Hirdetések: 2022.06.26.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                  11:00 – énektanulás 

KERESZTELŐ:

A mai vasárnapon gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült Puskás Larrondo Castillo Fernanda. Puskás Zoltán és Larrrondo Castillo Liudmilla első gyermeke.

Hordozzuk imádságban a megkeresztelt gyermeket és annak családját!

 

HALOTTAINK:

2022. június 23.-án, Szekszárdon vettünk végső búcsút dr. Márkus Lajosné szül. Weckler Erzsébet testvérünktől, aki Isten kegyelméből 86. esztendőt élt.

Életének 82. évében elhunyt Tóth Árpád testvérünk, akitől 2022. június 28-án, kedden 15:00 órai kezdettel veszünk végső búcsút Bonyhádon, a rom. kat. temetőben.

Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló testvéreink számára!

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2022.06.26. - Isten akaratának cselekvése

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 17.

 

Isten akaratának cselekvése

Olvasmány: Mt 7:21-28

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7:21)

 

               Jézus a Hegyi Beszéd végén Isten akaratának cselekvésére buzdítja követőit. Sokan vannak olyanok, akik látszólag Isten népéhez tartoznak, de valójában mégsem azok. Szájukkal bizonyságot tesznek hitükről, de az életükkel megtagadják Istent. Jézus itt választás elé állítja követőit. Az előzőekben a nagy elválasztásról beszélt Jézus a tanítványainak. A világ és a gyülekezet, a hamispróféták és a valódi keresztyének elválasztásáról hallottunk. Jézus arra mutatott rá, hogy ha valaki Őt Úrnak nevezi, az még nem jelenti automatikusan azt is, hogy Isten országának részesévé lehet. A hitvallás elmondása önmagában semmiféle előjogot nem ad a tanítvány számára. Isten akaratának valós cselekvése nélkül senki sem hivatkozhat majd a hitvallásra, amikor megáll az Isten ítélőszéke előtt. Bonfoeffer a ’”Követés” c. könyvében így fogalmaz: „Az a tény, hogy egy igaz hitvallású egyház tagjai vagyunk, nem jelenti azt, hogy Isten előtt igényeink lehetnének. Nem a hitvallásnak az alapján üdvözölünk. Ha ezt gondoljuk, akkor Izrael bűnét követjük el, aki az elhívás kegyelmét Isten előtt is érvényes jogként fogta fel. Így az elhívó személy kegyelme ellen vétkezünk. Isten nem azt fogja kérdezni, hogy reformátusok vagyunk-e, hanem azt, hogy cselekedtük-e akaratát.”

               Aki szájával vallást tesz ugyan Istenről, de nem cselekszi Isten akaratát, valójában saját szavait hazudtolja meg. Így vállnak el egymástól Isten valódi gyermekei és azok, akik csak megjátszották magukat. Így érvényesül a végsőkig menően az elválasztás.

               Kálvin János kommentárjában így fogalmaz: „Krisztus itt a képmutatók üres hivalkodására utal, akik azt gondolják, hogy azzal, hogy szájukkal vallást tettek róla, ezzel megfelelően ellátták a feladatukat. Mivel nyelvükkel fennhangon vallják Jézus nevét, ezért ennek megfelelően Jézus is vallást tesz nekik, hogy üres és hazug a vallomásuk és Jézus valójában sohasem tekintette őket az övéinek.”

               A tanítványoknak tehát meg kell kérdezniük maguktól, hogy hol van a végső mércéje annak, hogy Jézus kit fog elfogadni és kit nem, ki állja ki a próbát és ki nem? Jézusnak az elvetettekhez intézett válasza adja meg erre a kérdésre a választ: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7:23). Tehát erről van szó, ez az a titok, amely a Hegyi Beszéd kezdetétől egészen eddig megőrződött. Ez a döntő kérdés, hogy Jézus vajon megismer-e minket vagy sem? Miben bízzunk, mihez igazodjunk, amikor az ítéletről hallunk, amikor Isten véghezviszi az elválasztást a gyülekezet és a világ között, és azután a gyülekezet egészén a végső napig, amikor már semmi nem marad nekünk, sem hitvallásunk, sem engedelmességünk? Akkor már csak Jézus szava marad, Aki elhívott minket, Aki ismer minket, s Aki majd reménységünk szerint vallást tesz rólunk. Jézus örök szava, az ő örök hívása az egyedüli, amiben kapaszkodhatunk.

1.      Kősziklára épített ház példázata

               Az emberek kétféleképpen hallgatták azt, amit az Úr Jézus a Hegyi Beszédben mondott, egyesek megcselekedték mások pedig nem. Az Úr Jézus ezért a végén egy példázattal szemléltette ezt. Aki hallgatja az Ő szavait, és cselekszi azt, ahhoz az emberhez hasonló, aki a kősziklára építette a házát. Az pedig, aki hallja az Ő beszédét, de nem cselekszi azt, ahhoz az emberhez hasonlította, aki homokra építette a házát.

               Az első nagy kérdés, hogy kinek szól ez a példázat? A hittanórákon a gyerekeknek azt tanítjuk, hogy a kőszikla Jézus, akire az életünket építeni kell. Mi keresztyének szeretünk úgy gondolni magunkra, mint akik Jézusra építjük az életünket. Úgyhogy bizonyára csak arról szólhat ez a példázat, hogy vannak a bolondok, tehát a nem hívők és vannak az bölcsek, azaz mi, a hívők. Az előbbi pórul jár, az utóbbi pedig nem.

               Csakhogy azt kell látnunk, hogy Jézus itt nem erről beszél. Semmi sem utal arra, hogy Jézus a bolond embert a nem hívő emberrel azonosítaná, ugyanis a Hegyi Beszéd végén itt azokhoz szól, akik végighallgatták a prédikációt. Azokhoz szól, akik hallgatják az Isten Igéjét, mint mi most, vagyis a hívőkhöz. Figyeljük csak meg, hogyan tesz különbséget Jézus az Ige hallgatói között: „aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket és cselekszi”, és a másik csoport: „aki hallja tőlem ezeket a beszédeket és nem cselekszi.” Úgy tűnik tehát, hogy a bolond ember és a bölcs ember egyformán az Ige hallgatója. Nem ebben különböznek egymástól. Sőt, nagyon is hasonlítanak egymásra. Szinte meg sem lehet különböztetni őket. Mindkét csoport hallgatja Jézus szavait. Mondhatnánk azt is, hogy mindkét csoport jár templomba, azaz „hívő” emberek.

               Aztán ott van az is, hogy mindkét csoport építkezik. Nem arról van szó, hogy az egyik rest és eltékozolja az idejét, a jövőjét, az életét, és nem csinál semmit, a másik pedig a rendes, dolgos ember, tehát mi, akik szorgalmasan tanultunk, dolgozunk, bibliát olvasunk, templomba járunk, azaz kősziklára építünk. Talán vonzónak tűnhetne ez a magyarázat is, de nem erről van szó, hiszen mind a ketten építik a házat.

               Továbbá az is kitűnik, hogy mind a ketten ugyanolyan házat építenek. Nem arról van szó, hogy az egyik egy nagyon szép palotát épít fel, a másik meg csak egy szegényes viskót, hanem egy ugyanolyan jellegű házat, amely megfelel funkciójában és méretében a célnak. Mind a ketten ugyanolyan házat építettek.

               És talán még ennél is fontosabb, hogy mind a ketten ugyanott építkeznek, ugyanis mind a két ház egymás mellett áll. Ezek az építők szomszédok, és mind a kettőre ugyanazok a veszélyek jönnek. Nem arról van szó, hogy a homokra épített ház valahol lent van a tengerpart mellett kitéve a tenger szeszélyeinek, a sziklára épített ház pedig valahol fent egy sziklás hegy tetején. Nem. Mind a kettőt eléri az árvíz, a szélvihar, a természeti katasztrófa.

               Vagyis azt látjuk, hogy van kétféle ember, aki hasonlóan építi az életét,  a hitét, gyakorlatilag ugyanolyan életkörülmények között, és akiket ugyanazok a hatások és bajok érnek. Mégis, az egyikről azt olvassuk, hogy összedől a háza, a másikról viszont azt, hogy megmarad minden körülmények között. Ugyanakkor nem nehéz megtalálni, hogy mi az egyetlen különbség a kettő között. Jézus azt mondja, hogy „aki hallja tőlem ezeket a beszédeket és cselekszi azokat, az a bölcs ember.” (Mt 7:21).

               Ki tehát Jézus szerint az bölcs ember? A példázat alapján az, aki mélyre ásott. Az, hogy sziklára építette a házát nem azt jelenti, hogy ezt valahol fent a hegyekben tette meg, hanem azt, hogy addig ásott, míg el nem érte a könnyű talaj alatti kőzetet, hogy erre alapozzon. Értelemszerűen pedig az, aki homokra épített, azt az embert jelképezi, aki nem igazán törődött azzal, hogy mélyre ásson. Nagyobb fáradság és minden alap nélkül csak úgy felépítette a házat.

               Jézus azt mondja, hogy ennyi a különbség a kettő között. Az egyik ember „hívő” de nem cselekszi az Isten akaratát, a másik pedig szintén „hívő” és cselekszi az Isten akaratát. Óriási következménye van ennek és óriási különbséget jelent a hasonlóságok ellenére is. Ebből látjuk, hogy nekünk szól ez a példázat, nekünk, az Ige hallgatóinak a templomba járóknak és nem a hitetlen világnak.

2.      Mire figyelmeztet minket a példázat?

               A másik fontos kérdés, hogy mire figyelmeztetet minket Jézus ebben a példázatban? Arra figyelmeztet itt minket Jézus, hogy bizony, mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy hallgassuk az Isten szavát, a szép prédikációkat, de abból semmi sem valósul meg az életünkben.

               Hadd mondjak egy példát. Egy fiatal teológus mesélte el ezt a történetet. A teológushallgatók az ünnepekkor prédikálni mennek gyülekezetekbe. Ilyenkor előfordul az is, hogy a saját gyülekezetében kell szolgálnia a teológusnak, ahol eljönnek őt meghallgatni a rokonok és ismerősök is. Aki elég izgulós fajta, annak ez olykor elég nehéz feladat. Így volt ezzel ez a bizonyos teológus is, de aztán meglátta benne a lehetőséget arra, hogy végre nyíltan és őszintén beszélhet a hitéről a családjának, rokonaiknak, azoknak is, aki esetleg korábban meg sem akarták őt hallgatni. Most azonban mivel mind eljönnek majd a templomba, kénytelenek lesznek végighallgatni őt. A teológus főleg a megbocsátásról beszélt, mert úgy gondolta, hogy a legtöbb családban az övéhez hasonlóan, a kapcsolatok mélyén sok régi, mély, elhallgatott és magunkba zárt sérelem húzódik. Olyan sérelmek, amiket már csak a Szentlélek ereje által lehet megbocsátani. A teológus az evangéliumot hirdette, külön kiemelve, hogy a kereszten Isten elengedte, megbocsátotta a bűneinket. Hogy ez a szeretet, és ezzel a szeretettel tartozunk másoknak is. A beszédét hallgatva a szemek könnyesek lettek. A rokonai közül többeket is megérintett az üzenet. Az istentisztelet végén a templomajtóban többen is mondták neki: „ez a prédikáció most nekem szólt, köszönöm.” Nagyon örült a teológus is, de sajnos néhány nappal később mégis azt látta otthon, hogy a rokonai ugyanott folytatták a veszekedést, ahol abbahagyták. A szép szavakat nem követte gyakorlati változás.

                Van igehallhatás, de nincs életváltozás. Ez pont a hívő emberek nagy kísértése. Van hitvallás, szól a száj, hogy „uram, uram”, de nincs gyümölcs, hiányoznak a cselekedetek. Külsőleg, látszatra minden megvan, de a szív mégis üres.

               De vigyázzunk arra, hogy ne értsük félre ezt a példázatot.  Nem arról van itt szó, hogy ha megcselekedjük azt, amit az Igében hallunk, akkor Isten azokat a cselekedeteket feltölti valamilyen mennyei bankszámlára, amiket később beválthatunk a mennyországban. Ugyanígy arról sincsen szó, hogy majd valamilyen büntetést fog ránk kiszabni, hogy ha hallgatjuk az Igét, de nem cselekedjük azt. Nem arról szól a példázat, hogy akkor majd megbüntet vagy megjutalmaz minket az Isten. Hanem arról beszél Jézus, hogy saját magunkra jelentünk veszélyt. Ugyanúgy, mint az olyan ember, aki rosszul építi a házát, saját magának árt vele. Ezt a veszélyt a következő képpel szemlélteti a példázat: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult.” (Mt 7:26). Az eredeti szöveg így hangzik: „nagy volt az összeomlása.”

               A következőről van tehát szó: amikor hallgatjuk Jézust a prédikációkban és a templomban, szépnek találjuk a tanítást, bátorítónak és inspirálónak az Igét, de ha az életben nem épülnek gyakorlattá az elhangzottak, akkor kitesszük magunkat az összeomlás veszélyének. Amikor hallunk egy igét vagy egy imádságot és azt mondjuk: „ez milyen szépen volt,” de hazamegyünk, és nem cselekedjük, nem a szerint imádkozunk, akkor vajon mit ért az egész? Amikor pedig jönnek majd a viharok, betegségek, a tragédiák, és mindent elsodornak, akkor vajon mibe kapaszkodhatunk meg? Hiába beszél Jézus az Isten gondoskodásáról, ha ezt mi csak egy szép gondolatnak tartjuk, és nem bízzuk rá az életünket, semmit sem használ nekünk. Ha nem adunk Istennek hálát a jó időszakokban, azaz nem építjük rá a bizalmunkat, akkor, amikor rossz és nehéz idők jönnek, hogyan tudnánk megmaradni? Rajtunk is múlik, hogy mennyire lesz valósággá Jézus ígérete az életünkben. Ugyanis van itt egy ígéret a példázatban. Ez a jó hír. Itt van mindjárt a példázat elején: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva.”   (Mt 7:25).         

               Jézus itt arról beszél, hogy van olyan ház, ami nem omlik össze. Ez a valódi jó hír! Ez az evangélium, az örömüzenet. Jöhet bármi az életben: betegség, tragédia, munkanélküliség, gyász bármi, van olyan ház, ami kibírja ezt is. Jézus azt mondja, hogy ez a ház az az ember, aki hallja az Ő Igéjét és cselekszi is azt. Cselekszi a mindennapi életben, a hétköznapi valóságban. Megbocsát, ahogyan az Atya is megbocsát nekünk. Imádkozik, mert tudja, hogy nagy erő van benne. Adakozik a nélkülözőnek, mert tudja, hogy mindene, amije van, Istentől jött, és ezért tovább meri adni. Amikor pedig ő kerül majd bajba, tudja, hogy az Isten róla is gondoskodni fog. Érezzük-e ezt a szabadságot, ezt a szilárdságot, ami az Ige cselekvéséből fakad? Ezt kínálja nekünk Jézus ígéretként.

               Végezetül még két további Igét szeretnék idézni. Az egyik a Zsoltárok könyvéből szól: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127:1). A másikat pedig Pál apostol mondja a Korinthusi gyülekezetnek: „tudjátok [meg], hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma” (1Kor 6:19). Vagyis nem vagyunk egyedül ebben a nagy építkezésben. Ez nem egy magányos vállalkozás, egy egyéni hitbravúr, hanem közös építkezés az Isten Szentlelkével. Sőt, Isten nélkül ez lehetetlen is volna, de a jó hír az, hogy Isten velünk építkezik, és kérhetjük az Ő Szentlelkét, hogy segítsen. És ha ez így van, márpedig így van, akkor együtt tudjuk mondani, Pál apostollal még a legnagyobb viharok között is hogy: „sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Rm 8:38-39). Ámen.

Hirdetések: 2022.06.19.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                  11:00 – énektanulás

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2022.06.19. - A nagy elválasztás

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 16.

 

A nagy elválasztás

Olvasmány: Mt 7:1-23

„Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7:14)

 

               Jézus a Hegyi Beszéd végén a képmutató vallásosságot leplezi le. Mindegyikünknek két élete van, az egyik a külső, amelyet mindenki lát, a másik pedig a bensőkben zajlik, rejtve az emberektől. A gyerekek már az iskolában megtanulják, hogy ha a figyelem jeleit mutatják, akkor a tanárok elégedettek lesznek velük. Majd a munkahelyünkön azt is megtanuljuk, hogy „jó képet vágjunk”, amikor a főnök éppen mellettünk megy el. Olyan ez, mintha egy álarcot vennének fel: megfelelő frizurát csináltatunk, jól megválasztjuk a ruháinkat, és a testbeszédünkkel is igyekszünk jó benyomást kelteni. Idővel azt is nagyszerűen megtanuljuk, miként rejtsük el a problémáinkat. Általában hajlamosak vagyunk a külső alapján megítélni egymást, így azonban könnyen félreismerünk embereket. Amikor a hírekben arról hallunk, hogy letartóztattak egy ámokfutót, a környeztében élők általában megdöbbennek, és azt nyilatkozzák, hogy ők milyen barátságos és csendes embernek ismerték az illetőt. Ha csak a külső dolog alapján próbáljuk eldönteni, hogy ki a rendes ember, akkor könnyű minket megtéveszteni, mert a külső megjelenés legtöbbször nem áll összhangban a belső valósággal.

               Jézus a Hegyi Beszédben a valódi belső változás szükségességéről tanít. Ebben az időben a vallásos emberek kegyességük bizonyítékaként látványos viselkedésükkel akarták elkápráztatni környezetüket. Böjtölésük idején komor, az éhségtől eltorzult arccal járkáltak az utcán, a forgalmasabb helyeken megállva hosszasan és hangosan imádkoztak, sőt egészen odáig elmentek, hogy bibliai idézeteket szíjaztak a homlokukra és a bal karjukra.

               Jézus leleplezi ennek a képmutatásnak a látszólag ártalmatlan praktikáit. Istent nem lehet külső, névleges válásossággal megtéveszteni. A hamis és nem őszinte viselkedésünkkel nem tudjuk őt lenyűgözni. Isten nagyon jól tudja, hogy közöttünk még a legjobbakban is ott bujkálnak a sötét gondolatok, a csalóka érzések, a büszkeség, a gőg, a kéjvágy és a gyűlölet. Jézus azonban szabad volt mindettől, ő tettetés nélkül és minden hamisságtól mentesen élt.

               Jézus itt egészen radikális dolgokat jelentett ki és teljesen újszerű megvilágításba helyezte a világot és a hívő ember életét. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az általa kimondott igazságok nem újak, és nem törlik el a régieket, hanem betöltik azokat. Kétségtelenül igaz az, hogy az az életmód, amiről Jézus beszél, radikálisan eltér attól, amelyet saját korában, vagy akár napjainkban a többség követ. Jézus szavai valóban a feje tetejére állítanak számos emberi elgondolást.

               A Hegyi Beszéd mindennél erőteljesebben tárja elénk annak lehetőségét, hogy kizárólag Istennek éljünk és ne a látszatnak. Így végre összhangba kerülhet a külső és a belső életünk.

1.      Az ítélkezés bűne

               Jézus itt így kezdi mondanivalóját: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7:1). Szinte mindnyájunkkal velünk születik az a betegség, amit ítélkezésnek neveznek. Magunkkal szemben általában mindig sokkal elnézőbbek vagyunk, mint másokkal. Mások hibái felett szigorú bíróként ítélkezünk, míg magunknak sokkal többet megengedünk. Kálvin János kommentárjában ezt írja: „szinte mindenkit csiklandoz a vágy, hogy mások bűneit firtassa. Ítélni itt tehát annyit jelent, mint kíváncsiskodva kutakodni mások cselekedetei után.”

               Jézus itt egyszerűen arra mutat rá, hogy az ítélkezésben az jár el helyesen, aki Isten igéje és törvénye alapján ítél, az ítéletet pedig a szeretet szabályaihoz igazítja, és az ítélkezést mindig önmagán kezdi. Jézus komoly figyelmeztetésben részesíti a hajthatatlan erkölcsbírókat, akik kéjjel kutatják mások vétkeit: velük sem bánnak majd emberségesebben mások, hanem ugyanazt az engesztelhetetlenséget kapják vissza, amit másokkal szemben gyakoroltak: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd.” (Mt 7:2). Egyes magyarázók szerint Krisztus figyelmezetése itt csak az eljövendő ítéletre vonatkozik. Mások szerint azonban ez az ítélet már itt a földön bekövetkezik. Már az Ószövetségben, Ézsaiás próféta is így tanított: „Jaj neked, pusztító, akit még nem ért pusztulás, te rabló, akit még nem raboltak ki! Ha befejezted a pusztítást, el fogsz pusztulni, ha bevégezted a rablást, téged fognak kirabolni!” (Ézs 33:1). Kétségtelenül Jézus is ezt hirdeti, hogy aki mások felett könnyelműen és túl szigorúan ítélkezik, maga is kemény és hajthatatlan ítéletben részesül. Aki pedig szívélyes, emberséges és méltányos volt a testvérek iránt, az ugyanazt a jóságot tapasztalja meg másoktól is, és kedvesen, barátilag viseltetnek majd vele.

                Jézus szerint a képmutatás egyik leggyakoribb következménye, hogy a magunk bűnei fölött könnyen átsiklunk, míg mások bűnei felett elhamarkodottan és túl szigorúan ítélkezünk: „Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre? Vagy hogyan mondhatod testvérednek: Hadd, vegyem ki a szálkát a szemedből! – miközben ott a gerenda a saját szemedben? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát.” (Mt 7:3-5).

               Bonfoeffer a „Követés” c. művében ezt a megállapítást teszi: „a tanítványok tehát nem ítélkezhetnek. Ha mégis megteszik, úgy ők maguk esnek Isten ítélete alá. Saját fejükre hull a kard, amellyel elítélik a testvért. A vágás, amellyel elválasztják magukat a másiktól, mint igazakat a nem igazaktól, őket magukat választja el Jézustól.”  A képmutató ítélkezés a másik ember meg nem engedett megszólása. Szétrombolja az őszinte szeretetet. Azt viszont nem tiltja meg Jézus, hogy gondolkodjam a másikról, hogy bűnét észrevegyem. De mielőtt mások felett az ítéletet is kimondanánk, nem szabad megfeledkezzünk Isten irántunk tanúsított megbocsátásáról és feltétel nélküli szeretetéről. Az ítélkezés vakká tesz, de a szeretet látóvá. Amikor ítélkezem, vak vagyok a saját gonoszságommal és a másokra vonatkozó kegyelemmel szemben. A szeretet azonban úgy ismeri fel a másikat, mint aki a kereszt alatt bocsánatot nyert. Ha az ítélkezésben valóban a gonoszság megsemmisítése lenne a cél, úgy a gonoszságot ott keresnénk, ahol az minket valóban fenyeget, mégpedig önmagunknál. Ha viszont a gonoszságot másokban keressük, úgy éppen abban válik nyilvánvalóvá, hogy az ilyen ítélkezésben is saját igazunkat keressük, hogy gonoszságunkban bűntelenek akarunk maradni, az által, hogy a másikat elítéljük. Ezért minden ítélkezésnek az a rendkívül veszélyes öncsalás az előfeltétele, hogy Isten igéje rám nézve másként érvényes, mint felebarátomra. De Jézus szerint a mások felé irányuló megbocsátó, szabadító igének is megvan a határa: „Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy lábukkal megtiporják azokat, majd ellenetek fordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7:6).

               Jézus tanítványai nem ítélkezhetnek elhamarkodottan mások felett, de a megbocsátást és elnézést sem hamarkodhatják el. Hiábavaló, sőt nagyon is veszélyes dolog Isten megbocsátó kegyelmének és szeretetének drága kincsét „elpazarolni”. Hiábavaló, mondja Jézus, mert a disznók nem ismerik fel a gyöngyöt, amit az ember eléjük vet, veszélyes, mert csak a megbocsátás üzenetét szentségtelenítjük meg. Bonfoeffer szerint: „az olcsó kegyelem széthajigálása halálosan unalmas a világnak, ezért végül erőszakosan szembefordul azokkal, akik azt akarják rákényszeríteni, amit nem óhajt.”

               Mit tehet akkor a tanítvány a bezárt szívek láttán? Ilyenkor nem marad más, mint az imádság: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Vagy ki az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér tőle, vagy amikor halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?” (Mt 7:11). Nem vezet más út a felebaráthoz és e bezárt szívhez sem, mint az ima. Az ítélet és a megbocsátás Isten kezében van. Ő zár be és ő nyit ki. A tanítványoknak viszont szabad kérniük, keresniük és zörgetniük, mert Isten meghallgatja őket. Az embertársaink miatti aggódásunk és nyugtalanságunk így nem ítélkezésben kell, hogy végződjön, hanem mindig imában.

               Végül Jézus így foglalja össze mondanivalóját: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is.” (Mt 7:12). A Mester itt egy egészen egyszerű szabályt ad a tanítványainak, amellyel bárki megvizsgálhatja, hogy kapcsolata a másikkal helyes-e vagy helytelen: csak az „Én” és a „Te” viszonyát kell megfordítani. Legyen olyan kemény a magában felismert gonoszsággal szemben, mint amilyen kemény szokott lenni a másik gonoszságával.  A mások gonoszságával szemben pedig legyen olyan elnéző, mint amilyen önmagával szokott lenni.

2.      A nagy elválasztás

               Jézus egyrészt világossá tette tanítványai számára, hogy nem az ő dolguk az ítélkezés. Az ítélkezést és az elválasztást a tanítványnak rá kell bíznia arra, aki elhívta őt. Az elhívó Úr döntése, hogy kiket választ ki, nem a cselekedetek jutalmaként, hanem kegyelméből. Jézus szerint ez az elválasztás már magában az elhívó igében megtörténik: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7:14).

               A tanítványok kevesen vannak, és mindig kevesen is lesznek. Jézusnak ez a szava megfosztja őket minden eredményt váró, hamis reménytől. Jézus követője soha ne a számokba, statisztikákba vesse bizalmát. A látványos és hatalmas eredmények sokszor csupán csalóka látszatok. Mert akármit is mutatnak a számok, valójában csak „kevesen vannak” azok, akik az élet útját, a Krisztus követését választják. A többiek pedig, akik a széles úton haladnak, sokan vannak, és mindig sokan is lesznek. Ők azonban a kárhozat felé vezető úton mennek.

               A követők útja, a keskeny út. Az ember könnyen elmegy mellette, könnyen eltéveszti, még ha már járt is rajta, nehéz megtalálni. Mert ez az út valóban keskeny, mindkét oldalon lezuhanással fenyeget. A keskeny út egészen más, mint a világ széles útja. A rendkívülire elhívottnak lenni, mégis úgy tenni, mint aki semmit sem birtokol – ez a keskeny út. Jézus igazságát tanúsítani és megvallani a világban, mégis ennek az igazságnak ellenségeit Jézus feltétlen szeretetével szeretni – ez a keskeny út. Hinni Jézusnak az ígéretében, hogy követői öröklik a földet, mégis mindenről lemondani – ez a keskeny út.  Inkább jogtalanságot szenvedni, mint jogtalanságot elkövetni – ez a keskeny út. Látni és megismerni gyengeségében, gonoszságában a másik embert, de soha el nem ítélni, az örömhírt mindenképpen továbbítani neki, de a gyöngyöket soha disznók elé nem vetni – ez a keskeny út.

               A keskeny út elviselhetetlenül nehéznek látszik. Legalábbis addig, amíg parancsként tekintünk rá, amíg csak félelemből vagy kényszerből akarunk járni rajta. Ha viszont azt is látjuk, hogy Jézus megy előttünk, ha egyedül Őreá nézünk, ha lépésről lépésre haladva Őt követjük, akkor Ő megőriz ezen az úton. Jézus maga a keskeny út és a szoros kapu.  Egyedül őt kell megtalálnunk. Ha tudjuk ezt, akkor a keskeny úton Jézus keresztjének szoros kapuján megyünk az életre, és akkor éppen a keskenysége lesz a bizonyosságunk. Boenfoeffer ezt a kérdést teszi itt fel: „Hogyan is lenne széles út Isten Fiának a földön vezető útja, amellyel nekünk két világ polgáraiként a világ és a mennyek országának határvonalán kell mennünk.”

               Jézus végül arra mutat rá, hogy nem csak a gyülekezet és a világ elválasztása történik meg, de a gyülekezeten belül is lesz elválasztás, amikor az igaz és hamis keresztyén el lesz választva egymástól: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe bújva jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. (Mt 7:15-17). Meg fognak jelenni a hamis próféták, akik zűrzavart támasztanak és sokakat megtévesztenek. Látszólag ők is az Isten népéhez tartoznak, de bensőleg, a szívük szerint mégsem azok. A hamis próféták jelenléte talán bizalmatlanságot és gyanakvást ébresztene a gyülekezetben, hogy ki az igaz keresztyén és ki nem. Jézus azonban arra mutat rá, hogy ezt a kérdést viszonylag egyszerűen tisztázhatják:  „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Mt 7:16/a). Nem szükséges, hogy bárkinek a szívébe lássunk, és az sem, hogy bárki felett mi mondjunk ítéletet, elég csupán annyi, hogy a gyümölcsökre tekintünk, és az mindent elárul: „Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.” (Mt 7:17).

               A gyümölcsre persze néha várni kell. Talán csak egy kis türelemre van szükségünk, míg lelepleződik a látszat és a valóság közötti különbség. Jézus szerint az ember nem élhet sokáig látszatban. Eljön a gyümölcstermés, a megkülönböztetés ideje. Előbb, vagy utóbb nyilvánvalóvá lesz az igazság. A gyümölcs mindent le fog majd leplezni.

               Összefoglalva a mai ige üzenetét elmondhatjuk, hogy Jézus óva intette követőit az elhamarkodott ítélkezéstől. Visszatartotta őket attól is, hogy kíváncsian kutakodjanak a másikkal kapcsolatban. Ugyanakkor őszinteséget és eltökéltséget is kért tőlük, hogy felismerjék az Isten által hozott döntést, hogy készek legyenek megkülönböztetni a látszatot a valóságtól, a hamisat az igazitól. Ámen.

Gyülekezeti hírek: 2022.06.12.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

KERESZTELŐ:

A mai vasárnapon gyülekezetünkben a keresztség sákramentumában részesült, Mészáros Róza, Mészáros Zoltán és Mándrik Erzsébet 5. gyermeke. Hordozzuk imádságban a megkeresztelt gyermeket és annak családját!

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”) 

Igehirdetés: 2022.06.12. Gondtalan élet – de hogyan?

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 15.

 

Gondtalan élet – de hogyan?

Olvasmány: Mt 6:19-34

„Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6:33-34)

 

               Jézus a Hegyi Beszédben imádkozni is tanította követőit. Itt hangzott el minden idők legismertebb imádsága, az „Úr imája” vagy más néven a „Miatyánk”, amely jól kifejezi a mennyek országa üzenetét: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.” (Mt 6:10). Jézus tehát arra törekedett, hogy a két világot egyesítse, és hogy ez miképpen lehetséges, erről tanít itt a Hegyi Beszéd további részében.

               Jézus némely tanácsa első hallásra talán ostobaságnak tűnhet. Hiszen itt ilyeneket mond a Mester: adjatok mindazoknak, akik kérnek tőletek, szeressétek ellenségeiteket, fordítsátok oda a másik arcotokat, semmit vissza nem várva adjatok kölcsön, ne aggódjatok a ruházat és a táplálék miatt, stb. De sokan megkérdik ma is, hogy vajon működőképes-e az efféle idealizmus a „valódi” világban. Mert mindez, amit Jézus mond kétségtelenül szép és jó, az Isten országában. Egy képzeletbeli ideális világban bizonyára működhetnek is ezek az elvek, de itt a „való világban”, ahol a farkastörvények uralkodnak, sajnos nem. Jézus azonban világossá teszi tanítványai számára, hogy nekik mégis ezek szerint, a Jézus által elmondott elvek szerint kell élniük ebben a világban.

               Jézus üzenetének ugyanis éppen ez a lényege: ahelyett, hogy a létbiztonságba, a takarékosságba vagy az önigazultságba kapaszkodnánk, inkább bízzuk rá magunkat a Mennyei Atyánkra és engedjük át Istennek mindazokat a személyes igazságtalanságokat, amelyek érnek bennünket. Bízzunk abban, hogy a mi szerető Atyánk majd gondoskodik napi szükségleteinkről. A mennyek országának üzenete így foglalható össze dióhéjban: „Istennek éljetek, ne önmagatoknak.”

               Jézus beszédében a jutalomról is szót ejt. A legtöbben barátainktól, munkatársainktól várunk jutalmat: hátba veregetést, előléptetést, tapsot, elismerést. Jézus szerint azonban a legnagyobb jutalmunkat Isten mennyei királyságában kapjuk majd. Isten látja azokat a cselekedeteinket is, amelyeket titkon viszünk véghez, és ő meg is fog értük jutalmazni. Jézus arra bátorítja tanítványait, hogy gyűjtsenek maguknak „kincseket a mennyben”, olyan kincseket, amelyek elég értékesek ahhoz, hogy minden földi szenvedésért kárpótolják őket. Már az Ószövetségben is találunk utalásokat a halál utáni életre. Jézus azonban nyíltan beszél arról a helyről, ahol „akkor az igazak fénylenek, mint a nap az ő Atyjuk országában.” (Mt 13:43). A Jézus korabeli zsidóság az anyagi jólétben és a politikai hatalomban vélte felfedezni Isten elismerésének jeleit. Jézus azonban Isten országára és az eljövendő életre irányította a hallgatói figyelmét. A látható világban elért sikerekkel szemben az eljövendő életbe való befektetés fontosságát hangsúlyozta. A jelenlegi világban a rozsda, a moly vagy a tolvajok martaléka lehet minden, amit összegyűjtöttünk.

1.      Gondtalan élet feltétele: tiszta szív

               Jézus a gondtalan életre hívja követőit: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok betörnek, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Mt 6:19-21). Majd azt is megmutatja a számukra, hogy milyen akadályai lehetnek ennek a gondtalan, Krisztust követő életnek. Az alapvető gondok mindig ott kezdődnek, amikor Krisztus és az őt követni akaró tanítvány közé belép valami, pl. a világ és annak kívánságai, a törvény betűje, vagy a tanítvány saját kegyessége. Ha nem Isten országa áll az első helyen, ha valami más fontosabbá válik, legyen az étel, ital, ruházat, a megélhetés gondja, vagy éppen a törvény betűjének való megfelelni akarás, akkor ez elválaszt minket Istentől.

               Jézus szerint: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség!” (Mt 6:22-23). A tanítvány szemének egyenesen és egyedül Krisztusra kell irányulnia. Teljesen arra a fényre, amely Krisztusból jön, és amelyben nincs sötétség, kétértelműség. Ahogy a szemnek egyértelműen, világosnak, tisztának kell lennie ahhoz, hogy a test a fényben maradjon, ahogy a láb és a kéz sem kap máshonnan fényt, csak a szemtől, ahogyan a láb megbotlik, és a kéz hibázik, ha a szem homályos, ahogyan az egész test sötétségben van, ha a szem kialszik, a tanítvány is csak addig maradhat világosságban, ameddig egyértelműen Krisztusra néz. Ha a szem valami mást lát, mint azt, ami van, úgy az egész testet csalja meg. Ha a szív a világ látszatán csüng, a Teremtő helyett a teremtményen, úgy a tanítvány elveszett. Ha a világ javai utáni vágyakozás kerül első helyre az ember életében, akkor ez elfordítja a szívét Krisztustól. A tiszta szívűek viszont azért boldogok, mert ők meglátják Istent.

               Ezért a nagy kérdés az, hogy mi van a szívünkben? A világ javaihoz kötődik a szívünk vagy Krisztushoz? Ahogy a test lámpása a szem, úgy a Jézust követő tanítvány lámpása a szíve. Ha a szem sötét, milyen sötétnek kell lennie a testnek? Ha a szív sötét, milyen sötétségnek kell lennie a tanítványban? A szív pedig bizony sötét lesz, ha a világ dolgain csüng. Jézus hívása pedig akármilyen nyomatékos is, visszapattan az ilyen szívről, nem talál utat az emberben, mert a szív bezárult, máshoz tartozik, mással van tele. Az Isten szava, az ige, elhal, ahogyan a tövisek közé hullott mag „az élet gondja, gazdagsága és élvezetei” között.” (Lk 8:14). A szem és a szív tisztasága olyan elrejtettséget jelez, amely semmiről sem tud, csak Krisztus szaváról és hívásáról, amely teljes közösségben van Krisztussal.

               A nagy kérdés ezek után az, hogy miképpen viszonyuljon a Krisztust követni akaró tanítvány a világhoz és hogyan bánjon a világi javakkal?

               Jézus nem a világi javak használatát tiltotta meg a tanítványai számára. Jézus is ember volt, neki is szüksége volt ételre, italra, ruházatra és hajlékra. Ő is evett és ivott, és mértékkel élt minden egyéb világi javakkal. Ezzel egyben meg is szentelte a föld javainak használatát. A tanítványait pedig arra buzdította, hogy hálásan és Isten ajándékaként fogadják ezeket a dolgokat.

               Ugyanakkor Jézus azt is világossá tette, hogy a javak nem felhalmozásra vannak, és nem öncélból kapjuk azokat. Ahogy Izrael egykor a pusztában naponta Istentől kapta a mannát, és nem kellett étel és ital miatt aggódnia, úgy Jézus tanítványainak is naponta Istentől kell kérnie és elfogadnia a mindennapi kenyeret. Ha viszont a pusztában többet gyűjtöttek a mannából a napi szükségletnél, az másnapra megrothadt. Így, ehhez hasonlóan, aki felhalmozza az Istentől kapott javakat, az tönkreteszi az adományt és önmagát is. A szív ebben az esetben az összegyűjtött kincsekhez, a felhalmozott javakhoz fog kötődni. A vagyon mindig Isten és az ember szíve közé tolakszik. Ahol a kincsem ott lesz a bizalmam, vigaszom, istenem. Az ilyen kincs bálványimádás, mert Isten helyét foglalja el.

2.      Gondtalan élet feltétele: osztatlan szív

               Jézus szerint a gondtalan élet másik feltétele az osztatlan szív: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6:24). Fontos, hogy a tanítvány szíve tiszta legyen, és hogy egészen Istené legyen. Aki Jézust követni akarja, az nem szolgálhat két Úrnak. A gondtalan élet alapfeltétele a tiszta és osztatlan szív. Hiszen az, aki úgy okoskodik, hogy ő elég ügyes és elég bölcs ahhoz, hogy képes legyen Istennek is, meg a világnak is megfelelni, az óhatatlanul olyan gondok és ellentmondások tömkelegét veszi magára, amit képtelenség elhordozni vagy feloldani. A történelem során akadtak ugyan olyan uralkodók, akik olyan hatalmasnak gondolták magukat, hogy ők képesek akár két istent is szolgálni. Jézus szerint azonban lehetetlen. Amikor az ember hiú módon azt gondolja, hogy elég erős és elég tapasztalt ahhoz, hogy „kezében tartson” minden hatalmat, és csak korlátozott jogot engedjen mindkettőnek, valójában már rég elbukott, mert elszakadt Istentől és a mammon foglyává lett.

               Jézus szerint Isten gyermekei nem lehetnek egyszerre a mulandó világ vidám gyermekei és Isten jó ajándékainak is részesei. Nem lehet egyszerre „világfinak” is lenni meg Isten örökkévaló országa örökösének is. Nem lehet egyszerre a világi kívánságokat halmozni és Isten áldásának kincseit is birtokolni. Azért nem lehetséges, mert Isten és a világ, Isten és a javak egymás ellen vannak, mert a világ és a javak a szívünket igénylik, s így végső soron mindig Isten ellen vannak. A szívünket pedig csak egynek adhatjuk oda teljes szeretetben, csak egy úrhoz ragaszkodhatunk igazán. Aki ennek a szeretetnek az útjában áll, azt előbb-utóbb meg kell gyűlölni. Jézus szava szerint Isten iránt csak szeretet vagy gyűlöletet érezhetünk. Ha nem szeretjük Istent, akkor gyűlöljük. Nincs középút. Isten azért és úgy Isten, hogy csak szeretni vagy gyűlölni lehet. Itt nincs más választás: vagy Istent szeretjük, vagy a világ javait.

               A legtöbben persze nem szeretnének választani, hanem mindkét úrnak meg kívánnak felelni, mindkét oldal javait birtokolni szeretnék. Azt hazudják maguknak, hogy szeretik Istent, közben mégis a világ javait helyezik első helyre az életükben. Így azonban a szavak szintjén hangoztatott istenszeretet, a gyakorlatban gyűlöletté válik, mert a szem nem tiszta, és a szív megosztott, s már nincs közösségben Istennel.

3.      Gondtalan élet feltétele: bizakodó szív

               Jézus szerint a gondtalan élet harmadik feltétele a bizakodó szív „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6:33-34).

               A világ úgy állít csapdát az embernek, hogy biztonságot és gondtalanságot ígér neki.  A világi javak megcsillantják az emberi szív előtt, hogy az ő birtoklásuk által elérhetjük a gondtalan életet. Valójában azonban éppen fordítva van, hiszen éppen ezeknek a világi javaknak a birtoklása okozza a legtöbb gondot az embernek. A földi javakba kapaszkodó ember szívét fojtogató teherként nyomja a gond. A már meglevő gondokat az ember általában újabb javak beszerezésével kívánja orvosolni, de ha sikerül is ezeket mind megszereznünk, általuk csak újabb és még nagyobb gondok szakadnak a nyakunkba. Ha az életünket a földi kincsek révén akarjuk biztosítani, ha „gondoskodással” akarunk gondtalanok lenni, valójában mindig az ellenkezője történik. Biztonság, béke és megnyugvás helyett, csak még több aggodalom félelem és nyugtalanság lesz a részünk.

               Az aggodalom mindig a holnapra irányul. A földi kincsek viszont egyedül a mának szólnak, így a holnap biztosítása iránti erőfeszítéseink csak a bizonytalanságot erősítik bennünk. Jézus ezért mondja, hogy „elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6:34). Csak az lehet boldog, csak az élvezheti a gondtalan életet, aki a holnapot teljesen Isten kezébe teszi, és tőle fogadja el, amire ma szüksége van. Csak a „mindennapi kenyér” Isten kezéből való elfogadása szabadít meg a holnap gondjától.

               A másnap miatti aggódás meglopja a békét, megrontja a bizalmat, megterheli és rabul ejti szívünket. Az aggódás ellen egyetlen megoldás van: a bizakodó szív. Isten gyermekeinek nagyszerű és pártatlan szabadságáról beszél itt Jézus: „Ne aggódjatok tehát a holnapért!” (Mt 6:33/a). Mivel Isten gyermekeinek van mennyei Atyjuk, aki úgy szerette őket, hogy nekik ajándékozta szeretet Fiát, ezért bízhatnak abban is, hogy minden más kevésbé fontos dologban is gondoskodik róluk. Pál apostol is ezt hirdeti: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Rm 8:32).

               Jézus az aggódás teljes értelmetlenségére mutat rá. Hiszen a következő nap, de még a következő óra sincs a birtokunkban: „Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is?” (Mt 6:27). Az aggódás azért értelmetlen, mert a világ állapotán az aggódásunk által semmit sem változtatunk. Egyedül Isten gondoskodhat rólunk, mert ő kormányozza a világot. Aggodalmaskodásunkkal tulajdonképpen jogtalanul akarjuk átvenni Istentől a kormányzást. Az aggodalmaskodás így hitetlenség és lázadás Isten ellen, hiszen végső soron aggódásunkkal az ő hatalmát vonjuk kétsége. Jézus szerint az aggódás a pogányokra jellemző, akik nem Istenben, hanem a saját erejükben bíznak. A pogányok azért aggódnak, mert nem ismerik a mennyei Atyát, aki gondosodik róluk, így ők mindent maguk akarnak megtenni. Isten gyermekeire azonban Jézus szerint ez a szabály érvényes: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6:32).  Első tehát a Jézussal való közösség és az Isten parancsai iránti engedelmesség, minden egyéb utána következik.

               Nem egyszerre és együtt, hanem „először” Isten országa, aztán a többi. Krisztus igazsága mindig meg kell, hogy előzze az életünkért, az ételünkért, a családunkért való aggódást. De ha Krisztus a miénk, akkor vele ajándékba kaptunk mindent.  Ha Krisztus az első, akkor minden más megadatik nekünk. Aki egyedül Jézusra néz, az Atyja kezében és oltalmában van. Aki pedig már Isten kezébe tette le az életét az nem kételkedhet többé abban, hogy az Atya képes gondoskodni gyermekeiről és megvédeni őket. Ámen.