Dávid – juhpásztorból király

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 32.

Dávid – juhpásztorból király

Olvasmány: 2Sám 7:1-29

„Most azért ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja a Seregek URa: Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek. Veled voltam mindenütt, amerre csak jártál, kiirtottam előled minden ellenségedet. Olyan nagy nevet szereztem neked, amilyen neve csak a legnagyobbaknak van a földön. (2Sám 7:8-9).

 

            A Bibliában sok olyan híres emberrel találkozunk, akik az egész emberiség történetére hatással voltak. De Dávid személye kiemelkedik valamennyi közül. Élettörténete rendkívül fordulatos. Sokoldalú ember volt: juhpásztor, zenész, költő, harcos, ünnepelt hős, üldözött közellenség, egyszer elmebetegséget színlel máskor ünnepi táncot lejt. Látjuk könnyáztatta arccal, amikor a legjobb barátjának a haláláról értesül, majd a palotája tetején sétálva, amikor kéjsóvár tekintettel bámulja a fürdőző Betsabét. Később a bűnei miatt bánkódik, amikor Nátán próféta nyíltan rámutat vétkére és lelepleződik, hogy házasságtörő és gyilkos. Látjuk őt lehajtott fejjel kitámolyogni Jeruzsálemből, amikor az ellene fellázadt fia üldözi. Dávid a válságos helyzetek tucatját élte át. Hol fönt, hol lent. De valahogy mindig sikerült talpra állnia. Az Isten iránti őszinte bizalma, hűsége és ragaszkodása sohasem rendült meg. A Biblia nem próbálja hibátlannak bemutatni Dávidot, nem retusálja azokat a foltokat, amelyek ott vannak az életén. Nem sugallja azt, hogy ő lett volna a jellem és a becsület tökéletes mintaképe.

            Dávidot is emberként mutatja be nekünk a szentíró. Neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Személyét az teszi rokonszenvessé, hogy kész volt a hibáiból tanulni, képes volt a bűneivel Istenhez fordulni és tőle kérni a kegyelmet és a megbocsátást. Nem a maga érdemeiben bízott, nem a maga erejére támaszkodott, rábízta magát Isten kegyelemére és az Ő szeretetében bízott.

Sámuel első könyve elsősorban Dávid fiatalkorát és a hosszú száműzetés időszakát beszéli el. A Sámuel második könyve viszont már Dávidra, a királyra összpontosít, aki egyesíti, vezeti és lelkesíti népét. Az ország leromlott állapotban volt, amikor Dávid átvette az irányítást. A déli országrész lakói Saul halála után elismerték Dávidot királyuknak. De az északi országrészben polgárháború tört ki. Egy nagyhatalmú tábornok lázadást indított Dávid ellen és Saul egyik fiát akarta a trónra jutatni. A hatalmi harc következik tele volt intrikákkal, gyilkosságokkal és árulásokkal. Dávidnak végül sikerült leszámolnia minden ellenfelével. Bölcsen arra törekedett, hogy megbékéltesse egymással a szembenállókat. Igazságosan megbüntette azokat, akik ok nélkül erőszakoskodtak vagy gyilkoltak, de tisztelettel bánt ellenfeleivel. Dávid elfoglalta Jeruzsálemet és az ország politikai és vallási központjává tette. A belső egység megteremtése után a külső veszéllyel is leszámolt, sikerült legyőznie a retteget filiszteusokat. A békének és biztonságnak köszönhetően hamarosan felvirágzott a kereskedelem, így az ország gyors fejlődésnek indult. Dávid fia Salamon jórészt ennek köszönhette legendás gazdagságát. Dávid kétségtelenül az ország legnépszerűbb és leghíresebb királya volt.

1.      Dávid a kiválasztott

Amikor először találkozunk Dávid nevével a Bibliában, akkor egy kis pásztorfiúként ismerjük meg, aki „éppen a juhokat őrzi” (1Sám 16:11/b). Ez a történet beszámol arról, hogy Izrael első királya, Saul kudarcot vallott. Bár Saul hatalmas ígéreteket kapott Istentől, de mivel nem engedelmeskedett neki, nem követte Isten vezetését, ezért csillaga leáldozik, az Úr elveti őt és keresni kezdi utódját. A történet bevezetéséből azt is megtudjuk, hogy Isten Sámuel prófétának, aki korábban Sault is királlyá kente, most ezt a kijelentést teszi:  „Meddig bánkódsz még Saul miatt? Hiszen elvetettem őt, és nem marad Izráel királya!” (1Sám 16:1/a). Majd hamarosan ezzel a feladattal bízza meg Sámuelt: „Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert az ő fiai közül választottam magamnak királyt!” (1Sám 16:1/b).

Isten tehát az engedetlen Saul helyett talált megának mást, olyat, aki valóban a „szíve szerint” való királya lesz népének. Isten világosan ki is jelentette ezt Saul számára: „Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:14).

De ki lesz az az ember, az a kiválasztott, aki valóban az „Isten szíve szerint való” királya lesz Izraelnek? Amikor az első királyt, Sault királlyá választották, róla ezt mondta a szentíró: „Egy fejjel kimagaslott az egész nép közül.” (1Sám 10:23/a). Majd Sámuel is a termetes növésére, daliás alakjára utalva így mutatta be őt a nép előtt:  „Látjátok, hogy kit választott az ÚR! Hiszen nincs hozzá hasonló az egész nép között!” (1Sám 10:23/b.) Ezt a választást pedig az egész nép nagy megelégedettséggel nyugtázta: „Ekkor ujjongásban tört ki az egész nép, és ezt kiabálták: Éljen a király!” (1Sám 23/c).

Most újra királyválasztásra kerül sor. Egyelőre még csak titokban történik meg az új király kiválasztása, de mégis döntő fontosságú kérdés, hogy az első választás nyilvánvaló kudarca után, végre az alkalmas ember kerüljön a trónra.

Isten Betlehembe küldte Sámuel prófétát, még pedig egy Isai nevű férfi házához. Azt is megtudjuk, hogy ennek az Isainak hét fia volt. De a hét fiú közül vajon melyik az Isten által kiszemelt utód? Az apa természetesen a legidősebb fiát mutatja be elsőként a prófétának, aki azt azonnal szimpatikusnak találja, de Isten figyelmezeti őt: „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7). Így aztán az elsőszülött után sorba jönnek a többiek is, de a próféta válasza mindig ugyanaz: „Őt sem választotta az ÚR.” (1Sám 16:8/b). Csak a legkisebb marad végül, akit akkor még nem vettek férfiszámba, ezért nem is hívták meg az ünnepi lakomára, hanem kint a legelőn vigyázott a nyájra. Senki, még saját apja sem látja a legkisebb fiában, Dávidban, a kis pásztorgyerekben a királyt. Isten azonban egészen másféle mércével mér, mint az emberek. Bár Dávid szinte mindenben különbözik az elődjétől, Saultól, és a saját családjában, a testvérei között sem számít sokat, mégis ő az Isten által kiszemelt utód. Az utolsóról, a legkisebbről, az emberek által lenézett és megvetettről mondja Isten azt Sámuel prófétának, hogy „Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az!” (1Sám 16:12/b). A szerény kezdetek és a később nyilvánvalóvá váló egyéb hiányosságai és hibái ellenére így lesz Dávid a kiválasztott és Izrael történetének legnagyobb királya.

Mi tesz valakit alkalmassá arra, hogy király legyen? Amikor Dávid megjelenik Sámuel próféta előtt, ezt a leírást adja róla a szentíró: „Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt.” (1Sám 16:12/b). Ez az, amit az emberi szem lát. Isten számára azonban nem a külső számít. Dávid azért lett Isten kiválasztottja, mert megnyitotta a szívét Isten előtt, engedte, hogy Isten munkálkodjon benne. Dávid egész élete arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljes szívéből szerette Istent, ragaszkodott hozzá, emberi gyarlóságai, bukásai után is mindig az Isten kegyelmét kereste. A történet itt ezzel a mondattal zárul: „Akkor az ÚR lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt.” (1Sám 16:13/b).

2.      Dávid az óriásölő

Talán az egyik legismertebb bibliai történet Dávid és Góliát története. Dávid fiatalkorának ez az izgalmas és a szemtanú beszámolójának részletességével leírt eseménye reményt kínál mindazoknak, akik elnyomott és kiszolgáltatott helyzetben élnek. Saul királynak a Dáviddal szembeni dühödt haragja, irigysége minden bizonnyal itt kezdődik, és Dávidnak ehhez a hőstettéhez vezethető vissza. A történet bevezetéséből megtudjuk, hogy Saul bár egy hatalmas sereg vezére, mégis a sátrában ül és megrettenve hallgatja az filiszteus óriás, Góliát szitkozódását. Ez a félelem az egész izraeli hadsereget demoralizálta. A két és fél méter magas óriásnak már a megjelenése félelemmel töltött el mindenkit: „Amikor az izráeli férfiak meglátták azt az embert, mindnyájan elfutottak előle, mert nagyon féltek.” (1Sám 17:24). Hiába hívja Góliát párbajra Saul katonáit, senki sem akad a seregben, aki ki merne állni ellene. Így érkezik meg Dávid a csatatérre, ahová az apja által küldött élelmet vitte a testvéreinek. Dávid hallva Góliát szavait, amelyekkel Izraelt és annak Istenét káromolta, azonnal jelentkezik a párviadalra. A rettegő király hajlandó rá, hogy egy gyermeket küldjön az óriás ellen, ráadatja saját páncélját is, de kiderül, hogy az túl nagy rá és képtelen benne mozogni, ezért leveti és csak a parittyáját és a pásztorbotját viszi magával.

Két szembenálló hadsereg egy-egy képviselőjének a bajvívása az ókorban általánosan elfogadott módja volt a vitás kérdések rendezésének. Mindkét sereg legkiválóbb harcosa küzdött meg egymással és a kettőjük párharca döntötte el a csata sorsát. A pogányok ennek a párviadalnak gyakran mágikus jelentést is tulajdonítottak, babonás hitük szerint a párharc eredménye az istenek döntését is tükrözte, a vesztes fél ezért meg kellett, hogy hódoljon nemcsak a győztes fél, de annak az istene előtt is.

Dávid nemcsak népe becsülete miatt áll ki, hanem az Úr miatt. Ezt mondja Góliátnak: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál.” (1Sám 17:45).

Pásztorfiúként Dávid sok magányos órát töltött a legelőn a nyáj mellett, ahol tökélyre fejlesztette a parittyával való harc technikáját. Szüksége is volt rá, mert a pusztában a vadállatokkal és a rablókkal szemben is meg kellett védenie a nyájat. Az érte aggódó királynak így beszél Dávid: „Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egyet a nyájból, utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából.” (1Sám 17:34-35). Most mégsem a saját ügyességében bízik Dávid, hanem abban az Istenben, akit Góliát lebecsült és gyalázott, de akiről Dávid hiszi, hogy erősebb, mint a filiszteusok istene. Míg Góliát a saját erejében és fegyvereiben bízik, addig Dávid erőssége az Istenbe vetett bizalmában van. Saul király tragédiája pontosan ebben volt, hogy képtelen volt teljes szívvel hinni Istenben és rábíznia magát.

Dávid hasonlóan Józsuéhoz vagy Gedeonhoz, teljesen Istenre bízva magát indul a harcba. Amikor pedig az izraeli sereg azt látja, hogy megtörténik a lehetetlen, a nagy és erős Góliát elesik és Dávid győz, egyszerre megfordul a helyzet, felbátorodnak és harcba indulnak, a filiszteusok pedig megfutamodnak.

Így került Dávid ismét a királyi udvarba, most már nemcsak zenészként, hanem mint a király fegyverhordozója.

Dávid katonai pályafutása ezek után gyorsan emelkedni kezdett. Ezt mondja róla  a szentíró: „És ha Dávid harcba indult, sikerrel járt mindenütt, bárhová küldte Saul. Ezért a harcosok élére állította őt Saul. Tetszett ez az egész népnek, még Saul udvari embereinek is.” (1Sám 18:5).

Nem sokkal később pedig már az utcákon ünneplő nép így köszöntötte a csatatérről hazatérő Dávidot: „Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert!” (1Sám 18:7/b). Ekkor két dolog történik. Egyrészt Saul irigykedni kezd Dávidra, akiben riválist lát: „Ettől fogva állandóan rossz szemmel nézett Saul Dávidra.” (1Sám 18:9). Másrészt viszont a nép kezdi felismerni Dávidban a jövendő királyt: „De egész Izráel és Júda szerette Dávidot, mert ő vezette csatába és vissza a hadinépet.” (1Sám 18:16).

 

3.      Dávid a szenvedélyes király

Dávid szenvedélyes természetű ember. Egyrészről az Isten iránti hűségében, szeretetében és ragaszkodásában mutatkozott meg ez a szenvedély. Az Újszövetség így említi őt: „Dávidot emelte királyukká, akiről bizonyságot is tett, és ezt mondta: Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat.” (ApCsel 13:22). Dávid teljes szívével szerette és szolgálta az Urat és ezt nem szégyellte őszintén és szenvedélyesen ki is mutatni. A Biblia bemutatja nekünk azt a jelenetet, amikor Dávid Jeruzsálembe hozatja a szövetség ládáját, ő maga pedig a láda előtt táncolva dicséri Istent. A szövetség ládájának az új fővárosba hozatalával jelképesen azt fejezte ki Dávid, hogy Izrael igazi uralkodója, nem ő, hanem maga Isten. Azzal pedig, hogy királyi méltósága ellenére nem szégyellte tánccal és énekkel dicsérni Isten nevét, még inkább kifejezte Isten iránti szenvedélyes szeretetét. Dávid felesége viszont, aki egyébként Saul király lánya volt, megbotránkozva nézte, amint a férje, a felséges király féktelen örömében az utcán táncolt. Míkal ezt a szemére is vetette Dávidnak: „Milyen dicső volt ma Izráel királya! Úgy mutogatta magát az udvari emberek szolgálóleányai előtt, ahogyan csak féleszű ember szokta magát mutogatni.” (2Sám 6:20/b). Dávid azonban így igazítja helyre a feleségét:  „Az ÚR színe előtt jártam szent táncot, aki engem választott apád helyett és egész háza népe helyett, és engem rendelt az ÚR népének, Izráelnek a fejedelmévé.” (2Sám 6:21). Amikor azonban Dávid nem figyelt az Úrra, akkor szenvedélyes természete könnyen elragadta és a bűn útjára vitte. Saul előli való bujdosása idején, amikor egy Nábál nevű férfi megsértette Dávodot, ő olyan haragra gerjedt, hogy négyszáz emberével indult el kiirtani annak egész családját. Dávidot a vérbosszútól csak egy bölcs asszony, Abigail szelíd szava tartotta vissza.

Egy másik alkalommal viszont éppen egy nő miatt került bajba Dávid. Ekkor ismét a szenvedélyes természete ragadta el Dávidot, amikor a palotája tetején sétálva meglátta a szomszédban fürdőző Betsabét. Dávid nem tudott ellenállni a kísértésnek s ezzel elindult egy lavina, melyben Dávid nemcsak házasságtörővé, de gyilkossá is vált. Majd Isten büntetéseként látnia kellett gyermeke halálát, sőt mindazt a háborúságot is, ami később a családjában ítéletként jelen volt. Dávid bűne Nátán próféta példázata által lelepleződött. De ebben a drámai jelenetben mutatkozott meg ismét Dávid nagysága. A király a bűnét leleplező prófétát ugyanis nem kivégeztette, hanem igazat adott neki: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12:13).  Ekkor Dávid ismét Istenhez fordult, az 51. zsoltárban olvashatjuk imádságát, amely a világ egyik legszebb bűnvalló imádsága: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”  (Zsolt 51.12). Ezért volt Dávid az Isten „szíve szerint való” király, mert ő valóban az Úrnak adta oda a szívét. Ámen.