Pünkösd
– erő a misszióhoz!
Olvasmány: ApCsel
2:1-13
„Ellenben erőt
kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben,
egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8)
Feltámadása
után Jézus még negyven napon át többször is megjelent a tanítványainak. Amikor Jézus
megjelent, követői kíváncsian hallgatták a szavait, amikor pedig újra eltűnt a
szemük elől, az új királyságról beszélgettek, amelyről úgy gondolták, hogy
hamarosan meg fog valósulni. Ahogy Izrael népe ősidők óta reménykedett Isten
királyságának eljövetelében, ahol béke és jólét uralkodik és Isten
megszabadítja népét az ellenségeik kezéből, úgy most a tanítványok is azt
remélték, hogy Jeruzsálem felszabadul a római elnyomás alól és Jézus
vezetésével megvalósul Isten földi királysága. Ahogy
látjuk, Jézus a pünkösd lényegéről, a Szentlélek ígéretéről beszél
tanítványainak: „Ne távozzatok
el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok
tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel
kereszteltettek meg.” (ApCsel 1:4-5). A tanítványokat azonban egészen
más kérdés foglakoztatja: „Amikor együtt voltak, megkérdezték
tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” (ApCsel
1.6). Bár Jézus már számtalanszor beszélt a kereszt titkáról és az ő
láthatatlan királyságáról, úgy tűnik a tanítványok mindezt képtelenek voltak felfogni.
Jézus
ezért most azt az utasítást adja követőinek, hogy térjenek vissza Jeruzsálembe
és ott várják meg az „Atya ígéretének” beteljesedését. Miközben a tanítványok
teljesen kicsinyes, földi dolgokkal, saját maguk meg Izrael további sorsával
vannak elfoglalva, Jézus félresöpörve a kíváncsiskodó kérdéseiket, a
tekintetüket az ég felé emeli. A földiekről a mennyei dolgokra. A testiekről a
lelkiekre. Saját maguk és népük problémáiról a „föld végső határáig” tágítja
látószögüket. Majd a tanítványok legnagyobb megdöbbenésére Jézus felemelkedik a
földről, egy pillanatra mintha előttük lebegne, majd felhő takarja el és végleg
eltűnik a szemük elől. Jézus felment a mennybe, így testi mivoltában nem
láthatták őt többé a tanítványok. Urunk
ezekkel a szavakkal búcsúzott tanítványaitól: „De most elmegyek ahhoz, aki
elküldött engem… Mivel azonban ezeket mondom nektek, szomorúság tölti el a
szíveteket. Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én
elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig
elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16:5-7).
Az Apostolok Cselekedeteinek
könyve a felső szobában összegyűlt tanítványok ijedt csoportjától elindulva,
nyomon követi, Krisztus mennybemenetelét követően, hogyan áradt ki a Szentlélek
pünkösd ünnepén, majd pedig hogyan terjedt el és indult növekedésnek a
keresztyénség az egész Római Birodalomban. Megörökíti Jézus nagy missziói parancsának
beteljesülését, ahogyan a Lélek által átformált tanítványok valóban elviszik az
evangéliumot egészen „a föld végső határáig”.
1.
A pünkösdi
csoda
Isten
az Ószövetségben megígérte, hogy az utolsó napokban a Szentlélek ki fog áradni
előbb Isten szolgájára, a Messiásra (Ézs 42:1), majd Izraelre (Ez 37:49) végül
pedig minden emberre (Jóel 2:28-32). Jézusra a szolgálatának kezdetén töltetett
ki a Lélek. A feltámadása után Jézus megígérte a tanítványainak, hogy rájuk is
ki fog töltődni Isten Szentlelke (ApCsel 1:4-5).
Istennek
ez a hatalmas ígérete tíz nappal Jézus mennybemenetele után, pünkösdkor
teljesedett be. Az időzítés két oknál fogva is jelentős. Eredetileg a zsidók
ezen az ünnepen vitték Istenhez az aratás első zsengéjét, a teljes termés
begyűjtése előtt. Isten ezt a napot választotta, hogy kitöltse a Szentlelket,
mintegy az Ő eljövendő országának az „első zsengéjét”. Ezért beszél Pál apostol
a Krisztus nevében megkeresztelkedett hívőkről úgy, mint „akik a Lélek zsengéjét kapták.” (Róm
8:23).
A
zsidóság számára ebben az időben a pünkösd már elvesztette eredeti aratási
ünnepi funkcióját. Ehelyett inkább Isten Ábrahámnak tett ígéretét ünnepelték.
Azt, hogy Ábrahám utódaiként a zsidóság az a választott nép, amely Istent
képviseli a föld minden nemzete között.
Így Jézus korában a pünkösd a szövetség megújításának az ünnepévé vált.
Ez Isten terve szerint azt is jelentette volna, hogy ebbe a szövetségbe a
zsidóság mellett a pogány népek befogadásának is meg kell történnie. A zsidóság
azonban erre nem igazán mutatott hajlandóságot.
