100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 102.
Anániás és Szafira –
végzetes hazugság
Olvasmány: ApCsel
5:1-11
„Péter azonban
így szólt: Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a
Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Vajon nem a tiéd
volt-e, amíg el nem adtad, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával?
Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.”
(ApCsel
5:3-4).
Anániás és Szafira történetével
kapcsolatban már rögtön az elején szükséges néhány félreértést tisztázni. Először
is azt, hogy
a korai egyházban egyáltalán nem volt kötelező, hogy az újonnan csatlakozó
megkeresztelkedők a pénzüket és vagyonukat felajánlják a közösség számára.
Ez nem számított a tagság formai feltételének. A Biblia csak annyit mond,
hogy az első keresztyén gyülekezetben többen is voltak, akik ezt önként, a saját
akaratukból megtették. Az is biztos, hogy ezeknek az embereknek, az önkéntes
nagylelkűség tekintetében mutatott példája az egész közösségre ösztönzően
hatott. Ezt a beszámolót olvashatjuk a Bibliában: „Az apostolok pedig nagy erővel
tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.
Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk
volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az
apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség
volt rá.” (ApCsel 5:34-35)
Az egyik ilyen esetet pedig
Lukács evangélista külön ki is emeli: „József például, akinek az apostolok a
Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi
származású lévita, mivel földje volt, eladta azt, elhozta a pénzt, és
letette az apostolok lába elé.” (ApCsel 4:36-37).
A másik félreértés Anániással és
Szafirával kapcsolatban, hogy ők azért haltak meg, mert maguknak akarták megtartani
a pénzt. Valójában azonban a közösségen belüli megtévesztés volt
a baj forrása. A bűnük nem hirtelen felindulásból fakadt, hanem aprólékosan
kigondoltak egy tervet, amivel szándékosan „próbára akarták tenni „az Úr Lelkét.” (ApCsel 5:9).
Anániást és Szafirát senki nem kötelezte arra, hogy eladja a földjét és arra
sem, hogy ezt és a pénzt odaadják az egyháznak. Amikor ők ezt mégis megtették, akkor
nem az önzetlen segítségnyújtás vágya vezérelte őket, hanem egyedül
a saját érdekükben cselekedtek. Nem az őszinte segítségnyújtás motiválta
őket, hanem inkább a hiúságuk, hogy egy ilyen dicséretesnek, jótékonynak tűnő
tettel befolyást, hírnevet és elismerést szerezzenek maguknak a gyülekezet
közösségében. Mindez megmagyarázza a számunkra, hogy miért büntette meg őket
Isten ilyen súlyosan. Ha Anániás és Szafira tette nem lepleződött volna le és
nem ítéltetnek meg azonnal, akkor hiteltelenné vált volna az egész egyház. Anániás
és Szafira egy végzetes hazugságba keveredtek, amihez bűnös módon mindvégig
ragaszkodtak, és képtelenek voltak megvallani és elszakadni attól. A bűn
pedig komoly dolog Isten szemében: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Rm
6:23).
1.
Az események
háttere
Ez a tragikus történet azt
mutatja be, hogy egyetlen hazugság milyen végzetes következményekkel járhat. De
jogosnak tűnhet a kérdés, hogy hol marad itt Isten kegyelme? Igazságos-e az,
hogy Isten valakit egy hazugság miatt megöl, ugyanakkor engedi, hogy másutt
ártatlanokat, gyermekeket gyilkoljanak meg, látszólag büntetlenül? Miért
bűnösebb Anániás, mint Hitler, Sztálin vagy a hozzá hasonlók?
Ahhoz, hogy megértsük Anániás és
Szafira történetét, szükséges az események hátterét is ismernünk. Ez a történet
az első gyülekezet életébe ad betekintést és egy egészen megrázó eseményről
tájékoztat bennünket. Egyébként ezek a fejezetek tele vannak jó hírrel. A hívők
száma folyamatosan nő, az első gyülekezet tekintélye egyre nagyobb lesz a
kívülállók előtt. Az apostolok minden akadály és üldöztetés ellenére nagy
erővel tesznek bizonyságot Jézus Krisztusról, a gyülekezet pedig buzgón és állhatatosan
imádkozik.
Miközben sok nehéz próba is
kíséri az első keresztyének életét, az élő Krisztus sokféleképpen megmutatja
jelenlétét és hatalmát. Pétert és Jánost börtönbe vetették, de Isten
kiszabadította őket. István, az első vértanú a Jézust dicsőítő imádsággal az
ajkán halt meg, így az ő halála is közelebb vitte Sault ahhoz, hogy Jézus
Krisztus szolgálatába szegődjék. Jeruzsálemből, az apostolok kivételével,
minden keresztyént elüldöztek, de ez csak még intenzívebbé tette a missziót,
mert ahova az üldözött keresztyének elmentek, ott mindenütt hirdették az
evangéliumot. A keresztyénekről pedig azt olvassuk, hogy nem volt köztük
szűkölködő, mert gondoskodnak egymásról. Diakónusokat állítottak szolgálatba.
Isten Lelke pedig többeket arra indít, hogy eladják a vagyonukat, és az árát odaadják
a rászorulók részére. Mindez teljesen önként, belülről fakad, semmiféle külső
nyomás nélkül. Miközben ennyi sok szépet olvasunk, egyszer csak feltűnik egy szomorú
mondat is. Péter azt kérdezi Anániástól: „Miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy
hazudj a Szentléleknek és félretegyél magadnak a föld árából?” (ApCsel
5:3).
Megjelenik a közösségen belül a
hazugság, a képmutatás. Kétségtelen, hogy a gonosz munkája áll itt az események
hátterében. A sátán hazugság által megpróbál befurakodni a gyülekezet életében.
Az, aki egykor az Éden kertjében egy hazugság által becsapta az első embert,
most az első keresztyéneket akarja megrontani.
Egyrészt tehát a sátán romboló
munkájával szembesülünk itt. Másrészt azonban azt is meg kell állapítanunk,
hogy ez nem csökkenti Anániás és Szafira felelősségét. Ők nem voltak kötelesek
eladni azt a földbirtokot. Arra sem kötelezte őket senki, hogy a teljes
vételárat beadják a gyülekezetbe. Ha eladták a földjüket, akár a teljes árát is
megtarthatták volna maguknak. Ők döntöttek úgy, hogy a gyülekezet számára
felajánlást tesznek. A hibát ott követték el, hogy úgy adtak be egy részét,
hogy azt hazudták ez a teljes összeg. Ez a hazugság volt a baj gyökere. Többnek
akartak látszani, mint amire szívük szerint képesek voltak.
Amikor Jézus a sátán
legjellemzőbb tulajdonságáról szólt, akkor azt mondja róla, hogy „hazug
ő és hazugságnak atyja.” (Jn 8:44). Anániás és Szafira történetében
pontosan itt érhető tetten a sátán munkája. Ezt a hazugságot ugyanis a Biblia
szerint a sátán sugallta ennek a házaspárnak a szívébe, mert amikor hazudtak, a sátán előtt nyitottak
ajtót és egy olyan lejtőn indultak el, ahol már nem volt megállás, egyik
hazugságból következett a másik.
Ilyen lejtőkre, ilyen csapdákba
szokta csábítani az ördög az áldozatait. Még Jézust is megpróbálta hazugsággal
félrevezetni. Jézus azonban a sátán kísértésére mindig nemet mondott és
leleplezte annak hazugságait. Így nem kell meglepődnünk azon, hogy a sátán az
egyházat is támadja, mert ő a „diabolos” a szétdobáló, a romboló. A hívőket is
megkísérti. Az első keresztyén gyülekezetbe is megpróbált beférkőzni. Ha valaki
nem képes már a legelején nemet mondani, leleplezni a gonosz csábítását,
hazugságát, akkor bekövetkezhet az, ami Anániással és Szafirával történt, hogy
rabul ejtette szívüket a sátán. Ennek pedig végzetes következményei lehetnek.
2.
Mire figyelmeztet
minket Anániás és Szafira története?
Egy nagyon gyakori bűnre irányítja
rá a figyelmünket itt Isten igéje. Arra, hogy többnek, szebbnek, különbnek
akarunk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Szeretnénk megmutatni Isten
előtt is, mennyire komoly, odaszánt hívők vagyunk, de amikor valóban oda kellene
adnunk magunkat, vagy amikor meg kellene nyitnunk esetleg a pénztárcánkat is,
akkor már nem olyan szívesen tesszük meg ezt. Anániás és Szafira is azt akarták
megmutatni, hogy mennyire odaszántak és buzgók, hogy ők mindenüket odaadják az
Úrnak, de közben kiderült róluk, hogy ez mégsem igaz. Nem az volt a baj, hogy
maguknak tartottak meg egy részt az eladott föld árából, hanem az, hogy többnek,
kegyesebbnek akartak mutatkozni annál, mint akik valójában voltak. A Biblia ezt
nevezi képmutatásnak. Valaki másnak mutatom magam, mint aki valójában
vagyok. Ha ezt emberekkel szemben tesszük, csalódni fognak bennünk, mert
előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság. De ha Isten felé akarjuk megjátszani
magunkat, ha az Urat akarjuk képmutatásunkkal becsapni, az bizony halálos bűn.
Az egyik legfontosabb tanulsága
ennek a történetnek talán az, hogy rámutat arra, hogy nem létezik olyan, hogy
„kis bűn”. Sokan igazságtalannak tartják, hogy Isten egyetlen „apró” hazugság
miatt ilyen kemény ítélettel sújtotta Anániást és Szafirát, ez azonban nem így
van.
Sajnos a köztudatban, de még a
keresztyének között is él egyfajta megkülönböztetés, amely szerint vannak kis
bűnök meg vannak nagy bűnök. Az ember szereti osztályozgatni, sorrendbe
rakosgatni a dolgokat, de Isten ezt nem teszi. A Biblia azt mondja, hogy „a
bűn zsoldja halál” (Rm 6:23). Ez minden bűnre egyformán érvényes,
mert az Úr előtt nem létezik kicsi meg nagy bűn. Jézus szerint, ha valaki csak
egyet is megszeg a legkisebb parancsolatok közül, az egész törvényt rontja meg.
A kicsi kovász pedig az egész tésztát megkeleszti, vagyis az egész embert a
kárhozatba viheti egy kicsin bűn is.
Az ún. „kis bűn” a sátán
legnagyobb ámítása. Ő csak egy kicsit kér, mint a mesében a farkas: „hadd tegyem be csak az egyik lábamat.” A
kicsiny bűn azért ugyanakkora, mint a nagy, mert magában hordozza a
teljességet. Ahogyan egyetlen csepp tengervízben benne van az óceánok minden
tulajdonsága, úgy a legkisebb engedetlenségben benne van a gonosznak a teljessége.
A kis bűn azért akar látszólag „kicsi” maradni, hogy elrejtse a nagy büntetést,
a nagy és végső következményeket.
Anániás és Szafira történetének
fényében szükséges, hogy átértékeljük apró, talán hétköznapi bűneinket, a
hazugságokat, amelyek talán csak füllentésnek vagy csak az igazság
elhallgatásának tartunk. Isten Igéje bűnként ítéli meg az önzőségünket, a
lustaságunkat is, amikor nincs időnk másokra, Istenre, amikor elmulasztjuk a lehetőséget
a jónak cselekvésére. Jakab apostol ezért is figyelmeztet: „Aki tehát tudna jót tenni, de
nem teszi: bűne az annak.” (Jak 54:17).
A másik, amire ez a történet
figyelmeztet, sokkal mélyebb értelmű. A keresztény gyülekezet jó híre és
becsülete forgott itt kockán. A görög „eklézsia” szó, amely „szentek
közösségét” jelenti, éppen ez után az eset után fordul elő legelőször a
Bibliában. Isten kihívta választottjait a világból, de kihívta a halott,
tradíciók közül, a csupán látszólagos vallásosságból is. A Gyülekezet egyedüli
fejévé Krisztust tette az Atya, s Őbenne szenteli meg azt. Anániás és Szafira
hazugsága ezt a szentséget és tisztaságot támadta meg. Ez a hazugság a
Gyülekezet egységét kezdte ki, s Isten Szentlelkének igazságát csorbította.
Meg kell értenünk azt, hogy Jézust
követni, Isten népéhez tartozni, nagy kegyelem és nagy kiváltság, de nagy
felelősség is! Ezért olvassuk a történet végén ezt a megjegyezést: „Nagy
félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket…
mások nem mertek hozzájuk csatlakozni.” (ApCsel 5:11,13). Nem
a keresztyének voltak olyan ijesztőek, hogy nem mertek a kívülállók csatlakozni
hozzájuk, és nem is a szerető Isten volt olyan félelmetes, hogy elrettenttette
volna az embereket.
Egészen másról van itt szó. Anániás és Szafira esete után, már nem mert
többé senki visszaélni a keresztyén névvel. Mert a névleges keresztyének, a
képmutatók bizony Krisztust és az ő Egyházát gyalázzák. Azok, akik a gyülekezeteinkben
úgy vannak jelen, hogy valójában nem tértek meg és nem adták át az életüket
Istennek, visszaélnek Isten nevével, gyalázzák őt, és így a legsúlyosabb ítéletet
vonják magukra. Ha valaki vasárnaponként eljár a gyülekezetbe, de aztán hat
napig rá sem gondol Istenre és nem az ő útján jár, pontosan azt teszi, amit
Anániás és Szafira, többnek akar látszani, mint ami. Hányan vallják magukat ma
is keresztyénnek, de nem élik meg a hitüket, sőt, annak egyenesen az ellentéte
jellemzi őket. Ez az amit Anániás és Szafiara esete után nem mertek megtenni az
emberek, mert megértették, hogy félszívvel nem lehet csatlakozni Krisztus
népéhez.
Anániás és Szafira azonnal megítéltetett
Isten szentségének meggyalázása miatt. Istennek hazudtak, és a Szentlélek ellen
vétettek, mert Isten Szentlelke él és uralkodik a keresztyén egyházban. Mindez
pedig nagyon keményen megítél minket is. De ma még előttünk nyitva áll a
kegyelem lehetősége. Az értünk meghalt és feltámadott Krisztus zörget ma a
szívünk ajtaján, hogy kihozzon minket a névleges keresztyénség csapdájából,
bűnbocsánattal és az örök élettel ajándékoz meg, hogy hiteles legyen az
életünk, Isten és emberek előtt egyaránt.
Ne feledjük tehát, hogy
keresztyénnek lenni, Isten gyermekének lenni és az Ő népéhez tartozni nagyon
nagy kiváltság és kegyelem, de ugyanakkor nagyon nagy felelősség is. Pál
apostol egykor így bátorította az efézusi gyülekezet tagjait: „éljetek
ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok.” (Ef 4:1).
Óvakodjunk a képmutatástól! Isten
ma is jelen van az ő népe között és jelen van a mi életünkben is, Ő ismer
minket. Ez jelenti azt, hogy minden, amit cselekszünk, mondunk és gondolunk,
Őelőtte van. Ezért egész életünket, a legkisebb dolgot is, az Isten jelenlétében
kell cselekednünk. Az Ige bíztat bennünket: „Akár esztek tehát, akár isztok,
vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1Kor
10:31). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése