100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 88.
István
– aki életét adta hitéért
Olvasmány: ApCsel
6:1-15
„Amikor ezeket
hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő
azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette tekintetét, és látta Isten
dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: Íme, látom
a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll. Akkor azok
hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak, azután
kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig egy Saul nevű ifjú
lába elé tették le felsőruháikat. Amikor megkövezték Istvánt, az így
imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és
hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta,
meghalt.” (ApCsel
7:54-60).
Az évszázadok során keresztyének
ezrei szenvedtek üldöztetést és haltak meg a hitükért. Keresztyénüldözések
sajnos még ma is vannak. Egyes országokban, mint pl. Észak-Korea, Irán, Szudán,
Kína a keresztyének élete ma is veszélyben van. Azokat a keresztyéneket, akik
hitükért az életüket adják, vértanúknak vagy mártíroknak nevezzük. Ezeknek a
vértanúknak a sorában István volt az első, aki példát és mércét állított
mindazok számára, akiknek a hitükért megpróbáltatást, üldözetést kell
szenvedniük. István akkor kezdte meg nyilvános szolgálatát, amikor az apostolok
hat társával együtt kiválasztották őt arra, hogy diakónusként szolgáljon a
gyülekezetben.
A diakónusok elsősorban a
szeretetszolgálat területén tevékenykedtek. Az ő feladatuk volt a gyülekezet
szegényeiről és az egyedülálló özvegyasszonyokról való gondoskodás. Ám István
szolgálata messze meghaladta a jótékonysági munka irányítását. István
igehirdetői munkát is végzett, különösen is meggyőzően tudott szólni a görög
ajkú zsidókhoz. A zsidók közül ugyan sokan vitába szálltak vele, „de
nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt.”
(ApCsel 6:10). István bizonyságtételét ráadásul Isten még különböző csodákkal
is megerősítette: „István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket
tett a nép között.” (ApCsel 6:8).
Amikor a zsidók Istvánt a hitéről
való bizonyságtétele miatt letartóztatták és bíróság elé hurcolták, ő olyan
bátran és nyíltan beszélt, hogy a nagytanács tudós és művelt tagjai valósággal
elveszették önuralmukat. Fogukat csikorgatták, befogták a fülüket és torkuk szakadtból
ordítozva dühösen rárontottak Istvánra, majd a lincselő tömeggel együtt halálra
kövezték őt.
István tulajdonképpen ugyanazzal
haragította magára a vallási elitet, mint Jézus. A zsidó hatóságok azzal
vádolták, hogy becsmérelte a templomot és az ószövetségi törvényeket. A tárgyaláson
István határozottan és világosan képviselte a maga ügyét. Úgy jelentette meg
Izrael történelmét, mint Isten tervét, aki makacs szembeszegülésük ellenére
megváltja népét. Jézushoz hasonlóan,
István is haldoklása közben kivégzőiért imádkozott az Isten bocsánatát kérve a
számukra.
1.
István – a
Lélekkel teljes ember
Istvánról azt mondja a Biblia,
hogy ő olyan ember volt aki „telve volt Szentlélekkel” (ApCsel
6:55). Istvánnak ezt a „Szentlélekkel
való teljességét” három dologban is kiemeli az igeszakasz, amikor azt
mondja róla, hogy István telve volt kegyelemmel, erővel és bölcsességgel.
Az első kettőt együtt kell
látnunk: a Szentlélek által kegyelemmel és erővel teljes férfi. E kettő együtt
volt jelen Jézusban is. De ez ránk is érvényes, mert amint a Lélek egyre inkább
Jézus képére formál át bennünket, mind a kegyelem, mind az erő megjelenik az
életünkben. A kegyelem a szeretet, a szívesség, a jóság, a készségesség, az
előzékenység, az együttérzés.
Az az ember van telve
kegyelemmel, aki jézusi szeretettel fordul a többiekhez. Érzékeny és
könyörületes. Ugyanakkor István erővel is telve volt, amely abban mutatkozott
meg, hogy „nagy csodákat és jeleket tett a nép között.” (ApCsel
6.8). István ismerte Jézus Krisztus hatalmát a bűn, a betegség, a
megkötözöttség és az ördög felett, és élt ezzel az erővel. Nem saját erejéről
van szó, hanem arról az erőről, felhatalmazásról, amely a Jézus Krisztussal
való közeli, bensőséges és elkötelezett kapcsolatból fakad. A Szentlélekkel
teljes emberben kibontakozik a kegyelem, és megjelenik az erő, mégpedig a kettő
együtt, egymással összhangban és arányos mértékben. Mi ennek a jelentősége?
A kegyelem erő nélkül olyan
kedvesség, jó szándék, amely lényegében tehetetlen. Ha valaki személyiségében
ezeket a jegyeket hordozza, tehát alapvetően kedves, szívélyes, figyelmes, az
jó, de ettől nem feltétlen Lélekkel teljes ember. Lehet kedves, és mégis
erőtlen, aki nem ismeri Jézus Krisztus hatalmas erejét, szabadításának
valóságát. Hasonlóan, ha valaki látszólag erővel tudja képviselni Jézus
evangéliumát, de ez nem párosul jézusi kegyelemmel, szelídséggel, szeretettel,
megkérdőjelezhető, hogy valóban Jézus ereje jelenik meg rajta keresztül, vagy
csak saját, erőteljes, esetleg erőszakos természete. A Szentlélek Jézus
kegyelmét és Jézus erejét munkálja ki bennünk.
De István telve volt
bölcsességgel is, ami abban mutatkozott meg, hogy hiába vitatkoztak vele, „nem
tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt.” (ApCsel
6:10). Nyilvánvalóan ez arra vonatkozik, ahogyan Jézust, mint Messiást hirdette
azoknak a zsidóknak, akik szembeszálltak vele. Ez a bölcsesség a Szentléleknek
egy különleges és drága ajándéka. Ellenfelei nem tudtak szembeszállni azzal a
bölcsességgel és Lélekkel, amellyel István beszélt. Nem egy általánosan meglévő
bölcsesség és ismeret vezette itt Istvánt, hanem a Szentléleknek egy különleges
megnyilvánulása.
A Lélek jézusi kegyelemmel,
jézusi erővel, és jézusi bölcsességgel ruházta fel Istvánt. Ahogy István Jézus
Krisztust helyezte élete középpontjába, ahogyan őt imádta és neki engedelmes
életet élt, a Szentlélek kiáradt rá, és Jézus képére formálta. A Szentlélek
ugyanígy szeretne bennünket is formálni, ahogyan Jézus Krisztust helyezzük
istentiszteletünk és életünk középpontjába. A Lélek jézusi erőkkel szeretne
felruházni bennünket. Tartsunk bűnbánatot a felett, hogy megszomorítottuk őt!
Fájlaljuk, hogy ellenálltunk annak, ahogyan a Szentlélek Jézus ábrázatára
kívánt formálni bennünket! Lássuk be, milyen messzire kerültünk attól, amire az
Úr elhívott és megváltott bennünket!
2.
István – a
szenvedést vállaló ember
Istvánról megtudjuk, hogy nemcsak
jézusi erőkkel bírt, de megdöbbentő módon osztozott annak sorsában, akinek
kegyelme, ereje, és bölcsessége megjelent életében. A Lélek Jézus szenvedésébe
is bevezette Istvánt. A történetben meglepő párhuzamokat fedezhetünk fel. A
Lélek Istvánban meglévő jelenléte hasonló ellenségeskedést váltott ki, mint Jézus
esetében. Amikor ellenfelei látták, hogy nem bírnak ellenállni a benne lakozó
bölcsességnek, erőszakhoz folyamodtak. Fellázították a tömeget, rárohantak,
elfogták, majd a nagytanács elé rángatták és hamis tanúkat állítottak ellene,
akik kifordították szavait. Az István ellen felhozott vádakban ugyanazok a
mondatok ismétlődnek, mint Jézus esetében.
Istvánt így
vádolják: „Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél.
Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a
helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.” (ApCsel
6:13-14). István pedig a nagytanács előtt megállva, angyalhoz fogható
elváltozott arccal fejtette ki üzenetét. Történeti példákon keresztül mutatta
be azt, hogy az Úrnak szabadsága van ott megjelenni és ott cselekedni, ahol ő
akar, és ezért nincsen helyhez, a szent földhöz, a szent templomhoz, és a
szokásokhoz, tradíciókhoz kötve. Ezzel együtt arra is rámutat, hogy hogyan
üldözték az Úrtól küldött és ihletett prófétákat őseik, majd pedig egészen
bátran így összegezte szavait: „Ti keménynyakú, körülmetéletlen szívű és
fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti
is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik
megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá
lettetek…” (ApCsel 7:51-52).
Ezek a szavak egybevágnak azzal,
ahogyan Jézus szembesítette a vallási vezetőket keményszívűségükkel. Ugyanaz a
Szentlélek hatalmazza fel Istvánt a vallási vezetők keményszívűségének és
istentelenségének leleplezésére, mint aki Jézusban is ezt munkálta. István
nyilvánvalóan ismerte szavai súlyát, és érezte, hogy ez még jobban
felkorbácsolja az ellene feszülő indulatokat, de a Szentlélek vezetése alatt,
Jézushoz hasonlóan, prófétai módon kimondta az igazságot és nem félt vállalni a
szenvedést. A vallástétel Jézusról ritkán jár konfrontáció és feszültség
nélkül. Mindig tétje van. Lehet, hogy bolondnak néznek, vagy félremagyarázzák,
és ellenünk fordítják szavainkat, de világosan kell látnunk, hogy ezekben a
helyzetekben, csak két lehetőség van. Vagy megvalljuk Jézust, vagy hallgatunk,
azaz megtagadjuk őt. Az egyik a Szentlélek indítása szerint való, gyakran
konfliktust okoz, de ugyanakkor mélyíti, erősíti a Jézussal való kapcsolatunk,
és része annak, ahogyan őt szemlélve elváltozunk ábrázatára.
A másik az emberi biztonság útja,
amely ugyanakkor megoltja a Szentlélek tüzét életünkben, és figyelmünket Jézus
szemléléséről önmagunk védelmére irányítja. A Lélek Jézusra irányítaná
figyelmünk, Jézust állítaná a középpontba, és a Jézussal való kapcsolatunkat
mélyítené el. Mi pedig oly gyakran magunkat állítjuk a középpontba, és közben
panaszkodunk, hogy Jézus távoli és erőtlenek vagyunk.
István bátor bizonyságtétele
éktelen haragot váltott ki a hallgatóiból, akik rárohantak, kivonszolták a
városon kívülre, ahol eszeveszett dühükben halálra kövezték. István pedig
jézusi lelkülettel hordozta el a mártíromságot.
3.
István – a
Jézust kiábrázoló ember
István személyén
és történetén keresztül valójában
Isten hűsége mutatkozik meg. Ha megnézzük
a történetet mélyebben, akkor azt kell, hogy mondjuk, Isten soha nem volt olyan
közel az ő szeretett gyermekéhez, Istvánhoz, mint éppen abban a pillanatban,
amikor kivégezték őt. Abban a pillanatban, amiről mi azt mondanánk, hogy Isten
nem volt sehol, magára hagyta, elfelejtette, hűtlen lett hozzá. A vértanúság
pillanatában István, aki Jézussal jár, minden eddiginél mélyebben eggyé lesz
Jézussal. Ezt két mozzanatban adja elénk a szentíró.
Először arról
hallunk, hogy István beteljesedik Szentlélekkel. Azt olvassuk, hogy megnyílt
előtte a menny, látta az Atyát és látta a megdicsőült Jézust. Nyilván ez nem
fizikai látás, ha valaki mellette volt és felnézett az égre, az nem látta ugyanazt,
amit István látott. Ez látomás volt. Gyönyörű látomás. Isten Szentlelke
leszállt rá, megnyílt a szeme, látta az Atyát, látta Jézust, az egész
Szentháromság jelenlétébe került, mennyei dicsőségben volt. Olyan módon élhette
meg Isten jelenlétét ebben a valóságban, ahogy soha korábban.
Aztán István három olyan mondatáról
tudósít itt a Szentírás, amelyekben úgy van előttünk István, mint a Jézust
kiábrázoló ember. Az első mondat ez volt: „Íme, látom az eget megnyílva, és az
Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.” (ApCsel 7:56). István az
Isten dicsőségét szemléli akkor, amikor ellenfelei acsarkodnak ellene.
István itt hasonló szabadsággal
tesz bizonyságot az Atya és Jézus jelenlétéről, mint Jézus Pilátus előtt,
amikor azt mondja, hogy semmi hatalma nem volna felette, hacsak felülről nem
adatott volna neki. És mégis, bár azt mondtuk, hogy István, a Lélekkel teljes
ember, aki jézusi módon hordozza a szenvedést, ezen a ponton fel kell hívni a figyelmet
egy jelentős és sokatmondó különbségre. Míg István, az első vértanú egy
különleges mennyei látomásban részesült, amelyben Urát, Jézust látta, aki
hamarosan fogadja őt, Jézus a kereszten nem látja hasonlóan az Atyát. Istvánnak
megnyílik az ég és a menny dicsősége, Jézusnak pedig elsötétedik az ég,
elhomályosul, sőt, eltűnik az Atya világossága, közelsége: „Én
Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46). Jézus
átokhalált halt bűneinkért, István pedig mártírhalált halt Jézusért. Jézus
elszakadt az Atyától a bűn súlya alatt, István eggyé lett Jézussal teljes
odaadásában és engedelmességében.
István második és harmadik
mondata viszont azonos azzal, ahogyan Jézus imádkozott a kereszten: „Úr
Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7:59), majd ezt mondta: „Uram,
ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” (ApCsel 7:60).
Az első imádság a teljes bizalom
imája, amikor a halálra készülő az Úrra bízza magát, a második az ellenségért
való imádság felülmúlhatatlan példája, amelyben a halálba távozó kivégzőiért
könyörög. Így senki sem imádkozik saját erejéből és belátásából kivégzése
pillanatában. Így csak az imádkozik, akiben a Szentlélek által Jézus formálódik
ki. Így csak Jézus imádkozik – a Szentlélek által követőjében, a keresztény
egyház első vértanújában, akit az óta ezrek és ezrek követtek és követnek ma
is.
Előttünk egy ember, Jézus egy
hús-vér követője, akinek arcán csodálatos és hihetetlen világosan rajzolódik ki
Jézus képe. Annak a Jézusnak a követője, akit mi is követünk. Az a Szentlélek
lakik benne, aki bennünk is lakozik. Az a Jézus várta a mennyben, aki bennünket
is vár. És mégis érezzük, hogy egészen más, mint mi. Érezzük, hogy a mi
arcunkról oly sok minden tükröződik vissza. Szívünk mélyén érezzük, hogy milyen
maszatos, homályos, torz az a Jézus-kép, amit mi hordozunk. Pedig aki azt
mondta, hogy a „sötétségből világosság ragyogjon fel” (2Kor 4:6), a mi
szívünkben is világosságot gyújtott, hogy felragyogjon előttünk Isten
dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Figyeljünk hát rá, őszinte bűnbánattal
szemléljük őt a dicsőítésben, könyörögjünk, hogy Szentlelkével betöltsön
minket, és ragyogtassa fel Jézus képét rajtunk! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése