.jpg)
100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 12.
Keresztyén kegyesség
Olvasmány: Mt 6:1-18
„Vigyázzatok:
kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt,
mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.” Mt 6:1
Jézus a Hegyi Beszéd elején világossá
tette követői számára, hogy nem járhatnak a gyűlölet, a bosszúállás és az
erőszak útján, ami a kortársaikat jellemezte, nekik a könyörület és a szeretet
útját kell választaniuk. A két csoport, vagyis a követői és a korabeli vallásos
közösség életvitelének szembeállítását Jézus tovább folytatja, amikor az
adakozásról, az imádkozásról és a böjtölésről tanít. A zsidók többsége, bár
látszatra ragaszkodott a Törvényhez, valójában a szíve szerint távol volt
Istentől. Jézus kijelentette, hogy ő nem új törvényt hozott, hanem a réginek
akarja az igazi értelmét visszaadni. Isten egy új szövetséget ígért a népének,
de ez nem a réginek az eltörlését jelenti,
hanem annak betöltését, amit maga Jézus tesz meg.
A farizeusok igazsága odáig
terjedt, hogy tanították ugyan a Törvényt, de megtartani nem voltak képesek,
ezért képmutatásban éltek. A tanítványok igazsága Jézus szerint azért múlhatja
felül a farizeusokét, mert ők Krisztus követése által valóban képesek
cselekedni Isten akaratát. Mivel ők nem
a betű, hanem a Lélek szerint élnek, ahogy erről Pál apostol is ír: „Ő
tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé,
hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor
3:6).
Ma azt vizsgáljuk meg, hogy Jézus szerint
hogyan kell élnie a keresztyén embernek ebben a világban. Hogyan kerülhetjük el
azt, hogy kegyességünket gyakorolva ne essünk a farizeusokhoz hasonlóan mi is a
képmutatatás csapdájába. Jézus arra buzdítja övéit, hogy amikor a kegyességüket
gyakorolják, tehát adakoznak, imádkoznak vagy böjtölnek, akkor azt tiszta
szívből, tettetés nélkül tegyék és ne az emberek előtt kérkedjenek vele. Kálvin
János kommentárjában ezt a megjegyzést teszi: „Nagyon fontos figyelmeztetés ez, mert az erények közül a becsvágy az,
amitől folyton tartani kell, hiszen nincs olyan dicséretes cselekedet, amelyet
ez ne rontana, és ne fertőzne meg.” Bizony igaz, hogy sok jócselekedet
mögött ott rejtőzik a titkos vágy, hogy az emberek figyelmét elnyerjük és
dicséretüket áhítozzuk. Így azonban már nem Istent tekintjük életünk bírójának
és jóváhagyójának. Ugyanezért nevezi Jézus saját korának vallásos embereit, a
farizeusokat, képmutatónak, mert hiábavaló dicsőségre áhítozok. A pogány görög
írók „hipokritáknak” azaz színészeknek nevezték azokat, akik a színpadon
képzelt személyeket jelenítettek meg. Ezt a görög szót vették át az
evangélisták is, amikor azokról a kegyesekről írnak, akik alakoskodók és
kétszínűek. Jézus üzenete így foglalható össze dióhéjban: „Istennek éljetek, ne önmagatoknak!” A legtöbben barátainktól,
munkatársainktól várunk jutalmat, hátba veregetést, előléptetést, elismerést.
Jézus szerint azonban legnagyobb jutalmunkat Isten mennyei királyságában kapjuk
majd. Isten látja azokat a cselekedeteinket is, amelyeket titokban viszünk
véghez, és meg fog értük jutalmazni.
1.
Az elrejtett
kegyesség
Jézus így tanítja követőit a
kegyesség gyakorlására: „Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek
előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat
mennyei Atyátoktól.”(Mt 6:1). A tanítványok számára Jézusnak ezek a
szavai minden bizonnyal meglepetésként hatottak. Hiszen éppen az előbb
buzdította őket Jézus a következő szavakkal: „Ti vagytok a föld sója. Ha
pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már,
csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ
világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak,
hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a
házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó
cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:13-15).
Jézus arra használta a só és a világosság példáját, hogy kifejtse a tanítványok
közösségének, hogy Isten népének hathatós és látható módon kell jelen lennie a
világban. Jézus a követőit egy új Izraelként határozta meg, akiket arra emlékeztetett,
hogy most már nekik kell Jeruzsálem helyett a hegyen épült városként Istent
képviselniük a világban és a világ világosságává lenniük a népek számára.
Látszólag úgy tűnik, hogy Jézusnak
az 5. és a 6. fejezetben leírt szavai keményen ütköznek egymással. Mit akar itt
Jézus mondani? Mit jelent az, hogy a „láthatónak” egyúttal „elrejtettnek” kell
lennie? Hogyan lehet a látható egyúttal láthatatlan is?
Az ötödik fejezet elején Jézus a
tanítványok világban betöltött szerepéről beszélt, amikor sóhoz, világossághoz
és hegyen épült városhoz hasonlította őket. Most azonban egészen másról van
szó. Jézus itt azokra a veszélyekre, kísértésekre igyekszik felhívni a
figyelmet, amelyek a tanítványokat fenyegetik majd, miközben ők sóként és
világosságként igyekeznek jelen lenni a világban. Amikor a Krisztust követő
tanítvány „láthatóvá” teszi hitét a világ előtt, vigyáznia kell arra, hogy
nehogy ugyanabba a hibába essen, mint a farizeusok.
A farizeusok a zsidó nép
legbuzgóbb kegyesei voltak, akikre sokan csodálattal és nagy tisztelettel tekintettek.
De Jézus újra és újra rámutatott a farizeusok nagy tévedésére, ami abban volt,
hogy ők az Isten törvényét pusztán a külső vallásosságra szűkítették, így
képmutatókká váltak. A farizeusok valóban a törvény cselekvői akartak lenni. De
az ő igazságuk csak a törvényben megparancsoltak közvetlen, betű szerinti
teljesítését jelentette. Igazságuk maga a cselekvésük volt, de cselekvésükben
mindig maradt valami hátralék, valami hiányosság, amelyet csak Isten megbocsátása
és kegyelme fedhetett el. Az előző szakasz végén Jézus ezekkel a szavakkal
fordult követőihez: „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók
és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” (Mt
5:20). A tanítvány igazsága tehát azért
emelkedik felül a farizeusok igazságán, mert a tanítvány és a Törvény között
ott áll „Valaki”, aki tökéletesen betöltötte a törvényt. A tanítványok igazsága
azért múlhatja felül a farizeusokét, mert ők Krisztus követése által valóban
képesek cselekedni Isten akaratát. Mivel
ők nem a betű, hanem a Lélek szerint élnek.
Most arra akar rámutatni Jézus,
hogy a tanítvány számára nem szabad, hogy öncéllá legyen ez a „jobb igazság”.
Bár a tanítványnak láthatóvá kell lennie a világban, de vigyáznia kell arra is,
hogy ez ne legyen öncélúvá. Ne önmagában a láthatóvá válás vezérelje a
tanítványt. Ne azért akarjon látható lenni, hogy ez által szerezzen magának
hírnevet és dicsőséget. Pál apostol ezekkel a szavakkal intette a
keresztyéneket: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal
különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze,
hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2:3-4). A tanítványnak Jézust kell
követnie, rá kell néznie és nem önmagára és arra, amit tesz. A tanítványnak
háttérbe kell vonulnia, kicsivé, láthatatlanná lennie, hogy Jézus lehessen
naggyá és láthatóvá! Az embereknek nem a tanítványt kell látniuk, hanem annak
jócselekedetei által Isten Igéjének világosságát kell meglátniuk.
Jézus itt, amikor a kegyesség
gyakorlásának „elrejtettségéről” beszél, akkor egyszerűen azt akarja mondani,
hogy ne mi akarjunk látszani, hanem engedjük, hogy Jézus legyen láthatóvá. Úgy
ahogy erről maga Keresztelő János is bizonyságot tett: „Neki növekednie kell, nekem
pedig kisebbé lennem.” (Jn 3:30).
Az evangélium egy másik
szakaszában olvassuk Jézusnak ezeket a szavait: „Aki lámpást gyújt, nem takarja
le edénnyel, ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek,
lássák a világosságot. Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne
kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna.” (Lk
8:16-17). Jézus itt arra mutat rá, hogy Isten felől nézve nincs olyan dolog,
ami elrejthető lenne előle. Isten teszi láthatóvá a rejtett dolgokat. A
tanítvány számára tehát az a kérdés, hogy rá tudja-e bízni magát úgy Istenre,
hogy elhiszi azt, hogy Isten látja az ő titokban végzett jócselekedeteit, és a
megfelelő időben nyilvánosságra hozza, megjutalmazza érte, vagy mindenáron maga
törekszik a nyilvánosságra, és így az emberektől nyer nyilvánosságot és
jutalmat. Ahol a bal kéz tudja, hogy mit tesz a jobb, ahol a titkon gyakorolt
kegyességet magunk hozzuk napvilágra, ahol tudatosan hirdetjük a saját jóságunkat,
vallásosságunkat, ott már magunk készítjük el magunknak a nyilvános jutalmat,
így pedig elveszítjük mindazt, amit Isten jutatott volna nekünk. Aki azonban
nem maga keresi a nyilvánosságot, aki kész az „elrejtettség alázatában”
megmaradni, az majd Istentől kapja meg jutalmát. Ezért Jézus az elrejtett vagy
titkon gyakorolt kegyesség gyakorlására buzdítja követőit:
„Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók
teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony
mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a
bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te
Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged.” (Mt 6:2-4).
Aki
önmagáról elfelejtkezve, önmaga dicsőségéről, saját hasznáról és hírnevéről
lemondva teszi a jót, az cselekszik valóban krisztusi módon, abban van meg „az az indulat, ami Krisztus Jézusban is meg
volt”. Erről olvashatunk a Filippi levél Krisztushimnuszában is: „Az
az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten
formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem
megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és
emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a
kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet
adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden
térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké, és minden nyelv
vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2:5-9).
2.
Mit jelent a
kegyesség gyakorlása?
A kegyesség gyakorlása Jézus
szerint nem más, mint a hitünk megélése a mindennapokban. Ennek három
legfontosabb területét nevezi meg Jézus: az adakozás, az imádság és a böjtölés.
Az „alamizsnaosztogatás” vagyis
adakozás, a kegyesség gyakorlásának általánosan bevett gyakorlata és szokása
volt a zsidóság körében. A buzgó vallásos zsidók a szegények számára való
alamizsna osztogatását általában útkereszteződéseknél vagy közterületeken
gyakorolták, tehát olyan helyeken, ahol nagyobb tömeg verődött össze. Így a
zsidóság kegyességének ebben a jellegzetes szokásában a hiú dicsvágy jelenléte
tagadhatatlan volt. Voltak olyan gazdag emberek, akik odáig merészkedtek, hogy
kürtszóval hívták fel a tömeg figyelmét arra, amikor egy nagyobb adományt
kívántak szétosztani a szegények között.
A visszaélések ellenére, Jézus
nem törli el az alamizsnálkodás szokását, de követőit emlékezteti annak eredeti
céljára. Adomány, az alamizsna mindig Isten dicsőségét és az embertársunk javát
kell, hogy szolgálja.
Pál apostol így tanít a helyes
adakozásról: „Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet,
bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne
kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. Istennek
pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt
mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó
cselekedetre. Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága
megmarad örökké.” Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret,
megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.
Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk
hálaadást szül Isten iránt. Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a
szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt.”
(2Kor 9:6-12).
A kegyesség gyakorlásának másik két
fontos területe az imádság és a böjt, ezek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
Jézus ugyanazt tanítja itt is, amit az adakozás esetében mondott. A képmutatók
az imádkozást és a böjtölést is nyilvánosan gyakorolták, vagy legalábbis csak
mímelték, mert Jézus szerint az ilyen imádság és böjt semmiképpen nem azonos
azzal, amit az Isten kér tőlünk. A képmutatás azonban mindig becsvágyó és vak,
így nem ismeri fel, hogy teljesen értelmetlen mindaz, amit művel. Jézus itt
semmiképpen nem a hangos és nyilvános imádság ellen tanít, hiszen azt ő maga is
gyakorolta, hanem a tettetett és megjátszott imádság ellen. Az imádság és a
böjt esetében is a cél Isten dicsősége kell, hogy legyen, vagy a másik ember
java, akiért esetleg könyörgünk, de semmiképpen nem a magunk dicsősége.
Az imádkozás gyakorlásánál nagy
kísértés lehet a bőbeszédűség és a pogány babonás gondolkodás, amely bizonyos
szavak ismételgetésétől reméli az imádság jobb meghallgatását. Jézus azonban
így inti tanítványait: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót,
mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak
meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire
van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.” (Mt 6:7-8). A mi Mennyi
Atyánk tudja, mire van szükségünk, Ő meghallgatja az őszinte imádságunkat,
látja a „titkon való”, az emberek elől „elrejtve gyakorolt” adakozásunkat,
böjtölésünket és nála mindez számon van tartva. Bízzuk magunkat Istenre. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése