Igehirdetés: 2021.11.14. Kornéliusz – a legvalószínűtlenebb megtérő

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 90.

 

Kornéliusz – a legvalószínűtlenebb megtérő

Olvasmány: ApCsel 10:1-48

„Azok így feleltek: Kornéliusz százados, ez az igaz és istenfélő ember, aki mellett bizonyságot tesz az egész zsidó nép, egy szent angyaltól azt a kijelentést kapta, hogy hívasson téged a házába, és hallgassa meg, amit te mondasz. Ekkor Péter behívta, és vendégül látta őket”  (ApCsel 10:22-23).

 

               Ki az, akiről a legkevésbé feltételeznénk, hogy keresztyén hitre térhet? Ma talán azt mondanánk, hogy egy iszlám fundamentalista, aki tele van gyűlölettel vagy egy megrögzött bűnöző, pl. egy drogdíler, aki minden erkölcsi tartását elvesztette. Valószínűleg mindnyájunkban élnek ilyesfajta sztereotípiák.

               Jézus első tanítványai számára Kornéliusz bizonyára ebbe a „legvalószínűtlenebb” kategóriába tartozott. Római volt, ami azt jelentette, hogy a zsidó vallás és kultúra szöges ellentétét képviselte. Hithű zsidó be sem tette a lábát egy római ember otthonába, nemhogy együtt étkezzen vele.

               Kornéliusz ráadásul katona volt, vagyis a zsidók hazáját megszálló ellenséges hatalom hadseregének a tisztje, akire minden igazhitű zsidó haraggal és megvetéssel tekintett. Simon Péter, aki szintén zsidóként nevelkedett és gondolkodott, el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen ember, mint Kornéliusz százados, keresztyénné legyen. Bizonyára soha nem is történt volna meg ez a találkozó Péter és Kornéliusz között, ha Isten természetfeletti módon közbe nem avatkozott volna.

               De az Úr úgy rendezte az eseményeket, hogy ez a két ember találkozzon. Kornéluszhoz egy angyalt küldött Isten, Péternek pedig egy különleges látomásban volt része. Péter látomása arra is magyarázattal szolgál, hogy az ószövetségi étkezési szokásokat miért kezdték el figyelmen kívül hagyni a keresztyének.

               Miközben annak látszólag igen kicsi volt a valószínűsége, hogy Kornéliusz, aki egy római százados volt, megtérjen, a történetből kiderül, hogy valójában ő igen készséges és nyitott volt Isten szavának meghallására. Kornélusz római származása ellenére, nagy érdeklődést mutatott a zsidók vallása iránt, gyakran imádkozott és nagylelkűen adakozott a szegények javára: „Egész háza népével együtt kegyes és istenfélő ember volt, aki sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez.” (Apcsel 10:2). Amikor pedig Isten egy angyalt küldött hozzá, aki látomásban azt mondta neki, hogy hívassa magához Pétert, Kornéliusz nem késlekedett azt megtenni. Azonnal elküldte szolgáit Péterért, közben pedig arról is gondoskodott, hogy összegyűjtse barátait és rokonait az otthonába, hogy majd együtt hallgathassák meg az apostol bizonyságtételét.

               Az a Péter, aki korábban még soha nem lépte át egy pogány család otthonának a küszöbét, most mégis kész volt ezt megtenni. Belépve Kornéliusz házába pedig, döbbenten hallgatta a római százados történetét, majd ezt a vallomást tette: „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (ApCsel 10:34-35).

1.      Kornéliusz – a kereső ember

               Kornéliuszt először kereső emberként ismerjük meg. A történet elején azt halljuk róla, hogy nyugtalanul keres valamit. Ezért szüntelenül imádkozik, sok alamizsnát osztogat, és böjtöl. Pedig Kornéliusz nem egy cégéres gonosztevő, nem egy elvetemült bűnöző. Kornéliusz ellentétben Zákeussal, nem lopta meg a honfitársait, sőt adako­zott nekik. Kornéliusz nem züllött le a tékozló fiú szintjére, s nem jutott a disznók vályújához, sőt jámbor és istenfélő életet élt. Kornéliusznak nem volt öt korábbi házastársa és nem élt együtt egy hatodik­kal, akinek már hűséget sem mert esküdni, mint a samáriai asszony. Kornéliusz egész háznépével kegyes, tisztessé­ges mó­don bánt. Nem üldözte a keresztyéneket öldöklés­től lihegve, és bár ka­to­na volt mégsem járt házról-házra, hogy összeszedje és rab­lánc­ra fűzze őket, mint Saul.

               S ha már több bibliai szereplővel is ellentétbe állítottuk Kornéliuszt, akkor most hadd állítsuk párhuzamba is egy másikkal, a gaz­dag ifjúval, aki szintén erkölcsös, szintén törvénytisztelő, aki szintén fogékony a lelki-hitbeli kérdésekre, hiszen azért fut Jézus után, hogy a lelkét nyugtalanító kérdésre választ találjon. A különbség ott van közöttük, hogy míg a gazdag ifjú története szomorúan fejeződik be, hiszen ő a vagyonát választja Jézus követése helyett, addig ez a történet pozitívan ér véget, mert Kornéliusz befogadja a szívébe a Jézusról szóló örömhírt és betöltekezik Szentlélekkel!

               Kornéliuszról tehát elmondható, hogy becsületes és jó ember volt, de ennek ellenére valami mégis nyugtalanította őt. A sok jó tulajdonsága mellett, ő mégsem érezte magát jó embernek. A lelkében érzete, hogy mindez kevés. A „valami több” utáni vágyakozás volt benne. Ez a hiányérzetet az, ami a lélek leg­mélyéről tör fel, amikor az ember az élet igazi értelmét kezdi kutatni. Amikor annak ellenére, hogy mindene megvan és akár boldog, elégedett életet élhetne, ő mégis békétlen, mégis keres valamit, amiről azt sem tudja, hogy mi az. Csak érzi, hogy nem a pénz, nem a siker, nem a hatalom, nem a világi örömök, jelentik az élet igazi értelmét, hanem valami más.

               Kornéliusz hitre jutásának is megvan a maga előtörténete. Tudjuk, hogy akkortájt a Földközi-ten­ger egész környékét, az akkori művelt világot megszállva tartotta a Római Birodalom. Katonái és hivatalnokai ott voltak mindenütt, hogy a hatalmas államapparátus működtetéséhez szükséges adót mindenhonnan behajtsák. Júdea provinciában is jelen vol­tak, s az utolsó zsidó király, Nagy Heródes által a római csá­szár tiszteletére építtetett Cézáreában alakították ki főhadi­szál­lásukat. A Cézáreában állomásozó ún. „itáliai csapat” tagjait szabadosok, azaz felszabadított rabszolgák alkották, ők tehát nem zsoldosok voltak, hanem római állampolgárok. A megbízhatatlan, folyton lázadozó zsidó népet csak egy ilyen meg­bízható különítményre lehetett rábízni. Korné­li­usz pedig ennek az előkelő csapatnak volt az egyik századosa. Cézárea igen fejlett város volt akkoriban. Római vízvezeték, görög színház, kiépült in­fra­struktúra szolgálta a katonák kényelmét és szórakozását. Itt élt Kornéliusz is, aki valóban minden vo­nat­kozásban megelégedett, boldog ember le­he­tett volna, de mégsem volt az.

2.      Kornéliusz – az istenfélő katonatiszt

               Kornéliuszról csupa jó dolgot állít itt a Biblia. Először is azt, hogy bár katonatiszt volt, mégis „ke­gyes”, azaz jámbor, jóravaló, szelíd ember volt. Holott a hivatásos katonákat sok minden jelle­mez­te és jellemzi ma is, de a legkevésbé a kegyes­ség és a szelídség. Sokkal inkább a kegyetlenség és az erő­sza­kosság. Sokszor még békeidőben is sok al­jas­ság és agresszivitás jellemzi ezt a pályát. Még az ún. keresztyén országok ka­to­ná­it sem a jámborság szokta jellemezni, hát még egy elnyo­mó, leigázó hadsereget. Kornéliusz mégis annak ellenére, hogy ennek a hadseregnek a tisztje, képes kegyes és istenfélő életet élni. Ő ember maradt az embertelenség világában is.

               A másik, amit megtudunk róla, hogy alamizsnálko­dik is, annyira emberszámba veszi a saját hadserege ál­tal leigázott, s egyébként az egész Római Birodalomban lené­zett zsidó népet, hogy adakozik a javukra. Nagyon ritka dolog ez, hogy valaki az ellenségeivel tegyen jót.

               A harmadik dolog, amit megtudunk Kornéliuszról, hogy egész környezete felé ezt a lelkületet képviselte: „egész há­z­népével együtt kegyes és istenfélő ember volt.” (ApCsel 10:2). Kornéliusz otthon sem játszotta a mogorva katonatisztet. Szerették őt a családtagjai és alkalmazottai. Tiszta szívvel vele tartanak jóban-rosszban. A történetben arról hallunk, hogy amikor Péter apostol megérkezik a házukhoz, akkor Kornéliusz egész háznépe összegyűlik, hogy meghallgassák Is­ten üzenetét.

               Végül azt is megtudjuk Kornéliuszról, hogy isten­félő ember volt. Azt nem tudjuk, hogy mikor csömörlött meg a római istenek és bálványok világától, és hogyan jutott el Izrael Istenének a megismeréséig. Nem tudjuk, hogy ki lehetett az a rabbi, az az írástudó, aki felfedte előtte az Ószövetség összefüggéseit, aki rámutatott ez egy igaz, láthatatlan Isten hatalmára. De az tény, hogy az istenfélelme nem maradt üres szólam, kegyes frázis, hiszen azt olvastuk róla, hogy „szüntelenül könyörgött Istenhez.” (ApCsel 10:2/b). A teljes történetből az derül ki, hogy ezt azért tette Kornéliusz, mert még nem volt még üdvbizonyossága, mert még Izrael hitében sem találta meg a lelke nyugalmát, mert megfogalmazni sem tudta, hogy nem valami, hanem „Valaki” hiányzott az életéből. Szent Ágoston így ír vallomásaiban: „nyugtalan a mi szívünk, amíg benned megpihen, Uram!”

               Kornéliusznak, tehát nem még több áldozatra, nem még több alamizsnálkodásra, nem még több imádságra volt szük­sé­ge, hanem Megváltóra. Nem több fizetésre, nem kedvesebb szomszédokra, nem megértőbb hitvesre, nem engedelmesebb beosztottakra és nem emberségesebb főnökre volt szüksége, hanem üdvösségre, örök életre.

               Kornéliusz nem elégedett meg azzal, ameddig el­jutott, pedig emberileg minden oka meg lett volna rá. Talán megfogalmazni sem tudta jól, hogy mire is van szüksége, de a jó hír az, hogy az Isten meghallotta a kiáltását, mert Ő a kevélyeknek ellen áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad, és Ő meghallja a zör­ge­tők kopogtatását és megnyitja az üdvösség ajtaját a keresők előtt.

               Ezért nem szabad a zörgetést, az imádságot abbahagyni, hanem fel kell ismernünk hogy mindenféle hiányunk mélyén ott lapul az Isten-arcú űr. Ha pedig eljut hozzánk az Úr üzenete, ha Ő megszólít, hív, akkor induljunk, és tegyük azt, amire Ő bíztat minket.

3.      Kornéliusz – a Lélekkel betöltekezett

               Kornéliusz története azért különleges, mert ő az elsők egyike azok sorában, akik pogányokból lettek Jézus követőivé.  Mindaz, ami vele történt, azt Isten készítette elő. Isten Lelke irányította, vezérelte Pétert és Kornéliuszt is, mert világossá akarta tenni, hogy az Ő szeretete és irgalma nincs határok közé szorítva. Nemcsak a szegényeknek és a kicsinyeknek, vagy éppen az írástudatlan halászoknak jelenti ki magát, de Isten a hatalmasok között, a gazdagok között, az Isten nélkül élő magas beosztású vezetők között is, vagy a nagyon szegény, kitaszított, mindenki által lebecsült emberek között egyaránt munkálkodik, s egyik ember ugyanolyan fontos az Ő számára, mint a másik.

               Péternek élete során sok különleges élményben volt része. Gondoljunk csak a csodálatos halfogásra, a vallástételre, amikor Jézust Isten Fiának és Megváltónak mondja, vagy Jairus leánya feltámasztására, ahol személyesen is ott volt, és saját szemével látta a csodát, vagy amikor találkozott a feltámadott Jézussal a Genezáret-tónál. De bizonyára felejthetetlen maradhatott Péter apostol számára a mennybemenetel és a pünkösdi ünnep is. Vagy, amikor Isten kihozta őt a börtönből és megszabadította őt. A mai történetben arról hallunk, hogy ez a Péter egy újabb lelki élménnyel lett gazdagabb Kornéliusz házában, ahol azt látta, hogy Isten a pogányok felé fordul és itt a pogányok között megismétlődik a pünkösdi csoda.

               A Kornéliusz házában történtek tehát jelként értelmezhetők, arra mutatnak rá, hogy Isten nem veti el azokat sem, akik eddig Isten nélkül éltek, akik test szerint nem a zsidó népből származtak, s így az üdvösségről nem tudtak semmit sem. Sőt mindenki kedves előtte, aki féli Őt, aki követni akarja Őt, és aki engedelmeskedni akar Istennek.

               Kornéliusz története jól mutatatja, hogy Isten Szentlelke valóban vezérlő, vezető Szentlélek úgy, ahogyan azt Jézus megígérte az övéinek, amikor ezt mondta: „Az igazságnak Lelke elvezet titeket minden igazságra.” (Jn 16:13).

               A pogány Kornéliusz házában Péter apostol Jézus Krisztusról tett bizonyságot, akit Isten Lelke felkent prófétává, királlyá és Messiássá. A történet különlegessége itt az, hogy egy olyan házban mondta el ezt Péter, ahova hithű zsidó soha be nem tette volna a lábát. Péter mégis bement oda, mert engedelmeskedett Isten Lelkének. Ez már önmagában is egy nagy csoda. Majd azt olvassuk, hogy kitöltötte Isten az ott lévőkre az Ő Lelkét, és az a csoda is megtörtént, hogy ezek a pogányok hívőkké lettek. Amíg beszélt Péter, hirdette az igét Kornéliusznak és a háznépének, Isten Lelke leszállt az ott levőkre. A Péterrel lévő zsidók pedig igen csodálkoztak azon, hogy lám Isten a pogányoknak is megadta a kegyelmet. Mert mindenki számára egyértelmű lett, hogy ha rájuk is kitöltetett a Szentlélek, akkor Isten valóban ledöntötte az elválasztó falat, akkor mindenki számára nyitott az út a Mindenható Istenhez.

               Kornéliusz eddig is az Isten dolgai felé nyitott ember volt, imádkozott és böjtölt, de hiányzott az életéből a Lélek ereje. De amikor megkapta az Isten Szentlelkének ajándékát, akkor más emberré lett, újjászületett. Amikor valaki újonnan születik, az a Lélek által erőt kap, bizonyságtévő lesz, és másokat is Jézushoz vezethet. Kornéliusz hitre jutása meggyőzte minderről azokat, aki vele voltak, hogy ez lehetséges.

               Kornéliusz története arra mutat rá, hogy nemcsak zsidóból, de pogányból is lehet hívő keresztyén. Immár ledőlt a válaszfal zsidó és pogány között, és eggyé lettek Krisztusban.

               Kornéliusz és Péter teljesen különbözőek voltak, különböző háttértörténettel rendelkeztek, de abban egyek voltak, hogy mindketten engedelmeskedtek Istennek. Az engedelmességüket pedig Isten megáldotta. Mindkettőjükre kitöltetett a Szentlélek, mert Ő nem személyválogató, zsidó és pogány egyaránt részesülhet Isten ajándékában. Megismerték a vigasztaló Lelket, aki legyőzte Péter ellenállását és Jézushoz vezette Kornéliuszt, aki aztán maga is Krisztus szolgálatába állt. Ez az eggyé válás pünkösd legnagyobb csodája. Kitöltetett Isten Lelke, s attól kezdve mindegy volt, hogy ki honnan jött, hány éves, és milyen származású. A Lélek által életre hívott gyülekezetben eggyé váltak, és hirdették a Krisztust. Ámen.