100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 16.
A nagy elválasztás
Olvasmány: Mt 7:1-23
„Menjetek be a
szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba
visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az
az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7:14)
Jézus a Hegyi Beszéd végén a képmutató
vallásosságot leplezi le. Mindegyikünknek két élete van, az egyik a külső,
amelyet mindenki lát, a másik pedig a bensőkben zajlik, rejtve az emberektől. A
gyerekek már az iskolában megtanulják, hogy ha a figyelem jeleit mutatják,
akkor a tanárok elégedettek lesznek velük. Majd a munkahelyünkön azt is
megtanuljuk, hogy „jó képet vágjunk”, amikor a főnök éppen mellettünk megy el.
Olyan ez, mintha egy álarcot vennének fel: megfelelő frizurát csináltatunk, jól
megválasztjuk a ruháinkat, és a testbeszédünkkel is igyekszünk jó benyomást kelteni.
Idővel azt is nagyszerűen megtanuljuk, miként rejtsük el a problémáinkat. Általában
hajlamosak vagyunk a külső alapján megítélni egymást, így azonban könnyen
félreismerünk embereket. Amikor a hírekben arról hallunk, hogy letartóztattak egy
ámokfutót, a környeztében élők általában megdöbbennek, és azt nyilatkozzák,
hogy ők milyen barátságos és csendes embernek ismerték az illetőt. Ha csak a
külső dolog alapján próbáljuk eldönteni, hogy ki a rendes ember, akkor könnyű
minket megtéveszteni, mert a külső megjelenés legtöbbször nem áll összhangban a
belső valósággal.
Jézus a Hegyi Beszédben a valódi
belső változás szükségességéről tanít. Ebben az időben a vallásos emberek
kegyességük bizonyítékaként látványos viselkedésükkel akarták elkápráztatni
környezetüket. Böjtölésük idején komor, az éhségtől eltorzult arccal járkáltak
az utcán, a forgalmasabb helyeken megállva hosszasan és hangosan imádkoztak,
sőt egészen odáig elmentek, hogy bibliai idézeteket szíjaztak a homlokukra és a
bal karjukra.
Jézus leleplezi ennek a
képmutatásnak a látszólag ártalmatlan praktikáit. Istent nem lehet külső,
névleges válásossággal megtéveszteni. A hamis és nem őszinte viselkedésünkkel
nem tudjuk őt lenyűgözni. Isten nagyon jól tudja, hogy közöttünk még a
legjobbakban is ott bujkálnak a sötét gondolatok, a csalóka érzések, a
büszkeség, a gőg, a kéjvágy és a gyűlölet. Jézus azonban szabad volt mindettől,
ő tettetés nélkül és minden hamisságtól mentesen élt.
Jézus itt egészen radikális
dolgokat jelentett ki és teljesen újszerű megvilágításba helyezte a világot és
a hívő ember életét. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az általa kimondott
igazságok nem újak, és nem törlik el a régieket, hanem betöltik azokat. Kétségtelenül
igaz az, hogy az az életmód, amiről Jézus beszél, radikálisan eltér attól,
amelyet saját korában, vagy akár napjainkban a többség követ. Jézus szavai
valóban a feje tetejére állítanak számos emberi elgondolást.
A Hegyi Beszéd mindennél
erőteljesebben tárja elénk annak lehetőségét, hogy kizárólag Istennek éljünk és
ne a látszatnak. Így végre összhangba kerülhet a külső és a belső életünk.
1.
Az ítélkezés
bűne
Jézus itt így kezdi
mondanivalóját: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7:1). Szinte
mindnyájunkkal velünk születik az a betegség, amit ítélkezésnek neveznek.
Magunkkal szemben általában mindig sokkal elnézőbbek vagyunk, mint másokkal.
Mások hibái felett szigorú bíróként ítélkezünk, míg magunknak sokkal többet
megengedünk. Kálvin János kommentárjában ezt írja: „szinte mindenkit csiklandoz a vágy, hogy mások bűneit firtassa. Ítélni
itt tehát annyit jelent, mint kíváncsiskodva kutakodni mások cselekedetei után.”
Jézus itt egyszerűen arra mutat
rá, hogy az ítélkezésben az jár el helyesen, aki Isten igéje és törvénye
alapján ítél, az ítéletet pedig a szeretet szabályaihoz igazítja, és az
ítélkezést mindig önmagán kezdi. Jézus komoly figyelmeztetésben részesíti a hajthatatlan
erkölcsbírókat, akik kéjjel kutatják mások vétkeit: velük sem bánnak majd
emberségesebben mások, hanem ugyanazt az engesztelhetetlenséget kapják vissza,
amit másokkal szemben gyakoroltak: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal
fogtok megítéltetni; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek
majd.” (Mt 7:2). Egyes magyarázók szerint Krisztus figyelmezetése itt
csak az eljövendő ítéletre vonatkozik. Mások szerint azonban ez az ítélet már itt
a földön bekövetkezik. Már az Ószövetségben, Ézsaiás próféta is így tanított: „Jaj
neked, pusztító, akit még nem ért pusztulás, te rabló, akit még nem raboltak
ki! Ha befejezted a pusztítást, el fogsz pusztulni, ha bevégezted a rablást,
téged fognak kirabolni!” (Ézs 33:1). Kétségtelenül Jézus is ezt
hirdeti, hogy aki mások felett könnyelműen és túl szigorúan ítélkezik, maga is
kemény és hajthatatlan ítéletben részesül. Aki pedig szívélyes, emberséges és
méltányos volt a testvérek iránt, az ugyanazt a jóságot tapasztalja meg
másoktól is, és kedvesen, barátilag viseltetnek majd vele.
Jézus szerint a képmutatás egyik leggyakoribb
következménye, hogy a magunk bűnei fölött könnyen átsiklunk, míg mások bűnei
felett elhamarkodottan és túl szigorúan ítélkezünk: „Miért nézed a szálkát a
testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre? Vagy
hogyan mondhatod testvérednek: Hadd, vegyem ki a szálkát a szemedből! –
miközben ott a gerenda a saját szemedben? Képmutató, vedd ki előbb saját
szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd
testvéred szeméből a szálkát.” (Mt 7:3-5).
Bonfoeffer a „Követés” c. művében
ezt a megállapítást teszi: „a tanítványok
tehát nem ítélkezhetnek. Ha mégis megteszik, úgy ők maguk esnek Isten ítélete
alá. Saját fejükre hull a kard, amellyel elítélik a testvért. A vágás, amellyel
elválasztják magukat a másiktól, mint igazakat a nem igazaktól, őket magukat
választja el Jézustól.” A képmutató ítélkezés
a másik ember meg nem engedett megszólása. Szétrombolja az őszinte szeretetet.
Azt viszont nem tiltja meg Jézus, hogy gondolkodjam a másikról, hogy bűnét
észrevegyem. De mielőtt mások felett az ítéletet is kimondanánk, nem szabad
megfeledkezzünk Isten irántunk tanúsított megbocsátásáról és feltétel nélküli
szeretetéről. Az ítélkezés vakká tesz, de a szeretet látóvá. Amikor ítélkezem,
vak vagyok a saját gonoszságommal és a másokra vonatkozó kegyelemmel szemben. A
szeretet azonban úgy ismeri fel a másikat, mint aki a kereszt alatt bocsánatot
nyert. Ha az ítélkezésben valóban a gonoszság megsemmisítése lenne a cél, úgy a
gonoszságot ott keresnénk, ahol az minket valóban fenyeget, mégpedig önmagunknál.
Ha viszont a gonoszságot másokban keressük, úgy éppen abban válik
nyilvánvalóvá, hogy az ilyen ítélkezésben is saját igazunkat keressük, hogy
gonoszságunkban bűntelenek akarunk maradni, az által, hogy a másikat elítéljük.
Ezért minden ítélkezésnek az a rendkívül veszélyes öncsalás az előfeltétele,
hogy Isten igéje rám nézve másként érvényes, mint felebarátomra. De Jézus
szerint a mások felé irányuló megbocsátó, szabadító igének is megvan a határa: „Ne adjátok azt, ami szent, a
kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé, nehogy lábukkal megtiporják
azokat, majd ellenetek fordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7:6).
Jézus tanítványai nem
ítélkezhetnek elhamarkodottan mások felett, de a megbocsátást és elnézést sem
hamarkodhatják el. Hiábavaló, sőt nagyon is veszélyes dolog Isten megbocsátó
kegyelmének és szeretetének drága kincsét „elpazarolni”. Hiábavaló, mondja
Jézus, mert a disznók nem ismerik fel a gyöngyöt, amit az ember eléjük vet,
veszélyes, mert csak a megbocsátás üzenetét szentségtelenítjük meg. Bonfoeffer
szerint: „az olcsó kegyelem
széthajigálása halálosan unalmas a világnak, ezért végül erőszakosan
szembefordul azokkal, akik azt akarják rákényszeríteni, amit nem óhajt.”
Mit tehet akkor a tanítvány a
bezárt szívek láttán? Ilyenkor nem marad más, mint az imádság: „Kérjetek,
és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.
Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Vagy
ki az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér tőle, vagy amikor
halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat
adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak,
akik kérnek tőle?” (Mt 7:11). Nem vezet más út a felebaráthoz és e
bezárt szívhez sem, mint az ima. Az ítélet és a megbocsátás Isten kezében van.
Ő zár be és ő nyit ki. A tanítványoknak viszont szabad kérniük, keresniük és
zörgetniük, mert Isten meghallgatja őket. Az embertársaink miatti aggódásunk és
nyugtalanságunk így nem ítélkezésben kell, hogy végződjön, hanem mindig imában.
Végül Jézus így foglalja össze
mondanivalóját: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben
ugyanúgy tegyetek ti is.” (Mt 7:12). A Mester itt egy egészen egyszerű
szabályt ad a tanítványainak, amellyel bárki megvizsgálhatja, hogy kapcsolata a
másikkal helyes-e vagy helytelen: csak az „Én” és a „Te” viszonyát kell
megfordítani. Legyen olyan kemény a magában felismert gonoszsággal szemben,
mint amilyen kemény szokott lenni a másik gonoszságával. A mások gonoszságával szemben pedig legyen
olyan elnéző, mint amilyen önmagával szokott lenni.
2. A nagy elválasztás
Jézus
egyrészt világossá tette tanítványai számára, hogy nem az ő dolguk az
ítélkezés. Az ítélkezést és az
elválasztást a tanítványnak rá kell bíznia arra, aki elhívta őt. Az elhívó Úr
döntése, hogy kiket választ ki, nem a cselekedetek jutalmaként, hanem
kegyelméből. Jézus szerint ez az elválasztás már magában az elhívó igében
megtörténik: „Menjetek be a
szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba
visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az
az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7:14).
A tanítványok kevesen vannak, és
mindig kevesen is lesznek. Jézusnak ez a szava megfosztja őket minden eredményt
váró, hamis reménytől. Jézus követője soha ne a számokba, statisztikákba vesse
bizalmát. A látványos és hatalmas eredmények sokszor csupán csalóka látszatok. Mert
akármit is mutatnak a számok, valójában csak „kevesen vannak” azok, akik az
élet útját, a Krisztus követését választják. A többiek pedig, akik a széles
úton haladnak, sokan vannak, és mindig sokan is lesznek. Ők azonban a kárhozat
felé vezető úton mennek.
A
követők útja, a keskeny út. Az ember könnyen elmegy mellette, könnyen
eltéveszti, még ha már járt is rajta, nehéz megtalálni. Mert ez az út valóban
keskeny, mindkét oldalon lezuhanással fenyeget. A keskeny út egészen más, mint
a világ széles útja. A rendkívülire elhívottnak lenni, mégis úgy tenni, mint
aki semmit sem birtokol – ez a keskeny út. Jézus igazságát tanúsítani és
megvallani a világban, mégis ennek az igazságnak ellenségeit Jézus feltétlen
szeretetével szeretni – ez a keskeny út. Hinni Jézusnak az ígéretében, hogy
követői öröklik a földet, mégis mindenről lemondani – ez a keskeny út. Inkább jogtalanságot szenvedni, mint
jogtalanságot elkövetni – ez a keskeny út. Látni és megismerni gyengeségében,
gonoszságában a másik embert, de soha el nem ítélni, az örömhírt mindenképpen
továbbítani neki, de a gyöngyöket soha disznók elé nem vetni – ez a keskeny út.
A keskeny út elviselhetetlenül
nehéznek látszik. Legalábbis addig, amíg parancsként tekintünk rá, amíg csak
félelemből vagy kényszerből akarunk járni rajta. Ha viszont azt is látjuk, hogy
Jézus megy előttünk, ha egyedül Őreá nézünk, ha lépésről lépésre haladva Őt
követjük, akkor Ő megőriz ezen az úton. Jézus maga a keskeny út és a szoros
kapu. Egyedül őt kell megtalálnunk. Ha
tudjuk ezt, akkor a keskeny úton Jézus keresztjének szoros kapuján megyünk az
életre, és akkor éppen a keskenysége lesz a bizonyosságunk. Boenfoeffer ezt a
kérdést teszi itt fel: „Hogyan is lenne
széles út Isten Fiának a földön vezető útja, amellyel nekünk két világ polgáraiként
a világ és a mennyek országának határvonalán kell mennünk.”
Jézus végül arra mutat rá, hogy
nem csak a gyülekezet és a világ elválasztása történik meg, de a gyülekezeten
belül is lesz elválasztás, amikor az igaz és hamis keresztyén el lesz választva
egymástól: „Óvakodjatok
a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe bújva jönnek hozzátok, de belül ragadozó
farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. (Mt 7:15-17). Meg
fognak jelenni a hamis próféták, akik zűrzavart támasztanak és sokakat megtévesztenek.
Látszólag ők is az Isten népéhez tartoznak, de bensőleg, a szívük szerint
mégsem azok. A hamis próféták jelenléte talán bizalmatlanságot és gyanakvást
ébresztene a gyülekezetben, hogy ki az igaz keresztyén és ki nem. Jézus azonban
arra mutat rá, hogy ezt a kérdést viszonylag egyszerűen tisztázhatják: „Gyümölcseikről
ismeritek meg őket.” (Mt 7:16/a). Nem szükséges, hogy bárkinek a
szívébe lássunk, és az sem, hogy bárki felett mi mondjunk ítéletet, elég csupán
annyi, hogy a gyümölcsökre tekintünk, és az mindent elárul: „Így minden jó fa jó gyümölcsöt
terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.” (Mt 7:17).
A gyümölcsre persze néha várni
kell. Talán csak egy kis türelemre van szükségünk, míg lelepleződik a látszat
és a valóság közötti különbség. Jézus szerint az ember nem élhet sokáig
látszatban. Eljön a gyümölcstermés, a megkülönböztetés ideje. Előbb, vagy utóbb
nyilvánvalóvá lesz az igazság. A gyümölcs mindent le fog majd leplezni.
Összefoglalva a mai ige üzenetét
elmondhatjuk, hogy Jézus óva intette követőit az elhamarkodott ítélkezéstől.
Visszatartotta őket attól is, hogy kíváncsian kutakodjanak a másikkal
kapcsolatban. Ugyanakkor őszinteséget és eltökéltséget is kért tőlük, hogy
felismerjék az Isten által hozott döntést, hogy készek legyenek
megkülönböztetni a látszatot a valóságtól, a hamisat az igazitól. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése