100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 64.
Jóel
– mire tanítanak a csapások?
Olvasmány: Jóel
2:1-27
„De még most
is így szól az ÚR: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és
gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg
Istenetekhez, az ÚRhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete
nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet!” (Jóel 2:12-13)
Isten prófétáinak munkájára, Illést
és Elizeust kivéve, nem annyira a természetfeletti események, mint inkább Isten
igéjének a hirdetése jellemző. Jóel is inkább „Isten szavának” prófétái közé
sorolható. Nem tudjuk pontosan mikor hirdette Jóel az Úr üzenetét. Abban sem
lehetünk bizonyosak, hogy vajon az északi Izrael vagy a déli Júda országában
prófétált.
Ez a titokzatos próféta izgalmas elbeszélő
stílusban figyelmeztetette népét a közelgő katasztrófára. Jóel
könyvének központi üzenete így hangzik: „Az
ÚR napja nagy és igen félelmetes; ki fogja kibírni azt?” (Jóel 2:11). Könyvében tömören mindaz
megtalálható, amiről a többi ószövetségi próféta írt.
A könyv első üzenete az ítélet
napjáról szól. Jóel könyvéhez hasonlóan majdnem az összes próféta írása félelmet
keltő szavakkal kezdődik. Néha ellenséges hadseregek támadására, máskor
természeti katasztrófákra figyelmeztetnek. Jóel könyve eleven képekkel ábrázolja
a sáskahadat, amely egy valóságos hadsereghez hasonlatos. Akik átéltek
sáskajárást, soha többé nem felejtik el a sokkoló élményt.
A második üzenet a bűnbánatra való
felhívásról szól. A prófétáknak nyomós okuk volt arra, hogy a vészharangot
kongassák, hiszen az egyes katasztrófákban a nép Istennel szembeni
hűtlenségének következményeit látták. Arra szólították fel a népet, hogy
mielőbb térjenek meg gonosz útjukról. Jóel ékesszólóan foglalta össze ennek az
üzenetnek a lényegét: „Szíveteket szaggassátok meg, ne a
ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az ÚRhoz! Mert kegyelmes és irgalmas
ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet!” (Jóel 2:13).
Jóel
harmadik üzenete a reményteljes jövőről szól. Minden próféta, bármilyen komor
jövendöléssel áll is elő, végül a reménység üzenetéig jut el. Ezek a reményteli
próféciák olyan időkről beszélnek, amikor Isten mindent helyreállít a földön,
és amikor a világ végre olyan lesz, amilyennek Isten eltervezte.
1.
A sáskák leckéje
Jóel
könyve egy nagy sáskajárás leírásával kezdődik. A sáskák úgy sújtottak le
Júdára, mintha egy hadsereg tört volna be az országba. A növényzet elpusztult,
a zöldellő táj élettelen sivataggá lett. A gabonaföldek eltűntek, a szőlőtő
elszáradt, a gyümölcsfák és kertek semmivé lettek. A könyv második részében
Jóel perspektívája kitágul és immár a jövőbe tekint. Úgy említi az „Úr napját”,
mint amikor Isten kiterjeszti hatalmát az egész világra. Jóel próféta azzal
szembesíti Júda népét, hogy szívük megkeményedett az Isten dolgai iránt. De
azzal, hogy emlékezteti népét a bekövetkezett csapásra, arra is rámutat, hogy
ez Isten ítélete volt.
A
jövőbe tekintve azonban azt hirdeti a próféta, hogy ez a csapás eltörpül ahhoz
a katasztrófához képest, ami még rájuk vár. A megtérés az egyetlen esély a
megmenekülésre. Ha megtérnek, az Úr elhárítja a csapást róluk és példátlan
áldásban részesíti őket. Megtérésük esetén a kilátásba helyezett ítéletet nem
Júdán, hanem annak ellenségein hajtja végre az Úr. A Sionon pedig soha nem
látott békesség köszönt majd be.
Jóel
megragadta az alkalmat, hogy Isten üzenetét közölje Júdával, mely szerint ezek
a csapások még csak figyelmeztetések. Vagyis még nagyobb pusztítás vár azokra,
akik továbbra is bűnben és lázadásban élnek. Közeleg az ítélet napja, és igaz
haragjának rettentő ereje elől csak azok lelnek menedékre, akik őszintén megtérnek,
és az Úrhoz fordulnak.
A
sáskák okozta szörnyű természeti csapás tökéletes ábrázolásnak bizonyult Jóel
számára, hogy figyelmeztesse honfitársait Isten eljövendő haragjára és
ítéletére. A sáskák pusztítása elől már nem térhettek ki az izraeliták, de arra
még volt idő, hogy megtérve elkerüljék az Úr keze által rájuk bocsátandó még
nagyobb csapásokat.
Sajnos
úgy tűnik, hogy Júda népe nem hallgatott a próféta szavára és nem volt képes
tanulni a sáskák példájából. Mivel nem tértek meg, ezért az Úr kénytelen volt a
sáskák pusztításánál is nagyobb csapással sújtani őket.
De mi, ma élő emberek vajon képesek
vagyunk-e tanulni a ránk zúduló csapásokból? Minket megtérésre ösztönöz-e a
baj, a nyomorúság? Vagy továbbra is úgy telnek napjaink, hogy nem keressük a
kapcsolatot Istennel? Elmarad a bűnbánat, a megtérés és életmódunkon,
magatartásunkon semmit sem változtatunk? Életünk „kis bűneit” észre sem
vesszük, nem zavarnak minket, úgy gondoljuk, hogy velünk minden rendben van.
Jóel próféta ma nekünk is felteszi a kérdést: „hallod-e a sáskák zúgását?” A veszély valódi, de van megoldás: „Az
örök Isten a te menedéked, örökkévaló karjai tartanak.” (5Móz 33:27).
Nem lenne jobb Istenhez térve, az ő karjaiban megpihenni és az ő védelmét
élvezni?
2.
Mi Isten terve
a csapásokkal?
Az
elmúlt években legtöbben a terrortámadásokban látták a legnagyobb veszélyt,
amely az emberiséget fenyegeti. Ma talán a járványok vették át ugyanezt a
szerepet. Jóel idején a természeti csapásokra gondoltak ugyanígy az emberek. A
természeti katasztrófák mindig rémisztőek voltak és nagyrészt
megjósolhatatlanok. Egy sáskajárás például az ókorban egyik napról a másikra
képes volt megsemmisítni egy ország teljes élelmiszerkészletét. Így a
sáskajárást általában az éhínség követte, majd ennek következtében a betegségek
és járványok kitörése.
Jóel
könyve egy pusztító sáskajárásról szóló beszámolóval kezdődik. Ilyen mondatokat
olvasunk a leírásban: „Reszket előtte a föld, megrendül az ég. A
nap és a hold elsötétül, a csillagok elvesztik fényüket.” (Jóel 2:10).
Sok rémült szemtanú próbálkozott már azzal, hogy egy-egy sáskahad pusztítását leírja,
de egyikük sem tette olyan szemléletesen, mint Jóel próféta. Ő igazán átütő
erővel, gondosan megválogatott szóképekkel írta le a pusztítást. Megrázó
szavakkal ecsetelte azt a kétségbeesést és félelmet, ami a népet elfogta a
sáskajárás és az azt követő éhínség miatt. Az országban leállt az élet. A
gazdáknak nem volt mit betakarítaniuk. A papok nem tudtak áldozatot bemutatni.
A katasztrófa a társadalom valamennyi rétegét sújtotta. Az éhező emberek és
állatok szerte kóboroltak az országban.
A
természeti csapások és járványok mindig súlyos kérdéseket vetnek fel. Miért
engedi Isten, hogy katasztrófák történjenek? Miért élik túl némelyek, miközben
körülöttük tömegével hallnak meg az emberek? Van-e tanulsága a történetnek?
Jóel próféta a sáskajárás csapásán keresztül nyert betekintést Isten egyetemes
tervébe.
Jóelnek
semmi kétsége nem volt afelől, hogy a csapás mögött maga Isten áll. Sőt úgy
ábrázolta Istent, mint aki saját maga vezeti a sáskákat, mint hadsereget a
csatába: „Az ÚR mennydörög serege előtt. Roppant nagy a tábora, hatalmas az, ki
végrehajtja parancsát. Az ÚR napja nagy és igen félelmetes; ki fogja kibírni
azt?” (Jóel 2:11).
Jóel
az „Úr napja”, azaz az Isten Izrael
feletti ítéletének az eljövetelét látja a sáskajárásban beteljesedni. De Jóel
más prófétákkal ellentétben nem ostorozta Izraelt a múltbeli kudarcai és bűnei
miatt, inkább a gyógyulásra összpontosított. Arra buzdította a papokat, hogy
hirdessenek nemzeti ima- és böjtnapot, hogy visszavezessék a népet Istenhez.
Akkor Isten helyreállítaná a sáskát által okozott károkat, sőt: „Ehettek
majd jóllakásig, és dicséritek az ÚRnak, Isteneteknek a nevét, mert csodát tett
veletek. Nem kell szégyenkeznie népemnek soha többé. Akkor megtudjátok,
hogy én Izráellel vagyok, és hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek, senki más!
Nem kell szégyenkeznie népemnek soha többé.” (Jóel 2:26-27). Ahogy az
már korábban is megtörtént Isten népével, a fájdalmas élmények elmélyítették a
vele való kapcsolatot.
A
sáskajárás a legszörnyűbb katasztrófa volt, amelyről Jóel hallott: „Halljátok
meg ezt, ti, vének, figyeljen az ország minden lakója! Történt-e ilyesmi a ti
időtökben vagy őseitek idejében? Beszéljétek el fiaitoknak, fiaitok meg az
ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek!” (Jóel 1:2-3). Sajnos más
történelmi feljegyzés nem maradt fenn erről az eseményről. Idővel pedig a
legborzalmasabb természeti katasztrófák emléke is elhalványul. De ebben az
esetben Jóel azt akarta, hogy a csapás valami maradandóbb dologra irányítsa a
nép figyelmét: az örökkévaló Istenre.
Jóel
írásának a célja, hogy Isten népe megértse, a sáskajárás Isten műve volt. Az Úr
formálja a történelem menetét a maga tervei szerint. Bármilyen borzalmas
pusztítást végeznek is a sáskák, és bármilyen csodálatos is, ahogyan Isten
helyreállította a földet a pusztítás után, ezek az eseménynek csupán az
árnyékát vetítik előre valami sokkal borzalmasabb és egyben sokkal
csodálatosabb eseménynek. Jóel látta, hogy Isten Lelke elvégzi majd a nép
szívében, hogy ne csak akkor szeressék őt, amikor egy szörnyű csapás miatt
rákényszerülnek, hogy visszatérjenek hozzá. A rettenetes ítélet után Isten
megteremti azt az új várost, ahol népe biztonságban élhet, és ahol ő maga lakik
majd velük.
3.
Milyen az
Isten?
Jóel
arra mutat rá, hogy Isten gazdag a kegyelemben és a megbocsátásban: „Mert
kegyelmes és irgalmas Ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és megbánja, még ha veszedelmet
hoz is.” (Jóel 2:13).
Mihelyt
őszintén elhangzik a bűnbánó imádság az ember ajkán, abban a pillanatban maga
Isten nyúl az összetört ember hóna alá és emeli föl a mélységből. Emeli fölé a
tragédiáinak, hogy legyen rálátása, hogy értse, mindez érte van. Ekkor helyére
kerülnek a dolgok, és helyesen tud ítélni az ember, már Isten szemével nézi a
saját sorsát is. Erre mondták a reformátorok: „sub specie aeternitatis”, vagyis amikor az ember az örökkévalóság
nézőpontjából látja és ítéli meg mind maga életének az apró eseményeit, mind
pedig a nagy történelmi fordulópontokat.
Jóel
Isten kegyelmének a jeleit sorolja fel itt. Először is azt, hogy újra bőség
lesz. Amilyen részletesen ecsetelte korábban a sáskajárás szörnyűségeit, olyan
részletesen sorolja fel, milyen az, amikor az Úr esőt ad a földre és egyszerre
minden kizöldül, amikor megtelnek a szérűk gabonával, bőven ömlik a sajtókból a
must és az olaj. Az Úr ezt ígéri népének: „Kárpótollak titeket azokért az évekért,
amelyekben pusztított a sáska, a szöcske, a cserebogár és a hernyó. Ehettek
jóllakásig, és dicséritek az Úrnak, Isteneteknek a nevét, mert csodát tett
veletek. Akkor megtudjátok, hogy én Izráellel vagyok, és hogy én, az Úr, vagyok
a ti Istenetek, senki más!” (Jóel 2:18-27)
Ezt
előbb is megtehették volna, hamarabb is megtérhettek volna és dicsérhették
volna az Urat, s akkor nem kellett volna a sáskajárásnak sem bekövetkeznie. Nem
történelmi szükségszerűség a sáskajárás, a szó mindenféle értelmében, hanem
nevelőeszköz Isten kezében. Isten pont attól akarta megőrizni a népet, hogy önmagában
bizakodjék és így elbízza magát, gőgős legyen és megvesse az ő Istenét, mert ez
a végleges és végzetes pusztulását jelentené. Azért tehát, hogy ez a végső
ítélet ne következzék be népe felett, Isten időleges ítéletekkel figyelmeztette
őket, hogy a pusztulás helyett az életet válasszák.
A
reformátorok a történelmi próbák mögött is így látták meg mindig a minket
szerető Isten munkáját. Ezt persze nem értheti hitetlen ember, mert számára
felfoghatatlan, hogy ha szeret az Isten, akkor miért próbál? De a hívő tudja,
hogy egyszerűen azért, mert a nagyobb bajtól akar megőrizni minket. A kárhozattól
akar megmenteni. Ezért amikor nagyon elbizakodtunk, megfegyelmez minket, hogy még
idejében megalázhassuk magunkat.
A
kegyelem másik jele a biztonság, a védettség. Isten azt ígéri, hogy újra
körülveszi az Ő népét gondviselésével. Át kellett élniük a
kiszolgáltatottságot. A sáska, bár viszonylag kisméretű rovar, mégsem lehet
védekezni ellene, ezért retteg tőle a büszke ember. De amikor az Úr körülveszi
az Ő népét, bárki támad is rá, biztonságban lakozhat, védettséget élvezhet.
Isten
kegyelemének jele az is, hogy Isten a Szentlelkét ígéri minden hívőnek. Az Úr kijelenti,
hogy eljön az idő, amikor minden benne hívő kaphatja az Ő Szentlelkét. Az
Ószövetségben csak azok kapták meg Isten Szentlelkét, akiket Ő valami
különleges, nehéz feladattal bízott meg. Ezzel szemben az Újszövetség arról
beszél, hogy aki Jézus Krisztust hittel befogadja, az mind kapja az Ő
Szentlelkét. A Jóel próféciája pünkösdkor teljesedett be. Nem véletlenül idézi pünkösdi
prédikációjában Péter apostol is Jóel szavait.
Végül
a kegyelem jele ez: „De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, mert
Jeruzsálemben lesz a menedék az Úr ígérete szerint.” (Jóel 3:5) Az
igazi menedék Jeruzsálemben Jézus Krisztus áldozata által nyílik meg mindenki
előtt. Azt ígéri Isten, hogy, akik segítségül hívják az Úr nevét, azok
menedékre lelnek nála. A történelem különféle „sáskajárásai”, mint Isten
ítéletei, a végső nagy ítéletre emlékeztetnek bennünket, és attól akarnak
megőrizni. Mert lesz ítélet.
Isten a népeket bizonnyal megítéli
majd, az Ő népét, a benne hívőket viszont
magához veszi és megdicsőíti. Most van a kegyelem ideje. Isten szeretete nagy,
türelme hosszú, de tudnunk kell, hogy egyszer véget ér ez a lehetőség és
elkövetkezik az ítélet.
Isten
segítsen minket felelősebben élni a mában és a „végre” is gondolni. Nem kell
rettegnünk a végtől, mert mi nem a világ végét várjuk, mi a visszatérő dicsőséges
Krisztust várjuk, aki magához veszi a benne hívőket. Most kell segítségül
hívnunk az Úr nevét, s akkor már most megmenekültünk. Ezzel az örömmel készülhetünk
a vele való találkozásra, megalázva magunkat előtte és dicsérve az Urat, még a
„sáskajárások” idején, a bennünket érő próbák alatt is. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése