Igehirdetés: 2021.07.25. Malakiás – a hitben való megfáradás

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 74.

 

Malakiás – a hitben való megfáradás

Olvasmány: Mal 1:1-14

„A fiú tiszteli atyját, a szolga az urát. Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek? Ha én ÚR vagyok, miért nem félnek engem? – mondja a Seregek URa nektek, ti papok, akik megvetitek nevemet. Ti ezt kérdezitek: Mivel vetettük meg nevedet?” (Mal 1:6).

 

               Évekkel a fogságból való visszatérés után Isten népének lelkiállapota újfent leromlott. Megint visszasüllyedtek ugyanazokba a bűnökbe, amelyek miatt fogságba kellett menniük. Tizedet csak hellyel-közzel fizettek, a szombatnapot megszegték, és hitetlenekkel léptek házasságra. Szívük megkeményedett, Isten iránti szeretetük meghidegült, de jött Malakiás, aki emlékeztette őket Isten irántuk való szeretetére. Malakiásnak az Úr a tisztító napjáról szóló figyelmeztetése egyúttal az Ószövetség korának lezárását jelzi. Ezután 400 év hallgatás következik, amikor nem születnek bibliai iratok.

               Az ószövetségi próféciák sora tehát Malakiás könyvével ér véget. Malakiás a próféta és Nehémiás az építőmester kortársak voltak. Azok a problémák, amelyekkel Nehémiás szembesült, képezték Malakiás prédikációinak alapját is. Az erkölcstelen papság, a vegyes házasságok, az érzéketlen lelkiismeret, ezek jellemezték a nemzet lelki állapotát Malakiás könyvének a születése idején. A próféta kérdés-felelet formájában világít rá Isten népének öntelt és közönyös állapotára. Ítéletes szavakkal harangozza be a hosszú hallgatást, melynek során nem hangzik majd prófétai szó.                   Az Ószövetség utolsó könyve már előre jelzi az Újszövetség első könyvét, melyben végül Keresztelő János töri meg a csendet kijelentésével: „Készítsétek az Úr útját!” (Mt 3:3). Malakiás szavai voltak az Ószövetség utolsó szavai, melyek több mint négyszáz éven át visszhangoztak a Biblia néma csendjének időszakában. Ez idő alatt Malakiás figyelmeztetéseiből csak néhánynak lett foganatja. A farizeusok vezetése alatt a zsidóság egyre jobban ragaszkodott a mózesi törvények megtartásához. Sajnos azonban a többség nem értette meg Malakiás üzenetének lényegét. Elfelejtették, hogy a törvény nem önmagáért való cél. A törvény megtartása csupán eszköze annak a tiszteletadásnak, amely Istent megilleti.

               Malakiás könyvében Isten hangja dominál, a szerető apa hangja, aki szép szavakkal kérleli gyermekeit. A nép válaszát kérdések és panaszok formájában olvashatjuk, amelyből egyfajta párbeszéd és vita kerekedik, betekintést adva a nép és Isten viszonyába.

               Malakiásnál a prófétai könyvek közül a legmagasabb arányban, 55 versben 47 alkalommal van Isten neve említve. Könyve ítéletes, de ugyanakkor reménységre okot adó megjegyzéssel zárul: „Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚR nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3:23). Olyan mondat ez, amely az Ószövetséghez illeszkedve kiemeli az ember bűnös voltát, de egyben elő is készíti az Úrtól jövő megoldást, ami majd csak az Újszövetségben bontakozik ki igazán.

1.      Akik csak megszokásból hisznek

               A sikernek is megvannak a maga veszélyei. Amikor elérjük a csúcsot, talán éppen akkor kezdődik a visszacsúszás. Így van ez a munkában, de a lelki életben is. A jólét mindig magával hozza a lelki élet hanyatlását.

               Ebben a rövid könyvben Malakiás próféta megpróbálta felrázni Izrael népét az Isten iránti közömbösségből. Évekkel korábban, amikor a fogság hosszú évtizedei után hazatértek Jeruzsálembe, tele voltak optimizmussal. A nehézségek csak elmélyítették hitüket. A heves ellenállás sem tudta eltántorítani őket attól, hogy újjáépítsék a templomot, Istenbe vetett reménységük jelképét. Arra számítottak, hogy Isten dicsősége természetfeletti módon betölti majd a templomot és nemzetük a világ középpontjává válik.

               Malakiás korára azonban Izrael reménysége elhalványult, sőt úgy tűnt, hogy az élet elment Izrael népe mellett. Már nem érezték Isten szeretetének közelségét és azt sem, hogy Isten szolgálatából bármi előnyük származna: „Szeretlek benneteket – mondja az ÚR. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?” (Mal 1:2). Jeruzsálem népe közönyössé és langyossá vált. Panaszkodásukkal és vallási életükkel is ezt tükrözték. Nem voltak nagy bűneik, mint a fogság előtt élt nemzedékeknek, amelyek gyermekáldozatokat mutattak be és bálványokat vittek be a templomba. Malakiás kortársai megtartották a vallásukat, ám elvesztették az élő kapcsolatunkat azzal az Istennel, aki vallásuk középpontjában állt.

               Jóllehet Malakiás is felhívta a figyelmet az igazságtalanságra és gonoszságra, amelyet a korábbi próféták ostoroztak, figyelmét inkább olyan problémákra fordította, amelyek az előzőekhez képest csekélységnek tűntek: vegyes házasságok, válás és közönyös, lélektelen istentisztelet, amiről a „másodosztályú” áldozati ajándékok árulkodtak a legjobban. Malakiás szavai által hű képet kapunk Izrael népének kiürült vallásosságáról, amely csupán a kötelező minimumra szorítkozott, s amelyet nem a lelkesedés, csak a megszokás vezérelt.

               Hogyan lehet újra felforrósítani a langyossá vált hitet? Malakiás többféle taktikát is alkalmazott. Isten szeretetével kezdte a mondanivalóját. Közönyössé vált hallgatósága számára azonban ez nem jelentett sokat, nem hatotta meg őket. Malakiás ez után arra szólította fel a zsidókat, hogy vegyék komolyan az engedelmességet. Sokan sérült vagy beteg állatokat vittek Istennek áldozati ajándékul a templomba, mert azt gondolták Istennek „az is jó lesz”, Ő úgysem látja. Malakiás így rótta meg népét: „Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e? – mondja a Seregek URa.” (Mal 1:8). Majd arra szólította fel a népet, hogy tökéletes áldozati ajándékot ajánljanak fel Istennek, amint azt a törvény előírja, és amely az ő tiszteletéhez méltó. Azt is elrendelte továbbá, hogy ne házasodjanak más vallású nőkkel, hiszen az elkerülhetetlenül hitbeli megalkuváshoz vezet. Ugyanakkor véget kell vetniük a válásoknak is, ami Isten szemébe teljesen elfogadhatatlan. Végül pedig arra figyelmeztette az izraelitákat, hogy vigyék be a templomba a teljes tizedet, vagyis ajánlják fel Isten dicsőségére minden jövedelmük egytizedét. A szűkmarkúsággal ugyanis magát Istent rabolják meg. Malakiás nem csupán azért rendelte el mindezt, mert ez állt Isten törvényében, hanem azért is, mert olyan cselekedetek voltak ezek, amelyeknek az ember belső lelkiállapotát kellett kifejezniük: „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem! – mondja a Seregek URa. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok.” (Mal 3:10).

               Malakiás azzal a végső emlékeztetővel zárja az Ószövetséget, hogy a bűnnel muszáj leszámolni. Ha tovább lapozunk a Bibliában és belekezdünk az Újszövetség olvasásába, megtudhatjuk, hogy Isten milyen megoldásról gondoskodott a bűn szomorú állapotának kezelésére. Ez a megoldás Jézus Krisztus, a Messiás.

2.      Ki tiszteli Istent?

              Felépült a templom, de ez nem minden. Hol van az Istent kereső, Őt helyes módon tisztelő, neki kedves áldozatot bemutató nép? Kik azok, akik életüket teszik oda az Úr oltárára, jeléül hálájuknak Isten helyreállító, megújító, a romok között újat kezdő tetteiért? Kik azok, akik egész lényüket odaszánják az Úrnak élő és szent áldozatul, azáltal, hogy átformálódnak gondolkodásukban, és mindent megelőzve Isten jó, kedves és tökéletes akaratát keresik? A templom felépült ugyan, de érdekel-e még valakit Isten dicsősége a népek között, nevének tisztelete az őt nem ismerők között? Ez Malakiás próféta kérdése a fogság utáni Izraelhez.

              Isten ígérete szerint szabadulást hozott a babiloni elnyomásból, az élet újraindult Júdeában, a templom felépült Jeruzsálemben. Látszólag minden rendben. Folyik az istentisztelet a templomban, cipelik az áldozatokat az oltárra, a papok végzik a dolgukat. A vallási élet úgy tűnik, hogy rendben zajlik. A kapcsolat azonban már nem az, ami akkor volt, amikor Isten szabadítását átélték. A liturgia, a mozdulatok, az énekek, az imádságok változatlanok, Isten azonban mélyen sértett. A papok elé járulnak szolgálatukkal, de igazi ügyük nem az Isten ügye, hanem saját jólétük. A nép elmegy a templomba imádkozni, de gondolataikat, szívüket egészen más tölti be, mint Isten szeretete és szentsége. Otthon vannak Isten előtt, begyakorlott módon megy minden, de a szívük már nem Istené. Az Úr pedig nem maradhat néma, hanem szól: „A fiú tiszteli atyját, a szolga az urát. Ha én Atya vagyok, miért nem tisztelnek? Ha én Úr vagyok, miért nem félnek engem?” Megvetitek az én nevemet!” (Mal 1:6).

              Mivel vetnénk meg a nevedet, Mennyei Atyánk? Hogy tehetnénk ilyet, Urunk? Az istentisztelet zajlik, énekeink szépen szólnak, adományaink célba érnek, szolgálatainkat elvégezzük. Mi hiányzik, Urunk, mi fogyatékosságunk van még? Isten válasza ez: „Oltáromra tisztátalan kenyeret hoztok” (Mal 1:7/a). De a nép újra visszakérdez: „Mivel tettük tisztátalanná?” (Mal 1:7/b).

              Vajon tényleg nem tudják, amikor ezt kérdezik? Mi ez: kőkemény cinizmus, vagy végzetes vakság? Játékot játszunk az Úristennel, vagy nem ismerjük már sem őt, sem magunkat? Hiszen ez a két lehetőség áll fenn. A harmadik nem: Isten, ha szól, nem téved, nem játszik, nem szórakozik. Mélyen megbántott, mert népe Atyának nevezi, de nem Atyaként tiszteli. Úrnak szólítja, de nem engedelmeskedik neki. És még csak nem is akarja mindezt látni. Mit tegyen az Atya, aki szereti gyermekét, az Úr, akinek dicsőségét napkelettől napnyugatig ismerik a népek? Mit tegyen a nagy király, akit félnek az egész földkerekségen, csak éppen népe tagjai nem? Mi mást, mint hogy elküldi követét és leleplezi népét!

              Istennek megvan a maga válasza. Így szólt egykor Malakiás próféta által a néphez: „Bárcsak volna valaki köztetek, aki bezárná a templom ajtaját, és ne égne hiába oltáromon a tűz. Nem telik kedvem bennetek… nem kívánok tőletek áldozatot.” (Mal 1:10). Vajon ma, amikor hónapokig zárva voltak a templomok, nem kell-e nekünk is megkérdeznünk, hogy ez nem Isten ítélete-e rajtunk?

              Imádkozzunk azért, hogy felnyíljon a szemünk, hogy meglássuk őt, mint Mennyei Atyánkat, mindenható Urunkat, valamint hogy felismerjük milyen bűn, fogyatékosság van bennünk. Gondolkozzunk el azon vajon miért engedte az Úr, hogy az elmúlt másfél évben többször is hetekre zárva maradjanak templomok? Vajon nem akar minket is figyelmeztetni az Úr?

3.      Mi hasznunk Isten szolgálatából?

               Malakiás könyve nemcsak az utolsó Ószövetségi könyv, de egyben a következő négyszáz éves időszak nyitánya is, amelynek során nem volt újabb bibliai kinyilatkoztatás. Izrael népének a szempontjából ez a négy évszázad a reményvesztettség időszaka volt. Hazatértek az ígéret földjére, ám ez az ország már csak félreeső tartománya maradt az olyan nagy birodalmaknak, mint Perzsia, Görögország vagy Róma. A győzelmes jövő és az egész világra kiterjedő béke, amelyről a próféták beszéltek, így már csak távoli vágyálomnak tűnt.

               Még a helyreállított templom is fájdalmas emlékeket ébresztett mindenkiben, hiszen az új épület a nyomába sem ért Salamon király egykori fenséges építményének. Általános fásultság és mélységes csalódottság vett erőt a zsidó népen ebben az időszakban és ez mutatkozott meg az Istennel való kapcsolatukban is.

               Malakiás párbeszédes formában írta meg a könyvét, amelyben Izrael „gyermekei” Isten, mint „atyjuk” elé viszik sérelmeiket, megkérdőjelezve Isten szeretetét és igazságosságát. Minden sérelmük között az zavarja őket a legjobban, hogy Isten követése nem hozta meg számukra a várt jutalmat. Többször is éles hangnemben arról panaszkodnak, hogy nem látják értelmét Isten szolgálatának, hiszen semmi előnyük nem származik belőle: „Fárasztjátok beszédetekkel az URat. Azzal, hogy ezt mondjátok: Minden gonosztevőt jónak tart az ÚR, kedvét leli bennük! Vagy amikor ezt kérdezitek: Hol van az igazságos Isten?” (Mal 2:17). „Azt mondtátok: Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit elrendelt, és hogy gyászban jártunk a Seregek URa előtt.”  (Mal 3:14-15).

               Válaszában Isten nem próbálja meggyőzni őket, hogy az igazaknak jobban megy majd a soruk, csupán annyit ígér, hogy az igazak nevét felírja egy könyvbe:  „És beírták egy könyvbe az ÚR előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek URa – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt. Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Isten tisztelői és az őt nem tisztelők között.” (Mal 3:16-18).

               A próféta arra emlékeztette ezzel a népet, hogy egy napon, a távoli jövőben, Isten kiegyenlíti majd az igazság mérlegét. Egy nap mindenki előtt világossá válik Isten szolgálatának az értéke, még akkor is, ha az a nap messze van. Malakiás arra biztatja a népet, hogy emelkedjenek felül saját önzésükön, és bízzanak a szövetség Istenében, aki nem hagyja magára a legféltettebb kincsét, az ő népét.

               Malakiás üzenete sok tekintetben meghallgatásra talált népe körében. A következő négy évszázad során a különféle reformmozgalmak által újra fellángolt a törvény megtartása iránti buzgóság. Ez a buzgóság aztán egészen Jézus koráig kitartott és életben tartotta az eljövendő Messiás várásának reménységét. Ámen.