100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 71.
Zofóniás
– Az Úr haragjának ideje
Olvasmány: Zof
3:1-20
„Ujjongj, Sion
leánya! Kiálts örömödben, Izráel! Örvendezz, vigadj teljes szívből, Jeruzsálem
leánya! Eltörli az ÚR az ítéletedet, eltávolítja ellenségedet. Veled van
az ÚR, Izráel Királya: nem kell többé veszedelemtől tartanod. Azon a napon
így biztatják majd Jeruzsálemet: Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van
Istened, az ÚR, ő erős, és megsegít.” (Zof 3:15-17).
Zofóniás próféta Júda lelki
életének egyik legsúlyosabb mélypontja idején végezte a szolgálatát. Prófétai
üzenetének középpontjában az „Úr napja” közelségre való figyelmeztetés áll. Ez
a nap jelzi majd a világ végső ítéletét, de az azt követő áldás és béke új koraszakát
is. A próféta azt hirdeti, hogy miután végbement az ítélet, Isten majd újra
jóindulattal tekint népére és sorsukat jóra fordítja. Az ítélet után az Úr
ismét örömét lelki népében és lakozást vesz közöttük.
Zófóniás könyve egészen rövid,
mindössze 53 versből áll, azonban Ószövetség legsúlyosabb ítéleteit
tartalmazza. Több mint 20 alkalommal
használja az „Úr napja”, a „nagy nap”, a „harag napja” kifejezéseket. A próféta
igen epés stílusban ír, heves szavakkal, drasztikus kifejezésekkel ítélve el
nemcsak Júda, de az egész emberiség bűneit. Mindenki számára világossá teszi,
hogy az „Úr napja” engesztelhetetlenül, és elkerülhetetlenül be fog következni
és Istené lesz az utolsó szó. A megtorlást és az ítéletet azonban a megújulás
váltja majd fel.
Zofóniás próféta neve, ahogy
annak idején szinte mindenkinek a neve, fontos jelentéssel bírt. Jelentése ez:
„Isten elrejtett”, „Isten megőrzött”. A próféta nevének jelentése is arra utal,
hogy Isten megoltalmazza népét és a hozzá hűségeseket a fenyegető veszélyek
idején. De arra is utalhat ez a név, hogy a prófétát gyermekkorában sok veszély
fenyegette, amelyekben Isten mindig megoltalmazta őt. Zofóniás előtt mindig ott
volt az emlékeztetés, hogy nem az előkelő származás védi őt, hanem Isten az,
Aki megőrzi és megvédi.
Zofóniásról nem sok mindent
tudunk meg, de ez a kevés mégis nagyon érdekes számunkra. Kiderül, hogy nagyon
előkelő, sőt, királyi származású ember volt. Zofóniás próféta ükapja ugyanis Ezékiás
júdai király volt. Ebből a rokoni kapcsolatból természetesen az is következik,
hogy a vele egy időben élt Jósiás királynak is távolról rokona volt. Mivel mind
Ezékiás, mind pedig Jósiás király ragaszkodott az Úrhoz, ezért azok az emberek,
azok a rokonok, akik inkább istentelen, bálványimádó életet éltek, valószínűleg
nem nézték jó szemmel, hogy a királyi családból egy olyan próféta emelkedett
ki, aki határozott, sőt, ítéletes hangon prédikált.
Jósiás király nagyon fiatalon, 8
évesen lett Júda királya. Olyan tanácsadói voltak, akik ragaszkodtak Isten
útjához, a mózesi törvényekhez, és az erkölcsös élethez. Erre tanították a
fiatal királyt is. Az ifjú király, Jósiás egy vallási reformot kezdett el.
Szerette volna lelkileg megújítani népét Sajnos azonban ez az Istenhez fordulás
és megújulás nem tartott sokáig, és sokan megelégedtek a felszínes
vallásossággal.
1.
A sötétségen
túl
Zofóniás próféta nem sokkal az
után írta könyvét, hogy Júdában véget ért az Ószövetség egyik leggonoszabb
királyának, Manassénak ötven évig tartó uralkodása. Manassé király uralkodása
idején általánossá tette az országban a bálványimádást és a gyermekáldozatot.
Isten templomában oltárt emelt a csillagok tiszteletére és a férfiprostitúciót
a vallásos rituálé részévé tette. Jeruzsálem utcáin hemzsegők árusok házi
istenszobrokat, amuletteket és a boszorkányságnak a különböző formáit és
kellékeit reklámozták és árusították. Manassé király szégyentelen zsarnok volt,
aki vérontással töltötte meg Jeruzsálemet. A hagyomány szerint ő volt az, aki
Ézsiás prófétát kettéfűrészeltette. Uralkodásról ezt a tömör jellemzést adja a
Biblia: „Manassé nagyon sok ártatlan vért is ontott, amivel megtöltötte
Jeruzsálemet egyik végétől a másikig, azon a vétkén kívül, amellyel vétekbe
vitte Júdát, olyat téve, amit rossznak lát az ÚR.” (2Kir 2:16).
A következő király Manassé Fia,
Ámon mindenben az apja nyomdokaiban járt. De csak rövid ideig uralkodott, mert
saját hivatalnokai lázadtak fel ellene. Júda népe egyre inkább az anarchia felé
sodródott. Ámont Jósiás követte, aki 8 éves korában került a trónra, amikor
apját meggyilkolták. A Biblia szerint nem volt hozzá hasonló király sem előtte,
sem utána. Reformokat vezetett be, lerombolta az idegen bálványokat és
helyreállította a templomot. Emberöltők óta először ismét megszervezte a pászka
megünneplését.
Zófóniás, aki ükapján, Ezékiás
királyon keresztül rokonságban állt a királlyal, nem sokkal a nagy reformok
előtt kezdett prófétálni. A nemzet jövője ekkor már csak egy hajszálon függött
és Zofóniás szavai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nép végül, ha rövid
időre is, de az Istenbe vetett hite megújítása felé mozdult el. Bár Zofóniás
előkelő ősökkel büszkélkedhetett, ennek ellenére még sem próbálta védelmébe
venni a felsőbb társadalmi osztályokat. Az uralkodók, a köztisztviselők, a
papok és a bírák, sőt a próféták is céltáblájává váltak Zofóniás bűnöket
leleplező és elítélő prédikációinak.
Zofóniás számára világossá vált,
hogy Júda vezetői a teljes önpusztítás felé vezetik népüket, ezért könyve
meglehetősen baljós hangnemben kezdődik.
Arra figyelmeztette az ország vezetőit, hogy ha nem váltanak irányt, akkor
Jeruzsálemre ugyanaz a sors vár, mint a leigázott szomszédjaira. Akárcsak a
többi próféta, ő is elítélte népe bűneit, és Isten ítéletéről prófétált. De nem
állt meg az ítélethirdetésnél. Újra és újra egy hatalmas, elkerülhetetlenül bekövetkezendő
nagy történelmi eseményről, az „Úr napjáról” jövendölt, amely megtisztítja az
egész föld színét. Rámutatott arra, hogy az Úr hosszú időn át figyelmeztette és
kérlelte népét, ám úgy tűnik mindhiába: „Népeket irtottam ki, elpusztultak bástyáik,
utcáikat feldúltam, senki sem jár rajtuk. Romba dőltek városaik,
elnéptelenedtek, lakatlanok. Azt gondoltam, hogy félni fog engem, és
megfogadja az intést, akkor nem pusztul el lakóhelye, úgy, ahogyan meg akartam
büntetni. De ők egyre gonoszabb tetteket követtek el.” (Zof 3:6-7).
Zofóniás csak egy szűk kisebbség számára lát reménységet: „De meghagyom közöttetek
maradékul a szegény és nincstelen népet, amely az ÚR nevében keres
oltalmat. Izráel maradéka nem cselekszik hamisan, nem beszél hazugságot,
és nem lesz csalárd nyelv a szájában. Olyan lesz, mint egy nyáj, amelyet nem
háborgat senki, legelésznek és heverésznek.” (Zof 3:12-13). Csupán a
hűséges és alázatos maradék vészeli át a katasztrófát, azok, akik őszintén
keresik Istent. De Zofóniás az ítélet
sötétségén túl valami különleges, ragyogó eseményt is felismerni vélt. Látta
Isten népének az ítélet tűzében megtisztított igaz és alázatos maradékát, amely
egy helyreállított világban „egy akarattal” imádja Istent. Zofóniás könyve a
borúlátó kezdet után kitörő örömujjongással ér véget. Az ítéletet Isten áldása
követi majd, amely kiárad minden népre. Zofóniás szavai bizonyára hathatós
bátorítást jelentettek Jósiás király számára a reformok végrehajtásához,
látomása azonban messze túlnyúl saját korán. A Zofóniás által megjövendölt
világméretű ítéletről és az újjáteremtett világról az Újszövetség beszél majd
részletesebben.
2.
Mire
figyelmeztet „az Úr napja”?
Zofóniás
próféta nagyon határozottan hirdette, hogy az igaz bűnbánat és megtérés nélkül
nincs menekvés, ítélet fog következni. A kegyelem nem magától értetődő,
természetes. Igehirdetésében az „Úr napja” eljövetele kapott kiemelt hangsúlyt.
Zofóniás idején az emberek azt gondolták, hogy Isten nem fogja a saját népét
megítélni. Az Isten ítéletéről szóló
próféciákat egyszerűen ne vették komolyan. Sokan úgy gondolták, hogy az Úr
úgysem csinál semmit, nem avatkozik bele a világ dolgaiba. Így olvassuk az
Igében: „Akkor majd lámpással kutatom át Jeruzsálemet, és megbüntetem azokat,
akik csak heverésznek, mint seprején a bor, és ezt gondolják magukban: Nem tesz
az ÚR sem jót, sem rosszat!”(Zof 3:12).
Sokan ma is megelégszenek
egyfajta felszínes vallásossággal. Azt gondolják, hogy ha néha elmennek a
templomba, adakoznak egy-egy jó célra, ezzel rendben is van az Istennel való
kapcsolatuk. Úgy tűnik, mintha a történelem időnként megismételné önmagát. Mi,
mai emberek sok szempontból nem vagyunk különbek, mint Zofóniás próféta
kortársai, akik a Kr.e. 7. században éltek Ma is nagyon sokan úgy gondolnak
Istenre, mint aki erőtlen és gyenge és nem törődik azzal, hogy mi van itt a
világban. Mások pedig még büszkén ki is mondják, hogy ők nem hisznek sem
Istenben, sem semmi másban. A többség nyíltan vagy burkoltan, de ateistává,
istentagadóvá vált. Ez a beképzeltség pedig arra ösztönzi az embereket, hogy
éljenek úgy, ahogy akarnak. És igazából már nem törődnek semmivel és senkivel,
csakis saját vágyaikkal. Péter apostol második levelében ezt a figyelmeztetést olvassuk:
„Tudjátok
meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből
gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: „Hol van
az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt,
amint a teremtés kezdetétől fogva van.” (2Pt 3:3-4). Ez volt a helyzet
Zofóniás próféta idejében a Kr.e. 7. században és bizony ez volt a szomorú
valóság Péter apostol idejében is.
Ma pedig azt látjuk, hogy Péter
apostol ideje óta eltelt ugyan 2000 esztendő, de ma is ugyanez a helyzet. Az
emberek ma is azt gondolják, hogy Isten nem tesz semmit, hogy úgysem jön el,
hogy ítéletet tartson. Nem Isten hatalmában, hanem a pénz hatalmában és a
fegyverek erejében hisznek. Azok, akik így gondolkodnak, nagyon tévednek. Isten
türelmét, hosszútűrést végzetesen összekeverik a tehetetlenséggel. Péter
apostol üzenetét így folytatja: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint
egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek
elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. De el fog jönni az Úr napja,
mégpedig úgy, mint a tolvaj, A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok…”
(2Pt 3:9-10.15a) a Biblia világosan beszél arról, hogy Isten ítélete
közeledik. Még nem érkezett ugyan el, de biztosan el fog jönni. Mi arra kaptuk
Istentől ezt a „kegyelmi időt”, amiben élünk, hogy megtérjünk, hogy bűnbánatot
tartsunk, és Urunk tetszésére éljünk. Arra kaptunk haladékot, hogy tudjunk
változtatni életünkön, és hogy Zofóniással együtt hirdessük: „Közel
van az Úr nagy napja!” (Zof 1:7). Isten ítéletet tart, de nem az ítélet
az Isten végső célja, hanem az, hogy az Úr népével legyen: „Veled van Istened, az ÚR, ő
erős, és megsegít.” (Zof 3:17).
Isten ítélete nem sokkal Zofóniás
prófétálása után bekövetkezett. A történelem színpadán hatalmas változás
következett be. A nemrég még hatalmas világbirodalom, Asszíria végleg
lehanyatlott, és új birodalom született: a Babilóniai Birodalom, mely Kr.e.
605-ben leigázta Júda országát, és sok ezer embert hurcolt el. A Mindenható
Isten kezében eszköz volt Babilónia, de a cél nem a teljes pusztulás volt,
hanem az, hogy a hogy Isten népe megtérjen és éljen. Istennek ma is ez a célja:
hogy az emberek megtérjenek és éljenek. Urunk ma is hosszan tűr értünk. Várja
azt, hogy mi, mai, 21. századi emberek magunkba szálljunk, bűneinket, Istentől
való eltávolodásunkat megbánjuk, és visszatérjünk Hozzá. Urunk jót akar nekünk,
és jót készített el mindazoknak, akik Őt szeretik, és hozzá hűségesek maradnak.
3.
A közömbösség
veszélye
Zofóniás igehirdetéséből
egyértelműen kiderül, hogy a felszínes, képmutató vallásosság, nem elég a
megmaradáshoz. A „jó vallásosság” eszménye akkor sem, és ma sem elég az
üdvösséghez. Zofóniás idején Sokan meg
voltak arról győződve, hogy teljesen megfelelő az is, ha a közeli dombocskán
mutatnak be áldozatot Istennek, és ha ott imádkoznak. Ma is mondják sokan:
mindenhogy, hogy hova melyik templomba jár valaki, miben hisz csak higgyen. Ez
azonban egyáltalán nem így van. Hogy miért nem volt jó ezeken a dombocskákon
imádkozni és áldozatot bemutatni? Egyszerűen azért, mert azokon a helyeken a
pogányok bálványisteneinek áldoztak korábban. A Mindenható Isten szentsége nem
tűrt meg semmilyen szentségtelenséget.
Zofóóniás panaszát azzal kezdi,
hogy rámutat arra, hogy a jólétben közömbössé lettek és elkényelmesedtek: „Akkor
majd lámpással kutatom át Jeruzsálemet, és megbüntetem azokat, akik csak
heverésznek, mint seprején a bor, és ezt gondolják magukban: Nem tesz az ÚR sem
jót, sem rosszat!” (Zof 1:12). Az elkényelmesedést a „kereszténység
átkának” is szokták nevezni. Az elkényelmesedés ugyanis langyossá teszi a hívő
embert. Tudjuk pedig, hogy Isten a langyosságot rosszabbnak tartja a nyílt
lázadásnál. A Jelenések könyvében mondja Jézus ezeket a szavakat a laodiceia
gyülekezetnek: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak
hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig
hideg: kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok,
meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a
nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.” (Jel
3:14-16).
Az elkényelmesedés, a langymeleg
állapot azért veszélyes, mert ilyenkor a semmibe vesszük Isten figyelmeztetéseit,
és azt mondjuk, hogy nincs nagy baj, hiszen nem követtünk el semmi rosszat, nem
szegtük meg Isten parancsolatait. Az közömbös állapot veszélyének lebecsülése halálos
is lehet, de ha szembeszállunk vele, legyőzhetjük. Isten segítségével
elkerülhetjük a szörnyű sírfeliratot: „Nem
volt sem hideg sem forró”. Próbáljunk meg egy korty langyos vizet inni és
aztán gondoljuk végig Isten előtt megállva, hogy lelki életünknek melyek
lehetnek azok a langyos területei, amelyek utálatosak az Úr számára. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése