Igehirdetés: 2021.05.23. Pünkösd – erő a misszióhoz!

 

Pünkösd – erő a misszióhoz!

Olvasmány: ApCsel 2:1-13

„Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8)

 

              Feltámadása után Jézus még negyven napon át többször is megjelent a tanítványainak. Amikor Jézus megjelent, követői kíváncsian hallgatták a szavait, amikor pedig újra eltűnt a szemük elől, az új királyságról beszélgettek, amelyről úgy gondolták, hogy hamarosan meg fog valósulni. Ahogy Izrael népe ősidők óta reménykedett Isten királyságának eljövetelében, ahol béke és jólét uralkodik és Isten megszabadítja népét az ellenségeik kezéből, úgy most a tanítványok is azt remélték, hogy Jeruzsálem felszabadul a római elnyomás alól és Jézus vezetésével megvalósul Isten földi királysága.           Ahogy látjuk, Jézus a pünkösd lényegéről, a Szentlélek ígéretéről beszél tanítványainak:  „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” (ApCsel 1:4-5). A tanítványokat azonban egészen más kérdés foglakoztatja:  „Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” (ApCsel 1.6). Bár Jézus már számtalanszor beszélt a kereszt titkáról és az ő láthatatlan királyságáról, úgy tűnik a tanítványok mindezt képtelenek voltak felfogni.

              Jézus ezért most azt az utasítást adja követőinek, hogy térjenek vissza Jeruzsálembe és ott várják meg az „Atya ígéretének” beteljesedését. Miközben a tanítványok teljesen kicsinyes, földi dolgokkal, saját maguk meg Izrael további sorsával vannak elfoglalva, Jézus félresöpörve a kíváncsiskodó kérdéseiket, a tekintetüket az ég felé emeli. A földiekről a mennyei dolgokra. A testiekről a lelkiekre. Saját maguk és népük problémáiról a „föld végső határáig” tágítja látószögüket. Majd a tanítványok legnagyobb megdöbbenésére Jézus felemelkedik a földről, egy pillanatra mintha előttük lebegne, majd felhő takarja el és végleg eltűnik a szemük elől. Jézus felment a mennybe, így testi mivoltában nem láthatták őt többé a tanítványok.                        Urunk ezekkel a szavakkal búcsúzott tanítványaitól: „De most elmegyek ahhoz, aki elküldött engem… Mivel azonban ezeket mondom nektek, szomorúság tölti el a szíveteket. Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16:5-7).

              Az Apostolok Cselekedeteinek könyve a felső szobában összegyűlt tanítványok ijedt csoportjától elindulva, nyomon követi, Krisztus mennybemenetelét követően, hogyan áradt ki a Szentlélek pünkösd ünnepén, majd pedig hogyan terjedt el és indult növekedésnek a keresztyénség az egész Római Birodalomban. Megörökíti Jézus nagy missziói parancsának beteljesülését, ahogyan a Lélek által átformált tanítványok valóban elviszik az evangéliumot egészen „a föld végső határáig”.

1.      A pünkösdi csoda

            Isten az Ószövetségben megígérte, hogy az utolsó napokban a Szentlélek ki fog áradni előbb Isten szolgájára, a Messiásra (Ézs 42:1), majd Izraelre (Ez 37:49) végül pedig minden emberre (Jóel 2:28-32). Jézusra a szolgálatának kezdetén töltetett ki a Lélek. A feltámadása után Jézus megígérte a tanítványainak, hogy rájuk is ki fog töltődni Isten Szentlelke (ApCsel 1:4-5).

            Istennek ez a hatalmas ígérete tíz nappal Jézus mennybemenetele után, pünkösdkor teljesedett be. Az időzítés két oknál fogva is jelentős. Eredetileg a zsidók ezen az ünnepen vitték Istenhez az aratás első zsengéjét, a teljes termés begyűjtése előtt. Isten ezt a napot választotta, hogy kitöltse a Szentlelket, mintegy az Ő eljövendő országának az „első zsengéjét”. Ezért beszél Pál apostol a Krisztus nevében megkeresztelkedett hívőkről úgy, mint „akik a Lélek zsengéjét kapták.” (Róm 8:23).

            A zsidóság számára ebben az időben a pünkösd már elvesztette eredeti aratási ünnepi funkcióját. Ehelyett inkább Isten Ábrahámnak tett ígéretét ünnepelték. Azt, hogy Ábrahám utódaiként a zsidóság az a választott nép, amely Istent képviseli a föld minden nemzete között.  Így Jézus korában a pünkösd a szövetség megújításának az ünnepévé vált. Ez Isten terve szerint azt is jelentette volna, hogy ebbe a szövetségbe a zsidóság mellett a pogány népek befogadásának is meg kell történnie. A zsidóság azonban erre nem igazán mutatott hajlandóságot.

