Igehirdetés: 2022.06.26. - Isten akaratának cselekvése

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 17.

 

Isten akaratának cselekvése

Olvasmány: Mt 7:21-28

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7:21)

 

               Jézus a Hegyi Beszéd végén Isten akaratának cselekvésére buzdítja követőit. Sokan vannak olyanok, akik látszólag Isten népéhez tartoznak, de valójában mégsem azok. Szájukkal bizonyságot tesznek hitükről, de az életükkel megtagadják Istent. Jézus itt választás elé állítja követőit. Az előzőekben a nagy elválasztásról beszélt Jézus a tanítványainak. A világ és a gyülekezet, a hamispróféták és a valódi keresztyének elválasztásáról hallottunk. Jézus arra mutatott rá, hogy ha valaki Őt Úrnak nevezi, az még nem jelenti automatikusan azt is, hogy Isten országának részesévé lehet. A hitvallás elmondása önmagában semmiféle előjogot nem ad a tanítvány számára. Isten akaratának valós cselekvése nélkül senki sem hivatkozhat majd a hitvallásra, amikor megáll az Isten ítélőszéke előtt. Bonfoeffer a ’”Követés” c. könyvében így fogalmaz: „Az a tény, hogy egy igaz hitvallású egyház tagjai vagyunk, nem jelenti azt, hogy Isten előtt igényeink lehetnének. Nem a hitvallásnak az alapján üdvözölünk. Ha ezt gondoljuk, akkor Izrael bűnét követjük el, aki az elhívás kegyelmét Isten előtt is érvényes jogként fogta fel. Így az elhívó személy kegyelme ellen vétkezünk. Isten nem azt fogja kérdezni, hogy reformátusok vagyunk-e, hanem azt, hogy cselekedtük-e akaratát.”

               Aki szájával vallást tesz ugyan Istenről, de nem cselekszi Isten akaratát, valójában saját szavait hazudtolja meg. Így vállnak el egymástól Isten valódi gyermekei és azok, akik csak megjátszották magukat. Így érvényesül a végsőkig menően az elválasztás.

               Kálvin János kommentárjában így fogalmaz: „Krisztus itt a képmutatók üres hivalkodására utal, akik azt gondolják, hogy azzal, hogy szájukkal vallást tettek róla, ezzel megfelelően ellátták a feladatukat. Mivel nyelvükkel fennhangon vallják Jézus nevét, ezért ennek megfelelően Jézus is vallást tesz nekik, hogy üres és hazug a vallomásuk és Jézus valójában sohasem tekintette őket az övéinek.”

               A tanítványoknak tehát meg kell kérdezniük maguktól, hogy hol van a végső mércéje annak, hogy Jézus kit fog elfogadni és kit nem, ki állja ki a próbát és ki nem? Jézusnak az elvetettekhez intézett válasza adja meg erre a kérdésre a választ: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7:23). Tehát erről van szó, ez az a titok, amely a Hegyi Beszéd kezdetétől egészen eddig megőrződött. Ez a döntő kérdés, hogy Jézus vajon megismer-e minket vagy sem? Miben bízzunk, mihez igazodjunk, amikor az ítéletről hallunk, amikor Isten véghezviszi az elválasztást a gyülekezet és a világ között, és azután a gyülekezet egészén a végső napig, amikor már semmi nem marad nekünk, sem hitvallásunk, sem engedelmességünk? Akkor már csak Jézus szava marad, Aki elhívott minket, Aki ismer minket, s Aki majd reménységünk szerint vallást tesz rólunk. Jézus örök szava, az ő örök hívása az egyedüli, amiben kapaszkodhatunk.

1.      Kősziklára épített ház példázata

               Az emberek kétféleképpen hallgatták azt, amit az Úr Jézus a Hegyi Beszédben mondott, egyesek megcselekedték mások pedig nem. Az Úr Jézus ezért a végén egy példázattal szemléltette ezt. Aki hallgatja az Ő szavait, és cselekszi azt, ahhoz az emberhez hasonló, aki a kősziklára építette a házát. Az pedig, aki hallja az Ő beszédét, de nem cselekszi azt, ahhoz az emberhez hasonlította, aki homokra építette a házát.

               Az első nagy kérdés, hogy kinek szól ez a példázat? A hittanórákon a gyerekeknek azt tanítjuk, hogy a kőszikla Jézus, akire az életünket építeni kell. Mi keresztyének szeretünk úgy gondolni magunkra, mint akik Jézusra építjük az életünket. Úgyhogy bizonyára csak arról szólhat ez a példázat, hogy vannak a bolondok, tehát a nem hívők és vannak az bölcsek, azaz mi, a hívők. Az előbbi pórul jár, az utóbbi pedig nem.

               Csakhogy azt kell látnunk, hogy Jézus itt nem erről beszél. Semmi sem utal arra, hogy Jézus a bolond embert a nem hívő emberrel azonosítaná, ugyanis a Hegyi Beszéd végén itt azokhoz szól, akik végighallgatták a prédikációt. Azokhoz szól, akik hallgatják az Isten Igéjét, mint mi most, vagyis a hívőkhöz. Figyeljük csak meg, hogyan tesz különbséget Jézus az Ige hallgatói között: „aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket és cselekszi”, és a másik csoport: „aki hallja tőlem ezeket a beszédeket és nem cselekszi.” Úgy tűnik tehát, hogy a bolond ember és a bölcs ember egyformán az Ige hallgatója. Nem ebben különböznek egymástól. Sőt, nagyon is hasonlítanak egymásra. Szinte meg sem lehet különböztetni őket. Mindkét csoport hallgatja Jézus szavait. Mondhatnánk azt is, hogy mindkét csoport jár templomba, azaz „hívő” emberek.

               Aztán ott van az is, hogy mindkét csoport építkezik. Nem arról van szó, hogy az egyik rest és eltékozolja az idejét, a jövőjét, az életét, és nem csinál semmit, a másik pedig a rendes, dolgos ember, tehát mi, akik szorgalmasan tanultunk, dolgozunk, bibliát olvasunk, templomba járunk, azaz kősziklára építünk. Talán vonzónak tűnhetne ez a magyarázat is, de nem erről van szó, hiszen mind a ketten építik a házat.

               Továbbá az is kitűnik, hogy mind a ketten ugyanolyan házat építenek. Nem arról van szó, hogy az egyik egy nagyon szép palotát épít fel, a másik meg csak egy szegényes viskót, hanem egy ugyanolyan jellegű házat, amely megfelel funkciójában és méretében a célnak. Mind a ketten ugyanolyan házat építettek.

               És talán még ennél is fontosabb, hogy mind a ketten ugyanott építkeznek, ugyanis mind a két ház egymás mellett áll. Ezek az építők szomszédok, és mind a kettőre ugyanazok a veszélyek jönnek. Nem arról van szó, hogy a homokra épített ház valahol lent van a tengerpart mellett kitéve a tenger szeszélyeinek, a sziklára épített ház pedig valahol fent egy sziklás hegy tetején. Nem. Mind a kettőt eléri az árvíz, a szélvihar, a természeti katasztrófa.

               Vagyis azt látjuk, hogy van kétféle ember, aki hasonlóan építi az életét,  a hitét, gyakorlatilag ugyanolyan életkörülmények között, és akiket ugyanazok a hatások és bajok érnek. Mégis, az egyikről azt olvassuk, hogy összedől a háza, a másikról viszont azt, hogy megmarad minden körülmények között. Ugyanakkor nem nehéz megtalálni, hogy mi az egyetlen különbség a kettő között. Jézus azt mondja, hogy „aki hallja tőlem ezeket a beszédeket és cselekszi azokat, az a bölcs ember.” (Mt 7:21).

               Ki tehát Jézus szerint az bölcs ember? A példázat alapján az, aki mélyre ásott. Az, hogy sziklára építette a házát nem azt jelenti, hogy ezt valahol fent a hegyekben tette meg, hanem azt, hogy addig ásott, míg el nem érte a könnyű talaj alatti kőzetet, hogy erre alapozzon. Értelemszerűen pedig az, aki homokra épített, azt az embert jelképezi, aki nem igazán törődött azzal, hogy mélyre ásson. Nagyobb fáradság és minden alap nélkül csak úgy felépítette a házat.

               Jézus azt mondja, hogy ennyi a különbség a kettő között. Az egyik ember „hívő” de nem cselekszi az Isten akaratát, a másik pedig szintén „hívő” és cselekszi az Isten akaratát. Óriási következménye van ennek és óriási különbséget jelent a hasonlóságok ellenére is. Ebből látjuk, hogy nekünk szól ez a példázat, nekünk, az Ige hallgatóinak a templomba járóknak és nem a hitetlen világnak.

2.      Mire figyelmeztet minket a példázat?

               A másik fontos kérdés, hogy mire figyelmeztetet minket Jézus ebben a példázatban? Arra figyelmeztet itt minket Jézus, hogy bizony, mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy hallgassuk az Isten szavát, a szép prédikációkat, de abból semmi sem valósul meg az életünkben.

               Hadd mondjak egy példát. Egy fiatal teológus mesélte el ezt a történetet. A teológushallgatók az ünnepekkor prédikálni mennek gyülekezetekbe. Ilyenkor előfordul az is, hogy a saját gyülekezetében kell szolgálnia a teológusnak, ahol eljönnek őt meghallgatni a rokonok és ismerősök is. Aki elég izgulós fajta, annak ez olykor elég nehéz feladat. Így volt ezzel ez a bizonyos teológus is, de aztán meglátta benne a lehetőséget arra, hogy végre nyíltan és őszintén beszélhet a hitéről a családjának, rokonaiknak, azoknak is, aki esetleg korábban meg sem akarták őt hallgatni. Most azonban mivel mind eljönnek majd a templomba, kénytelenek lesznek végighallgatni őt. A teológus főleg a megbocsátásról beszélt, mert úgy gondolta, hogy a legtöbb családban az övéhez hasonlóan, a kapcsolatok mélyén sok régi, mély, elhallgatott és magunkba zárt sérelem húzódik. Olyan sérelmek, amiket már csak a Szentlélek ereje által lehet megbocsátani. A teológus az evangéliumot hirdette, külön kiemelve, hogy a kereszten Isten elengedte, megbocsátotta a bűneinket. Hogy ez a szeretet, és ezzel a szeretettel tartozunk másoknak is. A beszédét hallgatva a szemek könnyesek lettek. A rokonai közül többeket is megérintett az üzenet. Az istentisztelet végén a templomajtóban többen is mondták neki: „ez a prédikáció most nekem szólt, köszönöm.” Nagyon örült a teológus is, de sajnos néhány nappal később mégis azt látta otthon, hogy a rokonai ugyanott folytatták a veszekedést, ahol abbahagyták. A szép szavakat nem követte gyakorlati változás.

