Igehirdetés: 2021.06.06. Jónás – örömhír az ellenségnek?

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 67.

 

Jónás – örömhír az ellenségnek?

Olvasmány: Jón 4:1-11

„Az ÚR ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél, amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” (Jón 4:10-11)

 

               Isten elől menekülni nemcsak a tolvajok és gyilkosok sajátja. Időnként az igehirdetők is kerülhetnek ilyen helyzetbe. Az Úr arra hívta el Jónást, hogy figyelmeztesse az asszír nagyváros, Ninive lakóit a küszöbön álló pusztulásra. Mivel a kegyetlenségükről híres asszírok Izrael ősi ellenségeinek számítottak, ezért Jónás egyrészt nyilvánvalóan félt tőlük, másrészt gyűlölte és megvetette őket, így nem volt hajlandó engedelmeskedni Isten parancsának. Jónás az „engedély nélküli eltávozást” választotta.  Ahelyett, hogy Ninive felé indult volna, inkább másfelé vette az irányt. Hajóra szállva pont az ellenkező irányba akart elutazni. Azonban minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Vihar támadt, s bár ő maga elrejtőzött a hajó mélyében, mégis hamarosan lelepleződött, hogy mindez miatta van, kidobták a hajóból, de egy nagy hal lenyelte és így életben maradt. Miután pedig három napot és éjszakát eltöltött a hal gyomrában, az kivette őt a szárazföldre. Isten különös módon, egy vihar majd egy nagy hal segítségével fordította vissza Jónást a helyes útra.

               Ezt követően Jónás végül mégis elment Ninivébe és Isten utasításának megfelelően hirdetni kezdte Isten üzenetét a város lakóinak, mely szerint: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón 3:4/b). Ninive népe azonban bűnbánatot tartott és megtért, Isten pedig megkönyörült rajtuk és nem pusztította el a várost. Amikor Jónás ezt látta, oly annyira megharagudott Istenre, hogy az Úrnak különös módon kellett a prófétát könyörületre tanítania. Istennek most a forró szélre, egy árnyékot adó bokorra és egy falánk féregre volt szüksége, hogy duzzogó prófétáját ismét a „helyes irányba” terelje. Jónásnak így kellett megtanulnia milyen nagy az Úr irgalma és szeretete a bűnös iránt.

               Jónás történetének talán legkülönlegesebb vonása, hogy itt mindenki engedelmeskedik Istennek, csak maga a próféta nem. A vihar, a kocka, a hajósok, a hal, Ninive lakosai, a keleti szél, a tök, a féreg, egyszóval minden és mindenki Isten parancsa szerint járt el, kivéve azt, aki arra hivatott, hogy Istent kövesse.

               Jónás személye és története megkérdez minket is. Vajon mi a saját életünkkel és cselekedeteinkkel alátámasszuk-e keresztyén elhívatásunkat? A történet azt is megmutatja, hogy Isten gyakran ad még egy esélyt az engedelmességre. De nem lenne sokkal egyszerűbb és sokkal kevésbé fájdalmas, ha már rögtön az első alkalommal engedelmeskednénk neki? Kérdezzük meg magunktól, hogy a mi életünkben mi a „ninivei küldetés”? Mi az, amit Isten ránk bízott, s amit mi olyan nehezen vagyunk hajlandók megtenni? Mi az, amire Isten, talán éppen a próbatételek által akar most megtanítani minket?

1.      Jónás kerülő útja

               Jónás személyével kapcsolatosan a legtöbb embernek a tengeri vihar és a prófétát lenyelő nagy hal jut az eszébe. A hittanos gyerekek egyik kedvenc története ez. Az izgalmas cselekményt olvasva azonban a legtöbben átsiklanak a fölött, ami az egész történetének a lényege lenne. Jónásnak azért kellett annyi viszontagságot átélnie, mert fellázadt Isten ellen, aki megkegyelmezett az Izrael országát megszálló idegen hatalom népének, s aki saját népét is ennek az irgalomnak gyakorlására akarja megtanítani.

               Izrael szinte az egész történelme során olyan hatalmas birodalmak árnyékában élt, mint Egyiptom, Asszíria vagy Babilon. Jónás könyve életszerűen mutatja be, milyen nehéz megtartani az Újszövetség nagy parancsolatát: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Mt 5:44). Bár a legtöbben elismeréssel tekintenek erre a parancsolatra, a gyakorlatban csak keveseknek sikerül azt a mindennapi életükben meg is valósítani.

               Jónás valóssággal megbotránkozik, amikor Isten azt parancsolja neki, hogy menjen Ninivébe, és hirdesse az Úr üzenetét a város lakóinak. Akkoriban Ninive volt az Asszír Birodalom fővárosa. De a város neve leginkább az ott élő asszírok embertelen viselkedéséről és kegyetlen vérengzéseiről vált hírhedté. Ahhoz, hogy jobban megértsük Jónás gondolkodását és viselkedését, gondoljunk bele, hogy mi hogyan viszonyulunk azokhoz a modernkori országokhoz, amelyek durván megsértik az emberi jogokat, népirtásokról és kegyetlenségükről ismertek. Gondoljunk csak a náci Németországra, a sztálini Szovjetunióra, Kambodzsára, Ruandára, vagy a volt Jugoszláviára.

               Az asszír hadsereg előszeretettel alkalmazta a „felégetett föld” taktikáját. A katonák számára nem okozott lelkiismeret furdalást az, ha nőket és gyermekeket kellett legyilkolniuk. Az ellenség városainak és földjeinek elpusztítása után általában lemészárolták a legyőzött népet. Akiket mégis életben hagytak, azoknak vaskampókat akasztottak az orrába és az alsó ajkaiba és így hurcolták el őket rabszolgának.

               Jónás érthető módon esélyt sem akar adni a megtérésre ennek a kegyetlen és erőszakos népnek. Nem tartja méltónak őket arra, hogy számukra Isten üzenetét hirdesse, még akkor sem, ha ez az üzenet Isten ítéletét tartalmazza.

               A legtöbb ember számára talán ismerős lehet Jónás tiltakozásának és menekülésének a története. Az Úr engedetlen prófétája megpróbál kibújni a rábízott feladat alól és elrejtőzni az Isten elől. Jónás kerülő útja Ninive felé, azonban a történet kevésbé ismert részeit is feltárja előttünk.

               A bibliai leírásból kiderül, hogy a vonakodó próféta azért fut el, azért nem hajlandó Isten üzenetét hirdeti Ninive lakosainak, mert attól tart, hogy Isten esetleg az ellenségnek is megbocsáthat. Jónás előérzete be is igazolódik. Pusztán az által, hogy a próféta kihirdette Isten ítéletét: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón 3:4/b), egy nagy lelki ébredés indult el ebben a pogány városban. Ninive olyan mélységes bűnbánatot tart, amilyen Izrael népének az életében soha történt meg. Az Újszövetségben Jézus a megtérés példájaként állítja Ninive lakosait saját korának megtéretlen zsidósága elé: „Ninive lakói feltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására; de íme, nagyobb van itt Jónásnál!” (Mt 12:41).

               A legtöbb próféta boldog lett volna, ha igehirdetésnek ilyen hatása és eredménye lett volna, mint amit Jónás tapasztalhatott. Jónás azonban egyáltalán nem örült Ninive bűnbánatának és megtérésének. A próféta városon kívül egy kúszónövény árnyékába húzódva várja Ninive pusztulását, majd annak elmaradása után duzzogva tesz szemrehányást Istennek, amiért megkegyelmezett Ninivének. Jónás bizalma megrendül Istenben és inkább a halált kívánja. Jónás története kérdéssel zárul: korlátozhatjuk-e Isten kegyelmét és megbocsátó irgalmát. A könyv azt is a tudtunkra adja, mi Isten végső célja az ő választott népével. Isten azt szeretné, ha az ő népe, akárcsak Jónás, a prófétája, más népeket is elérne, hogy szeretetet és megbocsátást közvetítsen feléjük.

2.      Isten együttérzése

               Miközben maga Jónás nem hajlandó szeretetet tanúsítani az ellenséges asszírok iránt, Jónás története mégis az együttérzésről szól, mégpedig Isten együttérzéséről. Jónás könyvének talán egyik legszebb mondata az, amit Isten a duzzogó prófétájának mond: „Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” (Jón 4:11).

               Isten együttérzését valójában sosem értette az ember. Amikor Jézus azt parancsolta követőinek: „Szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5:44), a tanítványai kétkedve fogadták szavait. Sokan odáig merészkednek, hogy kétségbe vonják Jézus szavainak helyességét. Úgy gondolják, hogy az ellenség szeretete és a megbocsátás a gyengeség és a gyávaság jele. Ezért felteszik a kérdést: hogyan lehetne megbocsátani a nácik bűneit, a kommunisták kegyetlenkedéseit, a népirtásokat és a diktatúrák embertelenségét? Miért kellene együtt éreznünk a terroristákkal, akik gyermekeket és ártatlan embereket ölnek meg?

               Jónás története egy olyan ember történetét mutatja be, akinek Isten azt parancsolta, hogy szeresse ellenségeit és legyen együtt érző velük. Amint gyakran megesik az életben velünk is, Jónás épp az ellenkezőjét tette annak, amit Isten mondott neki. Nem volt hajlandó elmenni a gyűlölt néphez, hogy Isten üzenetét hirdesse a számukra. A Ninivebeliek iránti gyűlölet és harag annyira betöltötte a szívét, hogy esélyt sem akart adni ennek a népnek arra, hogy meghalhassa Isten üzenetét és esetleg megtérjen.

               Ninive városa, amely a Tigris folyó partján feküdt, és az akkori világ egyik legjelentősebb nagyvárosa volt, súlyos katonai fenyegetést jelentett a kicsiny Izrael számára. Egy másik próféta, Náhum kegyetlen és vérszomjas népként írja le őket.  Az asszírok emlékműveket emeltek saját kegyetlenségüknek, és hosszú feliratokban dicsekedtek azzal, miként kínozták és mészárolták le azokat a népeket, akik szembeszálltak velük.  A zsidóknak így valóban jó okuk volt arra, hogy gyűlöljék Ninivét és féljenek is tőle.

               Isten mégis ebbe a városba küldte Jónást, aki habozás nélkül el is indult, csakhogy éppen az ellenkező irányba. Jáfóban hajóra szállt, hogy Tárzuszba utazzon, ami épp Ninivével ellentétes irányban feküdt. Jónásnak esze ágában sem volt engedelmeskedni Isten parancsának, elmenni Ninivébe és figyelmeztetni a várost a közelégő pusztulására. Ő Ninive megmenekülése helyett, annak pusztulását szeretete volna látni. Nem volt benne semmilyen együttérzés az ott élő emberek iránt. Talán azt gondolta, ha elrejtőzik Isten elől és nem figyelmezteti Ninivét, akkor a város pusztulása kétségtelenül be is következik majd.

               Isten azonban nem úgy gondolkodott, mint Jónás. Az Úr szerette Ninivét, és meg akarta menteni a várost a pusztulástól. Tudta azt is, hogy a város megérett a változásra. Amikor Jónás végül mégis elment és prédikált a város lakóinak, azok nem zárkóztak el Isten üzenete elől. A város minden lakosa, a gazdagoktól kezdve a szegényekig, őszinte bűnbánatot tartott. A Niniveiek minden kegyetlenségük és keményszívűségük ellenére hajlandóak voltak hinni Istenben és megalázkodni előtte. Izrael népe sohasem hallgatott olyan készségesen a prófétai szóra, mint Ninive pogány lakosai.

               Sokan tévesen azt gondolják, hogy csak az Újszövetségben találunk először olyan utalásokat, amelyek szerint Isten a zsidó népen kívül a pogányokkal is törődne. Jónás könyve azonban egyértelműen cáfolja ezt a felfogást. A történet éppen azt mutatja be nekünk, hogy Isten minden néppel törődik, Izrael népét pedig azért választotta ki, mert arra akarta felhasználni őket, hogy általuk más népeket is elérjen. Jónás története Isten minden nép iránti együttérzését hirdeti. Még amikor Isten az ő ítéletét bízza követeire, akkor is mindig azzal a reménnyel teszi azt, hogy a figyelmeztetés megtéréshez vezet majd. Isten kitartó igyekezete rávezette Jónást arra az együtt érző hozzáállásra, amit Isten tanúsít a világ felé.

3.      Jónás haragja

            Jónás haragszik az Istenre, mert Isten irgalmas és megbocsát Ninivének. A történet végén ezt a megdöbbentő leírást találjuk: „Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott… Most azért, URam, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem!” (Jón 4:1-3). Amikor a próféta azzal szembesült, hogy Isten irgalmas Ninivéhez és nem ítéli el, ő pontosan az ellenkezőjét érzi Isten iránt. Benne ítélet van. Szívét harag tölti be. Miért haragszik Jónás? Azért, mert Jónás akart Isten felett ítélkezni. Ez nagyon kemény kijelentés, de ez van a történet hátterében. Most már nemcsak Ninivét akarja megítélni, hanem magát az Urat is. Ha ezt nem látjuk, akkor nem értjük az egész történet végét. Mérhetetlen harag van a szívében. De haragjával is Istenhez fordul. Megfigyelhetjük, hogy imádsága, Istennel való perlekedése tele van az „én” személyes névmással. Az „én” meg az „enyém”, ezt hajtogatja, csak e körül forog minden. Emlékezzünk vissza arra, hogy tulajdonképpen a bűnesetnél is, ugyanez volt a jellemző az emberre. Elítélő gondolatok Isten iránt, Isten döntésének megkérdőjelezése, és az ebből következő tettek Ádám és Éva életében is megjelentek. Jónás megkérdőjelezte az Isten szavát és elutasította az Úr irgalmát.

            Ami Jónás szívében van, az megmutatkozik a viselkedésében és a beszédében is. Amikor másodszor is megkérdezi őt Isten, ki is mondja ezt: „Méltán haragszom mindhalálig.” (Jón 4:9). Valójában, amikor ezt mondja Jónásról az ige, hogy „igen rossznak látszott Jónás szeme előtt, amit az Úr tett”, akkor Jónás Istent ítéli el. Az csak ráadás, hogy ott vannak a ninivebeliek, akiket gyűlöl, és akiknek inkább pusztulását kívánta, mint a megtérését. De az egész hátterében az áll, hogy Jónás az Urat okolja.

            De Isten nemcsak Ninivéhez volt irgalmas, hanem az ő prófétájához is. Nem csak Ninive megtérésén és megmentésén munkálkodott, de szerette volna Jónás szívét is magához fordítani. A történetben előttünk van nemcsak Ninive bűne, és Jónás engedetlensége, hanem mindezeket az Úr irgalma fényében láthatjuk. Az Úr kétszer is kész beszélni Jónással. Külön csodákat cselekszik azért, hogy Jónást taníthassa. Miközben Jónás egyre távolodik az Úrtól, az Úr mégis egyre közelebb jön hozzá. A Jónásnak árnyékot adó különös növénynek a hirtelen felnövekedése, majd elpusztítása is része volt Isten kegyelmi munkájának. Ezek látszólag apró, hétköznapi dolgok. Növekszik egy növény, aztán másnap elpusztul. De a Biblia világossá teszi, hogy még ezekben is Isten irgalma mutatkozik meg. Ámen.