Igehirdetés: 2021.08.22. János – a „szeretett” tanítvány

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 78.

 

János – a „szeretett” tanítvány

Olvasmány: Jn 1:1-10

„Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy igaz az ő bizonyságtétele.” (Jn 21:24)

 

               János apostol kiemelt szerepet töltött be a Jézus által kiválasztott tizenkét tanítvány között. Neki jutott az a kiváltság, hogy számos meghitt pillanatot élhetett át Mesterével. A legszűkebb, háromfős tanítványi körnek a tagjaként szemtanúja volt Jézus megdicsőülésének, jelen volt Jairus lányának feltámasztásnál és a Gecsemané-kertben is Jézus közelében lehetett. Jézust letartóztatása után a tárgyalássorozatnak is szemtanúja volt. Ő volt az egyetlen tanítvány, aki Jézus halálakor ott volt a kereszt alatt, és az elsők között értesült Krisztus feltámadásáról is. Mindezen események döntő módon formálták János jellemét és gondolkodását.

               János egy Zebedeus nevű jómódú halászember fia volt. Édesanyja Salomé, akiről feltételezhető, hogy Máriának, Jézus anyjának a testvére lehetett. Testvérével, Jakabbal együtt engedelmeskedett Jézus hívásának, a tanítványa és követője lett. János, Jakabbal és Péterrel együtt halász volt. Ők hárman a legszűkebb tanítványi körhöz tartoztak, akiket Jézus mindenhová magával vitt. Jézus a „Boanerges” azaz a „mennydörgés fia” nevet adta neki. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy erős hangú, temperamentumos és hirtelen haragú fiatalember lehetett. Jézus őt és Pétert bízta meg az utolsó vacsora előkészítésével.

               Az általa írt evangéliumnak már az első bekezdésétől kezdve egyértelmű, hogy stílusát tekintve élesen eltér a többi evangélista írásától. Míg a többiek inkább az eseményekre fókuszáltak és igyekeztek nyomon követni Jézus életútját, különösen is annak utolsó három évét, a János írása szerint evangélium ezzel szemben nem csak kiegészíti, de egy egészen más szempont alapján mutatja be Jézus életét és szolgálatát.

               János, aki csak később, idős korában fogott hozzá a munkához, azt feltételezte, hogy az olvasók már ismerik a legfontosabb tényeket Jézus életével kapcsolatosan. Éppen ezért ő nem az események tényszerű bemutatására törekedett, hanem inkább Jézus szavainak és tetteinek mélyebb értelmét igyekezett bemutatni. János egyedi anyagot mutat be, hogy olvasói előtt igazolja: Jézus a testet öltött Isten, aki azért született meg, és azért jött el ebbe a világba, hogy kereszthalála által megváltsa az embereket a bűneikből.

               János már az első mondatában Krisztus természetére irányítja a reflektorfényt. Nem találkozunk a karácsonyi jelenetekkel, istállóval, pásztorokkal vagy bölcsekkel. Semmit nem ír Jézus születéséről vagy gyermekkoráról. Úgy mutatja be Jézust, mint felnőtt férfit, aki egyben maga az Isten Fia. Az ünnepélyes és emelkedett bevezető után pedig Keresztelő Jánossal találkozunk, aki alázatosan Jézusra mutat, mint akinek saruja szíját sem méltó megoldani.

               Az ősegyház hagyomány szerint az apostolok közül egyedül ő érte meg az idős kort és ő halt meg természetes halállal. Élete végén Domitiánus császár Patmosz szigetére száműzte, és itt írta meg a Jelenések könyvét.

1.      A mennydörgés fia

               Jánosnak különös ragadvány neve volt: „mennydörgés fia” (Mk 3:17). Néhány evangéliumi történet azt sejteti, hogy ez az elnevezés egy valóban viharos személyiséget tükröz. Ő volt az a tanítvány, aki egy alkalommal megneheztelt a rivális csodatevőkre. Máskor pedig volt olyan bátor, hogy a mennyek országában maga és testvére számára a legfőbb helyeket igényelje Mesterétől. Egy következő alkalommal pedig egyenesen tüzet szeretett volna kérni az égből, hogy elpusztítsa azt a telepelülést, amely nem volt hajlandó Jézust és követőit befogadni.

               Az idők során azonban Mestere szavait hallgatva és példáját követve, ezek a viharfelhők oszladozni kezdtek, míg végül János a „mennydörgés fiából” a „szeretet apostolává” formálódott. Az ifjúkrában még oly heves természetű tanítvány idős korában keletkezett írásait olvasva már mindenhol a szeretet hangsúlyozásával találkozunk.

               János lelki és hitbeli formálódásának az útja az általa írt evangéliumra éppúgy, mint leveleire rányomja a bélyegét. Megváltozott személyiségének tulajdoníthatjuk egyedi stílusát, ahogy számos megrendítő epizód elbeszélésén keresztül ismerteti Jézus történetét. Talán éppen ez a néhány jelenet volt az, amely végül magát Jánost is meggyőzte arról, hogy Jézus valóban Isten Fia volt.

               Az evangéliumok elbeszélései szerint Jánosnak, az eredeti, természetétől fogva való lénye nem volt olyan kedves, mint ahogy azt későbbi életében megnyilatkozott. Jellemének súlyos fogyatékosságai voltak: gőgös, önhitt és becsvágyó, sőt ha megsértették, haragtartó is volt. Ezen kívül a szeretett tanítvány még szeszélyes, bosszúálló és ítélkező is volt. Jézus, mégis mindezen hibák ellenére az őszinte, szeretetteljes szívét látta meg Jánosnak. Jézus nem azt látta Jánosban, aki akkor volt, amikor elhívta, hanem már akkor látta benne azt, akivé lehet. Ez a mi tanítványságunknak is a nagyszerű lehetősége, hogy Jézus által azzá lehetünk, akik valóban vagyunk, akivé lennünk kell, de akivé csak Jézus által lehetünk.

               Jézus tehát egyrészt megfeddte János önzését, leleplezte becsvágyát, próbára tette hitét, másrészt azonban kinyilatkoztatta előtte azt, amire annyira vágyott, az Istent követő élet szépségét, a szeretet mindent átalakító és újjáformáló hatalmát.

               A következőkben megvizsgálunk néhány olyan történetet, amelyben Jánosnak ezek a jellemhibái világosan megmutatkoztak.

               Az egyik ilyen eset az, amikor Jézus elküldi tanítványait egy samáriai faluba azzal, hogy szállást kérjenek neki, de a samáriai falu nem akarja befogadni őket. A Mesterük iránt tanúsított hidegség, és tiszteletlenség meglepte és megharagította a tanítványokat. Különösen Jakab és János háborodott fel nagyon. Ilyen bánásmódot tanúsítani azzal szemben, akit ők annyira imádtak, meglátásuk szerint, túlságosan is nagy igazságtalanság volt ahhoz, hogy azonnali megtorlást ne érdemelne. Ezért buzgóságukban az Illés próféta elfogására kiküldött főemberek egykori sorsára gondolva így szólnak: „Uram nem akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket?” (Lk 9:54). Nagy ámulatukra azt kellett tapasztalniuk, hogy szavaik miatt Jézus elszomorodott és keményen megdorgálta őket.

               Egy másik alkalommal, Jakab és János, anyjuk által tárták kérelmüket Jézus elé, hogy a mennyek országában a legmagasabb tisztségeket foglalhassák el. Mintha meg sem hallották volna Jézusnak az Isten országa lényegét illetően a többszörösen is elismételt tanítását. A zebedeusfiak még mindig abban reménykedtek, hogy a Messiás, az ő emberi kívánalmaiknak megfelelően foglalja el majd trónját, veszi át királyi hatalmát és osztogat majd a hozzá közel állóknak kivételes pozíciókat. János anyja így kérlelte az Urat: „Mond, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől.”  Az Üdvözítő ellenben így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom, és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” (Mt 20:20-23).

               Noha a tanítványoknak ekkor eszükbe juthattak volna Jézusnak a próbákra és szenvedésekre vonatkozó kijelentései, ők mégis büszkén azt felelik, hogy igen. János képesnek gondolta magát arra, hogy hűsége bizonyításaképpen mindazt vállalja, ami Mesterét éri. Jézus ekkor rájuk hagyta a dolgot: „Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedtem, megkeresztelkedtek”, de hozzátette azt is, hogy a trón helyett a kereszt vár rá, jobb és bal keze felől való társának pedig egy-egy gonosztevő kerül mellé. Jakab és János végül valóban részesültek Mesterük szenvedéseiben. Jakabra a gyors halál várt, kard által halt meg, János sorsa pedig az volt, hogy Ura szolgálatában üldöztetést szenvedve, túlélje az összes tanítványt.

               Jánosnak így kellett szembesülnie az ő saját sorsával. Csak sokkal később, miután János a szenvedésben való közösség által eggyé vált Mesterével, nyilatkozatta ki neki, hogy milyen feltétel mellett lehet trónjához közeledni. Ezt már a Jelenések könyvében olvassuk: „Aki győz, annak megadom, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az Ő királyi székében.” (Jel 3:21). Az áll legközelebb Krisztushoz, aki mindvégig hűséges marad, s követi Mesterét az önfeláldozó szeretet útján.

               De említhetünk még egy példát János jelemének megismeréséhez. Még az evangélium kezdetén olvassuk, hogy Jakab és János találkoznak egy emberrel, aki anélkül, hogy „hivatalosan” elfogadott tanítványa lenne Krisztusnak, ördögöket űz az Ő nevében. A tanítványok úgy érezték, hogy joguk van megtiltani ezt a tevékenységet. Midőn az ügyet Krisztus elé vitték, Ő rendreutasította őket, mondván: „Ne tiltsátok el őt, mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem.” (Márk 7,39).

               A türelmetlen és indulatos természetű és könnyen ítélkező Jánosnak is meg kellett tanulnia azt a leckét, hogy Jézus tanítványai senkit sem taszíthatnak el, nem lehetnek szűkkeblűek, mert a szeretet minden akadályt legyőz.

2.      A szeretett tanítvány

               Érdekes módon János az evangéliumban magát sohasem nevezi meg. Mindig csak így ír magáról: „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” Valóban szerette őt Jézus. A tizenkettő közül őt engedte legközelebb magához, hiszen őreá bízta édesanyját is. Akárkire nem bízza egy haldokló fiú az egyedül maradt édesanyát. Valóban szerette őt a Mester. Mintegy a testvérének tekintette. János, a hagyomány szerint, gondozta is Máriát egészen a haláláig. Egymás mellé temették őket Efézusban, ahol később az idős János a gyülekezet vezetője volt.

               A tanítványok között szinte biztos, hogy János volt a legfiatalabb. Ő mindenütt ott volt, ahol Jézus beszélt és cselekedett. Ugyanis nem mindenüvé vitte magával Jézus a tizenkettőt. Ismerünk olyan történeteket, ahová csak a hármat: Pétert, Jakabot és Jánost hívta. Jairus lányának a feltámasztásánál csak ők voltak jelen. A megdicsőülés hegyére csak ők kísérhették el a Mestert. De voltak olyan helyzetek is, ahol már csak egyedül János volt ott. A kereszt alatt, amikor a többiek elfutottak, János mindvégig ott maradt. Kajafás udvarába is ő követi Jézust, aztán ő ügyeskedi be Pétert is, hogy ott lehessen ő is az udvarban.

               János tehát a szemtanú a hitelességével írt le mindent. Külön ki is hangsúlyozza ezt a levelében. „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is…” (1Jn 1:3). Lukács úgy vezeti be az evangéliumát, hogy elmondja, hogy ő mindennek gondosan utána járt, szem- és fültanukat kifaggatott. Márk minden bizonnyal Péter beszámolói alapján írta le az evangéliumot. Máté viszont sok eseménynek maga is szemtanúja lehetett. De leginkább mégis János az, akiről valóban mondhatjuk, hogy szemtanúja volt mindennek, mert ő valóban mindenhol ott volt. János fiatal emlékezete még nem volt megterhelve sok ismerettel, ezért jobban belevésődtek a memóriájába Jézus szavai és tettei. Talán ez az oka, hogy Jézus hosszabb beszédeit is János örökítette meg. Sok beszédét olvashatjuk Jézusnak a János evangéliumában, olyanokat is, amiket a másik három evangélista nem jegyzett fel.

               Tulajdonképpen János evangélista többet jegyzett fel Jézus tanításaiból, mint cselekedeteiből. Ugyanakkor olyan csodáit is feljegyezte, amik a többi evangéliumban nem olvashatók.

               János számára igen értékes volt Krisztusnak az a tanítása, hogy a kegyelemben való növekedéshez és a szolgálatban való készséghez szükséges tulajdonságok: a szelídlelkűség, a türelem és a szeretet.  János az alaptermészetét tekintve egyáltalán nem ilyen volt. De Jézus tanítását ő gondosan megszívlelve életmódjában és viselkedésében arra törekedett, hogy az isteni mintaképhez hasonlóvá váljon. Így jutott el János odáig, hogy felismerte Krisztus dicsőségét, de nem a világi pompát és hatalmat, amelyet korábban elérni kívánt, hanem „az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:4).

               Az, hogy János lett a „szeretett tanítvány”, ennek a folyamatnak lett a gyümölcse. János vágyott arra, hogy megváltozzék, hogy hasonlóvá váljék Krisztushoz. Jézus szeretetének újjáformáló hatalma szelíddé és alázatossá tette. János minden tanítványtársánál jobban átengedte lényét Jézusnak. Ő tapasztalatból ismerte a Megváltót. Kitörölhetetlenül bevésődtek szívébe Mesterének tanításai, és valahányszor bizonyságot tett a Megváltó kegyelméről, az egész lényét betöltő szeretet jellemezte szavait. Jézus iránt érzett bensőséges szeretete állandóan arra késztette, hogy szorosan mellette maradjon. Igaz, hogy Jézus egyformán szerette mind a tizenkettőt, azonban egyiküknek sem volt Jánoséhoz hasonló fogékony lelkülete. Fiatalabb lévén a többinél, a kisgyermek bizalmával és hűségével nyitotta meg a szívét Jézus előtt. Így jutott a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal és ez képessé tette arra, hogy a Megváltó legmélyebb lelki tanításait ő közölje az utókorral.

               János apostol életét és személyét vizsgálva egy gondolatba foglalhatjuk össze az ige üzenetét: engedd, hogy szeressen az Isten!

               Akik gyerekek között dolgoznak, tudják, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem engedik magukat szeretni. Valahogy nehéz szeretni őket, mert elszaladnak, ha valaki kedvesen közeledik feléjük. Egyszerűen nem hagyják magukat szeretni. Vannak makacs, durcás, elforduló gyerekek, akiket nehéz szeretni. János engedte magát szeretni. Olyan jó volna ilyen emberré lenni, aki tudja, mert megtapasztalta sokszor: az „vagyok, akit szeretett az Úr”.

               János tehát, az a tanítvány volt, aki hagyta magát szeretni. Nem az ő saját szeretetében bízott, hanem az Úrnak az iránta való szeretetében. János teljesen más, mint Péter. Péter azt mondja: „Szeretlek Uram!” János viszont ezt: „Tudom, hogy szeretsz Uram!”  Jézus szeretetében bízott és ez a szeretet nem fogyott el. Kicsi, gyenge embernek ismeri magát a nagy Péter mellett, egy gyermeknek, aki ott nyugszik az Úr kebelén. Jó volna, ha mi is ilyen emberré tudnánk lenni. Ámen.