            Pünkösdkor, a Szentlélek eljövetelével, véget ér a várakozás ideje, Isten ígérete beteljesedett. Az ünnep alatt Jeruzsálem tele volt a Római Birodalom különböző részeiből érkezett zarándokokkal, akik más-más nyelvet beszéltek. Amikor a Szentlélek kitöltetett a tanítványokra, és azok hirdetni kezdték az evangéliumot, mindenki a maga anyanyelvén hallotta őket beszélni. Mindez annak a jele volt, hogy az evangélium nem korlátozódik többé a zsidó nemzetre és a héber nyelvre. Isten uralma Izraelből kiindulva elkezd munkálkodni a népek felé. Péter pünkösdi prédikációjában Jóel próféciájának beteljesedéséről beszél, miszerint az utolsó napokban mindenkire kitöltetik a Szentlélek.

2.      A tanítványok erőt kapnak

            Pünkösdkor, a zsidók nagy aratási hálaadó ünnepe alkalmából, zarándokok ezrei tolongtak Jeruzsálemben. Jézus tanítványainak kis csoportja a Mester utasításainak értelmében összegyűlt és türelmesen várta a nekik adott ígéret beteljesedését. Ekkor azon a helyen, ahol összegyűlve voltak, hirtelen szélzúgás támadt és lángnyelvekhez hasonló formában leszállt rájuk a Szentlélek, vagyis Isten jelenléte lakozást vett ezeknek az egyszerű embereknek az életében.

            Nemsokára mindenki Jézus követőiről kezdett beszélni. A világ minden tájáról összesereglett zarándokok ugyanis megdöbbenve hallották a saját anyanyelvükön a tanítványok bizonyságtételét. Nem volt kétséges, hogy itt valami különös dolog történt.

             Az a Péter, aki nem sokkal ezelőtt, azért hogy a saját bőrét mentse, háromszor is megtagadta Jézust, most bátran hirdette az evangéliumot az embereknek és kész volt félelem nélkül szembenézni a zsidó és római hatóságokkal is. Péter a hatalmas tömeg előtt elmondott prédikációjában, Dávid király és Jóel próféta szavait idézve közli hallgatóival, hogy ők a világtörténelem legfontosabb eseményének lehettek a tanúi: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk… Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (ApCsel 2.32-33).

            Péter igehirdetésének hatalmas ereje volt: „Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?” (ApCsel 2:36). Azon a napon háromezer ember keresztelkedett meg és csatlakozott a tanítványokhoz, így alakult meg az első keresztyén gyülekezet.  A zsidó és római hatóságok nem kis bosszúságára ez az új közösség további robbanásszerű növekedést mutatott. Hamarosan már ötezren hittek Jézusban (ApCsel 4:4), majd arról hallunk, hogy még a papok közül is nagy számban csatlakoztak hozzájuk (ApCsel 6:7), végül pedig a pogányok is tömegesen keresztelkednek meg.

             Amint Jézus előre megmondta, az evangélium üzenete bejárta az egész tartományt, és kevesebb, mint egy emberöltő leforgása alatt eljutott Rómába is, az akkori civilizáció központjába. Egy olyan korban, amikor szinte egyik napról a másikra, új vallások tömkelege született meg és tűnt el, a keresztyénség megindult világméretű hódító útjára. Mindez a pünkösdi eseménnyel vette kezdetét.

             Az Apostolok Cselekedetei több szakaszban mutatja be, miként vált önálló mozgalommá a keresztyén egyház. Jézus követői kezdetben még a hagyományos zsidó istentiszteleti formát követték, ezért reggel 9-kor, délután 3-kor és naplementekor is a templomban imádkoztak.  Ám ugyanebből a szakaszból az is kiderül, hogy új istentiszteleti formaként „házi gyülekezeteket” indítottak, amelyeknek tagjai a vagyonukat is megosztották egymással.

               Az Apostolok Cselekedeteiben láthatjuk, hogy a tanítványok olyan határozottan és magabiztosan léptek fel, mint akik a világtörténelem legmegdöbbentőbb, de ugyanakkor a legfontosabb eseményének a szemtanúi lehettek. A Szentlélek erejével betöltekezve alig várták, hogy hírül adhassák a világnak mindazt, aminek tanúi voltak. Többé nem a gyávaság és félelem, hanem a bátorság és az erő jellemezte őket. Jeruzsálem utcáin és a templomban mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni rájuk, nyíltan és hangosan hirdették az örömhírt, ami bármilyen hihetetlen, mégis igaz: „Jézus él! Feltámadt a halálból, ő a Messiás, aki az Atya jobbjára ült, él és uralkodik örökkön örökké, országa pedig hamarosan eljön!”

               Jézus követői hatalmas változáson mentek át. Péter, aki Jézus letartóztatása után a sötétben bujkált és mindent tagadott, most nyíltan a vallási vezetők elé állt és gyilkossággal vádolta meg őket: „De ti a Szentet és Igazat megtagadtátok… az élet fejedelmét pedig megöltétek.” (ApCsel 3:15). A tanítványok szívében olyan tűz égett, amit nem lehetett többé eloltani, mindez annak volt köszönhető, hogy erőt kaptak a Szentlélek által.

3.      Az ősegyház titka

              Amikor a zsidó nagytanács tagjai letartóztatták az apostolokat és vallatóra fogták őket, ez volt a legfontosabb kérdésük: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?” (ApCsel 4:7). Kétségtelenül ez volt az a központi kérdés, ami a tanítványok bátor bizonyságtételének és az egyház gyors növekedésének kulcsa volt.

              Az egyik bibliafordító tudós, aki tizennégy évet szentelt arra, hogy lefordítsa az Újszövetséget angol nyelvre, amikor elkészült a munkájával, hátradőlt és azon kezdett el gondolkodni, hogy melyek azok a részek amelyek a legnagyobb benyomást tették rá. Gondolatai minduntalan visszatértek a pünkösdkor megszülető egyházról szóló beszámolóhoz. A tudós megdöbbenve állapította meg, hogy az első keresztyén gyülekezetben nemcsak imádkoztak a betegekért, de azok meg is gyógyultak. A gyülekezetben hirtelen, drámai módon csodák történtek. Mintha az emberi természet is megváltozott volna. Ezeket a történeteket olvasva azt érezzük, hogy a mennyország friss levegője áramlik be a mi életünkbe is.

              Az ősegyház kétségtelenül csupán egy veszélyek között élő kicsiny csapat volt. Ám olyan sohasem történt még, hogy egy maroknyi kis csoport ilyen nagy hatással lett volna a világra. A nagy kérdés itt az, hogy mindez hogyan történt? Mi állt az első keresztény gyülekezet sikerének hátterében? Mi volt az ősegyház titka?

              Az Apostolok Cselekedetei egyértelműen Isten hatalmára mutat rá. Valójában a bibliai könyv címe megtévesztő, mert itt nem is az apostolok, hanem igazából a Szentlélek cselekedeteiről van szó. Az apostolok, csupán eszközök voltak, akik által Isten Szentlelke munkálkodott. A könyv szerzője, Lukács evangélista feljegyzi, hogy a fiatal gyülekezet minden egyes döntését a Szentlélek vezetése alatt hozta meg. Valójában olyan meghatározó szerepe van a Léleknek a történésekben, hogy a könyvnek helyesebb lenne inkább a „Szentlélek cselekedetei” címet adni.

               A Szentlélek a tanítványok és hozzájuk csatlakozottak csoportjának mindegyikére leszállt. Először a zsidókra (ApCsel 4:31), majd a szamaritánusokra (ApCsel 8:17), később pedig a pogányokra (ApCsel 10:44), végül pedig Keresztelő János egykori tanítványira is (ApCsel 19:6). Ahogy a gyülekezet egyre növekedett, a tanítványok fokozatosan kezdték megérteni, mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta: „jobb nektek, ha én elmegyek.” (Jn 16:5-7). Megértették, hogy bár Jézus testi mivoltában eltávozott tőlük, de a Lélek által mégis személyesen mindegyikük életében jelen van és így még szélesebb körben fejti ki munkáját, mint korábban.

               A Szentlélek személyesen irányította a gyülekezet minden lépését. Ő küldte Fülöpöt a pusztába, hogy az etióp főemberrel találkozzon (ApCsel 8:29). Ő választotta ki az embereket a missziói munkára (ApCsel 13.2). Ő irányította az első egyházi tanácskozást (ApCsel 15), és ő segített Pál apostolnak a missziói útiterve kialakításában (ApCsel 13:4, 16:6). Az Apostolok Cselekedeteiből nyilvánvaló, hogy a Szentlélek nem valami személytelen erő, hanem élő személy, aki jelen van a tanítványok életében, formálja őket, szól hozzájuk, döntések meghozatalában segíti őket és a hit erejével és bátorságával töltötte be őket.

               Az ősegyházat három meghatározó tulajdonság jellemezte. Az első volt az odaadás: „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (ApCsel 2:42).

               A második volt az, hogy a krisztusi élet mind az egyének, mind a közösség életében megnyilvánult. Az egyháznak az volt a jellegzetessége, hogy Isten megváltó erejének jeleit mutatta föl: „az apostolok által sok csoda és jel történt.” (ApCsel 2:43).

               A közösségi kapcsolataiban érvényesült az igazságosság és a könyörületesség, tagjai örömteljes, őszinte étkezésekre és istentiszteletekre gyűltek össze. (ApCsel 2:46).                                  Végül pedig Isten országának felszabadító ereje a gyülekezet gyors növekedésében is megmutatkozott: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (ApCsel 2:47). A hívők közösségének élete Isten országának fényét sugározta: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2:9). Ámen.