Saul megingott a hitében. Szorongatott helyzetben, nyomás alatt képtelen volt kitartani Isten törvénye mellett. Az engedelmesség helyett a maga feje után ment, egyre meggondolatlanabbul cselekedett, egyre féltékenyebb lett és hibát hibára halmozott.

Saul volt Izrael első királya, akit mindenki őrömmel fogadott, de ellentmondásos személyisége, erkölcsi gyengesége, szánalmas kormányzása miatt Izrael végül rosszabb helyzetbe került, mint amikor még nem volt királyuk. Az ország újra a filiszteusok elnyomása alá került ráadásul megosztottság alakult ki az északi és a déli országrész között. Saul példája jól mutatja, hogy milyen súlyos tragédiához vezethet egy alkalmatlan vezető uralma. Nemcsak saját magát vitte pusztulásba, de másokat is elkerülhetetlenül magával rántott.

3.      Saul életének tanulságai

Összefoglalva Saul életét elmondhatjuk róla, hogy valóban ellentmondásos személyiség volt. Bár Isten választottja volt, és számos sikert ért el, de Isten iránti engedetlensége, makacssága miatt sok bajt is okozott. Önfejű volt, nem hallgatott Isten szavára, el akarta pusztítani Dávidot, de még fiának, Jónathánnak a sikereire is irigy volt, meglátogatott egy halottidézőt, stb. A bibliai beszámolók alapján azt mondhatjuk, hogy depressziós hajlamú ember lehetett. Dávid azért került a királyi udvarba, hogy zenéjével lenyugtassa az ingerült királyt. Saul végig Gibeában, a saját törzsi területén maradt, nem épített ki magának királyi rezidenciát. Nem olvasunk arról sem, hogy a harcokon kívül igazán uralkodáshoz hasonlító tevékenységet folytatott volna, közigazgatási rendszer kialakításáról sincs szó.

 

A szó igazi értelmében nem is király volt Saul, csupán hadvezér. Éppen ezért a klasszikus királyság korát utódjához, Dávidhoz köthetjük. Érdemei között említhető az ammóniak legyőzése, a filiszteusok visszaszorítása, az amálekiták fölött aratott győzelme. De Saul sorra követte el a hibákat. Az Istennek való engedetlenség büntetése az lett, hogy az Úr elfordult tőle, nem tekintette többé királynak. Sámuel végleg megszakította vele kapcsolatát. Saját maga okozta a halálát is.

Saul életén keresztül Isten arra figyelmeztet minket, hogy a kiválasztottság nem elég, hanem mindvégig hűségesnek kell maradni Istenhez. Attól függően végezzük a szolgálatunkat jól vagy rosszul, hogy az Isten útján járunk-e, megmaradunk-e a tanítása mellett. Isten szavára kitartóan, élethosszig kell figyelni. Saulnak Isten prófétája, Sámuel volt a segítője, ő azonban ezt a segítséget nem vette mindig igénybe. Isten ad ma is segítőt a hívó emberek mellé, aki a Szentlélek. Kérjük mi is Isten Lelkének segítségét, vezetését és engedelmeskedjünk neki. Ámen.

 

Konfirmációi fogadalomtétel:

 

Konfirmációi fogadalomtétel:

Isten iránti hálával adjuk tudtul, hogy gyülekezetünkben a mai vasárnapon 6 hitoktatásban részesült fiatal erősítette meg személyesen is a szülei által korábban a keresztelésük alkalmával elhangzott ígéretet és tett fogadalmat Isten és a gyülekezet előtt: Hammer Milla, Kaluz Dominika, Keszler Kíra, Kovács Bence, Mészáros Hanna és Reining Flóra. Hordozzunk indáságban a konfirmált fiatalokat és családjukat.

Sámuel – a hűséges vezető

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 28.

 

Sámuel – a hűséges vezető

Olvasmány: 1Sám 3:1-21

„Most már a király jár előttetek, hiszen én megöregedtem és megőszültem, a fiaim is ott vannak már közöttetek. Előttetek jártam ifjúságomtól fogva a mai napig. Itt állok, válaszoljatok az Úr előtt és fölkentje előtt: Kinek vettem el a marháját, kinek vettem el a szamarát, kit nyomtam el, és kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak valami fölött? Visszaadom nektek! ” (1Sám 12:2-4)

 

A váltságos időkben rendkívüli vezetőkre van szükség. Sámuelnek egy átmeneti időszakban kellett kormányoznia Izrael népét. Sámuel kisgyermekkorától kezdve Éli pap keze alatt nevelkedett. Éli, aki egyben Izrael bírája is volt, azonban kudarcot vallott és a filiszteusok egyre beljebb hatoltak az országban. Miközben az egész ország forrong, és a helyzet egyre bizonytalanabb, Izrael népének új vezetőre lenne szüksége. Éli fiai, Hofni és Fineás szégyent hoztak apjukra és az Isten nevére is. Gonosz tetteik miatt méltatlanokká váltak a papi szolgálatra és az emberek bizalmát is elveszítették. Végül beteljesedett Isten ítélete Éli házán, mindkét fia egy napon halt meg. Ezek után olyan emberre volt szükség az ország élén, aki hiteles, akiben mindenki maradéktalanul megbízik. Sámuel pedig épp ilyen ember volt. Az ő irányításával ment végbe a laza törzsi szövetségből a királyságba való átmenet. Ő kente fel Izrael első két királyát, ő rögzítette írásban a mindenkori királyokra vonatkozó szabályokat, majd félreállt.

Sámuel úgy fejezte be pályafutását, hogy egyetlen elmarasztaló megállapítás sem maradt fenn róla, és a halálát az egész ország meggyászolta. Sámuel figyelemreméltó sokoldalúságról tett tanúságot. Bírói tisztségét haláláig viselte, rendszeresen körbejárta Izrael városait és igazságot tett a vitás kérdésekben. Prófétaként is nagy hírnévre tett szert, mindig éberen figyelt Isten szavára, amelyet határozottan és világosan hirdetett. Isten kulcsfontosságú üzeneteket közölt Sámuel által, amelyeket ő mindig őszintén és hamisítatlanul adott tovább. Még egészen kicsiny fiúcska volt, amikor Isten rajta keresztül hirdette ki elmarasztaló ítéletét nevelőapjával, Élivel szemben. Sámuel bátran felhívta a figyelmet a hatalmi visszaélés veszélyeire is. Emiatt kellett később megfosztania a hatalmától Saul királyt.

Mindezek felett még a papi szerepkört is ellátta, amikor Isten népéért imádkozott és áldozatokat mutatott be. De legfőbb vezetői feladatának a népéért való imádkozást tekintette: „Tőlem is távol legyen, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljátok őt híven, teljes szívetekből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok!” (1Sám 12:23). A nép emlékezetében hűséges vezetőként maradt meg Sámuel. Amikor a nemzet többször is a katasztrófa szélére sodródott, Sámuel magához ragadva a kormányrudat megmentette és kivezette az országot a válságból. Élete végén, miután sok évig hűségesen szolgálta Istent és a népet, annak a Dávidnak adta át a vezetést, akiből aztán Izrael legnagyobb és leghíresebb királya lett.

            Ma Sámuel búcsúbeszédéből olvastunk egy részt. Ezek a szavak hűen tükrözik mindazt, amit ő a személyével és az egész életével képviselt. Nemcsak egy öregember visszavonulásának történetét olvashatjuk itt, hanem, egy Istennek odaszánt életű, engedelmes prófétának az életszemléletét is. Sámuel több évtizeden át volt Izráel lelki vezetője. Az ő idejében makacsolta meg magát a nép és követelt királyt magának. Azt mondták, hogy olyanok akarnak lenni, mint a többi nép. Ez nagyon elszomorította Sámuelt. Végül Isten parancsa szerint mégis királyt választott a számukra. Így kente fel Sámuel Izráel első királyává Sault. Majd összehívta a népet egy gyűlésre, ahol bemutatta nekik a királyt. Ekkor mondta el ezt a búcsúbeszédet, amit most olvastunk. Sámuel bejelenti visszavonulását, Sault pedig úgy mutatja be, mint a nép új vezetőjét. Sámuel nem helyeselte, hogy a népet egy földi király vezesse, mert ez engedetlenség volt Istennel szemben, aki egyedüli királya volt Izraelnek. Az Úr azonban kegyelmes, földi királyt ad a népnek, és ha hallgatnak rá, akkor ezen a királyon keresztül is az élő Isten lesz az ő igazi Királyuk, és Ő fog uralkodni továbbra is. De, ha nem hallgatnak Istenre, akkor egyik baj a másikat fogja követni. Sámuel kijelenti, hogy ő továbbra is imádkozni fog a népért és hirdetni fogja Isten szavát. Sámuel, a hűséges, Istennek engedelmes vezető példájaként van előttünk.

1.      A vezető, aki képes félreállni

Az első, látszólag semmitmondó megállapítás, amit Sámuel magáról mond ez: „megöregedtem és megőszültem.” (1Sám 12:2). Ezt azonban nem keserűen mondja, hanem mint tényt állapítja meg. Tudomásul veszi, hogy Isten az új helyzetben más feladatokat ad neki. Sok minden megváltozott. Az évek elszálltak, megváltozott az ő teherbírása, de megváltozott a népnek a szíve is: jobban bíznak egy emberben, akit királyként tisztelhetnek, mint magában Istenben. Változnak a körülmények, változunk mi is. Tudomásul kell venni, hogy megváltozhatnak a feladataink is. Sámuel nem ragaszkodik tíz körömmel ahhoz a feladatkörhöz, amit évtizedeken át hűségesen betöltött, hanem miután bemutatja a népnek az új vezetőt, Sault, csendesen visszavonul.

Nem duzzogva, nem keserűen teszi ezt, hanem alázattal és bölcsen. Nem azt mondja, hogy utánam a vízözön! Nem is azzal a kaján kárörömmel, hogy na, majd meglátjátok, hogy nélkülem mire mentek. Ellenkezőleg, noha ő maga nem helyeselte Saul megválasztását, és egyáltalán a királyság intézményét, mégis odaáll Saul mellé. Nem ássa alá a király tekintélyét, nem mondja azt, hogy tapasztalatlan fiatalember, vigyázzatok vele, mert bajba keverhet benneteket. Hanem azt mondja róla, hogy ő az Úr felkentje. Ő az, aki ezen túl Istent képviseli. Ha pedig nem ezt teszi, akkor az ő bűne lesz. Sámuel végig ezzel a tisztelettel beszél a fiatal királyról.

Persze nem lehetett ez könnyű Sámuelnek. Először is azért nem, amit itt csak úgy egy mellékes félmondatban említ meg, hogy tudniillik az igazi öröm az lett volna a számára, ha a saját fiait mutathatta volna be a népnek, mint vezetőket. Ezért említi fiat, akik „ott voltak a nép között” (1Sám 12:2), de azután többet nem beszél róluk, mert nem sok jót lehetett mondani róluk. Sajnos fiai nem követték apjuk példáját, nem úgy éltek, hogy méltók lettek volna vezetőnek. Egy korábbi igeszakaszban ezt olvassuk: „Amikor Sámuel megöregedett, a fiait tette meg Izrael bíráivá. Fiai nem az ő útjain jártak, a maguk hasznát nézték, ajándékokat fogadtak el és kiforgatták a törvényt.” (1Sám 8:1-2). Így Sámuelnek arról a vágyáról, hogy valamelyik fia kerüljön a trónra, le kellett mondani.

De nem volt könnyű Sámuel helyzete azért sem, mert tudta jól, hogy Saul alkalmatlan a feladatra. Sámuel mégis mellé áll, és pozitívan tesz mellette bizonyságot, mert Isten erre utasította őt.

Akik már nyugdíjba vonultak, vagy készülnek, azok gyakran úgy vélik, hogy az utód gyengébb ember, mint ők. Ritkán hallani azt, hogy valaki tisztelettel beszélne az utódáról. Sámuel azonban nem ezt teszi, ő tisztelettel beszél az utódáról. Nyilván nem felejtette el, hogy ő sem úgy kezdte, hogy ismerte az Urat, és mindent tudott. Eleinte ő sem ismerte Isten szavát, amikor először szólt hozzá. Sámuel nem ássa alá utódának a becsületét, hanem inkább támogatja őt itt is, meg a későbbiekben is.

Csak az tud könnyen visszavonulni, aki nem magát tartja fontosnak, hanem az ügyet. Mert, aki csak önmagát látja, meg a saját érdemeit, és nem azt az ügyet, amit Isten rábízott, az nem képes alázattal és csendesen félreállni. Sámuelnek nem a maga, hanem az Isten dicsősége volt fontos, ezért volt képes csendben félreállni. Nem a maga igazát akarta bizonytani, hanem Istennek akart engedelmeskedni. Mindennél nagyobb kiváltságnak tartotta, hogy Isten őt használta annak a népnek a javára. Ezért boldog így öregen is, és ezért állapítja meg tárgyilagos egyszerűséggel, a hívő ember józanságával: „megöregedtem, megőszültem” (1Sám 12:2), így hát visszavonulok.  Tudja jól, hogy ő eddig is csak sáfár volt. Nem az övé volt a nép. Nem az övé volt a kijelentés, amit legnagyobb kincsként adott mindig tovább a népnek. Isten az, aki szólt, Isten adta a fizikai erőt, Isten hordozta hűségesen ezt az engedetlen népet. Isten hordozta hűségesen őt is, mert ő sem volt hibátlan és tévedhetetlen. Ezért is áll oda ilyen alázattal, hogy mielőtt visszavonulna, tisztázza a dolgokat. Ő nem vett el senkitől semmit, nem tartozik senkinek, vagy ha mégis, akkor most kész visszaadni. Nem gondolja magát tökéletesnek és tévedhetetlennek, hanem a visszavonulásában is igyekszik megmaradni Isten alázatos szolgájának. Ez jellemzi a hűséges és engedelmes vezetőt.

2.      A vezető, aki nem a maga hasznát kereste

Ismét egy sokat jelentő megaállapítás hangzik el: „Semmit sem találtatok a kezemben.” (1Sám 12:5). Nagyon gazdag jelentése van ennek a kifejezésnek. Először is azt jelenti, amire a másik mondatában hivatkozik is Sámuel, hogy soha nem fogadott el senkitől megvesztegetést. „Senkitől nem fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak.” (1Sám 12:4). Sámuel a nép bírája is volt évtizedeken át. Sajnos a megvesztegetés már akkor is jellemző volt a közéletre. De Sámuel megvesztegethetetlen volt. A korrupciónak nem adott lehetőséget. Az igazságot kereste mindig. Nem engedte befolyásolni magát, nem fogadott el megvesztegetést, nem nézett az emberek személyére, csak Istenre, és mindig az igazságot képviselte.

Az, hogy: „semmit nem találtok a kezemben”, jelenti azt is, hogy nem maradt adósa senkinek. Pál apostol az efézusi vénektől búcsúzva mond valami hasonlót:  „Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát.” (ApCsel 20:27). Pál úgy látta, hogy elvégezte a feladatát. Kötelességmulasztással nem lehet vádolni. Számára az volt a legfontosabb, hogy a küldetését elvégezze. Amit Isten rábízott, amit a kezébe adott, azt nem magának tartotta meg, hanem tovább adta másoknak.

Megkapta tőlünk a szülő, a házastárs, a gyermek, a szomszéd, a főnök, a beosztott, amit Isten embereként nekünk tovább kellett volna adnunk? Számon tartjuk-e azt, hogy mit bízott ránk Isten?

De jelenti ez a kifejezés egyszerűen azt is, hogy üresek a kezei Sámuelnek, azaz: szabad. Nem ragaszkodik semmihez. Nem ügyeskedik, nem erőszakoskodik, hogy valamit mégis megtartson abból, ami eddig rá volt bízva. Nagy erő kell ahhoz, hogy az ember ne ragaszkodjon egy íróasztalhoz, egy munkapadhoz, a maga igazához, vagy ahhoz, hogy feltétlenül megvalósítsa terveit, hanem csendesen el tudjon engedni mindent. Még terveket is, ha Isten azt mondja, hogy itt most ennek a szakasznak vége.

Isten Sámuelnek sem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem csak azt, hogy új szakasz kezdődik. Ha Sámuel most belekapaszkodik a régi szerepébe és hivatásába, akkor Isten nem tudja majd használni őt az újban.

Az öregember sem felesleges az Isten országában. Ha a fizikai ereje megfogyatkozik is valakinek, attól ő még nem lesz sem használhatatlan, sem pedig értéktelen. Isten nem a teljesítményeink alapján minősít minket, hanem a neki való engedelmesség alapján. Sámuel éppen ebben látja az új feladatait. Beszéde végén részletesen szól is erről. Felismeri, hogy Isten nem csupán kivesz a kezéből most dolgokat, hanem ezeket a megöregedett kezeket valami másra akarja használni. Sámuel pedig kész erre. Nemcsak azt nézi, amit elveszít, hanem azt is, amire Isten hívja, és amivel megajándékozza.

Tehát Sámuel nemcsak azt éli át, ami miatt ma is sok beteg vagy idős ember panaszkodik, hogy már nem tudja úgy végezni a feladatait, mint korábban, hogy úgy érzi, csak terhére van a szeretteinek, mert most őt kell kiszolgálni. Sámuel a veszteség helyett az előnyökre koncentrál. Felismeri, hogy a vezetés terhét letéve, most több ideje lesz az elcsendesedésre, az imádkozásra. Korábban is a népet szolgálta, de akkor nem volt annyi ideje, hogy ott állhasson egész nap az Isten előtt. Bíróként örökké úton kellett lennie, hol az egyik faluban, hol a másikban kellett valami ügyet elrendeznie. Most ezért nincs kétségbeesve, mert meglátja a lehetőséget ebben az új helyzetben, „Tőlem is távol legyen, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra.” (1Sám 12:23).

Gondolkozzunk el ma Sámuelnek ezen a két rövid mondatán, amit itt magáról mond. Hívő emberként számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy helyzetünk és az Istentől számunkra kijelölt feladatunk az idő múlásával változhat.  Mindenkor késznek kell lennünk arra, hogy elfogadjuk, ha Isten új helyzettel és feladattal szembesít. Törekedjünk arra, hogy mi is elmondhassuk, hogy semmit nem találhatnak a kezünkben, ami nem a miénk. Ne az emberekre, hanem Istenre nézzünk, neki engedelmeskedjünk! Ne tartozzunk senkinek, vagy ha mégis, akkor igyekezzünk azt pótolni, amíg lehet. Legyen üres a kezünk úgy is, hogy nem kapaszkodunk olyan dolgokba, melyeket Isten szerint már rég el kellett volna engednünk.

Sámuel búcsúbeszédében nem arról számolt be, hogy mi mindennel van tele a keze, hogy mennyire megszedte magát addig, míg a nép vezetője volt, hanem arról, hogy semmi nincs benne, nem gyűjtött semmit magának, mert nem élt vissza a hatalmával. Ami benne volt, azt mind Isten rakta bele, és azt ő tovább adta.

Sámuel ezért tud boldog, megelégedett, szabad és Isten szerint gazdag lenni. Kész alázattal félreállni, elengedni a dolgokat, üres a keze, de tudja, hogy majd Isten tesz bele mást, olyat, ami egy öregember kezébe való. Rábízza magát arra az Istenre, aki tudja, hogy ki mire való, és kinek mire van szüksége. Segítsen minket Isten abban, hogy mind fiatal mind pedig idős korban ilyen Istennek engedelmes életet tudjunk élni! Ámen.