100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 72.
Haggeus
– akire hallgatott a nép
Olvasmány: Hag
1:1-15
„Zerubbábel,
Sealtíél fia és Jósua főpap, Jócádák fia meg az egész megmaradt nép hallgatott
Istenének, az ÚRnak a szavára, Haggeus próféta beszédére, amit általa üzent
Istenük, az ÚR; és az ÚRtól való félelem fogta el a népet.” (Hag 1:12).
Az Ószövetség utolsó három
könyvét, Haggeus, Zakariás és Malakiás könyvét a fogság utáni prófétai művek
közé sorolják, ugyanis mindhárom próféta címzettjei a babiloni fogságból
hazatérő zsidók voltak. A Zerubábel vezetésével hazatérők első dolga az volt,
hogy hozzá kezdtek a templom újjáépítéséhez. A lelkesen megindult munka azonban
különböző okok miatt hamarosan elakadt és sokáig szünetelt. Haggeus próféta a
babiloni fogságból nemrég hazatért népet próbálta lelkileg ébresztgetni. A
feldúlt és romokban heverő város láttán a hazatérők elbizonytalanodtak. Haggeus
üzenete bátorítást jelentett a nép és különösen annak vezetője, Zerubábel
helytartó számára, akinek lelkesítenie kellett a népet, hogy befejezzék, amit
elkezdtek. „Veletek vagyok” – üzente
az Úr a próféta által így buzdítva őket kitartásra. Ha engedelmeskednek Isten
szavának, akkor áldásokban gazdag reményteljes jövő lesz a jutalmuk. Haggeus
könyve a Biblia egyik legrövidebb irata, egyetlen nekifutással könnyen
elolvasható. A próféta szavai a zsidó nép történetének egyik legválságosabb időszakában
hangzottak el. Haggeus művének történelmi hátterét Ezsdrás könyve adja meg.
1.
A próféta, aki
megláthatta munkája eredményét
Haggeus egy olyan kivételes helyzetről
számol be, amikor Isten népe végre hallgatott az intő szóra: „Az
egész megmaradt nép hallgatott Istenének, az ÚRnak a szavára, Haggeus próféta
beszédére, amit általa üzent Istenük, az ÚR; és az ÚRtól való félelem fogta el
a népet.” (Hag 1:12).
Néha, az élet kritikus
pillanataiban akár egyetlen hang is elegendő lehet ahhoz, hogy az irányítás
nélkül maradt tömeget cselekvésre késztesse. A történészek szerint a II.
világháború idején, talán egyetlen ember, Winston Churchill miniszterelnök
lelkisítő szónoklatai mentették meg Nagy-Britanniát a bukástól. Az 1950-60-as
években Martin Luther King baptista lelkész és polgárjogi harcos beszédei
ébresztették fel az amerikaiak lelkiismeretét.
Haggeus szavai is ilyen tisztán
csengtek egy zűrzavaros korszakban. A zsidó nép, amely közel húsz éve tért haza
a fogságból, megfeledkezett a legfőbb céljáról, a templom újjáépítéséről. A
hazatérő zsidók egy idő után abbahagyták a templom építését és inkább saját
házaik felépítésébe fektették minden energiájukat. Salamon templomának romjai
és az új templom már lerakott alapkövei azonban szüntelenül arra emlékeztették
őket, hogy elhanyagolták Istenüket.
Haggeus azonban így buzdította a
hazatérőket: „Gondoljátok meg, mi történik veletek!” (Hag 2:18).
Azon kevés alkalmak egyike volt
ez, amikor Isten szólt, a nép pedig azonnal és feltétel nélkül engedelmesedett
neki.
Míg a korábbi próféták, mint pl.
Ámósz, Ézsaiás vagy Jeremiás, bár hosszú évekig végezték prófétai
szolgálatukat, ennek ellenére egyikük sem láthatta munkája eredményét, addig
Haggeusnak megadatott ez a kiváltság. Egyik bibliai próféta sem tapasztalhatta
meg, hogy üzenete ilyen kedvező fogadtatásra talált volna. Haggeus mindössze
négy hónapon át prófétált, mégis mindent elért, amit célul tűzött ki. Prófétai
üzenetének elhangzása után, amelyben a templom felépítésére buzdította a népet,
alig telt el négy esztendő, amikor megláthatta az újjáépített templomot.
Miért volt olyan fontos a templom
újjáépítése? A megfelelő áldozatok és rituálék bemutatására rögtönzött oltár is
elegendő lett volna. De Istennek nem adhatták meg az őt megillető tiszteletet,
amíg a háza romokban hevert, mert az jelképzete Isten jelenlétét.
De vajon a templom újjáépítése
után Izrael gazdasági helyzete is helyre állt? Haggeus első szavai semmi
ilyesmit nem ígérnek. Ő egyszerűen csak annyit mondott: „Gondoljátok meg jól a ti
útjaitokat!” (Hag 1:5), majd rámutatott, hogy Izraelben a jólét,
illetve annak hiánya mindig az istenfélelem függvénye. Bár a nép keményen
dolgozott, Isten azonban visszatartotta az esőt, amelyre a vetésnek oly nagy
szüksége lett volna.
Egy
hónappal később Haggeus tovább folytatta igehirdetését és kijelentette, hogy
Istennek dicsőséges terve van Izraellel és ez a terv az egész földkerekséget alapjaiban
rázza majd meg.
Haggeus ezt az üzenetet hirdette:
„Így
szól a Seregek URa: Még egy kevés idő, és megrendítem az eget és a földet, a
tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a
népek, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel – mondja a Seregek URa. Enyém
az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek URa. Nagyobb lesz ennek a későbbi
templomnak a dicsősége, mint amilyen a korábbié volt – mondja a Seregek URa –,
és ezen a helyen békességet adok! – így szól a Seregek URa.” (Hag
2:6-9).
Haggeus csupán a beszédeinek a
végén tér vissza az aratás, az áldás és anyagi gyarapodás kérdéséhez. Isten azt
akarja, hogy népe elgondolkozzon azon a drámai változáson, amelyet az aratáskor
tapasztalnak, miután végre Istent tették az első helyre: „Gondoljátok meg hát, hogy mi
történt a múltban mindmáig, a kilencedik hónap huszonnegyedik napjáig, addig a
napig, amelyen lerakták az ÚR templomának alapját; gondoljátok csak meg! Van-e
még gabona a magtárban? És még a szőlő, a fügefa, a gránátalma és az olajfa sem
hozott termést! De ettől a naptól fogva majd áldást adok!” (Hag
2:18-19).
2.
Mi a
legfontosabb?
Haggeus arra
kéri a hazatérőket, hogy vizsgálják felül fontossági sorendjüket. Amikor a próféta
felmérte a nép aktuális állapotát, ezt az összegzést adta róluk: „Így
szól a Seregek URa: Gondoljátok meg, mi történik veletek! Menjetek a
hegyekbe, hordjatok fát, és építsétek fel a templomot, hogy gyönyörködjem
benne, és dicsőítsenek engem! – mondja az ÚR. Sokra számítottatok, de csak
kevés lett, és amit hazahordtatok, azt is elfújtam. Ugyan miért? – így szól a
Seregek URa. Azért, mert az én házam romokban hever, ti meg csak a magatok háza
körül szorgoskodtok. Ezért nem adott nektek harmatot az ég, és nem hozta
meg termését a föld. Parancsomra szárazság sújtotta a földet és a hegyeket,
a búzát, a bort, az olajat és mindent, amit a föld terem, sőt az embert és az
állatot is meg mindent, amiért csak dolgoznak.” (Hag 1:7-11).
Az a kitörő lelkesedés, amellyel a
hosszú babiloni száműzetésből visszatérők első csoportja Jeruzsálembe érkezett,
nem tartott sonkáig.
Hamar feltámadt az Izraellel
szomszédos népek ellenállása, akik nem nézték jó szemmel a régi ellenségük
újraéledését. A templom újjáépítésének terve pedig különösen is nagy riadalmat
keltett bennük, hiszen hallottak már történeteket Izrael Istenének csodálatos
hatalmáról.
A makacs ellenállással szembesülve nyilván a
zsidók lelkesedése is alábbhagyott. A templom újjáépítési munkái leálltak. A
zsidók inkább azon kezdtek munkálkodni, hogy egykori jólétüket újra elérjék.
Haggeus a hazatérők első csoportjának megérkezése után csaknem húsz év
eléltével lépett fel, hogy szembeszálljon a növekvő apátiával és zűrzavarral. A
szelíd és halk szavú próféta higgadtan tette fel a szívbemarkoló kérdéseit: „Hát
annak van itt az ideje, hogy ti faburkolatú házakban lakjatok, holott az Úr
háza romokban hever?” (Hag 1:4).
Jeremiással ellentétben Haggeus
nem dühöngött, nem is siránkozott. De nem is beszélt ékesszólóan, mint Ézsaiás.
Haggeus egyszerűen fogalmazott és logikusan érvelt. A hazatérő izraeliták
keményen dolgoztak, de mit értek el vele? Vetésük terméketlen maradt. Vajon
miért? – tette fel a kérdést a próféta. Azért mert elvétették a fontossági
sorrendet. Istent kellett volna első helyre állítaniuk az életükben, és az ő
templomának az újjáépítése lett volna a legsürgősebb feladatuk.
Tizennégy évvel a hazatérés után,
Haggeus fellépésekor a templom lerakott alapjain nem falak álltak, hanem gyomok
és bokrok növekedtek. A nép félbehagyta az Úr házának építését és inkább saját
házuk és karrierjük építésével foglalatoskodtak. A félrecsúszott prioritás
szomorú időszakában lépett fel Haggeus, hogy emlékeztesse a népet arra, hogy
Isten nem elégszik meg a félszívű engedelmességgel. Arra hívott mindenkit, hogy tegyék első
helyre az igazán fontos dolgokat, hogy Isten teljes áldása az övék lehessen.
Ha jól végiggondoljuk, hogy
melyek azok a dolgok a keresztyén életünkben, amelyekkel leginkább küzdünk,
akkor nagy valószínűséggel mi is a prioritások kérdéséhez jutunk el. Vagyis ahhoz, hogy miképpen tudunk egyensúlyt
tartani az Isten szavának való engedelmesség és az egyéb kötelezettségeink
között. Mennyit imádkozunk és mikor? Mennyit adakozunk és milyen célra? Mikor
és mennyi ideig tanulmányozzuk a Szentírást? Hányszor megyünk el
istentiszteletre, mennyi időt szánunk a gyülekezeti közösségben való
részvételre? Mennyi lesz mindebből az
Istené és mennyi a miénk meg a családunké? Hogyan illeszkedik mindez az
otthoni, munkahelyi, iskolai és társadalmi feladatainkhoz? Ki vagy mi áll
életünkben az első helyen?
A fogságból hazatérők hagyták,
hogy a pillanatnyi anyagi haszon átvegye a helyét a lelki dolgoknak. Nyilván
nem egyik napról a másikra történt ez meg, de idejüket és energiájukat
fokozatosan valami másra fordították. Ezek nem feltétlenül rossz dolgok voltak,
sőt kifejezetten jónak látszó célok, mint pl. a saját otthonaik felépítése, az
anyagi biztonságuk megteremtése, hogy biztonságban tudhassák családjukat és
szeretteiket. Kétségtelen, hogy sok jó cél fogalmazódott meg bennünk, de közben
mégis a legjobbról mondtak le, az Istennel való kapcsolatuk szorult háttérbe.
Érdemes nekünk is megvizsgálni
saját életünk fontossági sorrendjét a jó, a jobb és a legjobb dolgokhoz
kapcsolódóan. Az általunk felsorolt prioritásokkal kapcsolatosan mi az, ami
módosításra szorul? Az Úr személyének és a neki való szolgálatnak az előtérbe
helyezésében segíthet Jézus figyelmezetése, amit az evangéliumban így olvasunk:
„Ne
aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy:
Mit öltsünk magunkra. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és
mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6:31,33). Valaki ezt
mai nyelven így fogalmazta meg: „Ne a
koncert után hangold be a hangszert, hanem kezd a napodat mindig Istennel!”
3.
A munka értéke
és eredményessége
Mi méri meg a munka értékét? Ha
Istennek szolgálunk, akkor honnan tudjuk, hogy mi az elég? Hogyan juthatunk
megelégedésre? Mikor tudhatjuk, hogy van értelme annak, amivel nap, mint
nap az időnket töltjük? Pénz, hatalom, eredmény, siker… mi lesz a kritérium?
Haggeus próféta könyve ezekbe a kérdésekbe is betekintést ad. A jeruzsálemiek
nekifogtak ugyan a munkának, de hamarosan kérdéssé vált a szívükben, hogy van-e
ennek a munkának értelme.
Nem egészen két hónappal az első
üzenet után Isten így szólt a próféta által: „Ki van köztetek olyan, aki még
látta ezt a templomot régi dicsőségében? És milyennek látjátok most? Ugye,
szerintetek ez semmit sem ér ahhoz képest?” (Hag 2:2-3). Az épülő
templomot a korábbival, a Salamon által építettel hasonlították össze. Úgy tűnt,
annak pompáját, hihetetlen gazdagságát meg sem fogja közelíteni ez a mostani.
Az ország is sokkal nehezebb gazdasági helyzetben volt most. De ha nem lesz
olyan, mint amit Nebukadneccár lerombolt, érdemes egyáltalán dolgozni rajta?
Érdemes pénzt, munkát, időt ölni bele? Már most látszik, milyen hiábavaló az
egész – mondogatták sokan magukban. Egy hónap alatt elszállt a lelkesedés,
teret nyert a csüggedés. Pedig Isten hívta őket, neki engedelmeskedtek, amikor
nekikezdtek a munkának.
Ez a reakció teljesen érthető és
jogos, ha a munka önmagunkra irányul. Ugyanakkor teljesen értelmetlen, ha a
munka Isten megbízásából, az Ő dicsőségére történik, hiszen ott egészen más a
mérce. Úgy tűnik, hogy ami a népnek kevés, az Istennek elég. Nem azért, mert
Istennek a „silányabb is jó”, hanem azért, mert amiben tiszta szívvel őt szolgáljuk,
ami neki kedves, abban egészen más mérce számít. Így szól az Úr: „Nagyobb
lesz ennek a későbbi templomnak a dicsősége, mint amilyen a korábbié volt.”
(Hag 2:9).
Istennek kijelentése két
kritériumot nevez meg a munkánk értékével kapcsolatban és mindkettő túlmutat
rajtunk.
Az első az, hogy a munka értékét
végső értelemben nem a mérete, mennyisége, emberi dicsősége, gazdasági
hasznossága adja, hanem ahogy Isten azt látja, és ahogy Isten abban megjelenik.
Nem a saját értékelésünk számít, hanem az, ahogyan Isten látja, és ahogyan az ő
terve, akarata megvalósul benne.
A másik kritérium pedig, hogy csak
az értékes, ami megmarad. Mert eljön a nap, amikor minden megrendül, amikor
mindaz, amiben a népek gyönyörűségüket, büszkeségüket lelik, amiért élnek,
semmivé lesz, és akkor nyilvánvalóvá lesz az, ami Istenben megmarad. Lehet,
hogy a mi tervünk, vállalkozásunk elbukik, de amit szeretettel tettünk, ahogy Istent
képviselve jelen voltunk az emberek között, az megmarad az Úrnál. Ezért hát nekünk
is szól a bátorítás: „Légy bátor te is… és dolgozzatok, mert én veletek vagyok! – így szól
a Seregek URa. Mert ígéretet tettem nektek, amikor kijöttetek Egyiptomból,
és lelkem köztetek marad! Ne féljetek!” (Hag 2:4-5). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése