Igehirdetés: 2021.04.02. Nagypéntek

 

Nagypéntek – a legsötétebb nap

Olvasmány: Jn 19:17-42

„Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.” (Jn 19:28-30).

 

            Mi keresztyének Jézus életének eseményeit, kezdve az istállóban való megszületéstől, egészen a kereszthalálig, olyan jól ismerjük, hogy gyakran szem elől tévesztjük a lényeget. A jól ismert történetekkel pont az a baj, hogy túl közel vannak hozzánk, így olyan mintha a fától nem látnánk az erdőt. Amikor húsvét ünnepéhez közeledve ismét elolvassuk vagy halljuk ezeket a történeteket, nem árt szabadon engedni a képzeletünket és kitárni a szívünket, hogy a jól ismert és berögzült emlékeinken túl, új képek és üzenetek is megjelenhessenek előttünk. Ma a nagypéntek története van előttünk. Ebben a kegyetlen eseményben Isten leghatalmasabb tette mutatkozik meg. A Bibliából megismerjük Istennek az emberi történelemben véghezvitt nagy tetteit, melyeknek az volt a céljuk, hogy Isten helyreállítsa teremtett világát. Ha megfigyeljük, mi mindent tett Isten a történelemben, akkor végül mindig megérkezünk Jézus kereszthalálához és feltámadásához. A kereszten Isten eltörli az emberi bűnt és lázadást, és beteljesíti a világ megváltását, még akkor is, ha a keresztre feszítés, elsőre nem tűnik győzelemnek.

            Nekünk, akik mintegy kétezer évvel később élünk, nem könnyű megértenünk, hogy mennyire szörnyű és borzalmas volt a keresztre feszítés az első századi szemtanúk számára. Római polgárokat a törvény szerint nem lehetett keresztre feszíteni. A kínzás és a halál ezen eszközét csak a rabszolgák és az idegenek, illetve a rómaiak szemében legelvetemültebb bűnözők számára tartották fenn. A testi szenvedés szörnyű volt és hosszú ideig tartott, akár több napon keresztül is. Az áldozatot megalázták, mezítelenül függött a nyilvánosság előtt, és az arra járók sértegették és gúnyolták. A kereszt a megaláztatás és a gyötrődés szimbóluma volt mindenki számára. Ennek ellenére az ősegyháznak volt bátorsága ahhoz, hogy erre az eseményre úgy mutasson rá, mint Isten hatalmas cselekedetére. Nem csoda, hogy az egyházat kigúnyolták ellenfelei. A rómaiak számára abszurditásnak tűnt egy keresztre feszített istent imádni. Az egyháznak az az állítása, hogy Jézus halála Isten hatalmas tette, teljes bolondságnak tűnhetett az első századbeli Római Birodalomban. A rómaiak azonban nem voltak egyedül ezzel a véleménnyel. A halál borzalma és a „fán függő ember botránya” lehetetlenné tette a zsidók számára, hogy úgy fogadják el az eseményt, mint amelyben Isten cselekedetét lehetne felismerni. Az ószövetségi próféciák alapján az ő reménységük egy olyan Messiás volt, aki dicsősséggel és győzelemmel jön majd el. Aki nagy és hatalmas uralkodó lesz és igazságot hoz az egész emberiség számára. Ezért írhatta Pál apostol ezeket a szavakat: „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1:18).

1.      Amikor megtörtént a lehetetlen

            Nagypéntek az a nap, amikor megtörtént a lehetetlen. Jézus életének egyetlen más eseményére sem érvényes annyira ez a kijelentés, mint éppen a halálára. Még Jézus legközelebbi tanítványai számára is felfoghatatlan volt mindaz, ami nagypénteken történt. Az, hogy a Messiás, az Isten Fia meghaljon, ez teljes képtelenségnek tűnt követői számára.

            A mindenség Teremtőjét megölik a saját teremtményei? Ez olyan állítás, amely egy zsidó számára teljesen elfogadhatatlannak tűnt. A tanítványok Jézus oldalán eddig minden ellenállással megküzdöttek, ez azonban most túl sok volt még az ő számukra is. Ők teljesen meg voltak győződve arról, hogy ha Jézus a Messiás, az Istentől küldött Szabadító, akkor ő nem halhat meg. Csak később értették meg, hogy a zsidó vallás korabeli elképzeléseivel szemben valójában az ószövetségi próféciák tényleg a Messiás kereszthalálára utalnak. A próféciák, amelyek hol egy Messiás Királyt, hol pedig egy a Szenvedő Szolgát ábrázolnak, valójában ugyanarról a személyről beszélnek. Jézus legfontosabb célja, amiért ő a földre jött, s amivel Ő maga kezdettől fogva tisztában volt, éppen az, hogy a kereszten meghaljon a bűnös emberért.

            Jézus előzőleg többször is beszélt tanítványainak a rá váró szenvedésekről, kereszthaláláról és feltámadásáról, de akkor a tanítványok még képtelenek voltak felfogni Mesterük szavainak értelmét. A nagyhét során Jézus búcsúbeszédeiben előbb szóképek segítségével, majd nyíltan szólt a tanítványokhoz: „Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem… Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul. Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.” (Jn 18:16-22).

            Azok a tanítványok, akik egész életüket Jézusra tették fel, nélküle nem láttak maguk előtt jövőt. Jézus kereszthalálában ők az isteni királyság helyreállításával kapcsolatos reményeik meghiúsulását látták, ezért csalódottnak érezték magukat és reményvesztetté váltak.

            Jézus a születésről szóló hasonlatával igyekezett megvilágítani követői előtt a kereszt titkát. Bár a szülés nagy fájdalommal jár, a fájdalom mégsem céltalan. A szülés erőfeszítéseiből valami új jön létre, egy új élet, mely a legnagyobb örömöt jelenti. Ugyanígy a Jézusra váró szenvedés és a tanítványok szomorúsága sem céltalan és értelmetlen. Ebből a fádalomból és szomorúságból fakad a világ megváltása, a tanítványok bánata pedig így fordul majd örömre.

            Jézus előre kijelentette a tanítványai számára a halál feletti győzelmét: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16:33). Mégis nagypénteken, amikor elérkezett a beteljesedés órája, mennyire elhalványult ez a bejelentés a tanítványok előtt, amikor Jézus meggyötört teste ott függött a kereszten.

            Nem csoda, hogy Jézus utolsó hete és különösen is a nagypénteki események annyira megdöbbentették a tanítványokat, hogy a négy evangélium terjedelmének egyharmada ennek az egy hétnek az eseményeiről szól. Mire az evangéliumokat írásba foglalták, Jézus halála már egészen más megvilágításba került a tanítványok számára, a feltámadásnak, mint a legnagyobb csodának szomorú, de nélkülözhetetlen előzményét látták benne. Ám így sem tudta semmi kitörölni belőlük a rettegés emlékét. Amikor eloszlott a hátborzongató sötétség, és Jézus kilehelte a lelkét, tanítványai valami mélységes és új dolgot tanultak meg Istenről és a szeretetről.

            Az apostolok cselekedeteiből derül ki, hogy az összezavarodott tanítványok csak Jézus mennybemenetele után értették meg teljesen Mesterük halálának és feltámadásának jelentőségét, akkor viszont örömmel adtak hírt erről mindenkinek.

 

 

2.      A történelem legfontosabb pillanatai

            Azok az események, amelyek Jézus életének utolsó földi napjaiban történtek, kulcsfontosságúak személye megértéséhez. Az emberek reakciója ekkor szinte egyik napról a másikra a mámoros ujjongásból a gyilkos elutasításba csapott át. Az utolsó napok egyetlen győzelmes pillanata a Jeruzsálembe való bevonulás volt. Ekkor az ünnepre érkezett zarándokok lepték el az utcákat.  Jézust az ekkor még Messiásnak tekintő tömeg felsőruháit a földre terítette és hangos éljenzéssel fogadta érkezését. Maga Jézus azonban szomorú szívvel érkezett meg Jeruzsálembe, hiszen tisztában volt a lármás fogadtatás ürességével.

            Amikor még Jézus népszerűsége szárnyalt a tömegek körében, vallási vezetők kémei a bámészkodók közé vegyültek, hogy különféle fogós kérdésekkel csapdába csalják őt. Jézus tudta, hogy sehol sincs biztonságban, még a tanítványainak a bizalmas társaságában sem. A tanítványaival elfogyasztott utolsó vacsora alkalmával a tizenkettő egyike felállt, és elhagyta a helyiséget, elment a főpapokhoz, és egyezséget kötött velük Jézus elárulásáról.

            Amikor Jézust letartóztatták, a vallási és politikai hatalom képviselői végre szemtől szembe láthatták őt. Sok különös szóbeszédet hallottak már felőle. Tartottak is tőle, de ugyankor kíváncsiak is voltak rá, és talán abban is reménykedtek, hogy rá tudják majd venni, hogy tegyen csodát a szemük láttára. Jézus azonban nem volt erre hajlandó. Ő sohasem vágyott arra a hatalomra, amelyet a vádlói képviseltek.

            Az evangéliumok feljegyzik, hogyan „adogatták” egymásnak Jézust a római és a zsidó igazságszolgáltatás bürokratikus szervei, és hogyan változott a vallási vád politikai váddá. Miközben Jézus kihallgatása zajlott, odakint a tömeg, amely nemrég még azt kiáltozta: „Áldott a király”, most már egészen mást skandált: „Feszítsd meg!” (Lk 23:1). Jézus sorsa ekkor már meg volt pecsételve.  Ő azért jött, hogy megmentse a világot, ez a világ pedig most éppen arra készült, hogy elpusztítsa őt. Nagypéntek története a történelem legsötétebb napját tárja elénk.

3.      A kereszt titka

            Jézus földi életének utolsó napjaiban történt események magukon viselik a kereszt árnyékát. Krisztus minden szava és tette a szégyen, az áldozat és a megváltás e jelképének árnyékát vetíti előre: a betániai megkenetés, a páska megünneplése, az úrvacsora, és a Gecsemáné kerti imádság. Jézust elfogják és kihallgatják, előbb a zsidók, majd a rómaiak, elítélik, kivégzik és sírba helyezik. Jézus keresztjét a történelem sarokkövének is nevezik. Minden ember örök sorsa a Jézussal való kapcsolatán és az ő kereszten véghezvitt munkáján áll vagy bukik. Ezért érdemes mindnyájunknak átgondolnunk Jézus megfeszítését és annak jelentőségét. Pál apostol ezt a vallomást teszi: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára.” (Gal 6:14).

            Nagypéntek igazi nagy kérdése, hogy miért kellett Jézusnak meghalnia? Sem a tanítványai, sem pedig az ellenségei nem értették ezt. Úgy tűnik, nagypénteken mindenki csodát követelt Jézustól. A zsidó nagytanács, a szanhedrin előtti tárgyaláson a papok arcon ütik Jézust és így provokálják: „Prófétáld meg nekünk, Krisztus, kicsoda az, aki üt téged!” (Mt 26:68). Pilátus, a római helytartó, és Heródes a zsidó király, akik már sok szóbeszédet hallottak Jézus hatalmáról és tetteiről, azt kérik tőle, hogy mutasson nekik valami csodát. A zokogó asszonyok, akik egészen Galileától követték Jézust arra vágynak, hogy Jézus a saját megmenekülése érdekében tegyen csodát. De a félelemtől megriadt tanítványok is valami hasonlóban reménykednek.

            A Jézus ellenségei ezt a csodavágyat hangosan ki is mondják. A Jézussal együtt megfeszített bűnözők egyike így gányolja őt: „Nemde te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is!” (Lk 23:39).  Az ott álló sokaság erre szintén kiáltozni kezdett: „Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki! Bízott az istenben, hát mentse meg most, ha akarja, hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok!” (Mt 27:42-43).

            Ám nem történt semmiféle csoda. Jézus, bár lett volna hatalma rá, de nem szabadította meg magát. A menny hallgatott. Legalább is úgy tűnik, hogy az Atya hátat fordított a Fiának, nem avatkozott közbe és hagyta a dolgokat a maga kerékvágásában tovább menni. A főpapok és az írástudók kérdése, valójában mindnyájunk kérdése volt: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk!” (Mk 15:31-32).

            A teológusok évszázadok óta vitatkoznak az „engeszteléssel” kapcsolatos különféle nézetekről. Úgy tűnik, hogy egyedül a szeretet, mégpedig az önfeláldozó szeretet nyerheti meg azt, amit erőszakkal lehetetlen elnyerni. Nagypénteken Jézus a kereszten szenvedve így kiált fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15:34).

            Ő, az Isten Fia, olyan szorosan azonosult az emberiséggel, magára véve bűneinket, hogy az Atya Istennek el kellett fordulnia tőle. Ilyen hatalmas a szakadék a bűn miatt. Amikor azonban Jézus kilehelte a lelkét, arról olvasunk, hogy a templom kárpitja „felülről az aljáig kettéhasadt” (Mk 15:38). Az a súlyos függöny azért volt ott, hogy lezárja a szentek szentjét, ahol Isten jelenléte lakozik. amint a Zsidókhoz írott levél írója később megjegyzi, a függöny kettészakadása minden kétséget kizáróan arra mutatott rá, amit Jézus kereszthalála elvégzett. Arra, hogy nincs többé szüksége áldozatbemutatásra, mert Jézus mindnyájunk számára szabad bejárást szerzett Isten jelenlétébe. Azzal, hogy magára vette az ember bűnének terhét, és elszenvedte a büntetést is, Jézus örökre eltávolította az útból az akadályt, amely elválasztott minket Istentől. Jézus keresztje tehát Isten országának végső győzelmét hirdeti a számunkra. Ámen.