Igehirdetés 2021.11.28. Priszcilla és Akvila – együtt a szolgálatban

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 92.

 

Priszcilla és Akvila – együtt a szolgálatban

Olvasmány: ApCsel 18:1-28

„Köszöntenek titeket Ázsia gyülekezetei. Sokszor köszönt titeket az Úrban Akvila és Priszka a házuknál levő gyülekezettel együtt.”  (1Kor 16:19).

 

               Egy rendkívüli házaspárról lesz ma szó. Priszcilla és Akvila egy olyan istenfélő házaspár volt, akik együtt végezték a szolgálatukat. Megtudjuk róluk, hogy szakmájuk szerint sátorkészítők voltak. Miután keresztyénné lettek nemcsak a szívüket, de az otthonukat is megnyitották a gyülekezet előtt. A hitben való jártasságukat és érettségüket mutatja az, hogy egy alkalommal egy tájékozatlan evangélistát is finoman helyreigazítottak. Az efézusi gyülekezetben kiváló szónokként fellépő Apollósnak, aki a hit dolgaiban még járatlan volt nagy segítséget jelentett, hogy „Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” (ApCsel 18:26).

               Mivel a házaspár említésekor a legtöbbször Priszcilla neve szerepel elsőként, ebből arra következtethetünk, hogy barátaik és munkatársaik szemében ők teljesen egyenrangúnak számítottak. Nevüket mindig szoros egységben említi a Biblia, sőt, a leírás szerint minden tevékenységet közösen folytattak. Egy olyan párra találunk bennük, akik valóban szövetséget alkotnak, és minden erejükkel igyekeztek az Isten által rendelt életközösséget megvalósítani. Szoros egység, szeretet, harmónia jellemezte őket.

               Priszcilla és Akvilla Pál apostol legszorosabb baráti köréhez tartozott. Akkor találkoztak vele először, amikor Pál magányosan és fáradtan megérkezett Korinthusba. A házaspár is akkoriban érkezett oda menekültként, miután Klaudiusz császár kiutasította a zsidókat Rómából. Pál ekkor hozzájuk csatlakozott, mivel az ő szakmája is sátorkészítő volt, így együtt dolgozott velük. Miközben együtt dolgoztak, bizonyára hosszú és elmélyült beszélgetéseket folytattak hármasban.

               Később Priszcilla és Akvila elkísérte Pál apostolt Efézusba is, ahol a dinamikusan fejlődő új gyülekezet vezetői lettek. A gyülekezetek akkoriban magánlakásokban tartották összejöveteleiket. Ilyen körülmények között a házigazdák vendégszeretete életbevágóan fontos volt a tanítványi közösség számára.

               Mivel Pál apostol állandóan úton volt, a házaspárral való barátságát csak levelek által tudta ápolni. Megtudjuk, hogy ez a derék házaspár még az életét is kockára tette Pálért, aki később igen elismerően nyilatkozott róluk: „Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim Krisztus Jézusban! Ők értem saját életüket kockáztatták, és nekik nemcsak én vagyok hálás, hanem a népek valamennyi gyülekezete is.” (Rm 16:3-4). Amikor Pál leveleiben személyes üdvözletét küldi munkatársainak, akkor mindig ennek a házaspárnak a neve áll a lista élén. Ráadásul az asszonyt a becenevén említi Pál. Ez a becézés arra utal, mennyire bensőséges barátság állt fenn közöttük. Pál magához annyira közelállónak érezte Priscillát, hogy a sokak előtt felolvasandó levelekben is vállalta ezt a megszólítást.

1.      Priszcilla és Akvila – a Lélek által vezetett emberek

               A bibliai leírásból az derül ki erről a derék házaspárról, hogy ők csendben, de végtelen hűséggel végezték azt a szolgálatot, amit Jézus Krisztus rájuk bízott. Mindketten ennek a szolgálatnak szentelték oda magukat, és ezért az életüket is készek voltak kockára tenni. Így nemcsak Pál apostol, de sok keresztyén gyülekezet is hálás szívvel emlékezett rájuk.

               Az első, ami kitűnik az ő hánytatott életükből, hogy Isten által vezethető emberek voltak. Készek voltak az evangélium ügyéért mindent otthagyni, ha úgy alakult a helyzet. Ők Jézus Krisztus örömüzenetével mindig készek voltak oda menni, ahol éppen szükség volt rájuk. Isten Lelkének vezetésére bízva magukat valóban az Úr kezébe tették le az életüket.

               Akviláról, a férjről, annyit jegyez fel itt a Biblia, hogy ő Pontuszból származott. Ez a tartomány a Fekete tenger déli partvidékén terült el. Azt is megtudjuk, hogy foglalkozására nézve nemezkészítő, vagy más néven sátorponyva-készítő mester volt. Akvila később Pontuszból a birodalom fővárosába, Rómába költözött, ahol meg is nősült. Itt indította be azt a kis üzemet, amelyikben feleségével, Priszcillával együtt ezt a nagyon kelendő portékát készítették. Minden bizonnyal jó megélhetésük volt. Azonban váratlanul nehéz helyzetbe kerültek, amikor Kr.u. 49-ben Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, mert valami „Crestos” nevű illető miatt különféle nyugtalanság támadt a zsidók között. Nem tudjuk, hogy ez a Crestos azonos volt-e Jézus Krisztussal. Nem tudjuk azt sem, hogy Akvila és Priszcilla már Rómában megismerte-e a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, vagy csak később, Pál apostol bizonyságtétele által jutottak hitre.

               Azt viszont biztosan tudjuk, hogy amikor Kr.u. 50-ben Pál apostol Athénból Korinthusba ment, ott találkozott ezzel a házaspárral. Mivel akkor már Akviláéknak olyan jól ment az üzlet, hogy szükségük volt segítségre, Pál apostolnak meg szüksége volt megélhetésre, egymásra találván Pál náluk otthont és munkát is kapott, amiből fenntarthatta magát.

               Mindez nem a véletlen műve volt, hanem Isten csodálatos szervezése. Akvilának előbb kétezer kilométert kellett megtennie Pontuszból Rómába. Aztán Rómában ott kellett hagynia mindent, a kialakult vevőkört, a műhelyt, az emberi kapcsolatokat, talán még a szerszámait is, és elmennie ezer kilométerre vissza Keletre, Korinthusba. Méltán háboroghatott volna, de semmi ilyenről nem olvassunk, hanem azt halljuk, hogy Korinthusban is feltalálta magát. Itt újra elindultak a nulláról, keményen dolgoztak és megint híre lett a vállalkozásuknak. S így találkoztak azután Pál apostollal. De ő sem véletlenül került oda. Őt is az Úr Lelke irányította. Amikor Athénból menekülnie kellett az apostolnak, szorongó szívvel indult el Korinthusba. Ekkor maga az Úr bátorította őt: „Ne félj, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18:10). Korinthusban, ebben a közismerten hírhedt, erkölcstelen nagyvárosban sokféle népnek és ideológiának a nagy keveredése közepette Istennek sok népe volt.

               Így érkezik meg Pál Korinthusba teljesen egyedül, kísérők nélkül, hiszen munkatársai, Timóteus és Szilász csak később tudtak csatlakozni hozzá. Nagy öröm és segítség lehetett Pál számára, hogy ezen az ismeretlen helyen talált egy zsidó házaspárt, akik befogadták őt az otthonukba és munkát is adtak neki. Ugyanaz volt a mesterségük, és éppen szükségük is volt egy emberre. Így működik Isten kegyelme, ilyen az Ő szervezése. Így készíti elő az övéinek az útját. Nemcsak feladatokat ad, de megadja mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy feladataikat elvégezzék.

               Pál apostolt ismerve, biztosra vehetjük, hogy nem sokáig várt azzal, hogy Jézusról bizonyságot tegyen Priszcillának és Akvilának, mert ez a házaspár rövidesen hitre jutott és az apostol egyik leghűségesebb munkatársává vált. Isten Lelke vezette őket. Nem háborogtak, hogy örökké költözni kell, mert hamarosan Korinthusból is tovább kellett menniük, és még jó négyszáz kilométerrel keletebbre, Efézusban telepedtek le. Ha az Úr indította őket, akkor ők mentek tovább, otthagyva a műhelyt és mindent, hogy végezzék azt a szolgálatot, amit Jézus rájuk bízott.

2.      Priszcilla és Akvila – akik vagyonukból is az Urat szolgálták

               A második fontos dolog, amit megfigyelhetünk ennek a házaspárnak az életében, hogy ők a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csupán megélni. Mindig szorgalmasan dolgoztak, de ennek a célja nem a meggazdagodás volt, inkább arra törekedtek, hogy másoknak is tudjanak kenyeret adni, megélhetést biztosítani. Nekik az is fontos volt, hogy az otthonuk templommá váljék és vagyonukkal is Isten dicsőségét szolgálják. Pál apostol a levelében külön kiemeli: „köszöntöm a házuknál levő gyülekezetet.” (1Kor 16:19). Priszcilla és Akvila tehát az otthonát és vagyonát is a gyülekezet szolgálatába állította.

               Fontos megértenünk, hogy a Biblia szerint mire való a pénz. Sok embert éppen az szédít meg, hogy az, amit Isten eszközként akar a kezünkbe adni, az céllá válik. A pénzt például eszköznek adta Isten, így tehát arra való, hogy elköltsük. Persze nem akármire, csak úgy elherdálva, hanem arra fordítva, amire Isten adta.

               Ha azonban a pénzt gyűjtögetni kezdjük, akkor az eszköz könnyen céllá válhat, és ebből sokféle baj származhat. Hiszen a pénzt gyűjtögető ember egyre több mindent alárendel annak a célnak, hogy minél többet szerezzen és gyűjtsön. És ha egy hívő ember mindent alárendel ennek, akkor végül az Úrral való közössége is ennek rendeltetik alá. Akkor a vasárnapi istentiszteletre is csak akkor jön el, ha olyan idő van, hogy nem tud dolgozni. Akkor nem az a fő szempont, hogy Isten mit akar velünk, hogy Isten mire akarja használni még az anyagi javainkat is, amikért megdolgoztunk, és amiket az Ő kegyelméből, áldásával megszerezhettünk. Akkor már nem Isten az Úr az életében, hanem minden alá van rendelve annak, hogy gyarapodjon, és még többet szerezzen.

               Priszcillának és Akvilának úgy tűnik nagyon jó szakmája volt. A Biblián kívüli források is megerősítik, hogy nagy kereslet volt abban az időben erre a vízhatlan szövetre, a nemezre, amelyből sátrakat készítettek. Aki pedig római hadsereg számára szállított, annak állandó és biztos piaca volt.

               Ez a házaspár azonban Isten előtti felelősséggel tudta azt, hogy meddig mehetnek el, és hol kell megállni. Bizonyára még nagyobb bevételre is szert tehettek volna, de akkor nem jutott volna idejük a gyülekezetre, nem tudtak volna a misszióban Pál segítségére lenni. Épp Pál apostol írja Timóteusnak: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.” (1Tim 6:6-10). Nem maga a pénz a rossz, hanem a pénz szerelme. Az, ha nagyobb lesz a pénz iránti szerelme a hívőnek, mint a Jézus Krisztus iránti szeretete. Priszcilla és Akvila az Isten bennük végzett kegyelme által felismerte, hogy hol a határ. Ők nem itt a földön akartak kincseket felhalmozni, hanem az Isten országában. Ők embereket akartak Jézus Krisztushoz vezetni. Ehhez pedig idő kell, ezért csak annyit dolgoztak, hogy szabadok maradjanak a szolgátra.

3.      Priszcilla és Akvila – akik alázattal a háttérben maradtak

               A harmadik, ami kitűnik Priszcilla és Akvila életéből és szolgálatából, hogy ők mindvégig csendesen a háttérben maradtak és úgy végezték a szolgálatukat, hogy nem a maguk dicsőségét keresték. Ez a házaspár tudott csendben maradni. Amikor kellett segítettek, amikor szükség volt rájuk ott voltak, de nem ők akartak a középpontban lenni. Komolyan vették az evangélium ügyéért való imádkozást, az imaharcot. Amikor nem az evangélium hirdetésében szolgáltak, akkor az imádság szolgálatában vettek részt. Ezt nem tekintették úgy, hogy kisebb feladat lenne.  Amikor ott volt Pál a gyülekezetben, akkor ők szépen a háttérbe húzódtak és imádságban hordozták az apostol szolgálatát, meg az otthonukat is a közösség rendelkezésére bocsátották.

               Priszcilla és Akvila sohasem mondta azt, hogy a "nagy" Pál a háttérbe szorította őket. Amikor arra volt szükség, hogy igével szolgáljanak, akkor azt tették, amikor pedig imaháttérre, akkor ebben is helyt álltak. Alázattal elfogadták, hogy amikor Pál apostol megjelent Korinthusban és elkezdte szombatonként a zsinagógában való bizonyságtételét, akkor nekik visszább kellett lépniük. Mert erre a szolgálatra, az evangelizáció végzésére, Pál apostol volt a legalkalmasabb. A híres Gamáliel iskolájában tanult, betéve tudta az Ószövetséget. Úgy tudott megszólalni egy zsinagógában, ahogy ott rajta kívül talán senki más. Hiába küldték volna oda Akvilát meg Priszcillát, hogy végezzék el ezt a munkát, ők ezt nem tudták volna úgy végezni, mint Pál. Ez Pálra bízatott, de közben ők is szolgáltak, csak másképpen. Imádkoztak, hogy „adassék szó Pálnak, amikor megnyitja száját.” (Ef 6:19). Ezt a szolgálatot maga Pál kérte a gyülekezetektől. Mert Pál nem a maga tanult szónoki képességeit akarta fitogtatni, hanem azt az igét továbbadni, amit csak Isten tud adni, hogy az a „helyén mondott ige” legyen. De imádságban ezt el kell kérni Istentől. Ezért volt olyan fontos Priszcilla és Akvila szolgálata. Pontosan azt tették, amire ott a legnagyobb szükség volt.

               Valójában nem az a fontos, hogy mit végez valaki az evangéliumért, hanem hogy kinek végzi azt a szolgálatot. A csendes háttérszolgálatát ugyanannak a mindenható Úrnak végezte Priszcilla és Akvila, mint Pál, aki elől állt, s akinek a nevét talán többször emlegették vagy többen ismerték. A történetből kiderül, hogy először Pálnak a neve vált ismertté Korinthusban. Őt dicsérték a gyülekezetben a keresztyének és őt szidták a világban az ellenségek. Aztán Pál munkájának segítésére később megérkezett Szilász és Timóteus is, akik szintén ismertté lettek a közösség előtt.

               De hol volt ez alatt Priszcilla és Akvila? Ők is ott ültek a zsinagógában a hallgatók között és imádkoztak. Olyan mély és erős kapcsolatuk volt a szolgálat Urával, Krisztussal, hogy egyáltalán nem érezték magukat hátérbe szorítva. Ha más módon is, de ők az evangélium szolgái maradtak mindig.

               Priszcilla és Akvila személye és története arra hív minket, hogy vegyük komolyan milyen fontos az egyházban az úgynevezett háttérszolgálat.  Az evangélium hirdetése mindig harcot jelentett. Ma is az. Vannak, akik elől állnak, és vannak, akik a hátvédet alkotják. De mindkettő egyformán fontos. Jó lenne, ha ezt tudatosítanánk magunkban, és sokkal inkább az egy Úrra nézve végezné ki-ki a maga helyén a szolgálatot, mert úgy megsokszorozódik annak az áldása. Ámen.