Igehirdetés: 2023.07.16.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 69.

 

Végre otthon

Olvasmány: Józsué 23:1-16

„Erre így válaszolt a nép: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az URat, és más isteneket szolgáljunk! Az ÚR a mi Istenünk! Ő hozott föl bennünket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és tette azokat a nagy jeleket a szemünk láttára. Ő vigyázott ránk végig az úton, amelyet megtettünk, és minden nép között, ahol átvonultunk. Kiűzött előlünk az ÚR minden népet, akik az országban laktak, még az emóriakat is. Mi is az URat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk!” (Józsué 24:16-18)

 

   Józsué könyve az izraeliták letelepedéséről szóló beszámolóval zárul. Ez fontos állomás volt az Ábrahámnak adott ígéret betöltésében. Azt is láttuk, hogy az idáig vezető út nem volt könnyű. De most az Ábrahám utódainak ígért föld valósággá vált a nép életében. Izrael népe letelepedett az ígéret földjén és ezzel megkezdhette küldetése betöltését, hogy a népek világosságává legyen. Isten válasza az ő jónak teremtett világában kitört lázadásra az volt, hogy kiválasztott egy embert, Ábrahámot, majd szövetségre lépett vele, hogy általa és utódai által az egész emberiség megmenéséről szóló tervét véghezvigye. Az ígéret földjén letelepedő Izrael jel és bizonyságtétel Isten szeretetéről és tervéről, mintegy „előíze” annak, amit Isten az ő egész teremtett világa számára eltervezett. A kiválasztott nép letelepedése tehát egy újabb emlékeztető arra nézve, hogy Isten törődik a világgal, amelyet megteremtett.

Isten ajándékba adott egy darabot az ő földjéből az izraelitáknak, ezért is nevezi Józsué ezt a földet így: „a jó föld” (Józs 23:15). Az ígéret földjét úgy mutatja be a Biblia, mint egy második Édent. Ha már kertről van szó, illetve Ádámról és Éváról, akkor azt is érdemes tudni, hogy Izrael nem zsákmányolhatja ki a földet kénye-kedve szerint, mert az Isten tulajdona. Ezen a földön élhetnek, de az Úrral való közösségben kell élniük, akinek a törvényei maghatározzák, hogyan kell az ajándékba kapott földdel bánni és a földön helyesen gazdálkodni. Különösen a szombat törvénye emlékezteti Izrael népét arra, hogy az Úr az, aki fenntartja a teremtett világot. Végre otthon van Isten népe, de a nagy kérdés már az, hogy meg tud-e felelni az Úr által felállított elvárásoknak. Józsué kijelenti, hogy ez a föld a nyugalom helye lesz a nép számára, de azt is hozzá teszi, hogy egyben a próba és kísértés helye is. Egyrészt azért, mert nem űzték ki az összes kánaánit, ahogy azt Isten eredetileg megparancsolta nekik. Másrészt pedig korábban már sokszor megmutatták, hogy hajlamosak fellázadni az Úr ellen. Józsué idejében a nép még valóban igyekezett megtartani a szövetséget. De az ajándékba kapott földön való életük és jövőjük azon múlik, hogy Józsué halála után is megmaradnak-e ebben a hűségben. Józsué ezért búcsúbeszédében ismét emlékezteti őket, hogy az ígéret földje az Úrtól kapott ajándék. A jólétük és boldogságuk pedig attól függ, hogy szeretik-e az Urat és engedelmeskednek-e neki. Józsué Sikembe gyűjtötte össze a törzseket, ahol döntésre hívta őket: kinek akarnak szolgálni, a kánaáni isteneknek vagy az Úrnak? Ekkor az izraeliták elkötelezték magukat az Úr mellett.

1.      Józsué búcsúbeszéde

Élete végéhez érve tehát Józsué ismét megállt Izrael fiai előtt, és egy búcsúbeszédet intézett hozzájuk. Vezetése alatt jól alakult a nép sorsa. Józsué az utolsó beszédében Isten cselekedeteit összegzi, és emlékezteti az izraelitákat az Istennel való szövetségükből fakadó kötelezettségeikre. Józsué beszéde sok tekintetben hasonló Mózesnek azokhoz a beszédeihez, amelyeket a Mózes 5. könyvében olvashatunk. Ezek a beszédek azoknak az ókori szövetségi szerződéseknek a mintáját követik, amelyeket a különböző uralkodók kötöttek népükkel. Beszédében hangsúlyozza, hogy sikerük egyetlen forrása Isten: „Olyan földet adtam nektek, amelyért nem ti fáradoztatok, városokat, amelyeket nem ti építettetek, mégis letelepedtetek bennük, szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ti ültettetek, mégis ti esztek róluk.” (Józs 24:13). Isten elhívta Ábrahámot és utódokkal áldotta meg, majd kihozta Izrael népét az egyiptomi rabszolgaságból, végül pedig átvezette őket a pusztán. Most pedig, Józsué idejében, Isten újabb szövetségi ígérete vált valóra, az izraeliták végre birtokba vehették az ígéret földjét. Józsué ezekkel a szavakkal állította döntés elé a népét: „De ha nem tetszik nektek, hogy az URat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok. De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!” (Józsué 24:15). Ez volt Józsué beszédének a csúcspontja. Ekkor a jelenlevők mindnyájan hűséget esküdtek Istennek, aki megtartotta a velük kötött szövetségét. Józsué ünnepélyesen megerősítette a szövetséget, majd elbocsátotta a népet. Józsué könyve jelképes cselekménnyel ért véget. Az izraeliták végre eltemethették József földi maradványait. Több mint négyszáz éven át őrizték ezeket a maradványokat Egyiptomban, várva a napot, amikor visszatérhetnek a megígért földre. A pusztai vándorlásuk során 40 éven át hordozták magukkal József csontjait. Most Ábrahám utódai végre hazatértek, és a halottuk is békében nyugodhatott.

Józsué megerősítette és emlékeztette a népet arra, hogy Isten hűségesen valóra váltotta Izraelnek tett ígéreteit. Annak ellenére, hogy sokszor lázadtak az Úr ellen, Isten bebizonyította, hogy ő megtartja szövetségét, hűséges az ígéretéhez. Mindig állja a szavát. Isten ígéretei generációkon átívelnek. Józsué élete és szolgálata itt véget ért, de Isten ígéretei továbbra is érvényben maradnak és a következő nemzedékekre is igazak lesznek. A bűneset után adott ígérete Istenek, mely szerint eljön majd valaki, aki a gonosz „fejére tapos”, nemcsak Izraelnek szólt, hanem mindazoknak, akik ebben a bűntől átitatott világban élnek és elszenvedik annak minden következményét. Azok az Izraelnek adott ígéretek tehát, amelyek az ország birtokba vételével beteljesedtek, csupán szűk szeletét jelentik mindazoknak a nagy és fenséges ígéreteknek, amelyeket a történelem során Isten az egész emberiség számára adott. Az Újszövetségben Pál apostol a Római levélben arról ír, hogy Jézus volt Isten minden ígéretének beteljesítője: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, az ő Fiáról, aki test szerint Dávid utódaitól származott, a szentség Lelke szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.” (Rm, 1:1-4). Jézus áldozati halála nem spontán reakció volt az emberi bűnre, hanem már a világ teremtése előtt eltervezte azt Isten. Pál sorra veszi Krisztus érkezésének részleteit, származásától születésén át a haláláig és megállapítja, hogy mindezek Isten tervének beteljesedései. Az a tény tehát, hogy Isten hűséges az ígéreteihez, az Isten népének minden időben a legnagyobb reménysége. A bukott világban látszólag uralkodó zűrzavar ellenére a hívők bátran élhetnek annak tudatában, hogy az Úr uralkodik és megvalósítja mindazt, amit eltervezett. Vegyük számba mi is Isten nekünk adott ígéreteit! Ismerjük-e ezeket? Gondolkozzunk el azon, hogy melyek azok az ígéretei Istennek, amelyek már beteljesedtek az életünkben? Melyek azok az ígéretei Istennek, amelyek beteljesülése még várat magára?

2.      A választás felelőssége

Isten szövetséges népe az Úr előtt állt meg. Ők már benne éltek a szövetségben, de Isten most mégis döntésre hívta őket. Józsué kijelentette: „Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni! Akár azokat az isteneket, akiket az atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok.” (Józsu 24.15).  Ez a bibliai szakasz azonban nem csak Józsué népét állítja döntés elé, hanem minket is. Isten népe ugyanis minden korban újra és újra szemben találja magát azzal a kísértéssel, hogy elhagyja Istenét, és annak a kultúrának, világnak, közegnek az isteneit kezdje el imádni, ahol él. Ma is kísértés Isten népe számára, hogy a fennmaradását, a bőséget, a jólétet, a bajokból való kimenekedést ne egyedül az Úrnál keresse, ne Istenbe vesse bizalmát és reménységét, hanem valami más, idegen forrásból próbáljon élni. Ahogy változik a kultúra, a környezet, ahol élünk, úgy jelennek meg újabb és újabb kihívások, erős vonzalmak, hogy máshol keressük a biztonságot, a segítséget, az erőt.

De ha van választás, akkor az azt jelenti: választhatunk mást is. Izrael már választott, az Úr magának választotta őket, és ezt ők elfogadták, elkötelezték magukat a szövetségben. Most mégis az Úr újra eléjük helyezi a kérdést, hogy kit akarnak szolgálni.

Mi is választhatunk, de tudnunk kell, hogy ha választunk, akkor annak következményei vannak. Ha az Urat választjuk, akkor el kell távolítani az idegen isteneket! Amikor Isten választás elé állítja és a szövetség megújítására hívja az Ő népét, akkor nem azt mondja: „nekem mindegy, hogy ti kit választotok. Mehettek is, maradhattok is, egyre megy.” A választás lehetősége itt élet-halál kérdése! Isten azt akarja, hogy válasszuk Őt, válasszuk az életet. Ő már kiválasztott minket, és elkötelezte magát mellettünk! De mi szabadok vagyunk választani, akár mást is. A döntésre hívás azt jelenti, hogy választhatjuk Istent, az életet, de választhatunk mást is. Egy dolgot nem tehetünk, azt hogy mindkettőt választjuk! Ez az a választás lényege.

Egykor Isten Mózes által így szólt népéhez: „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30:19).

Amikor Isten azt kéri, hogy válasszuk őt, akkor egyben azt is kéri, hogy távolítsuk el az idegen isteneket az életünkből. Ez nem könnyű, nem egyszerű dolog. Nem csupán holmi bálványszobrok kidobálásáról van itt szó. Az „idegen istenek” eltávolítása az egész életünk megváltoztatását jelenti. Ha Istennel akarunk élni, ha Őt választjuk, az radikális szakítást jelent minden Tőle idegen gondolkodással. Pál apostol szerint ez egyenesen a régi életünk halálba adását jelenti: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2:20).

Ugyanakkor rémisztő annak a valóságába belegondolni, hogy Isten azt is megengedi, hogy mást is választhatunk. „Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni!”  (Józsué 24:15). De a szövetség megújításának pont ez volt a lényege. Isten mindent megtett a népért, Ő már kiválasztotta őket és áldását árasztotta rájuk. De Isten nem erőlteti rá magát népére. Isten mindig meghagyja az ember számára a döntés szabadságát.

Az Isten kegyelmét megtapasztaló nép így válaszolt: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneket szolgáljunk! Az Úr a mi Istenünk!” (Józsué 24:16). De Józsué ismét próbára tette őket és ezt mondta: „Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem tűri el a hitszegéseiteket meg a vétkeiteket! Ha majd elhagyjátok az urat, és idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra meg újra csapást hoz rátok, és megsemmisít, ha addig jót tett is veletek!” (Józsué 24:19). A nép azonban így felelt: „Nem, mi az urat akarjuk szolgálni!” (Józsué 24:19). Ekkor így szólt Józsué a néphez: „Magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti választottátok az Urat, hogy őt szolgáljátok!” (Józsué 24:22/a). A nép válasza pedig ez volt: „Tanúi leszünk!” (Józsué 24:22/b).

3.      Segítség a választásban

A döntés felelőssége mindig a miénk. De mivel Isten szeret minket, ezért ebben is a segítségünkre van. Ő segít minket a döntésben. Először is az által, hogy egy népben és egy közösségben hívott el minket a Magáénak. Így mi is, ha most esetleg egyedül állunk is meg Előtte, mégsem vagyunk egyedül Őbenne, mert van egy közösség körülöttünk, amely hozzánk hasonlóan az Urat választotta. Ez a közösség nem tökéletes, vannak hibái, gyarlóságai, de a közösség által Isten mégis munkálkodni akar az emberek megmentése érdekében. Ezt a gyülekezeti közösséget élhetjük meg ma itt Isten kegyelme által remélve, hogy az Úr Lelke közöttünk is munkálkodik. Így tehát a választásban mindig segít minket a közösség.

Másodszor Isten úgy segít nekünk, hogy ad vezetőket, pásztorokat. Akkor Isten Józsuét adta az ő népének. Mint vezető, ő állt oda a nép elé, hogy emlékeztesse és döntésre hívja őket. De ma is így van ez, a lelkipásztorok vasárnapról vasárnapra Isten színe előtt megállva hirdetik Isten igéjét és hívják döntésre a népet. Az Úr ránk tette ennek a közösségnek a terhét. Ezért felelősséget hordozunk mi lelkipásztorok és presbiterek. Isten gondoskodik arról, hogy a döntésben lelki vezetőink segítsenek minket.

A harmadik és a legfontosabb segítsége az Úrnak a mi számunkra, hogy Ő adott nekünk egy másik Józsuét. Héber nyelven Jézus neve ugyanis így hangzik: „Jósua”. Mert a bibliai szövegben ez a két név egy és ugyanaz. Isten gondoskodott a mi igazi vezetőnkről, Jézusról, aki az értünk hozott áldozata árán, bevitt minket az igazi otthonunkba, a mennyei hazába. Így Józsué, amikor ott áll az Isten népe előtt, és kijelenti: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk” (Józsué 24:15), a mi Urunk Jézus Krisztusnak az előképe.

Az ige örömhíre, hogy ma mi is választhatjuk az Urat és szolgálhatjuk őt. Tehetjük ezt, azért mert van közösségünk és vannak vezetőink, akik támogatnak ebben, de leginkább azért, mert valaki odalépett a helyünkre és megfizette a bűneink árát. Ő Jézus a mi Megváltónk. Őrá nézve és őáltala mondhatjuk mi is: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.” (Józsué 24:15). Hiszen hogyan is választhatnánk mást? Ki az, aki kész lenne isteni szeretetéből értünk áldozni az életét? Ki más lenne képes arra, hogy megszabadítson minket? Ki más adhatna nekünk reménységet az által, hogy a szövetségébe hív minket, és elkötelezi magát a számunkra? Az egész teremtett világban ki mást találhatnánk, hogy szabadítónk legyen? Hogyan választhatnánk ezek után mást, mint Őt, a mi Teremtő és Szabadító Istenünket. Mondjuk hát együtt: „Mi is az URat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk!” (Józsué 24:18). Ámen.