Pünkösdkor,
a Szentlélek eljövetelével, véget ér a várakozás ideje, Isten ígérete
beteljesedett. Az ünnep alatt Jeruzsálem tele volt a Római Birodalom különböző
részeiből érkezett zarándokokkal, akik más-más nyelvet beszéltek. Amikor a
Szentlélek kitöltetett a tanítványokra, és azok hirdetni kezdték az
evangéliumot, mindenki a maga anyanyelvén hallotta őket beszélni. Mindez annak a
jele volt, hogy az evangélium nem korlátozódik többé a zsidó nemzetre és a
héber nyelvre. Isten uralma Izraelből kiindulva elkezd munkálkodni a népek felé.
Péter pünkösdi prédikációjában Jóel próféciájának beteljesedéséről beszél,
miszerint az utolsó napokban mindenkire kitöltetik a Szentlélek.
2.
A tanítványok
erőt kapnak
Pünkösdkor,
a zsidók nagy aratási hálaadó ünnepe alkalmából, zarándokok ezrei tolongtak
Jeruzsálemben. Jézus tanítványainak kis csoportja a Mester utasításainak
értelmében összegyűlt és türelmesen várta a nekik adott ígéret beteljesedését. Ekkor
azon a helyen, ahol összegyűlve voltak, hirtelen szélzúgás támadt és
lángnyelvekhez hasonló formában leszállt rájuk a Szentlélek, vagyis Isten
jelenléte lakozást vett ezeknek az egyszerű embereknek az életében.
Nemsokára
mindenki Jézus követőiről kezdett beszélni. A világ minden tájáról
összesereglett zarándokok ugyanis megdöbbenve hallották a saját anyanyelvükön a
tanítványok bizonyságtételét. Nem volt kétséges, hogy itt valami különös dolog
történt.
Az a Péter, aki nem sokkal ezelőtt,
azért hogy a saját bőrét mentse, háromszor is megtagadta Jézust, most bátran
hirdette az evangéliumot az embereknek és kész volt félelem nélkül szembenézni
a zsidó és római hatóságokkal is. Péter a hatalmas tömeg előtt elmondott
prédikációjában, Dávid király és Jóel próféta szavait idézve közli hallgatóival,
hogy ők a világtörténelem legfontosabb eseményének lehettek a tanúi: „Ezt
a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk… Tudja
meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá
tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (ApCsel
2.32-33).
Péter
igehirdetésének hatalmas ereje volt: „Amikor ezt hallották, mintha szíven találták
volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim,
férfiak?” (ApCsel
2:36). Azon a napon háromezer ember keresztelkedett meg és csatlakozott a
tanítványokhoz, így alakult meg az első keresztyén gyülekezet. A zsidó és római hatóságok nem kis
bosszúságára ez az új közösség további robbanásszerű növekedést mutatott.
Hamarosan már ötezren hittek Jézusban (ApCsel 4:4), majd arról hallunk, hogy
még a papok közül is nagy számban csatlakoztak hozzájuk (ApCsel 6:7), végül
pedig a pogányok is tömegesen keresztelkednek meg.
Amint Jézus előre megmondta, az
evangélium üzenete bejárta az egész tartományt, és kevesebb, mint egy emberöltő
leforgása alatt eljutott Rómába is, az akkori civilizáció központjába. Egy
olyan korban, amikor szinte egyik napról a másikra, új vallások tömkelege
született meg és tűnt el, a keresztyénség megindult világméretű hódító útjára.
Mindez a pünkösdi eseménnyel vette kezdetét.
Az Apostolok Cselekedetei több
szakaszban mutatja be, miként vált önálló mozgalommá a keresztyén egyház. Jézus
követői kezdetben még a hagyományos zsidó istentiszteleti formát követték,
ezért reggel 9-kor, délután 3-kor és naplementekor is a templomban
imádkoztak. Ám ugyanebből a szakaszból
az is kiderül, hogy új istentiszteleti formaként „házi gyülekezeteket”
indítottak, amelyeknek tagjai a vagyonukat is megosztották egymással.
Az Apostolok Cselekedeteiben
láthatjuk, hogy a tanítványok olyan határozottan és magabiztosan léptek fel,
mint akik a világtörténelem legmegdöbbentőbb, de ugyanakkor a legfontosabb
eseményének a szemtanúi lehettek. A Szentlélek erejével betöltekezve alig
várták, hogy hírül adhassák a világnak mindazt, aminek tanúi voltak. Többé nem
a gyávaság és félelem, hanem a bátorság és az erő jellemezte őket. Jeruzsálem
utcáin és a templomban mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni rájuk,
nyíltan és hangosan hirdették az örömhírt, ami bármilyen hihetetlen, mégis
igaz: „Jézus él! Feltámadt a halálból, ő a Messiás, aki az Atya jobbjára ült,
él és uralkodik örökkön örökké, országa pedig hamarosan eljön!”
Jézus követői hatalmas változáson
mentek át. Péter, aki Jézus letartóztatása után a sötétben bujkált és mindent
tagadott, most nyíltan a vallási vezetők elé állt és gyilkossággal vádolta meg
őket: „De ti a Szentet és Igazat megtagadtátok… az élet fejedelmét pedig
megöltétek.” (ApCsel 3:15). A tanítványok szívében olyan tűz égett, amit
nem lehetett többé eloltani, mindez annak volt köszönhető, hogy erőt kaptak a
Szentlélek által.
3.
Az ősegyház
titka
Amikor
a zsidó nagytanács tagjai letartóztatták az apostolokat és vallatóra fogták
őket, ez volt a legfontosabb kérdésük: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében
tettétek ti ezt?” (ApCsel 4:7). Kétségtelenül ez volt az a központi
kérdés, ami a tanítványok bátor bizonyságtételének és az egyház gyors növekedésének
kulcsa volt.
Az egyik bibliafordító tudós, aki tizennégy
évet szentelt arra, hogy lefordítsa az Újszövetséget angol nyelvre, amikor
elkészült a munkájával, hátradőlt és azon kezdett el gondolkodni, hogy melyek
azok a részek amelyek a legnagyobb benyomást tették rá. Gondolatai minduntalan
visszatértek a pünkösdkor megszülető egyházról szóló beszámolóhoz. A tudós
megdöbbenve állapította meg, hogy az első keresztyén gyülekezetben nemcsak
imádkoztak a betegekért, de azok meg is gyógyultak. A gyülekezetben hirtelen,
drámai módon csodák történtek. Mintha az emberi természet is megváltozott
volna. Ezeket a történeteket olvasva azt érezzük, hogy a mennyország friss
levegője áramlik be a mi életünkbe is.
Az
ősegyház kétségtelenül csupán egy veszélyek között élő kicsiny csapat volt. Ám olyan
sohasem történt még, hogy egy maroknyi kis csoport ilyen nagy hatással lett
volna a világra. A nagy kérdés itt az, hogy mindez hogyan történt? Mi állt az
első keresztény gyülekezet sikerének hátterében? Mi volt az ősegyház titka?
Az
Apostolok Cselekedetei egyértelműen Isten hatalmára mutat rá. Valójában a
bibliai könyv címe megtévesztő, mert itt nem is az apostolok, hanem igazából a
Szentlélek cselekedeteiről van szó. Az apostolok, csupán eszközök voltak, akik
által Isten Szentlelke munkálkodott. A könyv szerzője, Lukács evangélista
feljegyzi, hogy a fiatal gyülekezet minden egyes döntését a Szentlélek vezetése
alatt hozta meg. Valójában olyan meghatározó szerepe van a Léleknek a történésekben,
hogy a könyvnek helyesebb lenne inkább a „Szentlélek cselekedetei” címet adni.
A
Szentlélek a tanítványok és hozzájuk csatlakozottak csoportjának mindegyikére
leszállt. Először a zsidókra (ApCsel 4:31), majd a szamaritánusokra (ApCsel
8:17), később pedig a pogányokra (ApCsel 10:44), végül pedig Keresztelő János
egykori tanítványira is (ApCsel 19:6). Ahogy a gyülekezet egyre növekedett, a
tanítványok fokozatosan kezdték megérteni, mire gondolt Jézus, amikor ezt
mondta: „jobb nektek, ha én elmegyek.” (Jn 16:5-7). Megértették, hogy
bár Jézus testi mivoltában eltávozott tőlük, de a Lélek által mégis személyesen
mindegyikük életében jelen van és így még szélesebb körben fejti ki munkáját,
mint korábban.
A
Szentlélek személyesen irányította a gyülekezet minden lépését. Ő küldte
Fülöpöt a pusztába, hogy az etióp főemberrel találkozzon (ApCsel 8:29). Ő
választotta ki az embereket a missziói munkára (ApCsel 13.2). Ő irányította az
első egyházi tanácskozást (ApCsel 15), és ő segített Pál apostolnak a missziói
útiterve kialakításában (ApCsel 13:4, 16:6). Az Apostolok Cselekedeteiből
nyilvánvaló, hogy a Szentlélek nem valami személytelen erő, hanem élő személy,
aki jelen van a tanítványok életében, formálja őket, szól hozzájuk, döntések
meghozatalában segíti őket és a hit erejével és bátorságával töltötte be őket.
Az
ősegyházat három meghatározó tulajdonság jellemezte. Az első volt az odaadás: „Ők
pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér
megtörésében és az imádkozásban.” (ApCsel 2:42).
A második volt az, hogy a krisztusi
élet mind az egyének, mind a közösség életében megnyilvánult. Az egyháznak az
volt a jellegzetessége, hogy Isten megváltó erejének jeleit mutatta föl: „az
apostolok által sok csoda és jel történt.” (ApCsel 2:43).
A közösségi kapcsolataiban
érvényesült az igazságosság és a könyörületesség, tagjai örömteljes, őszinte
étkezésekre és istentiszteletekre gyűltek össze. (ApCsel 2:46). Végül pedig Isten országának felszabadító ereje a gyülekezet
gyors növekedésében is megmutatkozott: „Az Úr pedig napról napra növelte a
gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (ApCsel 2:47). A hívők közösségének
élete Isten országának fényét sugározta: „Ti azonban választott nemzetség, királyi
papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy
tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el
titeket.” (1Pét 2:9). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése