Igehirdetés: 2021.04.04. Húsvét

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 59.

Pilátus – a cinikus kormányzó

Olvasmány: Jn 18:28-19:16

„Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A páskaünnep előkészületi napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok!” (Jn 19:13-14)

 

            Pontius Pilátus neve visszavonhatatlanul és kitörölhetetlenül bevonult a világtörténelembe. Mondhatjuk úgy is, hogy Jézus Krisztus oldalán Pilátus is világhírű lett. Tulajdonképpen nem azért ismerjük ennek a római helytartónak a nevét, mert kiemelkedő hadvezér vagy bölcs államférfi lett volna. Csupán azért nem feledkezett meg róla eddig a világ, mert bárhol bármikor vallást tesznek Jézus Krisztusról, mindig elmondják ezt is: „szenvedett Pontius Pilátus alatt”. Pilátus kitörölhetetlent alkotott, vagy inkább mulasztott. Naponta tömegek veszik ajkukra a nevét, de egyáltalán nem azért, hogy tisztelettel emlékezzenek meg róla. Egyszerűen azért nem felejtjük el Pilátus nevét, mert egy különös helyzetben találkozott Isten Fiával. Ha nem találkozott volna vele, senki sem ismerné őt. Így azonban Pilátus híresebb és ismertebb lett még a római császárnál is.

            Amikor az Apostoli Hitvallásban elhangzik Pilátus neve, valójában az ő személye több mindenkit képvisel. Képviseli egyrészt az államhatalmat, a világ hatalmasait, és a mindenkori politikát a maga fonák, ellentmondásos és csalárd voltában.

            Másrészt képviseli Pilátus neve a pogányokat, azaz a nem zsidókat, a világ népeit, azaz minket, hogy soha ne feledjük el, nem a zsidók, mint nép, felelősek Jézus haláláért, hanem az egész Isten ellen lázadó emberiség.

             És végül képviseli Pilátus személye magát az embert, minden embert, bennünket is személy szerint, egyen-egyenként, mert mi vagyunk ott Pilátus korrupt hatalomszeretetében, éppen úgy, mint a zsidó vezetők gyilkos szándékaiban és a tömeg elvakult indulatában, amely halálra juttatja Isten Fiát. Mi mindannyian ott vagyunk azok között, akik keresztre feszítették Jézust. Mert Jézusnak nem a zsidó nép, nem a vallási vezetők irigysége, nem Róma kegyetlensége, vagy Pilátus hibája miatt, hanem miattunk, érettünk, és helyettünk kellett szenvednie és meghalnia.

            A mai napon Pilátus személyét vizsgáljuk meg közelebbről, de tegyük ezt úgy, hogy közben magunkat lássuk meg benne. Lássuk meg a cinikus kormányzóban, a magunk kételyeit, hitetlenségét, kiábrándultságát. Hogyan sodródik az igazságot felismerő Pilátus oda, hogy mégis saját lelkiismerete ellen cselekszik. Vegyük észre, hogy mi magunk is hányszor kerültük hasonló helyzetbe, amikor tudtuk mi lenne a helyes és mégsem annak megfelelően jártunk el. Nézzük meg a kételkedő ítélőbírót, aki a nagy machinátorként ügyeskedik, de végül képtelen szabadulni saját hatalmi rendszerének béklyóiból. Hogyan jutott oda ez a Pilátus, hogy a Jézussal való találkozása, tulajdonképpen elrettentő példaként íródott be a világ történelmébe. De nézzük meg azt is, hogy Pilátus személyén és történetén keresztül mit leplez le, és miben sürget bennünket Isten Szentlelke.

1.      Pilátus – a cinikus kormányzó

            A Római Birodalom az újonnan meghódított területeken gyakran az általa hatalomra juttatott helyi uralkodókon keresztül biztosította a maga hatalmát. Róma számára ezt a szerepet töltötte be ebben az időben Heródes. Ha azonban a kinevezett helyi bábkirályok képtelennek bizonyultak arra, hogy a meghódított tartományokat ellenőrzésük alatt tartsák, a császár odaküldte a saját „erős emberét”, akit prokurátornak, azaz kormányzónak neveztek. Poncius Pilátus ilyen prokurátorként került a hatalmas Római Birodalom egyik legbékétlenebb tartományába, Júdeába. Bár kormányzóként abszolút hatalommal rendelkezett, azt is tapasztalnia kellett, hogy ez még nem garantálja számára a békét. A zsidók gyűlölték a rómaiak uralmát, ezért a vallási és nemzeti érzések minduntalan fellángoltak és Róma ellenes lázadásokhoz vezettek. Júdea egy állandóan forrongó tartomány volt, ahol a rómaiaknak nem sikerült a tartós béka, a „Pax Romana” megvalósítása.

            Az első században élt történetíró, Josephus Flavius feljegyzi, hogy Pilátus katonákat vezényelt Jeruzsálembe és Róma katonai jelképeit helyeztette el a templomban. A zsidókat ez felháborította, hiszen számukra a császár képmásának tisztelete istenkáromlásnak számított. Pilátus csak későn ébredt rá, hogy ezzel a tettével túlfeszítette a húrt, mert a zsidók inkább meghalnak, semhogy hajlandók lennének ezt a helyzetet elfogadni. Amikor pedig Pilátus hozzálátott, hogy vízvezetéket építsen Jeruzsálembe, a költségek fedezésére kisajátította a templomi áldozatok bevételét. Ezzel ismét véres zavargásokat robbantott ki az országban. Pilátus katonái persze minden lázadást brutális kegyetlenséggel vertek le.

            Nyilvánvaló, hogy amikor Pilátus Jézussal találkozott először, benne is csak egy újabb bajkeverő lázadót látott. Ezért megpróbálta áthárítani a felelősséget Heródesre, a Róma által kinevezett zsidó bábkirályra. Majd azt remélte, hogy mivel szokás volt, hogy az ünnepre való tekintettel szabadon bocsátanak egy elítéltet, így kitérhet Jézus elítélése elől.

            Mivel azonban Pilátusnak ezek a kísérletei kudarcot vallottak, és a zsidó vezetők lázadással fenyegették, végül kénytelen volt feláldozni Jézust. Pilátus talán legismertebb szavai ebben a cinikus kérdésben maradtak fenn: „Mi az igazság?” (Jn 18:38). Pilátus nagy tragédiája az, hogy a válasz valójában, Jézus személyében ott állt előtte, ám ő nem akart tudni róla. Pilátus a maga részéről, talán sikerként könyvelte el Jézus kivégzését, mert megakadályozta az újabb zavargások kitörését. Erőskezű kormányzása azonban néhány évvel később kudarcot vallott. Amikor katonái a Garizim-hegyén, a békés zarándokok között szörnyű vérengzést hajtottak végre, az eltúlzott reagálásáért leváltották és visszarendelték Rómába, ahol bíróság elé állították.

2.      Pilátus – a kétkedő ítélőbíró

            Mivel a zsidó nép ebben az időben a római megszállás alatt állt, Jézusnak az igazságszolgáltatás különféle szintjein kellett végighaladnia. A rómaiak megengedték a zsidóknak, hogy saját bírósági testületük legyen, ez volt a szanhedrin, amely először hallgatta ki Jézust. A nagytanács istenkáromlással vádolta meg, ami a zsidók törvénye szerint halálos bűn volt. Mivel azonban ez a vallási törvényszék nem volt feljogosítva halálos ítélet végrehajtására, ezért meg kellett szerezniük a római helytartó, azaz Poncius Pilátus engedélyét. Ezért küldték, tehát Jézust a vádlói a római helytartóságra. Azzal is tisztában voltak azonban, hogy a vallási vád nem fogja különösebben meghatni a római helytartót. Ezért inkább azt igyekeztek hangsúlyozni, hogy Jézus személye politikai fenyegetést jelent Róma számára. Úgy akarták feltüntetni Jézust, mint veszélyes lázadót, aki fittyet hányva a római uralomra, a zsidók királyának kiáltotta ki magát.

            Pilátus azonban gyorsan átlátta a helyzetet és kétségei támadtak a váddal kapcsolatosan. Súlyos aggályait és nyugtalanságát ráadásul még feleségének különös álma és baljós előérzete is alátámasztotta. Kiutat próbált találni szorult helyzetéből, ezért amikor megtudta, hogy Jézus Galileából származik, a terület uralkodójához, Heródeshez irányította az ügyet, aki éppen akkor Jeruzsálemben tartózkodott.

            Heródes azonban, amikor látta, hogy Jézus hallgat és nem hajlandó csodát tenni előtte, csalódottan visszaküldte a foglyot Pilátushoz.

            Pilátus ekkor más módszerrel próbálkozott.  Megpróbálta elérni a vallási vezetőknél, hogy egyezzenek bele abba, hogy az ünnepre való tekintettel a szokás szerint szabadon bocsátott fogoly Jézus legyen. A főpapok azonban ravasz módon felhergelték a tömeget, hogy a lázadó és gyilkos Barabás szabadon bocsátását kérjék Jézus helyett. Mivel a tömeg dühe egyre dagadt és a csőcselék lázadozni kezdett, Pilátus kénytelen volt beadni a derekát, és engedve a szanhedrin nyomásának elrendelni Jézus kivégzését. Előtte azonban még látványosan megmosta a kezét, szimbolikusan jelezve, hogy az ő kezéhez nem tapad ártatlan vér.

            Úgy tűnik Pilátus nemcsak azt látta, hogy hatalmas igazságtalanság történik, de azt is felismerte, hogy ebben neki is része van. Pilátus a tömeg nyomása ellenére kezdettől fogva ártatlannak nyilvánította Jézust:  „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben.” (Lk 23:4). Végül táblára írta Jézus bűnét, és a keresztre szegeztette a feliratot, amely három nyelven hirdette: „A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya” (Jn 19:1). Amikor pedig a főpapok tiltakoztak, hogy csupán annyit kellene írni, hogy Jézus állította magáról, hogy ő király, Pilátus így válaszol: „amit megírtam, megírtam.” (Jn 19:22).

3.      Pilátus – a hatalom sodrásában

            János evangélista gyönyörű irodalmi szerkesztéssel adja elénk Jézusnak a Pilátus előtti kihallgatásának történetét. A leírás azzal kezdődik, hogy „Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték… Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát.” (Jn 18:32). A vádlók tehát a helytartóságon kívül vannak, Jézus belül, Pilátus pedig ki- és bejár a két helyszín között. Hat alkalommal változtatja a helyszínt, egyszer bent beszél Jézussal, majd kint a zsidókkal. Ide-oda szaladgálása rámutat arra a csapdahelyzetre, amibe került, és az erőkre, amelyek nagyban befolyásolták őt a döntésében.

            Pilátus felismerve a csapdát, több alkalommal megpróbált kitérni a zsidó vezetők nyomása elől. Amikor Pilátus bement a helytartóságra, és először állt szemtől szembe Jézussal, a kihallgatás a zsidók által hangoztatott vádról folyt: „Te vagy a zsidók királya? … Az én országom nem ebből a világból való… Akkor mégis király vagy te? … Én azért születtem, és azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való hallgat az én szavamra.” (Jn 18:33-38).

            Még ha nem is értette Pilátus, hogy milyen országról és milyen igazságról beszélt Jézus, vagy ha cinikusan nem is hitt abban, hogy létezik igazság, amely meghaladja a pillanatnyi hatalmi érdekeket, egy dolog ekkor mégis bizonyossá lett számára: Jézus ártatlan és ártalmatlan. Kiment azért a zsidókhoz, és a következő ajánlatot tette: „Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” (Jn 18:39).

            Pilátus lába alól ezen a ponton kezdett végleg kicsúszni a talaj. Tudniillik megállapította, hogy Jézus ártatlan, de mégis bűnösként kezelte. A zsidók igényeit Pilátus ajánlata nem elégítette ki. Ők Barabást választották, aki rabló volt. Ekkor Pilátus újra bement a helytartóságra, és parancsot adott Jézus megkorbácsolására, ami nem ritkán halálos kimenetű fenyítés volt. Ezzel együtt a katonák brutális játékot játszottak Jézussal, aki ellen a vád az volt, hogy királyságra tör: „tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá… ezt mondták: Üdvözlégy, zsidók királya – és arcul ütötték.” (Jn 19:1-2).

            Pilátus aztán az így megalázott foglyot kivitte a zsidók elé, mondván: „Íme, az ember.” (Jn 19:5). Ez volt a helytartó második próbálkozása. Azt remélte, hogy ha meglátják az összetört, véres, és már szinte félholt Jézust, akkor majd megkönyörülnek rajta. Belátják, hogy esély sincs arra, hogy ez a szerencsétlen, nyomorult, véres senki, bármiféle királyságot, hatalmat szerezzen magának, és fenyegesse őket. De Pilátus megint elszámolta magát. a tömeg kórusban üvöltötte: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” (Jn 19:6).

            Amikor pedig egy újabb erőtlen próbálkozással Pilátus azt mondja, „vigyétek, feszítsétek meg ti magatok;” annyit mondanak: „meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. (Jn 19:7).  Az újabb vád hallatán Pilátust valamiféle babonás félelem szállta meg és ismét bement a helytartóságra, ahol másodszor is kihallgatta Jézust. Az előző találkozó az igazságról, ez a második, az összevert Isten Fiával, a hatalomról szólt és Jézus kijelentésével végződött: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.” (Jn 19:11). Pilátus ekkor valamit megérzett. Megsejtette, hogy nem akármilyen közönséges, magát királynak tartó lázadóval áll szemben. Tudta, hogy mi az igazság, Jézus ártatlan, és valahol érezte azt is, hogy ennek tétje van.

            A harmadik próbálkozás ezzel a megjegyzéssel kezdődik: „Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani.” (Jn 19:12/a).  Meg volt benne a szándék. Próbálkozott a helyes irányba terelni az ügyet. Kísérletet tett arra, hogy szembemenjen a zsidókkal. De ekkorra Pilátus már végleg elsodródott. Hiába tudta, hogy Jézus ártatlan, meg akart felelni a zsidóknak, és belement abba, hogy Isten Fiát bűnösként kezelje. Hiába igyekezett a dolgokat visszájára fordítani, gyengének bizonyult. És akkor a zsidók kijátszották az aduászt: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” (Jn 19:12/b).  Ezzel Pilátus érzékeny pontjára tapintottak. Pilátus megijedt és kiszolgáltatta Jézust, hogy megfeszítsék. Miért tette ezt Pilátus? Látnunk kell, hogy az egyik ok az, hogy mindjárt az elején belement a kompromisszumba, azt gondolván, hogy így megússza a súlyosabb helyzetet. Feláldozta az igazságot a remélt politikai haszon végett. Nem állt ellen a nyomásnak, nem volt szabad arra, hogy ragaszkodjon az igazsághoz.

            Pilátus eltaktikázta magát. Azt gondolta, hogy ügyeskedéssel felveheti a harcot a hamisság ellen. Az igazság iránti teljes elkötelezettség helyett a taktikus kompromisszumkeresést választotta. Hányszor és hányszor tesszük ugyanezt: tudjuk, hogy mi az igazság, tudjuk, hogy mit kellene tennünk vagy szólnunk egy helyzetben, de tartunk ennek az egyszerű, egyértelmű és világos lépésnek a következményétől. Ma a mi kérdésünk is ez: Jézus mellett vagy ellene vagyunk? Ámen.