                Van igehallhatás, de nincs életváltozás. Ez pont a hívő emberek nagy kísértése. Van hitvallás, szól a száj, hogy „uram, uram”, de nincs gyümölcs, hiányoznak a cselekedetek. Külsőleg, látszatra minden megvan, de a szív mégis üres.

               De vigyázzunk arra, hogy ne értsük félre ezt a példázatot.  Nem arról van itt szó, hogy ha megcselekedjük azt, amit az Igében hallunk, akkor Isten azokat a cselekedeteket feltölti valamilyen mennyei bankszámlára, amiket később beválthatunk a mennyországban. Ugyanígy arról sincsen szó, hogy majd valamilyen büntetést fog ránk kiszabni, hogy ha hallgatjuk az Igét, de nem cselekedjük azt. Nem arról szól a példázat, hogy akkor majd megbüntet vagy megjutalmaz minket az Isten. Hanem arról beszél Jézus, hogy saját magunkra jelentünk veszélyt. Ugyanúgy, mint az olyan ember, aki rosszul építi a házát, saját magának árt vele. Ezt a veszélyt a következő képpel szemlélteti a példázat: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult.” (Mt 7:26). Az eredeti szöveg így hangzik: „nagy volt az összeomlása.”

               A következőről van tehát szó: amikor hallgatjuk Jézust a prédikációkban és a templomban, szépnek találjuk a tanítást, bátorítónak és inspirálónak az Igét, de ha az életben nem épülnek gyakorlattá az elhangzottak, akkor kitesszük magunkat az összeomlás veszélyének. Amikor hallunk egy igét vagy egy imádságot és azt mondjuk: „ez milyen szépen volt,” de hazamegyünk, és nem cselekedjük, nem a szerint imádkozunk, akkor vajon mit ért az egész? Amikor pedig jönnek majd a viharok, betegségek, a tragédiák, és mindent elsodornak, akkor vajon mibe kapaszkodhatunk meg? Hiába beszél Jézus az Isten gondoskodásáról, ha ezt mi csak egy szép gondolatnak tartjuk, és nem bízzuk rá az életünket, semmit sem használ nekünk. Ha nem adunk Istennek hálát a jó időszakokban, azaz nem építjük rá a bizalmunkat, akkor, amikor rossz és nehéz idők jönnek, hogyan tudnánk megmaradni? Rajtunk is múlik, hogy mennyire lesz valósággá Jézus ígérete az életünkben. Ugyanis van itt egy ígéret a példázatban. Ez a jó hír. Itt van mindjárt a példázat elején: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva.”   (Mt 7:25).         

               Jézus itt arról beszél, hogy van olyan ház, ami nem omlik össze. Ez a valódi jó hír! Ez az evangélium, az örömüzenet. Jöhet bármi az életben: betegség, tragédia, munkanélküliség, gyász bármi, van olyan ház, ami kibírja ezt is. Jézus azt mondja, hogy ez a ház az az ember, aki hallja az Ő Igéjét és cselekszi is azt. Cselekszi a mindennapi életben, a hétköznapi valóságban. Megbocsát, ahogyan az Atya is megbocsát nekünk. Imádkozik, mert tudja, hogy nagy erő van benne. Adakozik a nélkülözőnek, mert tudja, hogy mindene, amije van, Istentől jött, és ezért tovább meri adni. Amikor pedig ő kerül majd bajba, tudja, hogy az Isten róla is gondoskodni fog. Érezzük-e ezt a szabadságot, ezt a szilárdságot, ami az Ige cselekvéséből fakad? Ezt kínálja nekünk Jézus ígéretként.

               Végezetül még két további Igét szeretnék idézni. Az egyik a Zsoltárok könyvéből szól: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127:1). A másikat pedig Pál apostol mondja a Korinthusi gyülekezetnek: „tudjátok [meg], hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma” (1Kor 6:19). Vagyis nem vagyunk egyedül ebben a nagy építkezésben. Ez nem egy magányos vállalkozás, egy egyéni hitbravúr, hanem közös építkezés az Isten Szentlelkével. Sőt, Isten nélkül ez lehetetlen is volna, de a jó hír az, hogy Isten velünk építkezik, és kérhetjük az Ő Szentlelkét, hogy segítsen. És ha ez így van, márpedig így van, akkor együtt tudjuk mondani, Pál apostollal még a legnagyobb viharok között is hogy: „sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Rm 8:38-39). Ámen.