100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 77.
Lukács
– a pogányból lett evangélista
Olvasmány: Lk 1:1-2 / ApCsel 1:1-3
"Köszönt titeket Lukács, a szeretett orvos.” (Kol 4:14)
Lukács, az
Újszövetség, sorrendben a harmadik evangéliumának a szerzője. Műve kivételes
alkotás a maga nemében. Lukács ugyanis, Mátétól, Márktól és Jánostól eltérően,
szinte biztosan nem zsidó származású, és Jézust sem ismerte személyesen. Neve,
a görög Lukasz, a latin Lucius név rövidített változata, melynek
jelentése: fényes, világos, ragyogó.
Lukácsról a legtöbbet az általa
írt Apostolok Cselekedeteiből és Pál leveleiből tudhatunk meg. Pál a római
fogsága idején a Kolossébeli gyülekezetnek írt levelében említi Lukácsot, „a
szeretett orvost” (Kol 4:14). Lukács szülőhelye Antiochia, Szíria
tartomány egykori fővárosa, ahol a zsidók és keresztények is sikerrel
térítettek a pogányok között. A város lakóinak többsége elkeletiesedett görög
vagy elgörögösödött szír, zsidó, párthus és arab volt. Josephes Flavius
szerint a szétszórtságban élő zsidóság legnagyobb diaszpóra közössége itt volt
megtalálható: „Az itt élő zsidók
rengeteg görögöt hitükre térítettek, úgyhogy ezeket valamiképpen ezzel a maguk
sorstársaivá tették.” A legalább kétszázezres lélekszámú Antiokhiában
a zsidó lakosság számát a mai történészek tizenöt-tizennyolcezerre becsülik.
Josephus és a Talmud is egybehangzóan állítja, hogy a zsidók itt érték el a
legnagyobb sikereket a pogányok misszionálása terén. Ezek az „istenfélővé” vált
pogányok látogatták a zsinagógákat.
Pál Lukácsot egyik leghűségesebb
tanítványaként jellemzi, aki mindvégig kitartott mellette. Az egyik
legutolsó levelében, ezt írja Pál Timotheusnak, a másik hűséges munkatársának: „Egyedül
Lukács van velem” (2Tim 4:11).
Túlzás nélkül állítható, hogy
Lukács művében kiemelt szerepet szán az Antiokhiai keresztyén gyülekezetnek. Itt
nevezték először keresztényeknek az „út
követőit”, azaz a Jézus útján járó hívőket. (Csel 11:26). Az apostolok
innen indulnak ki missziós utjaikra. Jeruzsálem után ez a város volt az egyház
második legfontosabb központja. Lukács azt is részletesen elbeszéli, hogyan
jutott el az evangélium üzenete ebbe a városba: „Azok, akik az István miatt
támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és
Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt
azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Amikor ők eljutottak
Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. És az Úr keze
velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. Ennek a híre eljutott
a jeruzsálemi gyülekezethez, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába. Amikor
megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította
mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban, mivel derék
ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az
Úrhoz.” (ApCsel 11:19–24). A város
lakosságának evangelizációját tehát az István diakónus kivégzése után
támadt üldözés elől menekülő júdeaiak kezdték meg, akikhez aztán mások is csatlakoztak.
1.
Lukács, Filippi
püspöke
Az Apostolok
cselekedetei úgynevezett „mi”- részeiből, ahol Lukács többes szám első
személyt használ az események elbeszélésekor, így utalva saját részvételére a
történetekben, megtudhatjuk, hogy Pálhoz második missziós útján, Kr.u. 49/50-ben
csatlakozhatott Tróászban. Éppen akkor, amikor Pált egy látomás figyelmeztette:
keljen át Európába. „Frügián és Galatia vidékén csak áthaladtak, mivel a Szent
Szellem megtiltotta nekik, hogy az Igét Ázsia tartományban szólják. Ekkor
Müszia felé véve útjukat megpróbáltak Bithüniába jutni, de Jézus Szelleme nem
engedte őket; ezért Müszián áthaladva lementek Tróászba. Éjjel látomás jelent
meg Pálnak: egy makedón férfi állt meg előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte:
„Jöjj át Makedóniába, és légy segítségünkre!” Miután a látomást látta, azonnal
igyekeztünk átkelni Makedóniába, mivel arra a következtetésre jutottunk: az
Isten hívott el minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot. Tróászból
elhajózva egyenesen Szamothrakéba tartottunk, másnap pedig Neapoliszba, onnan
tovább Filippibe, amely Makedónia első részének városa, egy kolónia. Néhány
napot ebben a városban töltöttünk.” (Csel 16:6–12).
A rómaiak az i. e. 168-as püdnai
csata után szervezték Makedóniát provinciává, négy részre osztva annak
területét. Filippi az első részhez tartozó „colonia”, azaz római jogállású
település volt, amelynek polgárai részben kiszolgált legionáriusok, részben
görögök voltak, akik valamennyien római polgárjoggal rendelkeztek. Octavianus
(a későbbi Augustus) itt verte le i. e. 42-ben Caesar gyilkosait, ezért később
a települést családja nevéről Colonia Julia Augusta Philippensiumra változtatta
(„a filippibeliek Julia Augusta kolóniája”).
Lukács a Filippiben történt
eseményeket szemtanúként örökítette meg (Csel 16:13–39), így személyes
beszámolóként olvashatjuk őket, majd újra harmadik személyt használ az
elbeszélésben, vagyis az út további szakaszán már nem volt Pál és Szilász
társaságában.
Izgalmas kérdést vet fel, hogy a
„mi” többes szám első személy miért éppen akkor kerül elő ismét, amikor Pál és
munkatársai évekkel később Tróászban találkoznak újra, hogy Jeruzsálembe
menjenek. Lukács a találkozóhelyre Filippiből érkezik: „Ezek
előre mentek és bevártak minket Tróászban, mi pedig a kovásztalan kenyerek
ünnepnapjai után elhajóztunk Filippiből, és öt nap múlva megérkeztünk hozzájuk
Tróászba, ahol hét napot töltöttünk.” (Csel 20:5–6)
Ez alapján bátran
megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy Pál tudatosan hagyta hátra Lukácsot
Filippiben, hogy folytassa az általa megkezdett gyülekezetalapítást. Lukács
tehát körülbelül Kr.u. 49/50-ben mint „felvigyázó” (episzkoposz, azaz „püspök”)
tevékenykedhetett a makedón városban. Pál ugyan név szerint nem említi őt a
Rómából a Filippibeliekhez írt levelében, de azt kiemeli, hogy a
filippibeliek kezdettől fogva igen jószívűek voltak iránta, s ebben bizonyára
„a szeretett orvosnak” is része lehetett. Ez volt az egyetlen olyan gyülekezet,
amely az első pillanattól fogva anyagilag is támogatta Pált, s ez az egyetlen
levele, amely egyáltalán nem tartalmaz feddést.
Lukács tehát Pál harmadik
missziós útjának utolsó szakaszában, körülbelül Kr.u. 57-ben csatlakozott újra
Pálhoz, vagyis összesen hét-nyolc évet töltött el Filippiben, mint a gyülekezet
vezető pásztora. Ettől kezdve azonban az egyre gyakrabban betegeskedő Pál házi-orvosa
és kísérőjeként elválaszthatatlan útitársa és segítője lett a pogányok
apostolának. Római fogsága idején is vele volt, mikor számos tanítványa, sőt az
általa alapított gyülekezetek egy része is elpártolt tőle.
Lukácsnak a gyülekezet alapító és
vezető püspöknek, és a harmadik evangéliumot lejegyző evangélistának a későbbi
sorsáról semmi biztosat nem tudunk. Egyes feltevések szerint mesterével, Pállal
együtt ő is mártírhalált halt Nero idején (Kr.u. 64), mikor az őrült császár
Rómát felgyújtatta, és a bűnbakká kikiáltott keresztényeket tömegével
végeztette ki. Mások szerint a Domitianus alatt kirobbant keresztyénüldözések
idején (Kr. 80) halt meg.
2.
Lukács, a
szeretett orvos
Lukács minden bizonnyal a
missziós tevékenysége közben is „praktizálhatott”, ahogyan a sátorkészítő Pál
Korinthoszban gyakorolta mesterségét. A római birodalomban az orvoslás csaknem
kizárólagosan görög foglalkozásnak számított. E mesterséggel szemben azonban
igen sok, részben jogosnak mondható, előítélet élt az ókoriakban. Rendszeres,
kötelező és ellenőrzött képzés híján gyakorlatilag bárki állíthatta magáról,
hogy „medicus”, de ugyan kinek volt kedve az orvos hozzáértését önmagán
kipróbálni? Az igazán jó orvosok azonban igen nagy megbecsülésnek örvendtek és a
városi arisztokráciához tartoztak, egyesek a császári udvarokba is feljutottak.
Több neves orvosról tudjuk, hogy nagy műveltséggel rendelkezett. A rómaiak
által is csodált, hírneves bithüniai Aszklepiadész a szónoklattan mestere volt.
Kritón, Traianus császár orvosa pedig megírta a dáciai háborúk történetét. Így Lukácsról
is elmondható, hogy átlagon felüli műveltséggel rendelkezett.
Lukács írásaiban azonban nemcsak
a görög kultúra hatása és látásmódja, hanem orvosi szemléletmódja is
lépten-nyomon kiütközik. Az apró részletek pontos megfigyelése és rögzítése, a
szenvedők iránti együttérzése. A Szentlélek gyógyító munkája iránti csodálata,
amikor pl. ezt a megjegyzést teszi: „Simon anyósát éppen magas láz
gyötörte” (Lk 4:38). Lukács itt orvosi szemmel észrevételezi
a heveny láz és a magas testhőmérséklet közti különbséget, míg a
többi szinoptikus evangélista nem tér ki arra, hogy miféle láz gyötörte Péter
anyósát. Lukács másutt is olyan részleteket jegyez fel, amely egy laikus
figyelmét elkerülné: „Volt ott egy leprával borított ember” – írja (Lk
5:12), miközben a szinoptikusok párhuzamos elbeszéléseiben csak annyi
szerepel: „Íme egy leprás odalépett hozzá” (Mt 8:2). Az
orvos-evangélista nem tartotta feleslegesnek megjegyezni, hogy a szerencsétlen
ember a gyógyíthatatlan betegség előrehaladott stádiumában volt, mivel testét
már teljesen beborította a lepra.
Egy másik helyen pedig így ír
Lukács: „Bement egy zsinagógába tanítani. Volt ott egy ember, akinek jobb karja
el volt sorvadva” (Lk 6:6). A többi evangélista nem említi, hogy
Jézus az illető jobb kezét gyógyította meg (Mt 12:10; Mk 3:1), de Lukács
számára ez az apró részlet is fontos volt. Mikor Jairus lányát Jézus
feltámasztotta, egyedül Lukács jegyzi meg, hogy enni adtak neki (Lk8:55, Mt
9:25; Mk 5:41). Amikor pedig Jézus mondását idézi arról, hogy milyen nehéz a
gazdagoknak bemenniük Isten országába, a többi szinoptikusnál használt
köznyelvi „tű” (rafisz) helyett (Mt 19:24; Mk 10:25) ő a „beloné”
szakkifejezést használja, amely a neves római sebészorvos, Galénosz műveiben a
sebésztűt jelenti. Lukács evangéliumában hat olyan csodát találunk, amely nem
szerepel a többi evangélistánál, ezekből öt gyógyulással kapcsolatos.
3.
Lukács, az
evangélista
Bár a „szeretett orvos” néhány év
különbséggel írta meg az Evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit,
a két mű szorosan egybetartozott. Többek között az is bizonyítja ezt, hogy
Lukács mindkettőt ugyanannak a személynek ajánlotta (Lk 1:3, ApCsel
1:1). Theofilosz kilétéről ugyan semmit sem tudunk, de a megszólításából
ítélve igen magas rangú személy lehetett. Lukács így szólítja Júdea római
helytartóit, Felixet és Festust, akik mindketten a császár személyes ismerősei,
s értelemszerűen az igazgatásuk alá tartozó tartomány első emberei voltak,
ezért az adott helyen ugyanezt a kifejezést egyes bibliafordításokban, a
diplomáciai nyelvben ma is használatos „excellenciás úr” kifejezéssel fordítatják.
(Csel 23:26; 24:2; 26:25).
Ha igaz a feltételezés, hogy a Lukács
evangéliuma még Caesareában készült el, Theofilosz aligha lehetett római,
hiszen sem Pál, sem kísérője ekkor még nem járt a császárvárosban. Sokkal
valószínűbb, hogy egy magas rangú provinciális hivatalnok lehetett, aki maga is
megtért és újjászületett. De az is lehetséges, hogy a Teofilosz azaz „Istenszerető” beszélő
néven Lukács általában a hívőket szólítja meg.
Lukácsnak a hosszú missziós utak
során bőségesen alkalma nyílt arra, hogy Pál bizonyságtételeit, valamint más
szemtanúkat hallgatva írásba foglalja műveit. Különösen Pál több mint két évig
tartó caesareai, illetve római fogsága alatt adódott erre jó lehetőség. Így valószínű,
hogy az Evangéliumot Caesareában írhatta Lukács, az ötvenes évek végén a
fogoly Pál mellett, az Apostolok Cselekedeteit pedig Rómában, a
hatvanas évek elején. Egyes teológusok szerint mikor Pál arra hivatkozott,
hogy „az én evangéliumom szerint” , akkor mindig a Lukács által
lejegyzett Evangéliumra utalt.
Míg Máté evangélista Jézus
nemzetségtáblázatát Ábrahámtól kezdi, amivel zsidó voltát hangsúlyozza, addig
Lukács Ádámtól, sőt magától Istentől, minden ember Atyjától származtatja.
A két nemzetségtáblázat Ábrahám és Dávid közötti része megegyezik, onnan kezdve
azonban eltér. Míg Máté József családját a dávidi királyok vonalán vezeti le,
Lukács Mária családfáját közli Dávid másik fián, Nátánon keresztül (1Krón
14:4). A sokat vitatott rész Máténál így szerepel: „Jákob nemzette Józsefet, Mária
férjét, és Máriától született Jézus, akit Krisztusnak mondanak.”
Lukács viszont ezt írja: „[Jézus] köztudomásúlag József fia volt, aki
Élié.” A hagyomány szerint a Máténál szereplő Jákób József vér szerinti
apja volt, míg a Lukácsnál szereplő Éli csak nevelőapja. József vér szerinti
apja, Jákób, meghalt, ami után Józsefet Mária vér szerinti apja, Éli vette
gondozásába. Mária így József mostohatestvére lett, akik között a Biblia nem
tiltja a házasságot. Így lehetséges, hogy József apja egyszerre Jákób és Éli
is. A Lukácsnál felsorolt családfa viszont értelemszerűen nem Józsefé, hanem
Máriáé, így adva meg Jézus valódi vér szerinti leszármazását.
Lukács azonban nemcsak a Jézus
életére vonatkozó tényeket, hanem szemléletmódját is Pál igehirdetéséből
merítette. Köztudomású, hogy Pált a Szentlélek a „nemzetek apostolának” (Róm
11:13) nevezte, így nem csoda, ha Lukács, nem zsidó származású evangélistaként,
viszonylag nagy teret szentelt a pogányok megtérésének. Simeon próféciájának
ismertetésekor már utal a nemzetek majdani megtérésére (Lk 2:29–32). Jézus
pedig a názáreti zsinagógában elmondott beszédében a pogányok hitét állítja
saját földijei elé példaképül (Lk 4:25– 27). A tizenkét tanítvány kiküldésekor
így Lukácsnál nem is szerepel a „nemzetek útjára ne térjetek
le” tiltás (Mt 10:5; Lk 6:13–16); ugyanakkor a „nemzetek
ideje” teológiai kifejezést egyedül ő használja (Lk 21:24). Így
lett Lukács, a szeretett orvos, a pogányból lett evangélista, Isten hasznos
eszköze abban, hogy a jó hír eljuthasson, a világ népeihez. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése