Igehirdetés: 2021.03.28. Virágvasárnap

 

 100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 58.

Kajafás – az összeesküvő

Olvasmány: Jn 11:45-57 / 12:12-19

„Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11:49-50).

 

            Az ókori rómaiak jól tudták, milyen jelentős szerepet játszott a vallás a zsidóság életében, éppen ezért ragaszkodtak hozzá, hogy ők nevezzék ki Izrael főpapjait. Akárcsak a 20. században a szovjet kommunisták vagy a náci Németország, a rómaiak is igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani a vallási életet. Annás és Kajafás tökéletesen illeszkedett a rómaiak tervébe. Jézus szolgálatának idején hivatalosan már Kajafás töltötte be a főpapi tisztséget, de apósa, Annás, aki az elődje volt, megőrizte korábbi hatalmát és befolyását, ezért sokszor továbbra is őt nevezték főpapnak. Mindketten a szadduceusok közé tartoztak. Ez egy liberális nézeteket valló arisztokrata csoport volt a zsidóságon belül, akiknek meglehetősen nagy politikai súlyuk volt. Ez annak volt köszönhető, hogy a szadduceusok igyekeztek a mindenkori hatalom kedvében járni, így a rómaiakkal is jó kapcsolatot ápoltak. Általában ebből a pártból kerültek ki az ország legfontosabb vallási és politikai vezetői.

            János evangélista drámai érzékkel mutatja be nekünk, hogy amint Jézus népszerűsége egyre inkább növekszik, a zsidó nép vallási vezetői olyan gyűlölettel és elszántsággal fordulnak vele szembe, hogy ez aztán közvetlenül Jézus virágvasárnapi bevonulása előtt, egy összeesküvésben csúcsosodik ki.

            Annás és Kajafás egyetértett abban, hogy Jézus nyilvános fellépése és munkássága, amelynek híre egyre nagyobb hullámokat vert Izraelben, fenyegetést jelent az ő pozícióijukra. Attól féltek ugyanis, hogy Jézus olyan sok követőt vonz magához, hogy ez majd felkelti a rómaiak figyelmét, akik közbeavatkoznak, és esetleg elveszik a főpapoktól a hatalmat. A „válasszuk a kisebbik rosszat”, gondolkodásmód jegyében Kajafás arra a döntésre jutott, hogy jobb lesz, ha Jézussal számolnak le, mint ha Izrael jövője kerül veszélybe. Jézus csodatételei, tanításai és egész személyisége vajmi keveset számított Kajafás szemében. Ő a saját politikai túlélését mindennél előbbre valónak tartotta.

            A vallási vezetők ilyen megfontolásból fogták el és állították bíróság elé Jézust, mielőtt átadták volna kivégzésre a rómaiaknak. Később pedig a Jézus feltámadása után létrejött keresztyén gyülekezetet is üldözni kezdték.

            Izrael nemzete azonban a főpapok minden taktikázása ellenére, nem maradt fent sokáig. Izraelben hamarosan újabb Róma ellenes lázadások törtek ki, amit véres megtorlás követett. Kr. u. 70-ben a rómaiak végleg eltörölték Izraelt a föld színéről, porig rombolva a templomot is, ahol a főpap töltötte be hivatalát. A zsidóság egészen a 20. századig nem tudta újra ellenőrzése alá vonni Jeruzsálemet.

1.      Kajafás – az összeesküvő

            János evangélista bemutatja nekünk azt a döbbenetes jelenetet, ami Jézus egyik legnagyobb csodatétele, Lázár feltámasztása után zajlott le a Nagytanácsban, ahol Kajafás vezetésével tárgyalnak és ítéletet mondanak. Döbbenetes, de ugyanakkor nagyon is érthető, ami itt történik. Jézus csodajelére valahogy mindenki reagál. Voltak, akik látták, és hittek. S voltak, akik elmentek beszámolni erről a csodálatos tettről a farizeusoknak és a főpapoknak, mert azt mindenki érezte, még az is, aki nem értette, hogy itt valami rendkívüli történt. A nép vezetői pánikszerűen összehívták a Nagytanácsot, ahol: „egyetértettek abban, hogy megölik őt”.

            Egyértelmű, hogy egy hatalomféltésből kiinduló összeesküvésről van itt szó. Kajafás eddig jól megvolt, hatalmát és pozícióját bebiztosította. És most, itt van valaki, aki bölcsességgel és hatalommal szól Istenről, jeleket is tesz, mi lesz, ha ezen túl már benne hisznek, őt követik, rá hallgatnak, s nem rá? Eddig Kajafás és a szadduceusok pártja alkotta a nép politikai vezetését. Amennyire lehetett, alkalmazkodtak a Római Birodalomhoz, az pedig legitimálta a szadduceusok hatalmát. Mi lesz, ha ennek az egyre népszerűbb vándortanítónak a követői egy új messiásmozgalmat indítanak, ha megmozdulások lesznek, ha lázadás tör ki? Jön a birodalmi megtorlás, és még ez a kis önállóságuk is elvész.

            Teljesen érthető Kajafás és a Nagytanács hozzáállása. Eltekintve attól a nem éppen aprócska ténytől, hogy itt az Isten Fiára mondanak nemet, sőt, halált!

            Kérdezhetjük: Hát nem látták? Nem tudták? Micsoda vakság ez? Bizony, éppen amikor a legnyilvánvalóbbá válik Jézus hatalma, akkor a legélesebb és leghatározottabb a kimondott ítélet: a nem.

            De hát ítélhet-e az ember az Isten felett? Mondhat-e a teremtmény nemet a Teremtőre? Igen. Mondhat. Az egyetlen teremtmény mi vagyunk, emberek, akik Istentől „szabad akaratot” kaptunk, az Isten elleni döntés képességét. Az ember pedig, aki elfordult Istentől, vakká lett Isten munkájának felismerésére.

            Már a bűneset története is a mindenkori emberről szól, aki mikor választhat, enged a gonosznak és Isten akarata ellen dönt. Szakít a „jó és rossz tudásának” a fájáról, az „én egyedül akarom tudni és kimondani, meghatározni, mi a jó és mi a rossz” fájáról, az „Isten nélkül való döntés” fájáról, az „önmaga feletti uralom” fájáról. Mindez nem más, mint hatalomféltés.

            Ezt az embert látjuk évezredek óta, s ma a világban körbenézve láthatjuk azt is, mire jutottunk önmagunkban. De látnunk kell azt is, hogy személy szerint mi magunk is meghozzuk ezt a döntést újra és újra a mindennapjainkban. Legegyszerűbb és súlyosabb élethelyzeteinkben, melyekre válaszul gondolatok, érzések, szavak és tettek születnek bennünk. Meghozzuk minden egyes emberi kapcsolatunkban az „alattunk” és a „felettünk” levőkkel, akik ránk vannak bízva, és akiktől mi függünk valahogyan. Mind a „nagytanácsi döntésről” szól: Én vagy Jézus Krisztus? Én akarok okos, józan, erős, ügyes lenni, vagy Ő vezet, Benne bízom, Őrá hallgatok, Neki engedni és átadni tudom magamat?

            Elborzasztó ez a jelenet, de nem vonhatjuk ki magunkat üzenetének igazsága alól. Ahogy nagypénteki dicséreteink is megfogalmazzák: „Mind, ami kín s ütés ért, Magam hoztam reád”, „Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Amit te szenvedsz, én okoztam…” Igen, „ember vagyok én is, én is, az Isten véres gyilkosa” – mondja Tóth Árpád a „Tetemrehívás” c. versében.

            Még sincs pontosan igaza. Mert ember valójában nem ítélheti el a Mindenhatót, ember nem ölheti meg az Istent. Jézus Krisztus halála nem Isten alulmaradása az emberrel szemben, hanem az Atya szeretetének és kegyelmének végső bizonyítéka, a Fiú győzelme a bűn és a halál hatalma felett! Még egy sötét és vak emberi szíven és szájon keresztül is, amilyen Kajafásé volt, megszólalhat az igazság: egyetlen ember hal meg, hogy mind, aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök Élete legyen. Ezért tehát, ha ítéletet mondunk Rá, elutasítjuk Őt a mindennapi életünkben, csak önmagunk felett mondunk ítéletet. Ha nemet mondunk az Ő hatalmára, a saját hatalmunkat féltve, akkor önmagunkat adjuk halálra.

 

2.      Kajafás – a hatalom bűvöletében

            Kétségtelen, hogy a nagyhét eseményeinek elindítója és kiindulópontja Kajafás mondása: „jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (Jn 11:49). A János evangéliuma szerint itt, a Nagytanács megbeszélésénél dől el véglegesen Jézus sorsa, vagyis az, hogy a kereszten fogja végezni. Ugyanakkor, bizonyára érezzük azt is, hogy ez a mondat, túlmutat önmagán, és összefoglalja az egész nagyhetet, végső soron az egész Jézus-eseményt is. Így Kajafás mondása alkalmas arra is, hogy a segítségével megpróbáljuk megfogalmazni a húsvéti evangéliumot.

            Az első, amit láthatunk Kajafás életében, hogy nála az önérdek felülírta az igazságot. Kajafás élete során elért egy társadalmi rangot, ami kiemelkedően tekintélyes rang volt. A rómaiak által megszállt Júdeában főpapként ő volt a zsidók első embere. Egy olyan időszakban, amikor előfordult, hogy a római helytartók néhány hónap után menesztették az egyébként általuk kinevezett főpapot, Kajafásnak 18 éven át sikerült ezt a tisztséget betöltenie.

            Újra és újra ismétlődő esemény minden ember életében, ami itt Kajafással történik. Az ember járja a maga útját, halad kitűzött céljai felé, és közben találkozik egy addig ismeretlen gondolattal, igazsággal, ami teljesen más színben tünteti fel egész addigi életét. Mit tesz ilyenkor az ember? Legtöbbször azt, amit Kajafás: veszni hagyja a felfedezett új igazságot, hogy mentse régi önmagát. Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. Ez az egész be van csomagolva a nép sorsáért való aggódásba, és nem vonom kétségbe, ez a gondolat is ott lehetett Kajafás fejében, de meg merem kockáztatni, a legfontosabb érv, ami ennek a mondatnak a kimondására ösztönözte Kajafást, mégiscsak önmaga féltése volt.

            Az ego, az önző én, és az igazság örökös küzdelmében legtöbbször az igazság kerül a vesztesként, de mindez sohasem maradhat következmények nélkül az egyes ember és egy közösség számára sem.

            Kajafás önmagát félti, a népet, papi tisztségét. János evangéliumáról tudjuk, hogy a négy evangélium közül utolsóként az első század végén íródott. Evangéliumának első olvasói valószínűleg egyszerre olvasták elborzadva és ugyanakkor megdöbbenve is Kajafás szavait. Elborzadva, hiszen az ártatlan Jézust Kajafás a halálba adja. Ugyanakkor megfontoltnak látszó szavai akkor már mindenki számra megdöbbentően hatottak, hiszen a főpap kijelentése után néhány évtizeddel, a sorozatos lázadások miatt a rómaiak Jeruzsálemet, benne a templomot a földdel tették egyenlővé. Nem volt már sem templom, sem pedig főpapi tisztség, Júdea népe szétszóródott, semmi sem maradt abból, amit Kajafás Jézus halálba adásával meg szeretett volna tartani. Ahol önző érdekek felülírják az igazság keresését, ott végül mindig ez történik: ha kell, ég és földindulás közepette is, de az igazság legyőzi majd az emberi önzést.

3.      Kajafás – aki mást áldoz fel maga helyett

            Kajafás a hatalom bűvöletében élő önző ember volt, akinek eszébe sem jut, hogy ő hozzon áldozatot Istenért vagy a népért. Ezért ő logikusan inkább Jézust ajánlja fel maga helyett. De mi a helyzet velünk? Mi hogy vagyunk ezzel a kérdéssel, az áldozathozatal problémájával? A modern kor embere mire jutott, meddig jutott ebben a témában?

            Egy német társadalomtudós ezt a problémát vizsgálva erre a meghatározásra jutott: „áldozat-társadalomban” élünk. Úgy érti, szeretünk áldozatként tekinteni magunkra: a politika, a gazdaság, a körülmények, és ki tudja, még mi minden áldozatának tarjuk magunkat. A nők a férfiak áldozatának tartják magukat, a férfiak a társadalmi, kulturális változásokat okolják. A dolgozók a munkaadók áldozatai, a vásárlók a multinacionális cégeké, a tanulók az oktatásé, a politikusok a médiáé, a média meg önmaga áldozata. A már emlegetett társadalomtudós szerint az „áldozati szerepkör” ilyen típusú „felfedezése” mögött valószínűleg ez áll: egyre bonyolultabb, kiismerhetetlenebb lesz a világ körülöttünk, egyre kevésbé látjuk a magunk helyét a világban, egyre kevésbé érezzük, hogy bármit is meg tudunk még változtatni.

            Egy ilyen veszélyes világban már csak egy logikus lépés lehetséges: csak magammal törődni, magamra vigyázni. Mindenütt érezhető ez: párkapcsolatokban, családban, munkahelyen.

            Ma sokan úgy hiszik, hogy lehet áldozathozatal, áldozatvállalás nélkül élni. De a Szentírás arra mutat rá, hogy nem lehet. Az, hogy itt vagyunk, mások áldozathozatalának az eredménye: édesanyák tudnának erről a legtöbbet mesélni, de bizonyára az apák is. Hogy többé-kevésbé képességeink birtokában vagyunk, áldozatos emberek tanítók, tanárok munkájának köszönhető. Hogy a boltokban megvehetjük mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségünk van, mások áldozatos munkájának az eredménye. Minden valamire való élet áldozatokat hozó élet.

            Nagypéntek és húsvét óta hihetünk abban, hogy nincs hiábavaló áldozat, ha azt Jézus lelkületével vesszük magunkra: csendesen, nem lármázva, valódi célok érdekében, igazi szeretettel a szívünkben. Jézus halála óta az áldozat fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a feltámadással. A legkínosabb, legértelmetlenebb halálból, a legnagyobb jó: a feltámadás örömhíre lett.

            Az áldozatbemutatások hosszú történetében az emberi logika évezredeken át azt diktálta, hogy neki kell áldozatot hozni azért, hogy aztán Isten ne haragudjon, ne bántson őt. Jézus keresztre feszítésében végérvényesen nyilvánvalóvá válik, hogy nem nekünk kell kezdeni, mert Isten mindig hamarabb kezdi nálunk. Jézus keresztje nem a haragvó Istenről szól, hanem Isten mindeneket felülmúló szeretetéről: nincs olyan mélysége az emberi gonoszságnak, amelynél nem volna nagyobb az Isten szeretete. Minél valóságosabban átéljük ezt, annál inkább leszünk készen magunk is áldozatot hozni másokért. Ámen.