Igehirdetés: 2021.03.21. - Ezsdrás – az újrakezdés

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 57.

Ezsdrás – az újrakezdés

Olvasmány: Ezsd 1:1-11

„Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amint a szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak és örvendeztek.” (Ezsd 3:12).

 

            A történelem során az erős hatalmak mindig is ellentmondásos viszonyban álltak a vallással. Egyes kormányok támogatták a hitéletet, ám cserébe igyekeztek a saját politikai céljaik érdekében manipulálni az egyházakat. Mások viszont, mint pl. a sztálini Szovjetunió vagy a máig fennálló kommunista észak-koreai rezsim, szigorúan fellépnek a vallással szemben és üldözik a hívőket. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy totalitárius kormányzat nem avatkozik bele a vallási életbe.

            Az asszír és a babiloni rezsim brutális elnyomása után a Perzsa Birodalom vallási toleranciája nagy megkönnyebbülést jelentett a zsidóság számára. A Biblia egyértelművé teszi, hogy Isten a pogány birodalmak uralkodóit is eszközként használja a maga céljainak végrehajtásában. Először Círus perzsa királyról hallunk, akiről így nyilatkozik Isten: „Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!” (Ézs 44:28). Círus egyáltalán nem tartozott az Istent követő királyok közé. Idegen, pogány népből származott, és a hatalmas Perzsa Birodalom létrehozója volt.

            Círus egy politikai és katonai géniusz volt, aki egyesítette a médek és a perzsák népét és így sikerült megdöntenie a babiloniak uralmát. Hatalomra jutása után a kegyetlen babiloniakhoz képest egy egészen más politika jelent meg a világban, ez volta a tolerancia. Círus ahelyett, hogy szétzúzta volna a kis államokat, legyilkolva vagy deportálva azok lakosait és felszámolva vallásukat és identitásukat, inkább toleranciát gyakorolva támogatta az etnikai kisebbségeket és mindenki számára biztosította a vallásszabadságot. Így a babiloniak által korábban elhurcolt zsidók számára is megengedte, hogy visszatérjenek hazájukba és helyrealítsák a templomukat. A zsidóság számára nagy áldást jelentett ez a politika, amint arról Ezsdrás könyve részletesen beszámol. Círus nemcsak lehetővé tette a templom újjáépítését, de a babiloniak által elrabolt templomi edényeket is visszaadatta, sőt anyagilag is támogatta a zsidók ügyét. Ezsdrás története a következő perzsa uralkodó, Artahsasztá (más néven Artaxerxész) perzsa király idején játszódik, aki nem csupán megengedte Ezsdrásnak, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, de különleges kísérőlevéllel bocsátotta útjára, melyben küldetését támogatásáról biztosította. Amikor Artahsasztá anyagi támogatást nyújtott a hazatérő zsidók számára, sőt biztonságos utazásukról is gondoskodott, valamint adómenteséget garantált a templomi alkalmazottaknak, bizonyára azt remélte, hogy elnyeri Isten jóindulatát. Az emberiség történelme Isten kezében van. Ő bárkit fel tud használni tervei megvalósításában, még olyan uralkodókat is, akik nem ismerik el hatalmát. Akár tud róla, akár nem, a föld minden népe Isten tulajdona.

1.      Ezsdrás – az újrakezdés

            Ezsdrás könyve egy névlistával kezdődik. Egy ilyen névsor, legyen az akár a telefonkönyvben vagy éppen a Bibliában, meglehetősen unalmas olvasmány. Ám Ezsdrásnál a nevek sajátos csoportosítása arról tanúskodik, hogy Isten törődött a választott népével. Az izraeliták a két generáción átívelő babiloni fogság alatt sem veszítették el nemzeti identitásukat. Számon tartották származásukat és az izraeli családok, a városok, valamint a templomban végzett szolgálat alapján a nemzeten belül elfoglalt helyüket. A hogyan az „Úr házának edényei” fennmaradtak (Ezs 1:7), úgy maradt fenn a nép is, hogy egy napon ismét Isten szolgálatába állhasson.

            A Perzsa Birodalom elfoglalta a hatalmas Babilont, és a zsidók hazatérhettek őseik földjére. Ezsdrás könyve azzal kezdődik, hogy a hazatérő száműzöttek egy földig rombolt, bozóttal benőtt romvárost találtak, amelyet mintegy 50 évvel korábban a hatalmas babiloni sereg kifosztott és felégetett. Sokan kételkedtek abban, hogy Jeruzsálem számára még van új kezdet. Csak kevesen mertek hinni abban, hogy újra felépülhet a templom és újra lesz saját országuk. Bár Isten a próféták által már korábban megígérte, hogy a fogság hetven évének letelte után hazatérhetnek, és újra felépül Jeruzsálem, mindez azonban sokak számára túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. A Babilonban szétszóródott zsidóságból így nem is tért mindenki vissza őseik földjére. A hazatérő foglyok képviselték azt a kisebbséget, amely évtizedek múltán sem feledkezett meg szülőföldjéről. Ők többre értékelték lelki örökségüket, mint házaikat és üzleti vállalkozásaikat, amelyeket Babilonban építettek fel. Azon a helyen akartak élni, amelyet Isten adott nekik. Bármilyen áldozatra hajlandók voltak ezért a lehetőségért. Amikor hazaértek, első gondolatuk az volt, hogy újjáépítsék a templomot, Isten házát.

            Ezsdrás könyve Izrael történetének új szakaszát nyitja meg. A toleráns Perzsa Birodalom jóvoltából még a babiloniak által a jeruzsálemi templomból elrabolt templomi edényeket is visszakapták a hazatérők.

            Amikor lerakták az új templom alapjait, üdvrivalgásuktól és hangos zokogásuktól zengett a vidék. Számukra a templom az Istennel való találkozás helyét és egyben az új kezdetet jelentette. Isten megnyitotta számukra az utat, ám a hazatérőknek nagy elszántságra volt szükségük, hogy végig is menjenek rajta. Ezsdrás könyve beszámol azokról a váratlan akadályokról, amelyekkel a hazatérőknek szembe kellett nézniük. Először is ott voltak azok a környékbeli idegen származású lakosok, akik a zsidók fogságba vitele után telepedtek le az elpusztult vidékre. A szomszédos népek részéről bizony ellenséges fogadtatásban részesültek a zsidók. Annyira, hogy a környéken élők ellenkampányba fogtak és a zsidókat lázadással vádolva sikerült elérniük a perzsa hatóságoknál a templomépítés folyamatának leállítását. Így a templom még további 20 évig romokban hevert, amikor Haggeus és Zakariás próféta buzdítására végül újra nekifogtak az építésnek. A másik nagy problémát a vegyes házasságok jelentették, amelyek által a zsidóság kezdett összekeveredni a körülöttük élő pogány népekkel, s ez már hitük fennmaradását veszélyeztette. Ezsrdás a pogány feleségek elbocsátásának parancsával radikális és fájdalmas megoldást kényszerített ki, amely azonban mély hitből és őszinte bűnbánatból fakadt.

2.      Ezsdrás, a hazatérés krónikása

            Bár Ezsdrás könyve számos drámai eseményt megörökített, nézőpontja inkább a történelmi krónikásé, aki sűrűn idéz korának hivatalos dokumentumaiból, leveleiből és névsoraiból. Az olvasói fantáziájára bízza, hogy mit érezhettek a fogságból hazatérők. Ezsdrás írása helyenként nehezen követhetőnek és száraznak tűnhet, hacsak nem szánunk időt arra, hogy magunk elé képzeljük az általa leírt jeleneteket.  Ezsdrás könyvének fő témája, az új kezdet. Isten új lehetőségeket nyitott meg az izraeliták előtt, amelyeknek a megvalósítása azonban a környező pogány népek ellenállásába ütközött.  Isten népe két tűz közé került. Ezsdrás életét tanulmányozva figyelhetjük meg, hogyan adott mintát a törvényhez való megingathatatlan ragaszkodása éppúgy, mint a mélyen megélt személyes hite.

            A babiloni fogságba elhurcolt zsidók hetven éven keresztül idegen földön éltek. Közülük némelyek, mint pl. Dániel, sokra vitték az idegen országban, magas pozíciókba kerültek, de egyetlen igaz zsidó sem érezhette magát otthon Babilonban. Emésztő vágyakozással tekintettek szülőföldjük felé és vágyakoztak Isten temploma után.

            A Babilonba száműzött zsidók nem egyszerre tértek haza, hanem több hullámban. Ezsdrás könyve a hazatérő zsidók első hullámának a történetét írja le. A látvány, ami az első hazatérőket fogadta, elkeserítő volt. A város falai és házai romokban hevertek, alig maradt olyan épület, amely lakható lenne. Isten temploma szintén csupa rom és bozót.

            A hazatérők azonban azonnal munkához láttak. A templom újjáépítését tekintették a legfontosabb feladatuknak. Minden szükséges forrás a rendelkezésükre állt, hiszen a perzsák visszaadták az elrabolt templomi ezüst- és aranykincseket. A templom alapkövének letételekor az egész nép üdvrivalgásban tört ki és hatalmas ünnepet tartottak.

            Az örömkiáltásuk azonban hangos sírással vegyült. Az idősebb hazatérők, akik még emlékeztek Salamon templomának pompájára, keservesen sírtak. A régi templom romokban hevert, egy idegen hatalomtól kellett engedélyt kérniük az újjáépítéshez, és az országuk korábbi területének csupán a töredékét kapták vissza. Bizony mindenkinek látnia kellett, hogy nagyon messze kerültek Dávid és Salamon király dicsőségétől. Ez pedig keserves sírásra és bűnbánatra indította a népet.

            A fogság előtti korban az izraeliták életét az ellenséges hadakkal való háborúzás határozta meg, míg a fogság után a bűn és a lelki megalkuvás elleni küzdelem került a középpontba. A perzsa uralkodó kegyelméből térhettek haza és az ő engedélyével láthattak neki Jeruzsálem és a templom újjáépítéséhez. Politikai függetlenségüktől megfosztva egyedül a vallásukba fogózkodhattak. Féltek, hogy újra elkövetik azokat a hibákat, amelyek az ország pusztulásához vezettek.

            A fogságból hazatérő zsidók, akik a babiloni viszonylagos jólét helyett inkább a romokban heverő Jeruzsálemet választották, nem a politikai hatalomtól, hanem Istentől várták a segítséget. Soha ennyire nem várták a próféták által megígért Messiás érkezését. Ez a várakozás, valamint az elszántság, amellyel Isten törvényéhez ragaszkodtak, egészen Jézus koráig kitartott, amely Ezsdrás könyve utolsó szavainak elhangzása után mintegy 450 évvel következett be.

3.      Ezsdrás, a szív embere

            Ezsdrás tudta, hogyan érheti el a célját. Megvolt benne a rátermettség és a politika iránti kellő érzékenység ahhoz, hogy el tudja nyerni a perzsa király támogatását jeruzsálemi útjához. Egy kereskedő rámenősségével és egy diplomata ügyességével tárgyalt annak érdekében, hogy rávegye a zsidó családfőket, hogy tartsanak vele. Rendkívüli szervezőkepeségével és kitartásával pedig sikerült megszervezni ezt a hosszú és igen veszélyes expedíciót.

            Ezsdrás azonban pap volt, aki elsősorban Istenben bízott. Mielőtt belevágott volna terve végrehajtásába, előbb napokon át böjtölt és imádkozott. Ismerte és megtartotta az Ószövetség törvényeit, de elsősorban az Istennel való mély és személyes kapcsolatát igyekezett mindig megőrizni. Amikor a Szentírást tanulmányozta, először mindig magára nézve alkalmazta azt, és csak azután másokra.

            Az Ezsdrás vezetésével hazaindulók csoportja, az első hazatérő foglyok után 80 évvel érkezett meg Jeruzsálembe. A már ott élő zsidók beszámoltak Ezsdrásnak a kialakult helyzetről. Elmondták, hogy az izraeliták egyre nagyobb számban házasodnak össze a szomszédos népek leányaival. A hír hallatán Ezsdrás megbotránkozása jeleként megszaggatta a ruháját. Bűnbánati imáját hallva az izraeliták keserves sírásra fakadtak, majd elhatározták, hogy ezeket a vegyes házasságokat felbontják, és elbocsátják az idegen asszonyokat és gyermekeiket is. Ezsdrás ebben a felfokozott érzelmi állapotban is képes volt gyakorlatiasan cselekedni, szigorúan és következetesen gondoskodni arról, hogy a nép végre is hajtsa az elhatározását.

            Miért lépett fel Ezsdrás ennyire radikálisan a vegyes házasságokkal szemben, amikor korábban pl. Ráháb és Ruth esetében arról olvasunk, hogy befogadták ezeket az idegen származású nőket Izrael közösségébe? Ráháb és Ruth olyan zsidó vallásra áttért asszonyok voltak, akik hitük őszintéségét tetteikkel is bizonyították.  Az ilyen áttérőket Izrael népe Ezsdrás idején is szívesen látta, ahogy erre utalást is találunk: „meg mindazok, akik hozzájuk csatlakozva elkülönültek az ország pogány népeinek a tisztátalanságától, és az ÚRhoz, Izráel Istenéhez folyamodtak.” (Ezsd 6:21). Ezsdrás tehát csak azoknak a vegyes házasságoknak a felbontását parancsolta meg, ahol a pogány fél nem volt hajlandó áttérni a zsidó vallásra. Az ilyen vegyes házasságok ugyanis a hitbeli megalkuvásnak a magjait vetették el, ami az egész nemzet fennmaradását veszélyeztette.

            A dolgok megértéséhez tudnunk kell azt, hogy abban az időben a házasság nem pusztán magánügy volt. A házasság mindig politikai és vallási szövetséget is létrehozott a két család között. A vegyes házasságok Izrael népét idegen hitvilággal kötötték össze, hiszen Izrael szomszédjai bálványokat imádtak. Ezsdrás jól tudta, hogy Izrael Istene magának követeli az első helyet népe szívében. Izrael népe sohasem feledkezhet meg arról, hogy egyedülálló küldetéssel rendelkezik.  A mózesi törvények ezért egyértelműen tiltották a pogányokkal való házasságkötést. Ezsdrás imádságából kiderül, hogy ő elsősorban nem a törvény formaságait tartotta szem előtt, hanem inkább az foglalkoztatta, hogy mi lakik a nép szívében. Látta, hogy az izraeliták ugyanabba a hitbeli megalkuvásba esnek bele, amely miatt egykor Isten a babiloni fogsággal sújtotta őket. Úgy tűnik nem tanultak semmit a fogság hosszú évei alatt és képesek lennének eljátszani az újrakezdés utolsó nagy esélyét is. Ámen.