100
EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 66.
Abdiás
– a költő próféta
Olvasmány: Ab 1:1-21
„Mert közel
van már az ÚR napja, fenyegeti a népeket. Amit te csináltál, azt teszik veled
is, visszaszáll fejedre, amit elkövettél!” (Ab 1:15)
Abdiás
könyve a legrövidebb írat a Bibliában. Mindössze egy fejezet, amely csupán 21
versből áll. Az elolvasása mindössze néhány percet vesz igénybe. Mégis sok
olvasó számára nehézséget okoz a könyv üzenetének a megértése. A mai olvasó
számára ugyanis nem világos, hogy mi a jelentősége a két rokon szűnni nem akaró
testvérharcának. A Biblia többször is részletesen beszámol a két nép, Izrael és
Edóm több évszázadon át folyó harcáról. Leginkább úgy érthetjük meg, hogy mit
érezhettek az izraeliták, ha arra gondolunk, hogy mi mit éreznénk, ha egy
közeli rokonunk kegyetlenül elbánna velünk. A családon belül az árulás
egyszerre istentelen és embertelen dolog. Abdiás könyve arra emlékeztet, hogy
az igazságtétel elkerülhetetlen.
Abdiás
próféta személyéről keveset tudunk. Nevének jelentése: „az Úr szolgája”. Könyve
a 12 kispróféta között foglal helyet. Az első főrésze az edómiakat fenyegető
ítélet beteljesedéséről szóló látomás. Az ítélet oka pedig az, hogy Kr.e. 587-ben,
Jeruzsálem pusztulása alkalmával az edómiak a babiloni sereghez csatlakozva
részt vettek a város kifosztásában. Azokat a júdeaiakat pedig, akik Edóm felé
menekültek, foglyul ejtették, vagy lemészárolták. Abdiás próféciája valószínűleg
nem sokkal 587 után keletkezhetett, amikor még mindenkiben elevenen élt az
esemény emléke.
A
könyv második főrésze arról szól, hogy jön az „Úr napja”, amikor a bűnös
népeket, köztük az edómiakat is utoléri az ítélet. Az ítélet Izráel számára
igazságszolgáltatást jelent. Edóm felett ugyan nem Izráel hajtja végre az
ítéletet, de Edóm területe Izráel birtokába fog kerülni. A próféta igehirdetésének
a középpontjában itt már nem Jeruzsálem pusztulásának a fájó emléke áll, hanem
Izráel helyreállításának a reménysége, sőt az Úr uralmának a megvalósulása.
Abdiás
könyvének teológiai értékét az adja, hogy hirdeti Isten igazságát és hatalmát.
Magát Abdiás prófétát az ún. „üdvprófécia” egyik képviselőjének tartják, aki az
ellenségnek ítéletet, saját népének pedig üdvígéretet hirdetett. Valószínűnek
látszik, hogy Abdiás a babiloni fogság idején az otthon maradt nép körében
munkálkodott.
Azok a zsidók, akik túlélték
Jeruzsálem feldúlását, soha nem tudták elfelejteni a szomszédos és ősidők óta
ellenséges edómiak magatartását, akik leplezetlen ujjongással szemlélték a
júdeai testvéreik lemészárlását. A zsidó nép keserűségét és panaszát a 137. Zsoltár
is megörökíti: „Emlékezz, URam, az edómiakra, akik ezt mondták Jeruzsálem napján:
Romboljátok le, romboljátok le, egészen az alapjáig!” (Zsolt 137:7).
Az
edómiak kárörvendő gúnyolódása Izrael nyomorúságának láttán éles ellentétben
áll az áldozatok panaszával, amelyet Jeremiás síralmainak könyve örökít meg.
Abdiás próféta rövid leírása azonban egyértelművé teszi, hogy az edómiak egy
nap megfizetnek majd kegyetlenségükért és gonoszságukért, és utoléri őket az
Isten ítélete.
1.
Az áldatlan
testvérharc
A
testvérviszály Ézsau és Jákób vetélkedésével kezdődött. Ézsau, aki csupán pár
perccel volt idősebb ikertestvérénél, örökölte volna a családban a vezető
szerepet, ám egy alkalommal, amikor éhség gyötörte, elcserélte azt egy tál
ételért. Így Jákob lett az Isten Ábrahámnak ígért áldásának továbbvivője és
Izrael nemzetének megalapító ősatyja. Ézsau, a született vadász, délkelet felé
vándorolt, a kietlen hegyvidék felé. Ő alapította meg Edóm országát. Az
áldatlan testvérharcot utódaik is folytatták. A két nép háborúskodása az
évszázadok során újra és újra kiújult, de nem vezetett eredményre. Szela, az
edómiták fővárosa egy kopár sziklák által határolt fennsíkon épült. Az egyetlen
út, amelyen a várost meg lehetett közelíteni egy mély sziklahasadékon keresztül
vezetett. Ebből a jól védhető, sziklák közé ékelődött városból az edómiták
gyakran indítottak rajtaütést Izrael ellen.
Isten
korábban ezt parancsolta Izrael népének: „Ne utáld az edómiakat, mert testvéreid
ők!” (5 Móz 23:5). Azonban amikor az izraeliták szembesültek az edómiak
szívtelenségével, megváltozott a helyzet. Hamarosan a két testvérnép között
kiengesztelhetetlen lett a gyűlölet. Az izraeli próféták több ízben is
megjövendölték, hogy Isten büntetése le fog sújtani Edómra. De az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy
amikor a babiloniak lerombolták Jeruzsálemet és lakosait fogságba hurcolták, az
edómiak a hódítók pártjára álltak és foglyul ejtették a menekülő zsidókat, sőt
részt vettek Jeruzsálem kifosztásában. Ahogy Ézsau számára fontosabb volt egy
tál étel, mint az elsőszülöttségi jog, ugyanúgy utódait is jobban érdekelte a
fosztogatásból származó zsákmány, mint a testvéreik sorsa.
Abdiás költői formában hirdette
meg az igazságtételt a büszke edómiak felett. Árulásáért cserébe saját szövetségeseik
fogják elárulni őket. A rablásért rablással, az erőszakosságért erőszakkal
fizetnek majd nekik. Sorsuk a teljes pusztulás lesz. Abdiás megjövendöli, hogy
az eltiport Izrael egy nap majd talpra áll, míg Edóm örökre eltűnik a föld
színéről.
Ez
a jövendölés szó szerint beteljesedett. Edómot nem Izrael, hanem más idegen népek
támadása pusztította el. Akik megmaradtak közülük, azokat végül a rómaiak ölték
meg Jeruzsálem ostromát követően, Kr. u 70-ben. A sors iróniája, hogy az a nép,
amely annyi gyötrelmet okozott a jeruzsálemi zsidóságnak, később éppen a várost
védve pusztult el.
De
miért kapott helyet a Szentírásban ennek a testvérviszálynak a története? Talán
azért, mert jól mutatja ez a történet, hogy Isten az ő oltalmát nem vonta meg
népétől, és mindig megvédi őket ellenségeiktől. Az is kiderül belőle, hogy
Isten törvényei és elvárásai nem korlátozódnak csupán a választott népre. Ahogy
Edómot, úgy minden népet saját törvényei szerint ítél majd meg: „Amit
te csináltál, azt teszik veled is, visszaszáll fejedre, amit elkövettél!” (Ab
1:15).
Az
írásmagyarázók nem tudják pontosan, hogy Abdiás könyve mikor íródhatott.
Többféle vélemény van. Vagy fogságba vitel előtt, vagy utána keletkezhetett. De
teljesen mindegy, mert amit Isten mond, az biztosan megtörténik.
Az edomiták, akik erőszakosak
voltak a testvéreikkel szemben elnyerték méltó büntetésüket. Isten kijelentést
adott. Megmondta azt is, hogy Jákóbot választotta ki, Ézsaut pedig hátrébb
helyezte. Így Jákób vonalán ment tovább az üdvösség vonala. Bár Ézsau lett
volna az elsőszülött, de Isten döntött, nem őt választotta. A később történt
események valóban igazolták Isten döntését, mert Ézsau méltatlan és alkalmatlan
volt a feladatra. Nekünk olykor nehéz ezt elfogadni, hogy minden úgy van jól,
ahogy Isten döntött. De nem arról van szó, hogy az ember azért vész el, mert
Isten így dönt felőle, hanem az ember azért vész el (aki elvész), mert az
mindent megtesz az élő Isten ellen. Isten ezt mondja Edómról: „Erőszakos
voltál testvéreddel, Jákóbbal szemben.” (Ab 1:10). Nem azért, mert én
úgy döntöttem, hanem mert te mindent megtettél, hogy Isten ügyét, az üdvösség
vonalát, Jézus Krisztusnak az őseit megöld. Nem azon van a hangsúly, hogy Isten
megvetette Ézsaut, hanem azon, hogy az edomiták megvetették Istent.
2.
Edóm végzete:
a kevélység
Nincs
annál rosszabb, mint amikor valaki ellen felsorakoznak ellenségei, és el
akarják pusztítani. De még rosszabbul esik ez akkor, amikor a közeli barátok és
testvérek is csatlakoznak az ellenséghez.
Júda
háborúba hívta edómi „testvéreit”, hogy nyújtsanak segítséget az előrenyomuló
babiloni seregekkel szemben. Edóm azonban elzárkózott és cserbenhagyta Júdát.
Sőt később ő is csatlakozott az ellenséges haderőhöz. Az Úr Abdiás prófétán
keresztül fejezi ki nemtetszését Edóm viselkedésével szemben: „Mert
közel van már az ÚR napja, fenyegeti a népeket. Amit te csináltál, azt teszik
veled is, visszaszáll fejedre, amit elkövettél!” (Ab 1:15)
Abdiás
kapta azt a cseppet sem irigylésre méltó feladatot, hogy egy viszálykodó család
két tagjával szemben vállalja a konfrontációt. A júdeai zsidók, akik Jákob
leszármazottai és az edómi nép, akik pedig Ézsau leszármazottai, vér szerinti
testvérek voltak, de a legkevésbé sem szerették egymást. Amikor Júda ellenségei
Jeruzsálemet ostromolták, az edómiták nem a testvéreik, hanem az ellenség
oldalára álltak. Ezért Isten elküldte Abdiást, hogy ítéletet hirdessen Edóm
felett, hiszen visszautasította Istentől kapott küldetését, hogy „testvére őrzője” legyen (1Móz 4:9).
Abdiás
könyvében egy évszázadokon keresztül tartó családi viszályba kapunk
betekintést. Izsák két fia, Ézsaú és Jákob vérvonala között feszülő gyűlölködés
soha nem szűnt meg és a Bibliában számos alkalommal találunk rá utalást.
Edóm
problémája alapvetően a kevélység volt. Az edómiták olyan magasra emelték
önmagukat, hogy végül Istennek kellett lerombolnia az „építményt”, „mert
Isten a kevélyeknek ellen áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (1Pét
5:5).
Azért
kellett az edómiaknak pusztulniuk, mert annak a népnek, amelyik megveti az
Istent ez a sorsa. A Szentírásnak nagy
figyelmeztetése ez, hogy amit vetettünk, azt fogjuk aratni is. Ezek az edomiták
gőgösek voltak, mivel nagy magasságra építették városukat, azt gondolták, hogy
elpusztíthatatlanok.
De
ezért azt mondja az Úr nekik: „Ha olyan magasra szállsz is, mint a sas,
és ha a csillagok közé rakod is fészkedet, onnan is letaszítalak – így szól az
ÚR!” (Ab 1:4). Az emberi gőg következtében, ami Bábel tornyától kezdve
Babilonig, a Jelenések könyvéig jellemzi az embert, a nagyzolás, a fennhéjázás,
a gőg azt mondja, amit Edóm is mond: „Ki tudna letaszítani a földre?” (Ab 4:3). Az a
döbbenetes, hogy a kemény szív, mint Edóm szíve, érzéketlen az Isten igéje
meghallására, inkább belepusztul, mintsem hogy megtérjen.
Érdemes azért megvizsgálnunk,
hogy a saját életünkben, a családunkban, vagy a gyülekezetünkben mi milyen „épületeket”
emelünk mostanában? Isten előtt vajon kedvesek ezek? Vagy netalán mindaz, amit
elértünk, amire oly büszkék vagyunk, olyasmit mutat, aminek ellene áll az Úr?
Abdiás szavai arra figyelmeztetnek minket is, hogy az Isten szerinti
„építkezés” alázatos szívet követel, mert csak így fog az építmény örökké
állni. Abdiás könyvének alapvető tanúsága az, hogy ha ma készek vagyunk
alázatot tanulni, később elkerülhetjük a megaláztatást.
3.
Az Úr napja
Általában
minden bibliai könyvnek van egy kulcs-verse. Abdiás könyvének a kulcs-vers ez: „Mert
közel van már az ÚR napja, fenyegeti a népeket.” (Ab 1:15/a). Jézus is
beszél erről az evangéliumban, kijelentve, hogy Isten majd megítéli ezt a
világmindenséget. A Jelenések könyvében pedig azt látjuk kibontva, hogyan fog ez
megtörténni, mire készülhetünk, mire számíthatunk.
Abdiás
első üzenete, hogy ne a pillanatnyi állapotot nézzük, hanem az eljövendő Úr
napja szerint lássuk a dolgokat. Mert van egy pillanatnyi állapot, ahogyan az
ember ma értékeli ezt a világot. Ha összejönnek a barátok, családtagok, azonnal
megindul a politizálás, a mindennapi kérdésekről való beszéd: neked mi a véleményed,
hogy látod a dolgokat? Sokszor még vita is kerekedik belőle. A Biblia azonban
néha a jelen eseményein túl abba is beavat minket, hogy mi áll az események
mögött. Nemcsak azt mutatja meg nekünk, hogy mi van most, hanem azt is, hogy mi
lesz majd.
Számunkra
sokszor érthetetlenek a világ eseményei.
Miért van az, hogy a gonoszok jól élnek, Isten gyermekei pedig szenvednek?
Edómról azt írja Abdiás, hogy kevély, gőgös, fennhéjázó és állandóan Izráel
népére tör, mégis jólétben és biztonságban él. De Abdiás könyve azt üzeni, hogy
nem lesz ez mindig így, mert eljön az Úrnak a napja. Isten igazsága helyre fog
állíttatni. Az igazság tündökölni fog. Most ugyan ezt az isteni igazságot a bűn
elhomályosítja, de az Úr napja bizonnyal eljön.
A Jelenések
könyve szerint, amikor eljön az Úr napja, az emberek össze-vissza fognak
futkosni és azt kiáltják a hegyeknek: „Essetek ránk, és rejtsetek el minket a
királyi trónon ülő arca elől, és a Bárány haragja elől.” (Jel 6:16). De
egy dolgot mégsem mondanak, azt hogy „Uram, irgalmazz nekünk!” Inkább el
akarnak rejtőzni az Úr elől, de megtérni akkor sem. Ezért vesznek el, ezért
jutnak a kárhozatra. Nem azért, mert Isten úgy döntött, hanem azért, mert ők
döntöttek így. Inkább választották a pusztulást és az ítéletet, csak Jézus Krisztust
ne kelljen követni. Csak ne legyen Úr az életükön Jézus, ezért inkább a halált
választják.
Abdiás második üzenete az Úr
napjával kapcsolatosan, hogy Isten olykor megengedi, hogy népe kárt és
üldöztetést szenvedjen, de sohasem hagyja el őket. Abdiás ezért hangsúlyozza,
hogy jaj, annak, aki Isten népével ujjat húz! Az Úr ezt az ígéretet adta
népének: „Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja!” (Zak 2:12) „Aki titeket megvet, engem vet meg.” (Lk 10:16).
Isten
az ő népét annyira szereti, hogy megengedi ugyan, hogy a gonosz gyötörje, de
határt is szab a gonoszságnak. Mert a gonosz hatalma korlátozott és véges. Edóm
túl akart tenni azon, amit Isten megengedett neki. De a gonoszok nem
csinálhatnak azt, amit akarnak, hanem csak azt, amit Isten megenged nekik.
Lehet,
hogy megengedi Isten a csapásokat, hogy tanuljunk alázatot. Megengedi a bajt és
nyomorúságot, hogy próbára tegye a türelmünket, a szeretetünket. De határt is
szab a rossznak és azt mondja: elég, ne tovább!
Végül,
befejezésül: drága üzenete ennek az igének, hogy megszólal a szabadításról
szóló örömhír. Azt mondja: „De a Sion hegyén menedék lesz, szent hely
lesz az, és Jákób háza visszanyeri birtokát.” (Ab 1:17). Az
a hegy, ahova Edóm építette a fővárosát, és amibe annyira bízott, nem érdekes,
mert az nem marad meg, nem tart meg senkit, nem ad menedéket. De a Sion hegye megmarad
és menedék lesz. Mert Jézus Krisztus szabadítása által valóban Sionon van
egyedül a menedék! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése