100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 84.
Barnabás
– a bátorító
Olvasmány: ApCsel
9:22-30
„József
például, akinek az apostolok a Barnabás melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás
fia, egy ciprusi származású lévita, mivel földje volt, eladta azt, elhozta
a pénzt, és letette az apostolok lába elé.” (ApCsel 4:36-37).
Ahogy már az előzőekben láttuk,
Jézus jelesebb tanítványai és a nagy apostolok mögött mindig ott állt egy barát
vagy testvér, aki segítette őket a szolgálatban. Péter mellett ott volt a
testvére András, János mellet pedig az ő testvére Jakab. Pál apostolnak is volt
egy ilyen fontos barátja és segítőtársa, aki különösen a munkássága kezdetén felkarolta
és segítette őt. Ez a barát és munkatárs pedig Barnabás volt.
A Szentírásból megtudjuk, hogy
bár az eredeti neve József volt, mégis a keresztyén közösségen belül Barnabás
néven vált ismerté. Ez a találó ragadvány név annyit jelent: „bátorítás vagy vigasztalás fia”.
Nevéhez illően Barnabás valóban nagyszerűen értett ahhoz, hogy felismerje és
bátorítsa a másokban rejlő képességeket. Megtudjuk a bibliai leírásból, hogy
Pálnak a damaszkuszi úton történt drámai megtérése után a keresztyének annyira
féltek a korábbi ellenségüktől, hogy amikor az ismét Jeruzsálembe érkezett és
csatalakozni akart hozzájuk, gyanakodva fogadták és elzárkóztak előle. Ez a távolságtartás
persze érthető volt, hiszen éppen Pál volt az, aki korábban felszította az
üldöztetések tűzét és oly sok kárt okozott a keresztyéneknek.
Barnabás azonban a többiektől
eltérően vállalva a kockázatot, bizalmat szavazott Pálnak. A veszéllyel nem
törődve ő kereste fel és vette maga mellé Pált. Miután pedig meggyőződött Pál
megtérésének valódiságáról, a saját személyével vállalva garanciát, bevezette
Pált a keresztyén közösségbe és megismertette őt az apostolokkal.
Később pedig, amikor Antiochiában
létrejött az első pogányokból alakult keresztyén gyülekezet, ismét Barnabás
volt az, aki bátorította és bevonta Pált ebbe a szolgálatba. (ApCsel 11:25-26).
Barnabás segített Pálnak abban is, hogy megtalálja a valódi hivatását: a
pogányokból lett gyülekezetek gondozását. Pál így Barnabásnak köszönhetően, később
valóban úgy vonult be a történelembe, mint a „pogányok apostola”. Hamarosan
őket, kettőjüket választotta ki a gyülekezet, hogy Antiochiát elhagyva
elinduljanak az első missziói útjukra (ApCsel 13:13). A sors iróniája, hogy
Barnabás éppen a bátorító hozzáállása miatt került aztán összeütközésbe Pállal.
Az első útjukra magukkal vitték Barnabás fiatal unokatestvérét, János Márkot
is, aki megriadva a nehézségektől egy idő múlva visszafordult. Amikor a második
utat tervezgették, Barnabás szeretett volna egy újabb esélyt adni Márknak. Pál
azonban erre nem volt hajlandó. Emiatt aztán ellentétbe kerültek és elszakadtak
egymástól (ApCsel 15:36-40). Az idő bebizonyította, hogy Barnabásnak volt igaza.
Márk ugyanis hűségesnek bizonyult, és végül maga Pál is megbocsátott neki és hűséges
munkatársaként támaszkodott rá (2Tim 4:11).
Barnabás, azaz a „vigasztalás
fia” békeség teremtő munkájával nagy áldást jelentett az egész egyház számára.
1.
Barnabás, a
vigasztalás fia
Amikor először hallunk
Barnabásról az Apostolok Cselekedeteiben, a következőket tudjuk meg róla: „József például, akinek az apostolok a Barnabás
melléknevet adták, ami azt jelenti: Vigasztalás fia, egy ciprusi származású
lévita, mivel földje volt, szintén eladta, elhozta a pénzt, és letette az
apostolok lába elé.” (Csel 4:36-37).
Barnabás a pünkösdkor megalakuló első keresztyén gyülekezet aktív tagja volt,
akire az apostolok is felfigyeltek és ezt a szép melléknevet is ők adták neki.
Egészen biztos, hogy nem véletlen, hogy ezzel a kitüntető névvel illették őt, minden
bizonnyal a személyiségét és a gyülekezetben végzett szolgálatát is találóan
jellemezte ez a név. A bibliai történetekből kiderül, hogy Barnabásra több
okból is ráillett ez a név.
Először azért, mert Barnabás
Krisztusban megtalálta élete igazi vigasztalóját. Ez a megtérés és az
újjászületés ajándéka. Mindnyájan megkaphatjuk ezt az ajándékot, ha elfogadjuk
Jézus Krisztust a mi személyes megváltónknak. Ha pedig Jézus Krisztus által
Isten gyermekeivé lettünk, akkor ránk is érvényes ez a név, mert akkor mi is a „vigasztalás
fiaivá” lettünk.
Másodszor azért volt Barnabás a
vigasztalás fia, mert a vagyonát arra használta, hogy másokat vigasztaljon. A
következő mondatokból megtudjuk, hogy Barnabásnak földje volt, de eladta, és a
pénzt az apostolokhoz vitte, hogy enyhítse a gyülekezet szegényeinek ínségét.
Isten az ő gyermekeit már itt a földön is ellátja bőségesen ajándékaival. De
tudnunk kell azt is, hogy mindazt, amink van, azért kapjuk, hogy azzal Istent
és embertársaikat szolgáljuk. Tehát mindaz, amink van, valójában nem a miénk,
hanem Istené, mi csak a sáfárai vagyunk. Ha mindent csak magunknak akarunk
megtartani, akkor gonosz sáfárok vagyunk, de ha megosztjuk másokkal, akkor igaz
sáfárokként áldássá leszünk. Barnabás tehát azért volt a vigasztalás fia, mert
vagyonával is szolgált, nagylelkű adománya sok szegény és éhező számára
jelentett vigasztalást.
Harmadszor pedig azért volt
Barnabás valóban a vigasztalás fia, mert a vigasztalás evangéliumát hirdette
másoknak. Ő maga is részt vett a pogánymisszió munkájában, a későbbiekben
hallunk arról, hogy Pál apostol missziói útjai során munkatársként szolgált mellette,
és bizonyságtételével vigasztalta a kárhozatba rohanó bűnösöket. Az, hogy
Barnabás a pogányok között missziót végzett, nem jelentett kevesebbet, mint a
pogányoknak az Egyház teljes jogú tagjaiként való elismerését, amely abból a
hitből indult ki, hogy a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet
feltételekhez kötni. Mindez megérteti velünk, hogy a ciprusi József joggal kapta „a
vigasztalás fia'' nevet.
Ilyen vigasztalók után sóvárog ma
is a világ: legyünk mindnyájan Krisztus vigasztalásának fiai és szolgái, mert
így tölthetjük be a ránk bízott küldetést!
2.
Barnabás, a
szolgálatra felkészítő
Amikor ismét hallunk Barnabásról,
ezt mondja róla a Biblia: „Amikor Saul
megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki
félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette…” (ApCsel 9:26-27).
Tulajdonképpen Barnabást a pogánymisszió egyik legjelentősebb misszionáriusának
tekinthetjük. Barnabás szerepe és jelentősége abban áll, hogy ő lendítette fel
a pogányok térítését, mégpedig elsősorban azzal, hogy a rettegett üldözőt,
Sault a megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezetőihez, és ezzel az
evangélium legnagyobb hirdetőjét segítette hozzá munkája megkezdéséhez. Barnabás
felismerte, milyen fontos a keresztyén misszió ügyének előrejutásában, hogy
legyenek munkatársak a szolgálatban. Nagy felelősséggel járó, sok bölcsességet
kívánó feladat ez. Barnabás az, aki felismeri a frissen megtért Saulban, azt a
lehetséges szolgatársat, aki képzetségénél és adottságainál fogva a
pogánymisszióban kiváló munkatárs lehetne. Az előítéletek és a gyülekezet többi
tagját jellemző gyanakvás helyett Barnabás „maga mellé vette, és elvitte az
apostolokhoz'' (ApCsel 9:27), s megértést kért tőlük az új
tanítvány számára.
Ebből az időből ered a két férfi
szoros kapcsolata. Nemsokára tágas munkatér nyílt Barnabás számára Jeruzsálemen
kívül is. Az üldözött, szétszóródott tanítványok eljutottak a szíriai
Antiochiáig, és ott is gyülekezetet alapítottak. Amikor a jeruzsálemi
gyülekezethez eljutott annak a híre, hogy Antiochiában keresztyén gyülekezet
alakult, Barnabást küldték oda. Egy felvirágzóban lévő gyülekezetet talált itt,
és a pogányok megtérésében felismerte Isten kegyelmének művét. Örömében elhozta
magával Tarzuszból Pált munkatársnak. Majd hallunk arról is, hogy Barnabás egy
újabb munkatársat nyert meg az evangélium ügyének, amikor unokaöccsét,
Márkot „vette maga mellé”.
A frissen
megtért és kezdő hívők számára nagyon fontos lehet egy ilyen hitbeli jó barát
segítsége. Nagy szükség lenne ma is ilyen Barnabások szolgálatára a mi
református gyülekezeteinkben is. Újra is újra tapasztaljuk, hogy „az
aratnivaló sok a munkás pedig kevés.” (Lk 10:2). Vannak megtérő
és hitre jutó gyülekezeti tagjaink, de közülük mégis nagyon kevesen lesznek
munkatársakká a szolgálatban.
Isten ma azokat kérdezi meg, akik
már régóta a Krisztus követés útján járnak és elkötelezett tagjai a
gyülekezetnek, hogy vajon a Barnabás példáján felbuzdulva tudnak-e ilyen
másokat hitre és hitbe segítő, szolgálatba állító feladatot vállalni. Van-e a
mi életünkben legalább egy olyan valaki, akit mi vettünk „magunk mellé”,
aki számára mi lettünk olyan Barnabás-félévé, hitre segítő jó baráttá? Tudunk-e
mi a „vigasztalás fiává” lenni mások számára?
3.
Barnabás, a
békességteremtő
Barnabás jellemének harmadik
fontos tulajdonságát ebből részletből
ismerjük meg: „Elvitte az apostolokhoz, és
elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen
nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.” (ApCsel 9:27).
Saul eredetileg Jézus
tanítványainak elszánt és kegyetlen ellensége volt. Amikor István megölése után
Jeruzsálemből elüldözték a tanítványokat, akkor Saul a főpapoktól kapott
megbízólevéllel indult el Damaszkuszba, hogy ott is összefogdossa a
keresztyéneket.
Saul, akinek ezen a „damaszkuszi
úton” megjelent a feltámadott Jézus, megtért, keresztyénné lett és csatlakozni
próbált a gyülekezethez. Azonban ez nem volt olyan egyszerű. Hiszen mindenki
úgy tudta róla, hogy ő a keresztyének eltökélt ellensége. Sokan féltek Saultól,
mert azt gondolták, hogy ez valami csapda és csak megjátssza magát, hogy így
férkőzzön a keresztyének bizalmába.
Itt adódott Barnabás számára egy
nagy lehetőség. Ő meggyőződött arról, hogy Saul megtérése valódi, és döntése
őszinte. Tudta azt is, egy frissen megtért embernek a testvérek közösségére van
a legnagyobb szüksége. De azt is felismerte, hogy egy ilyen nagy tudású, a
Bibliát jól ismerő, képzett, okos és buzgó emberre milyen nagy szüksége lehet a
keresztyén missziónak. Azért állt Barnabás Saul mellé, hogy eloszlassa a
jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek aggodalmát. Barnabásnak olyan tekintélye és
hitele volt a gyülekezetben, hogy amit mondott, azt elhitték. Ennek eredménye,
hogy a gyülekezet tagjai végül befogadták Sault, aki otthonra lelt a
gyülekezetben és „ettől kezdve velük együtt járt-kelt
Jeruzsálemben és nyíltan szólt az Úr nevében.” Mindehhez azonban
kellett egy Barnabás, aki a gyülekezet félelme és Saul friss hite között hidat
épített, és lerombolta a bizalmatlanság és gyanakvás akadályait.
Később még kétszer hallunk az
Apostolok Cselekedeteinek könyvében Barnabás békességszerző tevékenységéről.
Az egyik ilyen alkalom, amikor a
pogánykeresztyének körülmetélésének kérdéséről támadt vita az ősegyházban. A
túlbuzgó zsidókeresztyének rá akarták kényszeríteni a megtért pogányokra a
mózesi törvények betartását a körülmetéléssel együtt. Ekkor Barnabás és Pál
ügyük megvédésére Jeruzsálembe ment, ahol „beszámoltak arról, mi mindent tett
közreműködésükkel az Isten” (ApCsel 15:4). Barnabásnak a pogány
keresztények elismeréséért harcolva sikerült Pétert és Jakabot megnyernie az ügynek.
A gyűlés Barnabást kedvező döntéssel küldte vissza Antiochiába, ahol „örömmel
olvasták a vigasztaló sorokat” (ApCsel 15:31). A pogánymisszió
ügyének megmentésében és tisztázásában Barnabás békéltető szolgálata
kiemelkedően fontos szerepet játszott.
A másik alkalom ahol újra
Barnabás békéltető szolgálatára volt szükség, amikor Pál és Márk között támadt
feszültség és nem tudtak tovább együtt szolgálni a misszióban. Barnabás ekkor
Márkot vette „maga mellé” és vele
indult tovább a szolgálatba. A két barát, Pál és Barnabás egy időre elvált
egymástól. Pál más kísérőkkel Szíriába indult, Barnabás pedig Márkkal Ciprusra.
Ettől kezdve nem áll rendelkezésünkre pontos adat Barnabásról, de Pál később
keletkezett leveleiből feltételezhető, hogy a munkatársak között helyreállt a
békesség.
Barnabás személye és példája
megkérdez minket is: jellemző-e ránk a bátorítás, a vigasztalás lelkülete, ez
az igazi jézusi lelkület? Fáj-e nekünk az, amikor emberek ellenségként állnak
egymással szemben? Megteszünk-e mindent, amit megtehetünk? Sokszor csak annyit,
hogy elmondjuk: tudom, hogy ez nem így van, mert ott voltam, hallottam, láttam.
Békeséget teremteni mindig fárasztó és hálátlan dolog, de kimondhatatlan
áldásos feladat.
Vizsgáljuk meg, hogy milyen
lelkület jellemez minket. Hisszük, hogy Jézus Krisztus vére le tudja mosni a
bűn foltját, ezért nem kell a bűnösnek egész életén át megbélyegezettként
élnie. Ha egyszer valaki találkozott a feltámadott Krisztussal és új életet
kapott Tőle, akkor ne hivatkozzunk többé az ő múltjára és ne az alapján ítéljük
meg.
Engedjük, hogy Isten megtöltsön
minket olyan jézusi lelkülettel, mint amilyen Barnabásban is lakozott. Legyünk
készek mindig odaállni azok mellé, akiket mások nem akarnak befogadni, és
közben segítsük azokat is, akiknek nagyon nehéz befogadniuk. Törekedjünk
tudatosan arra, hogy embereket egymáshoz vezessünk, híddá váljunk. Isten Barnabáshoz hasonlóan
bennünket is ilyen békességteremtőkké tud formálni, ha engedelmeskedünk neki.
Nagyon kellenek ma az ilyen Barnabások, akik tudják, hogyan kell megbékítetni,
lerombolják a bizalmatlanságnak, gyanakvásnak, önzésnek, előítéletnek a falait,
és megtanítanak minket újra bízni egymásban, számítani egymásra, előítélet
nélkül elfogadni, sőt szeretni és segíteni egymást.
Jézus hegyi beszédének elején a
boldogmondások között találjuk ezt a mondatot is: „Boldogok, akik békét teremtenek,
mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5:9). Barnabás valóban
ilyen békességszerző ember volt, aki azon fáradozott, hogy bizalom, egyetértés,
egység jöjjön létre egymással szemben álló emberek, csoportok, közösségek
között. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése