Igehirdetés: 2022.01.23. Tábita – aki sok jót tett

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 97.

 

Tábita – aki sok jót tett

Olvasmány: ApCsel 9:36-43

„Joppéban volt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász, vagyis Zerge. Sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát.” (ApCsel 9:36).

              

               Bibliai személyeket bemutató sorozatunkban a nevezetes és jól ismert bibliai szereplők után néhány kevésbé ismert embert szeretnék bemutatni. Lehet, hogy róluk kevesebbet tudunk, mert életüket nem mutatja be részletesen a Biblia, de egy-egy konkrét helyzetben mégis fontos szerepet játszottak. Nézzük meg tehát miképpen használta és használja Isten ma is az úgynevezett "kicsiket" az Ő hatalmas, embereket mentő munkájában.

               Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv a „nagy” apostolok nevezetes cselekedetei mellett többször említ olyan egyszerű hívőket is, akiknek a neve talán csak egyszer fordul elő a Bibliában, akiket nem sokan ismernek, de akiken keresztül Isten adott esetben mégis nagy és fontos feladatokat hajtott végre.

               Bátorítson ez a puszta tény minket is abban, hogy a hatalmas Isten sokszor éppen a kicsik és jelentéktelenek által munkálkodik.  Valójában pedig minden ember élete akkor teljesedik ki igazán, amikor Isten kezében lesz eszközzé mások javára.

               Ma egy nőtanítványról, Tábitáról lesz szó. Görög neve Dorkasz, ami „gazellát” jelent. Jámbor joppei asszony, aki a jótékonykodásban tűnt ki. Életében Isten szeretetének háromszoros csodáját láthatjuk.

1.      Isten szeretete megváltoztat

               A bűneset következtében megromlott emberi természetünk miatt mindnyájan önzők, önmagunkat szeretők vagyunk. A másik ember nyomorúságát, csak ritkán vesszük észre, mert általában mindig a magunk vágyaival vagy bajával vagyunk elfoglalva. Ha adunk is valamit a másik embernek, azt általában azért tesszük, mert várunk is tőle valamit. Szívesebben adunk annak, akitől reméljük, hogy vissza is kapjuk valamilyen formában azt, amit mi adtunk. Alaptermészetünk szerint nehezünkre esik a magunkét önzetlenül és semmit vissza nem várva megosztani másokkal. Önzetlenül adni, egész életével másokat szolgálni csak az tud, akiben Isten szeretete lakozik.

               Nézzük meg most közelebbről, hogy vajon mi indította ezt az asszonyt, Tábitát arra, hogy az adakozó, másokkal törődő, szolgáló életet éljen.

               Isten szeretetének az volt az első csodája, hogy megváltoztatta Tábitának az életét. Azt olvastuk róla, hogy Joppéban, azaz a mai Jaffában lakott, ahol ezek szerint már egészen korán egy kis keresztyén közösség, gyülekezet jött létre, talán éppen Fülöp diakónus szolgálata nyomán. Fülöp az etióp főember megkeresztelése után ugyanis a tengerparti városokat járta végig és itt evangelizált, így valószínűnek tűnik, hogy Joppéban is ő hirdette először a Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról szóló örömhírt. Ennek az örömhírnek sokan hittek, közöttük Tábita is, és létrejött ott egy kis gyülekezet. Hiszen ahol Isten igéjét hittel hirdetik, ott maga Isten munkálkodik, és az Ő szeretetével egészen újjá tud formálni embereket.

               Ezt a radikális változást, amit Isten az Ő igéjével véghezvisz a benne hívőkben, alapigénk azzal jelzi, hogy a joppéi gyülekezet tagjait „tanítványoknak”, később pedig „szenteknek” nevezi. Tanítványnak azt tekintették abban az időben, aki egy mester mellett elkötelezte magát, vele tartósan együtt élt, vele belsőleg is azonosult, és ez nyilvánvaló volt mindenki más előtt is. Tábita is ilyen tanítvány volt, aki teljesen elkötelezte magát Jézus követésére.

               Jézus Krisztus tanítványa ma is az, aki elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett, vele együtt él a hit által, belsőleg azonosul vele, nem vitatkozik, hanem teszi azt, amit megért az ő akarataként, és erről másoknak is a legtermészetesebb módon vallást tesz.

               Szenteknek pedig azokat nevezi az Újszövetség, akiket Isten gyermekeivé fogadott, akiket az Ő kegyelmével átalakított, jellemüket Jézuséhoz hasonlóvá formálja, ők pedig hálából életüket egészen Isten rendelkezésére bocsátották. A Biblia tanítása szerint, tehát a Krisztusban hívő tanítványok a szentek. Nem az ő erkölcsi teljesítményeik alapján szentek, hanem az Isten bennük elvégzett munkája alapján. Nem azért, mert ők valami rendkívülit vittek véghez, hanem azért, mert Isten bennük elvégezte az Ő rendkívüli újjáteremtő munkáját.

               Tábita nem kapott keresztyén nevelést, felnőtt fejjel hallott először Jézusról és arról az új életről, amit Ő hozott nekünk. De hallotta az igét, azt befogadta a szívébe és ez az ige dolgozni kezdett benne, általa Isten újjá formálta őt. Ez a szeretet első csodája Tábita életében.

2.      Isten szeretete cselekvésre késztet

               A második csoda, hogy ez az Istentől kapott szeretet valami különös szeretetet hozott létre Tábita szívében, különösen a kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók iránt. Kétszer is említi ez a rövid történet az özvegyeket. Ezek az özvegyek sírtak legjobban, amikor Tábita meghalt. Abban az időben özveggyé válni sokszor azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált az ember. Ha egy asszonynak meghalt a férje és nem voltak gyerekei, akkor semmi jövedelme nem volt és senki nem gondoskodott róla.

               A keresztyén gyülekezetek az első pillanattól kezdve felvették az özvegyeknek a gondját, és mint egy nagy család, gondoskodtak ezekről a segítségre szoruló testvérekről. Tábita pedig kiváltképpen őróluk gondoskodott. A Joppébeli özvegyek ezért mutogatták a rajtuk levő ruhákat Péternek, mert a legtöbbet azt viselték, amit Tábitától kaptak ajándékba. Úgy látszik, Tábita jó ízléssel és igényesen varrt, és volt mit megmutatni és megcsodálni az ő alkotásain.

               Tábita nem prédikált a joppéi gyülekezetben, legalábbis nem olvasunk erről. Még csak kinevezett diakónus sem volt, mint ahogy itt az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Fülöp és István, meg a többiek ilyen megválasztott és a szolgálatba beállított főfoglalkozású diakónusok voltak. Ő a gyülekezet egyszerű tagja volt. De volt egy Istentől kapott képessége, és ezt ő Isten szolgálatába állította mások javára. Vagyis azt a szeretetet, amit Istentől kapott, egyszerűen átengedte magán, és ezért lett ő olyan fontos tagja a gyülekezetnek, hogy amikor elveszítették, nem akartak belenyugodni ebbe.

               Mivel Isten nemcsak a nevezeteseket, a jól képzetteket, a szónokokat, a szervezőket használja, hanem mindenkit használ, aki tőle valami képességet kapott és azzal kész neki szolgálni, ezért lesz fontossá a gyülekezetben mindenki, aki az Istentől kapott szeretetet átengedi magán, mint egy tiszta ablaküveg a napfényt. Ezért van az, hogy mindenki valami olyan szolgálatot végezhet a gyülekezetben, amit más helyette nem tudna elvégezni. Ha Péternek a kezébe adtak volna egy tűt meg cérnát, és azt mondták volna, hogy varrjon olyan ruhákat, mint amilyeneket itt a síró özvegyeken látott, valószínű képtelen lett volna rá. Ha halászni küldik, az még ment volna, mert a régi szakmája az volt, de ruhát varrni, különösen ilyet, mint Tábita, azt nem. Ez nem az ő feladata volt. Neki Isten más képességet adott, és azzal kellett felelősen és hűségesen szolgálnia. Tábita is kapott valami képességet, és a Tábiták is kapnak Istentől mindig valami olyan adományt, amit Isten szolgálatába állítva mások gazdagítására használhatnak.

               Tábita története megkérdez minket: nekünk milyen képességeink vannak? Mi hogyan szolgálunk ezekkel Istennek? Mi haszna van abból a családunknak, a munkatársainknak, a gyülekezetünknek, hogy Isten szeret bennünket? Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt és bőségesen áradó szeretet, milyen formában megy át rajtunk, árad tovább? Mit adunk tovább abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől? Mert Ő a javaink nagy részét nem nekünk adta, csak reánk bízta. Ez nagy kitüntetés, nagy kiváltsága minden újjászületett hívőnek, hogy Isten sáfára lehet, hogy tőle kapott kincsekkel gazdálkodhatunk. Az időnkkel, az erőnkkel, a képességeinkkel. És aki kész arra, hogy Isten rendelkezésére bocsátja azt, amit tőle kapott, azt Ő hatalmasan tudja használni ilyen vagy olyan területen, de mindenképpen az Ő dicsőségére és mások javára. Aki a maga lelki szegénysége miatt panaszkodik, az általában nem adja tovább azt, amit kapott. Ezért nem kap utánpótlást. Fel akarja élni azt, amit pedig Isten csak reá bízott, hogy másokat gazdagítson vele. Boldogok a Tábiták, akik kinyitják magukat az Isten meg nem érdemelt szeretete előtt, és engedik, hogy ez a szeretet átáradjon rajtuk keresztül másokra!

3.      Isten szeretete bizonyságtevővé tesz

               Aki úgy él, mint Tábita, és átengedi magán az Istentől kapott szeretetet, arra az így továbbadott szeretet visszasugárzik. Vagyis Tábitát is nagyon szerették a gyülekezetben. Nélkülözhetetlen ember lett a gyülekezetben, mert kész volt szolgálni a legkisebbeknek. Nem tudjuk, hogy ő is özvegy volt-e, vagy esetleg volt családja. Ez nem derül ki a leírásból. Az kiderül, hogy a halála olyan nagy veszteséget jelentett, hogy egyszerűen nem nyugodtak bele a joppéi gyülekezet tagjai. Erről árulkodik az is, hogy bár megmosták Tábita holttestét és kiterítették a felső szobában, de a temetésre való felkészítés utolsó fázisa, az illatos kenőcsökkel való megkenést elmulasztották. Mintha arra várnának, hogy itt még valami történhet. A halál tényével szemben az élő, feltámadott Krisztus hatalmával is számolnak.  Ők legalább olyan komolyan vették Jézus hatalmát, mint amilyen komolyan a tényeket.

               Így küldenek aztán a szomszéd városba Péterért, mert hallották, hogy ő éppen ott szolgál, és kérték, hogy sürgősen jöjjön át.

               Mindez Isten szeretetének a munkája volt. Isten adott hitet a joppéi keresztyének a szívébe, hogy elhiggyék és komolyan vegyék, hogy itt még valamit cselekedhet az Isten, hogy esetleg visszaadhatja nekik az ő kedves elköltözött testvérüket. Isten pedig valóban adott hatalmat Péternek, hogy általa feltámaszthassa Tábitát. És Isten adott életet egy halottba, hogy az újra feltámadjon és éljen. Azt is fontos azonban látnunk, hogy ez egy egyszeri esemény volt az óegyház életében is. Nincs még egy példa arra a Bibliában, hogy Jézus mennybemenetele után ilyen történt volna. De miért volt erre szükség?

               A bibliai igék összefüggéséből nyilvánvalóan láthatjuk, hogy Isten itt valami meggyőző jelet akart adni az Ő hívő népének is, meg a még nem hívőknek, az akkor még hitetleneknek is. Jelet akart adni arról, hogy a feltámadott Krisztus munkálkodik tanítványai által. Hogy ugyanolyan erővel van jelen a feltámadott és mennybe ment Krisztus, mint amikor itt járt a földön. Ő ugyanezt mondta Jairus meghalt lányának, hogy "Neked mondom, kelj fel!", és ugyanígy szólította a negyed napja eltemetett Lázárt is "Lázár, jöjj ki!" Az Ő isteni hatalmával diadalmaskodott a halálon.

               De ez az Ő hatalma nem szűnt meg, és erre az Ő hatalmára számíthatnak a benne hívők. És jelet adott Isten arról, hogy számára nincs reménytelen helyzet. Ahol minden emberi erőfeszítés csődöt mond, ott Ő tovább tud haladni. És jelét adta annak is, hogy Ő az életnek az ura, és ha Ő akarja, megmutatja, hogy az élet a halál mindenféle megnyilvánulása felett győzedelmeskedik.

               A keresztyén egyház életéből ma leginkább az hiányzik, ami Tábitában megvolt, a másokért élő, irgalmas, segítőkész, áldozatkész, másokért áldozatot hozó szeretet. Isten szeretete változtatta meg Tábita életét, formálta őt, késztette arra, hogy ne csak beszéljen Isten szeretetéről, de legyen cselekvő példájává is. Tábita élete jellé lett az egész közösség előtt.

               Végül Isten Tábitát különös módon is felhasználja. A Biblia nagyon röviden csak ennyit mond el: „Éppen azokban a napokban megbetegedett, és meghalt.” (ApCsel 9:37). Amikor pedig megérkezik oda Péter apostol, a gyülekezet tagjai ezzel fogadják: „az özvegyasszonyok pedig mind elébe álltak, és sírva mutogatták azokat az ingeket meg ruhákat, amelyeket Dorkász készített, amíg velük volt.” (ApCsel 9:38).

               Az a Tábita, akinek egész élete Isten szeretetéről való bizonyságtétel volt, most a halála, és a halálból való feltámadása által lesz még inkább bizonyságtétellé Istennek a halál hatalmát is legyőző szeretetéről.

               Isten az ő munkájában eszközöket használ. Tábita ilyen hasznos eszköze lehetett az Úrnak, mivel ő teljesen odaszánta magát Istennek.

               Vajon mi használható eszközök vagyunk-e már az Úr számára? Egy alvót felébreszteni csak olyan tud, aki ébren van. Lelki halottak feltámasztásában Isten azokat használja, akik már feltámadtak a lelki halálból és új életük van. Vajon mi közéjük tartozunk?

               Isten így tud munkálkodni ma is mindazokon keresztül, akik már beengedték az életükbe Isten szeretetét, akik készek azt továbbadni másoknak. Azok nem fognak magukra maradni, mert valami módon visszasugárzik reájuk ez a szeretet. Talán úgy, hogy sokszor észre sem vesszük, miképpen használ minket Isten az Ő áldott munkájában.

               Tábitának a személye és példája arra bátorít minket, hogy ez ma is lehetséges. Lehetséges, hogy Isten szeretete egészen átformáljon minket. Lehetséges, hogy megszabaduljunk az önzésnek a rabságából, s felszabaduljunk erre a másoknak való szolgálatra.

               Tábitáról a halála után derült ki igazán, hogy milyen sokan szerették őt, milyen sokak számára jelentett áldást az ő élete. Isten ezért használhatta őt egy egészen különös módon arra, hogy bizonyságtétellé legyen mindaz, ami vele történt: „Elterjedt ennek a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban.” (ApCsel 9:42). Engedjük, hogy Isten szeretete így formáljon át és így legyünk használható eszközök az Ő kezében! Ámen!