.jpg)
Trón vagy kereszt?
Olvasmány: Mt 16:13-28
„És tanítani
kezdte őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől,
a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell
támadnia. Jézus nyíltan beszélt erről. Péter ekkor félrevonva őt feddeni
kezdte; ő azonban megfordulva tanítványaira tekintett, megfeddte Pétert,
és ezt mondta: Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol,
hanem az emberek szerint. (Mk 8:31-33).
A fejezet elején arról olvasunk, hogy Jézus
szemrehányóan kérdezi a tanítványait: „Még mindig nem veszitek észre és nem
értitek? Még mindig keményszívűek vagytok? Van szemetek, mégsem láttok? Van
fületek, mégsem hallotok? És nem emlékeztek?” (Mk 8:17). A tanítványok
saját szemükkel látták, amint Jézus csodálatos módon jóllakatott előbb egy
ötezer főnyi sokaságot, majd ugyanezt megismételte négyezerrel is. Ennek
ellenére a tanítványok most ismét az étel miatt aggodalmaskodnak. A nehézkes
felfogású tanítványok csak lassan és nehezen értették meg azt, hogy kicsoda a
Mesterük. A Jézust követő sokaság is
különböző módon tekintett Jézusra, egyesek Illés próféta mások pedig Keresztelő
János reinkarnációját látták benne. Jézus kérdésére azonban Péter bátran
kijelentette: „Te vagy a Krisztus.” (Mk 8:29). Péter tehát végül
eljutott oda, hogy felismerte, hogy Jézus nemcsak egy „próféta”, hanem ő a
„Krisztus”, azaz a „Felkent”, a régóta megígért Messiás.
A zsidóság számára óriási jelentőséggel bírt
ez a szó, hogy „Krisztus”. Már több évszázada éltek a zsidók különböző idegen
nagyhatalmak elnyomása alatt. Egyetlen reménységük a Messiás volt, aki majd
eljön dicsőséges seregei élén és megszabadítja az elnyomott népet az idegen
uralom alól. Az evangélium feljegyzi, hogy Jézust örömmel töltötte Péter
spontán bizonyságtétele és meg is dicsérte őt ezért: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia,
mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”
(Mt 16:17).
Péter legfényesebb pillanatát azonban
hamarosan a legsötétebb pillanata követi. A legnagyszerűbb kijelentése után a
leggyalázatosabb szavai következnek. Azt a Pétert, akit az előbb még dicsért
Jézus, most feddeni kényszerül: „Távozz tőlem, Sátán, kísértesz engem, mert
nem Isten akaratára ügyelsz, hanem az emberekére.” (Mt 16:23). Péter
számára, ahogy általában a zsidóság számára, a Messiás eljövetele egyet
jelentett a dicsőséggel, a hírnévvel és a hatalommal. Épp ezekkel a
kísértésekkel kellett Jézusnak is szolgálata kezdetétől fogva megküzdenie.
Míg azonban Péter a Messiás dicsőséges
uralmáról álmodozott, addig Jézus jól tudta, hogy rá megvetés, megaláztatás,
szenvedés és végül halál vár. Ő a szenvedő szolga, akiről Ézsaiás prófétált, élete
a kereszten ér majd véget, ami sokkal inkább a szégyen jele, mint a dicsőségé.
Péternek még sok mindent meg kellett tanulnia Jézus küldetésével kapcsolatban.
Mi értjük-e már, hogy kicsoda Jézus és hogy
miért jött el?
1.
Mi volt Péter
nagy tévedése?
Péter, a korabeli zsidósághoz hasonlóan, úgy
képzelte el Isten országát, hogy az valamiféle földi hatalmi rendként valósul
meg, amelynek élén a Messiás, mint egy győztes király áll. Az evangéliumokat
olvasva azonban azt láthatjuk, hogy Jézus egy egészen másfajta uralomról beszél,
mint amit kortársai reméltek. Talán leginkább Jézus jeruzsálemi tárgyalásában
látjuk kirajzolódni a legélesebben, hogy mennyire különbözik a Jézus által
bemutatott Isten országa az „evilági királyságtól”. Heródes és Jézus ennek, a
két igen különböző természetű hatalomnak a megtestesítői. Heródes a maga hatalmát a fegyverek
erejére építette. Az ő hatalma önkényuralom volt, nem volt senkire és semmire
tekintettel. Elvette a testvére feleségét, aki pedig kritizálni merte őt, azt
letartoztatta és kivégeztette. Hatalma Jézusnak is volt, csak ő épp irgalommal
élt vele, enni adott az éhezőknek, gyógyította a betegeket. Heródesnek mindene
megvolt, ami egy királyra jellemző, volt trónja, koronája, palotája, testőrsége,
szolgák seregei lesték minden kívánságát, akaratát pedig katonái feltétel
nélkül végrehajtották. Ezzel szemben Jézus olyan király volt, akinek nem volt
hova a fejét lehajtania, koronája a töviskoszorú volt, trónja a kereszt, testőrsége
néhány halász és földműves, követőinek serege, pedig, vámszedőkből, parázna
asszonyokból, és a társadalom egyéb kivetettjeiből verbuválódott.
A Jézus által mutatott példa önmagáért beszélt,
a követői közül sokan mégsem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy inkább
Heródes útját válasszák. Ez tükröződik Péter szavaiban is, amikor így szól
Jézushoz: „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled.” (Mt 16:22).
A Jézus által képviselt Isten országa helyett, ahol az ellenség szeretete és
megbocsátás, az alázat és az irgalom a legfőbb érték, Péter szívesebben
választaná az evilági hatalmat, azt, amit Heródes is képvisel. Ezért ragad
később kardot Péter a Getsemáne-kertben, mert ő úgy gondolta, hogy Isten
országát a fegyverek erejével kell megvalósítani. Jézus azonban leleplezi, hogy
Péter szavai mögött a sátán kísértése áll.
Ugyanez a gondolkodás jelenik meg a keresztes
háborúk idején, amikor az egyház azt gondolta, hogy nem bűn, ha a szent föld
felszabadítása érdekében az erőszak eszközéhez nyúl. A kereszt jelét magukon
hordozó lovagok így fosztogatták végig az egész Közel-Keletet. A középkori
egyház inkvizíciós hivatala aztán a „cél szentesíti az eszközt” elv alapján, az
eretneknek bélyegzett emberek megkínzását is elfogadhatónak nyilvánította. Az Új
világ felfedezése után a kard erejével kívánták terjeszteni az evangéliumot,
így kerülhetett sor az itteni őslakosok szinte teljes kiirtására. A történelem
során, amikor az egyház az evilági királyság eszközeivel élt, épp olyan
zsarnokivá vált, mint bármelyik más földi hatalom. A világi hatalomra törő egyház
hiteltelenné tette az evangéliumot. A helyzet iróniája, hogy a világnak a
keresztyének iránt érzett tisztelete pontosan olyan arányban csökken, amilyen
erővel igyekszünk az emberekre a hatalom eszközeivel rákényszeríteni a saját
elképzeléseinket.
Jézus úgy írta le az egyházat, mint aprócska
magot, mint kovászt, ami eleinte szinte észrevétlen, de mégis mintegy titkos
erőként munkálkodik, az övéit pedig a farkasok közé vetődött bárányokhoz
hasonlította. Olyan diadalmas egyházról viszont, amely bármilyen világi hatalom
birtokosa lenne, Jézus soha nem beszélt. A történelemből úgy tűnik, hogy az
egyház nem akkor volt erős, amikor világi hatalommal bírt, hanem éppen
ellenkezőleg, akkor, amikor üldözött kissebségként volt jelen a világban.
Amikor az egyház ennél többre vágyik, természete észrevétlenül megváltozik. Amikor
az egyház a maga céljainak megvalósítása érdekében a világi hatalom eszközéhez
nyúlik, letér a Krisztus által kijelölt útról. Van olyan, amikor az egyházat a világi
hatalom képviselői észre sem veszik, vagy egyenesen üldözik. Máskor azonban
megfordul a helyzet, s minden olyan politikus, akinek csak egy kis esze van,
udvarol neki. Így válnak az egyház által képviselt erkölcsi normák politikai
programmá. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, ha valóban az őszinte hit és
nem csupán hatalmi érdek állna mögötte.
Azt azonban világosan látnunk kell, hogy Jézus
evangéliuma nem egy politikai program volt. Jézus nem a világ erőszakkal való
megváltoztatására küldte ki apostolait, hanem az Isten kegyelmén és
megbocsátásán alapuló országa hirdetésére. A világi hatalom által alkotott
törvényeknek megvan a maguk szerepe, hiszen gátat szabnak a gonoszságnak, de
nem nyújtanak igazi megoldást az emberiség problémáira. Az igazi megoldást csak
Krisztus evangéliuma jelentheti. Kár lenne az egyháznak a Jézustól kapott
eredeti küldetést feladva, a világ kínálta megoldásokban reménykedni.
Jézus nem azt mondta tanítványinak: „arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim
vagytok, ha kiharcoljátok, hogy a bibliai törvények mindenkire kötelezőek
legyenek, ha a hatalom eszközével élve üldözitek az erkölcstelenséget, vagy,
hogy mindenkit köteleztek arra, hogy templomba járjon.” Nem, Jézus ezt
mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha
szeretitek egymást.” (Jn 13:35). E szavak pedig a halála előtti estén
hangzottak el Jézus szájából, vagyis akkor, amikor Róma, a világi hatalom
képviselője és a zsidó vallási vezetés összefogott egymással, hogy elpusztítsa
őt, aki Isten országát képviselte. Itt ütközik össze a legszembetűnőbb módon ez
a két hatalom, Isten országa és az evilági királyság.
2.
Jézus és a
világi hatalom
Amikor Pilátus, a római helytartó megkérdezte
Jézustól, hogy királynak vallja-e magát, ő ezt válaszolta: „Az én
országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim
harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.”
(Jn 18:36).
Ebből a Jézus által „nem e világból való országnak” nevezett
királyság iránti hűségből merítettek bátorságot mindazok a keresztyén mártírok,
akik Mesterükhöz hasonlóan ellenállásba ütköztek az evilági királyságot
képviselő hatalmasokkal szemben. A történelem során több alkalommal tanúi lehettünk
a két királyság látványos összecsapásának.
A kommunista országok
kormányai elnyomták és üldözték az egyházat. Minden vallási tevékenységet
szigorúan megtiltottak. Az egyház „a föld alá kényszerült”, láthatatlanná vált.
Azonban az elnyomás ellenére nagy lelki ébredés indult el és sokan a
fenyegetések dacára is készen voltak nyíltan felvállalni hitüket. Nincsenek
pontos adatok erről az időszakról, de a becslések szerint legalább
ötvenmillióra tehető azoknak a száma, akik ekkor tértek meg és kötelezték el
magukat Jézus Krisztus mellett. Ezeknek a hitvalló keresztyéneknek bár a
látható világban, a földi hatalmasságok részéről sok üldöztetést kellett
elszenvedniük, ők mégis hűségesek maradtak Isten láthatatlan országához. Az igazi
problémák mindig akkor kezdődnek, amikor az egyház túlságosan is láthatóvá
válik és összefonódik a világi hatalommal. Az egyháznak ahhoz, hogy ne
szakadjon el a Krisztustól kapott eredeti küldetésétől, újra és újra fel kell
tennie a kérdést: Mi a célunk? Hatalmi eszközökkel megváltozatni a kormányt,
befolyásolni a politikát, vagy az evangélium hirdetése által megváltoztatni az
emberek szívét és életét? A látható világ, az evilági királyság megváltoztatása
a célunk, vagy Isten láthatatlan országának hirdetése és képviselete ebben a
világban?
Jézus egyszer a farizeusok kérdésre ezt
válaszolta: „Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani:
nézd, itt van vagy amott. Isten országa köztetek van.” (Lk 17:21).
Isten országában nem olyan törvények uralkodnak, mint a földi birodalmakban.
Nincsenek földrajzi határai, fővárosa, parlamentje, kézzelfogható hatalmi
jelei. Ez az ország az ember szívében él és növekszik. Mi keresztyének kettős
állampolgárok vagyunk. Egyrészt egy szemmel látható országban élünk, ahol van
családunk, lakóhelyünk és nemzetünk. Másrészt Isten országához tartozunk. A feladatunk,
hogy Isten országát képviseljük ebben a világban. Ma azt láthatjuk, hogy a
keresztyének sokszor összekeverik a két királyságot, a világi hatalmat és az
Isten láthatatlan országát. Ahelyett, hogy az evangéliumot hirdetve Isten
láthatatlan országát képviselnék a világban, inkább szeretnének saját
hazájukból egy nemzeti alapon álló keresztyén országot formálni.
Ez azonban eleve vesztes csata, mert Isten
nem ezzel bízta meg az övéit. Ha Jézus így, a hatalom eszközével akarta volna
megvalósítani úralmát, nem válaszolta volna Pilátusnak: „ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának,
hogy ne jussak a zsidók kezére.” (Jn 18:36). S a mellette kardoskodó Péternek sem mondta
volna Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által
vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon
mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?” (Mt 26:52-53). A 20.
sz. nagy teológusa, a nácizmussal szembehelyezkedő, a német hitvalló egyház
elindítója, Karl Barth mondta a következőket. „Az Egyház azért jött létre, hogy új jel legyen a világban, amely
radikálisan különbözik a világ útjától, és reményt ad azzal, hogy ellentmond
neki.” Még Jézus legközelebbi tanítványai sem értették meg elsőre Jézusnak
az Isten országáról szóló tanítását. Jézus kereszthalála és feltámadása után is
egy látható, földi királyság megalapítását várták Jézustól. Amikor a
tanítványok találkoztak a Feltámadottal, mindjárt ezt kérdezték tőle: „Uram,
nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” (ApCsel 1:16). Ők
kétségtelenül egy látható királyságról, egy földi hatalomról beszéltek, amely
Jézus vezetésével átvenné Rómától az uralmat. Jézus azonban ezt a kérést
elutasítva arra kéri tanítványait, hogy vigyék el az evangélium üzenetét a föld
végső határáig. Van, ami nem ránk tartozik: „Nem a ti dolgotok, hogy
olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába
helyezett.” De van, ami viszont igen: „Ellenben erőt kaptok, amikor
eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és
Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1.7-8).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése