100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 81.
András
– a háttérmunkás
Olvasmány: Jn
1:35-42
„A kettő
közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére
volt az egyik. Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta
neki: Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti: Felkent. Odavitte Jézushoz.” (Jn 1:40-42).
Andrást elsősorban úgy ismerjük,
mint Simon Péter testvérét. Úgy tűnik, hogy a testvérével ellentétben ő olyan
ember volt, aki nem nagyon szeretett reflektorfényben lenni. Bár Jézus
tanítványaként András maga is számos fontos esemény részese volt, személye
mégis valahogy a háttérben maradt. Önmaga helyett mindig valaki másra
irányította a figyelmet. A legismertebb tette talán az volt, hogy a testvérét,
Pétert bemutatta Jézusnak.
Amikor András hallotta Keresztelő
János bizonyságtételét, amelyben Jézust az „Isten Bárányának” nevezte, ő
azonnal és mindent otthagyva követte Jézust. Tehát Andrásról elmondhatjuk, hogy
ő valóban az elsők között ismerte fel Jézusban a „Messiást”. Miután pedig az
egész napot együtt töltötte a Mesterrel, elment, hogy elhívja a testvérét,
Pétert is. András és Péter nemcsak
testvérek, de munkatársak is voltak, ugyanis mindketten halászok voltak.
András igazi háttérmunkás volt. Az
evangélium még két másik olyan esetről is beszámol, amikor András úgy
szervezkedik valamilyen szolgálatban, hogy a maga személyét alázattal háttérbe
szorítva másokra igyekszik felhívni a figyelmet.
Például az ötezer ember
megvendégelése alkalmával András volt az, aki felhívta Jézus figyelmét arra a
fiúra, akinél volt egy kevés kenyér és hal: „Egyik tanítványa, András, Simon
Péter testvére így szólt hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt
árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek?” (Jn 6:8-9). Egy másik
alkalommal pedig ő volt az, aki a Jézust kereső görög nyelvű zarándokok
érdekében járt közben: „Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai
Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust
szeretnénk látni. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp
elment, és szólt Jézusnak.” (Jn 12:20-21). Mindkét esemény látványos
csodatétellel ért véget. Mindehhez azonban szükség volt András szerénységgel és
alázattal végzett közvetítő szolgálatára. András személyén és történetén
keresztül azt mutatja be nekünk a Biblia, hogy Isten nemcsak a nagyhangú és
mindig középpontban levő Pétereket használja fel országa építésében, hanem a
csendes és félrehúzódó Andrásokat is. Az evangélium bemutatja nekünk, hogy miként
vezethet másokat Jézushoz egy hátérben meghúzódó személy. Manapság az „online
istentiszteletek” korában, amikor a tv és az internet által jut el az
evangélium az emberekhez, könnyen megesik, hogy a közvetítő eszköz kerül középpontba
és háttérbe szorul az üzenet, talán ezért is van az, hogy az evangélium
hirdetése olyan kevés hatást gyakorol az emberekre. András azonban mindvégig
megmaradt olyan „közvetítő eszköznek”, aki nem magát emelte ki, hanem a
rábízott üzenetet.
1.
András, aki
figyelt a prófétai szóra
András nem egy kiemelkedő alak a
tizenkét tanítvány közül, hanem „egy a tizenkettőből”, ahogyan egy iskolai
osztályban vagy más közösségben is a legtöbben így vagyunk: „egy vagyunk a
többi között”. De András személyére tekintve is igaz az, ami az osztályban vagy
egyéb közösségre nézve is igaz, hogyha közelebbről megismerünk egy adott
személyt, akkor kiderül, hogy milyen nagyszerű ember ő, és esetleg egészen más,
mint amilyennek kívülről elsőre látszott, amikor még csak „egy volt a többi
között.”
Ez a történet egy kicsit úgy
kezdődik, mint egy istentisztelet, hiszen van benne keresztelés, igehirdetés
meg bizonyságtétel is. Az első, amit Andrással kapcsolatosan megtudunk, hogy ő
már Keresztelő Jánosnak volt a tanítványa, mielőtt Jézus mellé szegődött volna.
Keresztelő János ennek az időszaknak az egyik leghíresebb embere volt. Az a
próféta, akihez nagyon sokan kimentek a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjenek
általa. De András a többiekkel ellentétben nemcsak kiment, megkeresztelkedett, aztán
hazament, mint sokan mások, hanem ő ott is maradt Keresztelő János mellett, és a
tanítványa lett.
Ráadásul András nem egyedül,
hanem a barátjával együtt lett Keresztelő János tanítványa. Ők ketten nemcsak a
keresztelésre figyeltek, hanem arra is, amit Keresztelő János mondott: hogy
igen, fontos a megkeresztelkedés, de ez önmagában még nem elég. Keresztelő
János azt hirdette, hogy jön majd hamarosan „Valaki”, aki őnála sokkal nagyobb,
szentebb és tisztább! Ezt a „Valakit” várta András és a barátja. És így is
történt. Egyszer csak, amikor András és a barátja ott álltak Keresztelő János
mellett, eljött Jézus. Keresztelő János, a próféta pedig így szólt: „Íme,
az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1:29). András és a
barátja pedig egyből elindultak és követték Jézust. Az egész sokaságból, csak
ők ketten voltak azok, akik ezt megtették. Ennyire figyeltek Keresztelő János
prófétai szavaira és ennyire komolyan vették az Isten Igéjét és így a megfelelő
időben a megfelelő helyen voltak.
De nem merték csak úgy
megszólítani Jézust. Pedig tanítványnak jelentkezni úgy szoktak, hogy odamentek
a kiszemelt mesterhez és mondták, hogy szeretnénk a tanítványaid lenni. Így
lettek Keresztelő János tanítványai is. De pont tőle tudták, hogy aki utána
jön, akinek most a nyomába szegődtek, az sokkal nagyobb és szentebb Keresztelő
Jánosnál, hogy ő az Isten Báránya! Ki tudja, meddig mentek volna némán Jézus
után, ha maga Jézus nem fordul meg, és nem szólítja meg őket: „Mit
kerestek?” (Jn 1:38). Aztán meghívta magához őket és átbeszélgették az
egész délutánt, hárman, mint jó barátok. Andrásnak ez a barátja, akivel együtt
Jézusnál volt vendégségben, egy életre megjegyezte azt is, hogy hány órakor
történt mindez: „Ekkor körülbelül délután négy óra volt.” (Jn 1:39). Akkor
nem volt karóra meg mobiltelefon, az emberek felnéztek az égre és azt mondták,
körülbelül ennyi az idő. Nyilvánvaló, hogy András és a barátja, soha nem
felejtették el azt a napot, azt a csodálatos időpontot és a beszélgetést, ami
az egész életüket megváltoztatta.
2.
András, barát
és testvér
Andrásról tehát megtudtuk, hogy a
barátjával együtt lett előbb Keresztelő János tanítványa, majd Jézus követője.
De ki is volt ez a titokzatos barát? Andráshoz hasonlóan a barátja és
tanítványtársa is nagyon szerény ember volt. Nem olvassuk a nevét, a
történetben, mert következetesen mindig csak András nevét említi az evangélium.
Miért van ez így? Azt mondják a tudós bibliakutatók, hogy azért van ez így,
mert az egész evangéliumot Andrásnak ez a barátja jegyzete le, és nem akarta
magát itt külön kiemelni. Ebből könnyen kitalálhatjuk, hogy ez a titokzatos
barát nem más volt, mint János, az evangélium szerzője. János volt az, aki
Andrással a barátjával együtt először Keresztelő János majd Jézus követője
lett.
Sőt van olyan őskeresztyén
hagyomány, amely szerint, amikor már János megöregedett, akkor András, a régi
barátja és tanítványtársa volt az, aki segített neki megírni az evangéliumot. Az
mindenesetre bizonyos, hogy a barátságuk és a hitük összekapcsolta őket életük
végéig!
Az életre szóló beszélgetés után
András találkozott a testvérével, Simonnal. Az első dolga az volt, hogy
megossza az örömét vele: „Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti:
Felkent. Odavitte Jézushoz.” (Jn 1:42). András számára az, hogy
volt egy jó barátja, még nem választotta el őt a testvérétől. Nem akarta a
testvérét sem kihagyni abból az örömből és izgalomból, amire a barátjával
rátaláltak. Sőt, még csak nem is úgy mondta Simonnak, a testvérének: „megtaláltuk a Messiást, menj és keresd meg”,
hanem azt olvassuk, hogy „odavitte Jézushoz.” (Jn 1:42/b). Pedig
mind a ketten felnőttek voltak, úgyhogy Simon egyedül is megtalálhatta volna
Jézust, de András látni akarta a testvére találkozását Jézussal. És jól tette,
hogy odavezette, mert Jézus egy egészen váratlan és különleges dolgot tett: egy
másik nevet adott Simonnak: „Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak
fognak hívni – ami azt jelenti: Kőszikla.” (Jn 1:42). Erről a Péterről aztán
a Bibliában rengeteget olvashatunk. De Andrásról jóformán csak itt, a János
evangéliumában. Mert ugye, barátok voltak és a barátja szavát jobban megjegyzi
valaki. De nyugodtan féltékeny is lehetett volna András, hogy Simon Péter, a
testvére fontosabbá vált nálánál. Ráadásul, amikor az evangéliumokban néha mégis
csak megemlítik Andrást, mindig úgy teszik, hogy „András a Simon Péter testvére”
(Jn 6:8). Azok, akiknek van testvérük, ezt jól ismerik. Sokszor bántó is lehet,
hogy valakit az iskolában, a munkahelyen vagy az ismeretségi körben mindig az
ismertebb testvére után emlegetnek. András története azért is fontos, mert ő
láthatóan nem csinált ebből problémát.
Egyébként is valószínűleg ő volt a fiatalabb, és ma is úgy van, ha egy
családban a gyerekeket soroljuk, mindig a legidősebbel kezdjük. És hát,
Andrásnak a barátja, János is teljesen hasonló helyzetben volt, mert Jánosnak
is volt egy testvére, Jakab. Jánosról is mindig úgy olvasunk, hogy „János,
Jakabnak a testvére”. Valószínűleg Jakab volt az idősebb. De mindez nem
ez számít, Jézusnál nem az számít, hogy ki az idősebb, ki az első, második,
mert mindegyiküket elhívta tanítványának!
Azt is megtudjuk a Szentírásból,
hogy volt Andrásnak, egy másik barátja is. Mert ha van egy jó barátunk, ez még nem
akadálya annak, hogy legyen egy másik is, sőt annak sem akadálya, hogy hárman
legyenek jó barátok. Mivel János az, aki egyedül ír az evangéliumában Andrásról
is, Fülöpről is, és mindig együtt említi őket, ezért teljes bizonyossággal
feltételezhetjük, hogy János, András és Fülöp mind a hárman barátai voltak
egymásnak. Fülöppel András úgy lett barát, hogy Jézus mind a kettőjüket
tanítványául választotta. Ők sok dologban nagyon hasonlítottak egymásra. Mind a
kettejüknek nagyon gyorsan járt az esze, gyorsan cselekedtek, és emellett nekik
kettőjüknek volt a tizenkét tanítvány közül külföldi nevük.
3.
András, a
háttérmunkás
Mit tudunk meg András és Fülöp
barátságáról? Egyszer nagyon sokan, több mint ötezer főt számláló sokaság követte
Jézust és hallgatta egész nap a tanítását, de a hely, ahol tartózkodtak, távolabb
esett minden lakott településtől. Ebben a helyzetben egyedül Jézus gondolt
arra, hogy ennek a sok embernek majd enni is kell valamit. Jézus pontosan tudta
azt is, hogy mit fog majd tenni, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy régen Isten a
pusztában, csodaképpen mannával táplálta a népet, most ő is csodás módon
lakatja jól ezt a sokaságot. De próbára akarta tenni Fülöpöt, talán azért őt,
mert ő lakott ott a környéken, ezért tőle kérdezte: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy
ezek ehessenek?” (Jn 6:5). Fülöp pedig felmérve a lehetőségeket,
gyorsan átgondolta, hogy mit lehet tenni, aztán elmondja a végeredményt: „Kétszáz
dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.”
(Jn 6:7). Nem beszélve arról, hogy se kétszáz dénár, ami sok pénz, nyolc havi
fizetés volt körülbelül, se annyi kenyér nem volt a környező településeken,
amennyi kellett volna ennek a sok embernek. Itt lehetetlen bármit tenni.
Ekkor lép elő András, Fülöp
barátja, nem hagyja őt cserben, mert úgy érzi, hogy ő is meg van szólítva,
segíteni akar a barátjának is, Jézusnak is, ő is átgondolta a dolgot, hogy mit
lehet tenni. András sokkal gyakorlatiasabban gondolkodik.
A tömegben körbekérdezett és a
közelállóktól megtudta, hogy van itt egy kis legényke, akinél van öt árpából
készült kis kenyér meg két szárított hal. De végül András is ugyanarra a
következtetésre jut, mint a barátja, Fülöp: „de mi ez ennyi embernek?”
(Jn 6:9).
Úgy
gondolom, azzal nincs semmi baj, amit mondtak, mert az igaz volt. Mert kétszáz
dénárért, nyolc havi fizetésért venni kenyeret épp úgy lehetetlen volt, mint
az, hogy öt kicsi árpakenyérből ennyi embert vendégül látni. Ott volt a baj
Fülöp és András szavaiban, amit nem tettek hozzá, hogy „neked Jézus, tudjuk, hogy mindenre van hatalmad!” Jézus tanítványaként
lettek barátok, de eddig a felismerésig még nem jutottak el.
Utólag derült ki, hogy Andrásnak,
bár nem őt kérdezték, mégsem volt felesleges a közbeszólása, mert Jézus
pontosan azt az öt árpából készített kenyeret és azt a két szárított halat sokasította
meg, amit András fedezett fel egy gyermeknél. Így András közbenjárására, az ő
háttérmunkájának is köszönhetően tette Jézus a csodát és látták vendégül azt a
hatalmas tömeget.
Van még egy utolsó történet,
amiben András és Fülöp ismét együtt szerepelnek. A tizenkettő közül, ahogy
említettük, egyedül nekik volt nem zsidó, hanem idegen, görög nevük. Így talán
az sem véletlen, hogy amikor görögül beszélő emberek érkeztek Jeruzsálembe, egy
zsidó ünnepre, hogy ott tiszteljék Istent, akkor éppen tőlük kértek segítséget,
hogy megismerkedhessenek Jézussal. Először Fülöpöt kérték, de Fülöp nem hagyta
ki a barátját, Andrást, így aztán együtt mentek a mesterhez, hogy továbbítsák a
kérést: „Uram, Jézust
szeretnénk látni.” (Jn 12:20). A két barát ebben a történetben jól
vizsgázott. Nem féltékenykedtek, hanem készséggel odavezették az idegeneket
Jézushoz.
Négy olyan történet volt ma
előttünk a Bibliából, ahol Andrásról, aki egy volt a tizenkettő közül, találkozott
valakivel, testvérével, barátjával vagy éppen idegenekkel és Jézushoz vezette
őket. András figyelt a prófétai szóra, meghallotta Jézus hívását, és
engedelmeskedett is neki, de arról sem feledkezett meg, hogy ezt az örömét
másokkal is megossza. Először a barátjával, Jánossal együtt követte Jézust és
vendégeskedett nála, majd a testvérét Simont vezette Jézushoz. Aztán egy másik
barátjával, Fülöppel együtt ötezer ember vendégül látásában segédkezett
Jézusnak. Végül pedig arról olvasunk, hogy barátjával Fülöppel együtt ugyanolyan
készségesen vezette Jézushoz a görögöket, ahogy ezt korábban a testvére és a
barátai esetében is tette. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése