Igehirdetés: 2021.09.19. Jakab – a belső kör tagja

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 82.

 

Jakab – a belső kör tagja

Olvasmány: Mk 10:35-45

„Miután továbbment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hajóban apjukkal, Zebedeussal együtt rendezgették hálóikat, és őket is elhívta. Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.” (Mt 4:21-22).

 

               Jakab, a testvérével Jánossal együtt a tizenkét tanítvány alkotta csoport legszorosabb belső körének a tagja volt. Ehhez, a három fő alkotta körhöz tartozni nagy kiváltságot jelentett. Ahhoz, hogy megértsük Jakab különleges helyzetét, képzeljük magunk elé a barátainkat, mégpedig úgy, hogy koncentrikus körök mentén helyezzük el őket. A külső kör az alkalmi ismerősöket jelenti, olyanokat, mint például az eladó a sarki boltból, a szomszéd vagy ismerős az utcából, akinek köszönni szoktunk. A következő körben találjuk a barátainkat, esetleg munkatársainkat, akikben megbízunk, és akik fontosak a számunkra. De a legbelsőbb körben már csak néhány ember kerül, olyanok, akiknek a társaságára vágyunk akkor, amikor életünk fontosabb eseményeihez érkezünk.

               Az evangélisták beszámolói szerint Jézus hatalmas külső körrel rendelkezett. Emberek ezreinek szolgált, akik szüntelenül követték, bármerre ment. A belső körben voltak a tanítványai, akik elkötelezték magukat mellette. De a tizenkét apostol még ennél is közelebb állt hozzá. A kör közepén a legbelső magot Péter, Jakab és János alkotta, ők voltak azok, akik szinte mindig Jézus mellett voltak.

               A belső kör tagjai eredeti foglalkozásukat tekintve mindnyájan egyszerű halászok voltak. Ők voltak azok az első tanítványok, akiket Jézus elhívott, és közülük választotta ki belső tanítványi körét. Életének kritikus pillanataiban Jézus ennek a kicsiny csapatnak a társaságát kereste. Jairus házába is csak Jakab, János és Péter lehetett mellette, hogy tanúi legyenek a halott gyermek feltámasztásának (Mk 5:37). A megdicsőülés hegyére is őket, hármukat vitte fel magával Jézus (Mk 9:2). Végül pedig a Gecsemané-kertben, belső vívódása közben az ő társaságukra és imádságukra vágyott Jézus (Mk 14:3).

               Ehhez a belső tanítványi körhöz tartozni tehát valóban nagy megtiszteltetést jelentett. Ugyanakkor a ma olvasott igeszakaszból az is kiderül, ez a kiváltság nagy kísértést is jelentett Jakab és János számára. Jézus legszorosabb barátai hajlamosak voltak a helyzetükkel visszaélni és másokat lenézni. Kiváltságos helyzetük olykor büszkeséggel és gőggel töltötte meg a szívüket. Jakabról és testvéréről, Jánosról azt olvassuk, hogy kétszer is beleestek ebbe a csapdába. Egy ízben, amikor egy samariai falu lakói nem fogadták be hajlékukba Jézust, Jakab és János azonnal kész lett volna tüzet kérni rájuk az égből (Lk 9:51-56).

               A ma olvasott részben pedig arról hallunk, hogy a testvérpárt annyira betöltötte a kiváltságos helyzetük miatti büszkeség, hogy Jézustól előre „kérvényezték” a maguk számára, a legjobb helyeket Isten eljövendő országában. Jézus válaszában rámutatott arra, hogy a belső körhöz való tartozás nem kiváltságot és hatalmaskodást, hanem szolgáló lelkületet feltételez.

1.      Jakab, aki első akart lenni

               Jakab személye és története szépen példázza, hogy ezen a földön az emberek gondolkodását, folytonosan áthatja az elsőségre való törekvés. Szinte minden döntésünk és tettünk mögött ott rejtőzik ez a titkos vágy: „én akarok lenni az első.” Vágyjuk, kérjük, akarjuk, követeljük, „kitrükközzük”, kiharcoljuk, hogy én és az enyéim legyenek az elsők.

               Bár Jézus tanítványai már sokszor hallottak Jézustól az Isten országáról, de úgy tűnik, még mindig csak világi képlet szerint tudták elképzelni azt. Jakab és János úgy vélték, hogy az Isten országában is az történik majd, ami a földi forradalmaknál szokott, hogy ami addig alul volt, az majd felülre kerül. Az általuk megfogalmazott kérésben az van benne, hogy „nekünk eddig rosszul ment, sok mindenről lemondtunk, most már reméljük, végre eljön a mi időnk, amikor mi leszünk fölül!” Annyira benne van az emberi ösztönben az uralkodás vágya, hogy még a vallásban is csak egy újabb eszközt lát, amivel mások fölé kerekedhet. Ha már fegyverrel vagy másképpen nem tud, legalább Jézus Krisztus nevében megpróbál hatalmat gyakorolni mások felett. Az egyház kétezer éves történelmében sajnos sok példát találhatunk erre. A nem hívők csendes lenézésétől kezdve, a vakbuzgó vallási gőgön át egészen az inkvizícióig. Semmi sincs távolabb Jézus Krisztus lelkületétől, mint éppen ez a hatalmaskodás, ez az uralkodási szándék. Azt olvassuk itt, hogy a többi tanítvány haragudni kezdett Jakabra e miatt a hiú kérdés miatt. De nem azért ám, mert látták ennek a kérésnek a Krisztus-ellenes indulatát, hanem csupán puszta irigységből. Másokban rendszerint azt a bűnt tudjuk legnehezebben elviselni, ami bennünket is erősen kísért. Azért háborodtak föl a Zebedeus fiak ellen a tanítványok, mert valójában ők szerettek volna kerülni azokba a pozíciókba.

               Nagyon jól látja ezt az Úr Jézus és ezért nemcsak a kettőnek, hanem mind a tizenkettőnek, sőt minden idők minden Krisztus-követőjének mondja: „De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.” (Mt 20:26).

               A hatalom, az erőszak, a mások fölött való uralkodás, ez mind olyan dolog, amire magától is hajlandó és képes az ember. Ezt teszi a világ. Ezért vannak háborúk, ezért van a rengeteg szenvedés és nyomorúság. De Jézus azt szeretné, a követői között ez ne így legyen. A tanítványok egy másik világhoz, Isten országához tartoznak, bennük más indulat van, más törvényszerűségek szerint kell, hogy gondolkozzanak. Isten országában az erőszakkal, hatalmaskodással, uralkodással, a fegyverek erejével semmire sem lehet menni. Az elsőbbségért való versengéssel nem lehet boldogságot nyerni, megelégedett, békés életet élni. Már rengetegszer jutott csődbe ez a világ azért, mert valaki első akart lenni a többiek között. De ne így legyen közöttetek, ne úgy, mint a világban! Mert Isten országának egy jobb törvénye van: „A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk 22:24-26). A „szolga” kifejezésére az eredeti szövegben két különböző jelentésű szó szerepel. Az egyik szó a „diakonosz”, amely olyan embert jelent, aki nem kötelező, hanem csak szívességből, szeretetből fakadó szolgálatot vállal más valaki javára. A Jézus-korabeli görögök ezt a szolgálatot valami alacsonyabb rendű dolognak tartották. Plátón így nyilatkozott: „Hogyan lehet boldog egy ember, ha szolgálnia kell más valaki érdekében?” De Jézus azt mondja: „Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok” (Mk 10:43), azaz „diakonoszotok”. Az ilyen szolgálat mélysége méri az ember igazi nagyságát! A másik szó a „dúlosz”, a cseléd, a rabszolga, az az ember, aki kényszerből, parancsra végzi a szolgálatot. Inkább tárgy, mint ember. Saját akarata nem lehet. A görög ember számára ez volt a legutálatosabb, legundorítóbb, a legmélyebb, a legalantasabb életforma. Szitokszó volt! A tanítványoknak mégis azt kell hallaniuk, hogy Úr Jézus ezt mondja nekik: „Aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája”, azaz rabszolgája, cselédje legyen!

               Ez valóban botrányos kifejezés volt! De az Úr Jézus maga is ezzé lett, rabszolgává. Az Írás szavai szerint „megalázta magát, szolgai formát vett fel” (Fil 2:7), azaz rabszolgává, szemétté, utolsó söpredékké, ronggyá lett itt e földön! Erős kifejezések ezek, de halljuk meg egyszer úgy, ahogyan az Úr Jézus mondta ezeket a szavakat! Itt nem finomkodásról van szó, hanem nagyon is érdes, kemény, sokszor durva, sokszor fájdalmas realitásról, mert ez az Isten országának az „egészen más” törvénye.

               Jézus válaszában továbbá az ember gyarlóságára is rámutat: „Nem tudjátok, mit kértek.” (Mt 10:22). Világossá teszi, hogy ez a gőg és az elsőbbségért folytatott versengés azért félelmetes, mert az ember tudatában sincs annak, hogy mit művel a hatalomért folytatott küzdelemben az embertársával és a világgal. Az elsőbbségre való vágyakozáshoz mindig hatalomvágy és gőg is társul. Zebedeus fiai, Jézus kérdésére, gondolkodás nélkül rávágták, hogy ki tudják inni azt a poharat, amit Jézusnak ki kell majd inni, miközben fogalmuk sincs, miről van szó, miről beszél valójában Jézus.

               Jézus azonban rámutatott a megoldásra, a gyógymódra, ami segíthet a folyton versengeni akaró emberen: „Aki első akar lenni, az legyen a másik szolgája.” (Mk 10:43). Mivel Jézus, a követőit megváltotta, és erre a rendkívüli szolgálatra újjászülte, amikor a váltság keserű poharát kiitta, ezért egyetlen megoldás ebben a világban, a krisztusi szeretettel való szolgálat. Ez az isteni rend szerinti „elsőbbség” és „hatalom”. Ennek a szolgálatnak vége pedig könnyen lehet „halál”, életünket adva a másikért, szószerinti, vagy átvitt értelemben. A krisztusi szeretettel ugyanis ebben a világban sokszor visszaélnek. Egy határig talán védekezhetünk, de a krisztusi szolgálat lényege mégis önmegtagadás és kereszthordozás. A szolgálat lényege éppen az, hogy életünket adjuk a másikért. Hiszen Jézus Krisztus már életét adta váltságul értünk, így a szolgálat soha nem értelmetlen. Ezzel az „áldozattal” nem kiérdemeljük az üdvösséget, mert azt az Atya annak adja, akinek akarja, hanem a krisztusi szolgálat a már kegyelemből megnyert üdvösség áldott gyümölcse.

2.      Jakab, a heves indulatú

               Egy másik történetben arról hallunk, hogy Jézus és tanítványai Galileából, az ország északi részéből Júdeába, délre igyekeztek. Csakhogy a két ország­rész kö­zött ott van Samária. Ab­ban az időben már több mint fél évszázados ellenségeske­dés volt a két nép között. Nem egyszer vé­res összecsapásokra is sor ke­rült zsidó zarán­do­kok és a samáriai őslakosok között. Nem cso­da hát, hogy amikor egy samáriai faluban nem akarnak szállást adni Jézusnak, az ennyire heves indu­la­to­kat kavar a tanítványokban. Nagyon régi és nagyon mély sebeket téptek fel bennük az elutasító szavak. Emberileg tehát teljesen érthető Jakabnak ez kifa­ka­dá­sa: „Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!” (Lk 9:54).

               Jakab ezen indulatkitörésében van egy nagy a­dag szen­vedélyes nacionalizmus is, amely elüldözné, kiirtaná né­pe el­lenségeit. Ott van benne persze a Jézus iránti féltő szeretet, a­mely elvakult fanatizmusában nem riadna vissza az in­kv­i­zí­ci­ó­tól sem. Van benne túlbuzgó jóakarat, amely a jó ügy, a szent cél érdekében minden eszközt kész lenne igénybe ven­ni. De Jé­zus mégsem igazolja ezt a haragot, mégsem igényli ezt a segítséget: „De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket.” (Lk 9:55), majd így szólt: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” (Lk 9:56). Vajon mi tudjuk-e, ked­ves testvéreim, hogy milyen lélek van bennünk? Ne kap­kod­juk el a választ! Már csak azért sem, mert nem most kell meg­felelnünk erre a kérdésre. Nem egy csendes templom bé­kés ma­gányában. Nem a minket szerető, de legalábbis elfo­ga­dó keresztyén közösség „akol-melegében”. Hanem abban az üvöl­tő vi­lágban, ahol irgalmatlan harc folyik az élet minden te­rü­letén.

               Azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy milyen irgalmatlan korban élünk. Egyre természetesebb a durvaság, az erőszak, és az önzés. De a mi feladatunk nem az irgalmatlan külvilág os­to­roz­ása. Mert itt nem a világ, hanem az egyház, nem a pogá­nyok, hanem a tanítványok viselkednek irgalmatlanul. Ők, akik Jé­zus közvetlen közelében voltak, lelkileg mégis nagyon távol állnak tőle, amikor ilyen bosszúállóak, ilyen kér­lelhetetlenek voltak.

               A tanítványok ekkorra már tanúi lehettek annak, hogy Jézus miképpen vállalt közösséget a lenézettekkel, amikor a sa­má­ri­ai asszony egész faluja felismerte benne a Messiást, továbbá, hogy Jé­zus pél­dának állította honfitársai elé egy római szá­zadosnak a hitét. De úgy tűnik, mind­ez most nem jut eszükbe. Nem a látottak, a hallottak, ha­nem az ösz­tö­nös reakcióik, a beidegződéseik alapján dön­te­nek.

               De nemcsak Jakab heves természete, lepleződik itt le, hanem a képmutatása, álságossága is. Az a számító alázatoskodás, amely egyfelől Jé­zus nyakába rakná a felelősség terhét, másfelől viszont ér­tel­mezhető úgy is, mint Jézus akaratának őszinte keresése.

               Leginkább abban fedezhetjük fel ezt a képmutatást, ahogy a kérdésüket Jézushoz intézik: „Uram, akarod-e, hogy ezt mond­juk...” (Lk 9:54.) Milyen finom csúsztatás, milyen ra­fi­nált fogalmazás, milyen észrevétlenül megbúvó csapda ez. A saját presztízsveszteségüket Jézus sze­mélyének sérelmeként tüntetik fel. Úgy állítják be a dolgot, mint egy szent ügy sárba tiprását, ami miatt most nyilván joggal sze­rezhetnek elégtételt! Közben persze megpróbálják Jézus­sal le­ga­li­zál­tat­ni az indulataikat, sőt kompetensnek tartani ma­gu­kat arra, hogy Isten ítéletében eljárjanak! És mindezt úgy, mint­ha fontos len­ne nekik Jézus akarata! Ez maga az álságosság. Az agresszi­vi­tás megkeresztelése, kegyes külsőbe való beöltöztetése, a sa­ját önző céljainknak és az Isten ügye miatti szenvedéssel való össze­mo­sá­sa. Isten óvjon meg minket ettől! Mert ez a velünk szü­le­tett ó-emberi lélek roppant ügyes stratéga. Mi mindenre képes, ha az érdekeiről van szó! Semmitől sem riad vissza, ha el akarja érni a célját! Másokat befeketít, hogy ma­ga jobban ragyogjon, mindenre talál magyarázatot, ha men­tegetőzni kell, zavaros ideológiákat gyárt, hogy eszkö­zeit tisztára mossa.

               Jakab személye és története megkérdez minket: „Milyen lélek lakik bennünk? Ez az álsá­gos állandóan másokat vádoló lélek, vagy az, ami Jézusban volt?

               Az előbbit a „ká­té­gór” azaz „vádló” névvel illeti a Biblia, s azt mondja róla, hogy ez az ördög lelkülete, amelyik pusztí­ta­ni akar, ame­lyik mindig a hibát keresi a má­sik­ban, amelyik mindig okot ad a duzzogásra, amelyik mindig ke­serűvé és bol­dogtalanná tesz, amelyik szüntelenül vádol és ítélkezik.

               Az utóbbit, Jézus Lelkét pedig „Paraklé­tosznak”, azaz párt­fogónak hívja a Szentírás, mert Ő az, Aki mel­lénk áll, Aki mint egy jó védőügyvéd, képviseli az érdekein­ket, Aki vi­gasztal és bátorít, Aki a hibák közt is ész­reveszi azt a kicsi jót, amit mindenkiben meg lehet találni, aki megtanít meg­érteni, el­fogadni, szeretni a másikat.  Ámen.