Igehirdetés: 2021.01.31. Jezábel – a gonosz királynő

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 50.

Jezábel – a gonosz királynő

Olvasmány: 2Kir 9:1-37

„Azután Jéhú megérkezett Jezréelbe. Amikor Jezábel ezt meghallotta, kifestette a szemét, feldíszítette a haját, és úgy ült ki az ablakba. Amikor Jéhú bement a kapun, Jezábel ezt kérdezte: Békés-e a szándékod, Zimrí, uradnak gyilkosa? Ő pedig fölnézve az ablakra így szólt: Ki az, aki velem tart? Akkor kitekintett két-három udvarnok. Ő megparancsolta: Dobjátok le! Le is dobták, úgyhogy vére a falra fröccsent meg a lovakra, amelyekkel áthajtott velük rajta.” (2Kir 9:30-33)

 

            Jezábel olyan gonosz volt, hogy neve mindmáig a megátalkodott gonoszsággal egyenlő, a szégyentelen és erkölcsileg gátlástalan nő megtestesítője. A büszke, elszánt királylány, Jezábel nem kisseb feladatba vágott bele, minthogy pogány hitre kényszerítse Izraelt.

            Jezábel a Földközi-tenger partján fekvő Szidón városából származott, apja a föníciaiak királya volt. Ahábbal, az izraeli királlyal való politikai házassága megszilárdította a két ország szövetségét. A romlás azonban már Salamon király idején megkezdődött, amikor megszegve Isten törvényét, idegen feleségeket vett magának. Ezek a pogány asszonyok aztán a vallásukat is magukkal hozták az országba. Salamon pedig még templomokat is építetett feleségeinek, hogy mindegyik tisztelhesse a maga istenségét. Jezábel befolyása és hatalma azonban messze túlszárnyalta minden korábbi királynéét. Ő már nem érte be annyival, hogy ő maga Baalt imádta, hanem eltökélte magában, hogy az egész országot ráveszi Baál tiszteletére.

            Első lépésként elérte, hogy az ország fővárosban, Samáriában egy Baál templom épült. Majd több száz idegen származású papot hívatott az országba, hogy megerősítse Baál kultuszát. Jezábel ugyanis nemcsak az isteneit hozta magával, hanem annak papjait is, a Baálnak négyszázötven, Aserának négyszáz prófétáját, „akik a Jézabel asztaláról éltek.” (1Kir 18.19). Ez azt jelentette, hogy a királyné államvallássá tette a Baál-kultuszt, így az állam gondoskodott a papjairól. Ezek után nekilátott, hogy módszeresen felszámolja Izrael régi vallását és könyörtelenül leszámolt mindazokkal, akik útjában álltak. Egyetlen ember volt csupán, aki nyilvánosan, szembe mert szegülni Jezábellel, ő volt Illés próféta. A Karmel hegyén Illés, bebizonyította mindenki számára, hogy az Úr az Isten. Ám még az égből alászálló tűz sem tudta zavarba hozni a királynét. Jezábel az Isten hatalmának félreérthetetlen megnyilvánulását látva sem ismerte el az Urat, sőt még elszántabban tört Illés életére. Aháb király közbeléphetett volna, de semmit nem tett. Ma úgy mondanánk: „nem ő hordta a nadrágot”. Jezábel erős akaratú, határozott asszony volt, aki „kipótolta”, de sajnos rossz irányba, a férje ingatag, befolyásolható, gyenge jellemét. Jezábel nemcsak a férje szívét hajlította el Istentől, de az egész Izraellel ugyanezt tette. Szerte az országban pogány szentélyek épültek, Asera-oszlopokat és Baal szobrokat állítottak fel és ezeken a helyeken gyakran gyermekáldozatot is bemutattak. Jezábel olyan vehemens gyűlölettel kívánta eltüntetni az igaz Isten ismeretét, hogy kész volt a legvégsőkig elmenni, ezért „megölette az Úr prófétáit.” (1Kir 18:4).

1.      Jezábel megátalkodottsága

            Sajnos Jezábel gonosz befolyása, amelyet már kezdettől fogva gyakorolt a férjére, Ahábra mindvégig megmaradt. Olyan gyalázatos és erőszakos cselekedetek voltak ezek, amelyekhez fogható ritkán fordult elő a történelemben. Nem véletlen, hogy ezt a megállapítást teszi róla a szentíró: „Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit rossznak lát az Úr, mint Aháb, mert félrevezette a felesége, Jézabel.” (1Kir 21:25).

            A Nábót szőlőjéről szóló történet szemléletes példája annak, ahogy Jezábel gátlástalanul manipulálta a férjét és az egész izraeli társadalmat, marionett bábúként rángatta az embereket a saját, gonosz céljaira használva fel őket. Világosan kitűnik a történetből, hogy Jezábel nem riadt meg sem a „hatalommal való visszaéléstől”, sem a „befolyással való üzérkedéstől”, sem a király pecsétjét használva az „okirat hamisítástól”, és a „gyilkosságra való felbujtástól” sem.

            Jezábel erősítette és táplálta a férje, Aháb kapzsi hajlamát. A király addig követte gonosz szívének parancsait, amíg az önzés teljesen hatalmába kerítette. Nem tudta elviselni, ha kívánságait megtagadták. Úgy érezte, joga van mindahhoz, amit megkíván. A jezréeli Nábótnak szőlője volt a királyi palota közvetlen közelében. Aháb pedig megkívánta azt a szőlőt. Meg akarta venni, vagy helyette másik földet adni. Nábót azonban nem akart a földtől megválni, mert atyáié volt. Isten törvénye szerint pedig nem lehetett az atyai örökséget sem eladni, sem elcserélni.  
Az önző uralkodót beteggé tette, hogy Nábót megtagadta kérését.

            Jezábel csakhamar megtudta a dolgot és felháborodott, hogy valaki megtagadta a király kérését. Kijelentette Ahábnak, hogy nem kell szomorkodnia, mert ő majd mindent elintéz.   A gyengeakaratú Aháb semmit sem törődött azzal, hogy felesége hogyan éri el a vágyott célt.

            Jezábel pedig azonnal gonosz szándéka megvalósításához fogott. Leveleket írt a király nevében, a király pecsétjével ellátva, elküldte azokat a jezréeli véneknek és főembereknek.

            A levélben ez állt: „Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. Vele szembe pedig ültessetek két hitvány embert, akik így tanúskodjanak ellene: Átkoztad Istent és a királyt! Azután vigyétek ki, és kövezzétek agyon.” (1Kir 21:9-10). A parancsot teljesítették. Ezután Jezábel visszament a királyhoz, és azt mondta neki, hogy keljen fel és foglalja el a szőlőt. Aháb pedig, nem törődve a következményekkel, vakon követte Jezábel tanácsát, és lement, hogy birtokba vegye a megkívánt földet.

            De a király nem élvezhette büntetlenül, amihez csalás és vérontás árán jutott. Az Úr ugyanis Illés által ezt üzente neki: „Mivel arra adtad magad, hogy olyat tégy, amit rossznak lát az Úr. Ezért én veszedelmet hozok rád, és kisöpörlek téged. Kiirtom Izráelből Aháb férfiutódait, apraját, nagyját!” (1Kir 21:20-22). Jezábelről pedig ezt mondta az Úr: „A kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál.” (1Kir 21:23-24).

            Illés próféciája hamarosan beteljesedett. Először Ahábot érte utol Isten ítélete. Még három év telt el, amikor Aháb király meghalt a szíriaiak keze által. Utóda pedig a fia, Ahazja lett, akiről ezt mondja a szentíró: „Azt tette, amit rossznak tart az Úr, mert apjának és anyjának az útján járt... A Baalt tisztelte, őt imádta és bosszantotta az Urat, Izráel Istenét.” (1Kir 22:53-54). Ahazját, aki mindenben apja engedetlenségét követte, hamar utolérte bűneinek büntetése. A szomszédos Moábbal vívott végzetes háború során halálos baleset érte, és meghalt. Mivel Ahazjának nem volt fia, így a trónon testvére, Jórám követte, aki tizenkét évig uralkodott.

2.      Jezábel nemzedékeken átívelő befolyása

            Ahogy látjuk Aháb halála után, annak fiai követték a trónon, akik mindenben apjuk példáját követték. De van valaki, akinek a befolyása még erősebb volt, ez pedig az anyakirálynő, Jezábel befolyása. Ő ezekben az években is megőrizte hatalmát és befolyását az ország irányítása felett. Jezábel volt az, aki a háttérből továbbra is gonosz befolyása alatt tartotta a fiait, a családját és az egész országot. A nép közül továbbra is sokan Baalt tisztelték és gyakorolták a bálványimádó szokásokat.

            Jezábel egyik fia, Ahazja halála után a másik fia, Jórám került a trónra, de róla is hasonló jellemzést olvasunk a Szentírásban: „Azt tette, amit rossznak lát az Úr… ragaszkodott Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkéhez, aki vétekbe vitte Izráelt, nem tágított attól.” (2Kir 3:2-3). Az országban semmi nem változott tehát, továbbra is Jezábel gonosz hatása érvényesült.

            Ebben az időben történt, hogy Jezábelnek sikerült a befolyását a déli országrészre, Júdára is kiterjesztenie. A szomszédos Júda királya, akit szintén Jórámnak hívtak, ugyanis felségül vette Aháb és Jézabel lányát, Atalját. Júda királya talán azt remélte, hogy házassága révén még szorososabb kapcsolatot tud kiépíteni a két ország között. Azonban nem így történt. Jórámnak, Júda királyának, a Jezábel lányával kötött házassága Júdát is végzetes romlásba döntötte, mert ő is Jezábel befolyása alá került. Ezt mondja róla a Biblia: „Ugyanúgy élt, mint Aháb házanépe... Ő is csináltatott áldozóhalmokat Júda hegyein, és így paráznaságba vitte Jeruzsálem lakóit, és félrevezette Júdát" (2Krón 21:6,11).

            Jezábel gonosz befolyása a lánya révén itt is érvényesülni tudott, így Júda országa is ugyanazon az úton haladt, amely az északi királyságot a pusztulás határához vezette.
            De Jórám, Júda királya hamarosan meghalt és a kiskorú fia, Ahazja lett Júda királya. Ahazjaról azt mondja a Biblia, hogy anyjának, Ataljanak befolyása alatt állt, aki "tanácsadója" volt: „Ő is Aháb házának az útjain járt, mert anyja volt a tanácsadója, aki bűnbe vitte Izraelt és azt tette, amit rossznak tart az Úr" (2Krón 22:3-4). Nagyanyja, Jezábel pedig még élt, így Ahazja az anyja tanácsára vakmerően szövetkezett nagybátyjával, az Izráeli Jórámmal, ami ismét egy végzetes háborúba sodorta az országot.

3.      Jezábel bukása és halála

            Úgy tűnik Jezábel nemzedékeken átívelve sikeresen érvényesítette befolyását mind Izrael, mind pedig Júda országában. Az egyik ország, Izrael trónján a fia Jórám, a másik, Júda trónján pedig unokája, Ahazja ült. Hamarosan azonban mindkettőjük élete tragikus véget ért, mert Isten ítélete őket is utolérte.

            Mialatt Ahazja, Júda királya látogatóban volt Jezréelben a nagybátyjánál Jórámnál, Izrael királyánál, Isten megparancsolta Elizeus prófétának, hogy küldje el az egyik ifjú tanítványát Rámóth Gileádba azért, hogy ott felkenjen Izráel királyává egy Jéhu nevű hadvezért. Ebben az időben Júda és Izráel egyesített seregei a szíriaiak ellen folytattak hadjáratot. Jórám megsebesült a csatában, és a királyi seregeket Jéhu gondjára bízva, visszatért Jezréelbe.

            Amikor Elizeus követe felkente Jéhut, ezt mondta neki: „Fölkentelek téged az Úr népének, Izráelnek a királyává.” Azután ünnepélyesen közölte Jéhuval a különleges megbízatását: „Irtsd ki uradnak, Ahábnak a háza népét! Így állok bosszút Jezábelen szolgáimnak, a prófétáknak a véréért és az Úr minden szolgájának a véréért.” (2Kir 9:6-7).

            Jéhu, miután a serege királlyá kiáltotta, Jezréelbe sietett, ahol megkezdte azoknak a kivégzését, akik Aháb házának korrupt uralmát támogatták, és az országot bűnbe és bálványimádásba vitték.

            Jéhu előbb megölette az izraeli királyt Jórámot, aki Jezábel fia volt, majd a júdai királyt Ahazját is, aki pedig Jezábel unokája volt. Ezek után került sor magára Jezábelre is és mindazokra a családtagokra, „akik még megmaradtak Aháb házából Jezréelben, minden tekintélyes és bizalmas emberét, meg a papjait kardélre hányatta Baal összes prófétáját, összes szolgáját és összes papját”, akik a Samária közelében levő Baál-istentiszteleti központban laktak. A bálvány-ábrázolásokat összetörték és elégették. Baál templomát lerombolták. „Így pusztította ki Jéhú a Baalt Izráelből.” (2Kir 10:11,19,28).

            Jezábel végül úgy halt meg, ahogy élt, emlékezetes szerepet alakítva. A halálának a helyszíne is beszédes. Jezábel ugyanis ekkor jezréeli birtokára menekült. Pontosan arra a helyre, ahol egykor az ártatlan Nábotot Jezábel ármánykodása által megölték, hogy földjét a király megszerezhesse magának. Jezábelnek azonban ez úgy tűnik, mit sem számított. Amikor a szerencse elpártolt tőle, eszébe sem volt kegyelemet kérni vagy bűnbánatot gyakorolni.

            Amikor már minden veszni látszott és az ellene lázadó vezér seregei körülvették a palotáját, a végzet asszonyaként kifestve és kiöltözve palotája ablakában állva büszkén és kihívóan várta az érkező férfit. Jezábel talán hiú módon ekkor még mindig abban reménykedet, hogy különleges vonzerejével elkápráztathatja a fiatal férfit. Azonban nagyot tévedett. Jéhú egyetlen szavára, saját szolgái hajították ki Jezábelt az ablakon, aki lezuhanva nyomban szörnyethalt. A királynő összezúzott holteste szégyenszemre temetetlenül hevert a palota udvarán és a kutyák lakmároztak belőle. A szolgák később mégis el akarták temetni, de már csak csontjait találták meg és ezt a megjegyzést tették: „Az ÚR igéje ez, amelyet kijelentett szolgája, a tisbei Illés által: A kutyák eszik meg Jezábel testét a jezréeli birtokon.” (2Kir 9:36).

            A kivégzés-sorozat híre eljutott Ataljához, Jezábel lányához, aki ekkor még mindig vezető szerepet töltött be Júdában. Amikor látta, hogy fia, Júda királya meghalt akkor bosszúból, „fogta magát és kipusztította Júda királyi házának minden ivadékát.” (2Krón 22:10). E mészárlás során Dávid minden leszármazottja elpusztult, aki igényt tarthatott volna a trónra, kivéve a csecsemő Joást, akit Jójada főpap felesége elrejtett a templomban. A gyermeket hat évig rejtegették, amíg „az országban... Ataljá uralkodott.” (2Krón 22:10-12). Ennek az időszaknak a végén „a léviták és egész Júda” (2Krón 23:8) támogatta Jójadát, a főpapot, a gyermek Joás királyukká koronázásában és felkenésében. Végül Jójada lázadást indítva királlyá tette Jóást és megparancsolta a hadnagyoknak, fogják el Atalját és híveit, és végezzék ki őket. Így pusztult el végül, Jezábel lánya, Ataljá, aki Aháb házának utolsó sarja volt.

            Az a rettenetes gonoszság, amelyet Jezábel elindított, addig tartott, amíg utolsó leszármazottja is el nem pusztult.

            Láthattuk, hogy Jezábel gonosz befolyása még a halála után is tovább hatott, a lánya, Atalja révén Júdát is megfertőzte. A megátalkodott királynő kivégzése után azonban minden megváltozott: „az ország egész népe pedig behatolt a Baal templomába, és lerombolta azt. Oltárait és bálványképeit teljesen összezúzták.” (2Kir 11:18). Ezután egy reformáció indult el az országban. Akik Joást királlyá tették ünnepélyesen megfogadták, hogy „az Úr népe lesznek.” Most pedig, mivel Jezábel lányának gonosz befolyása megszűnt, Júda országa is fellélegezhetett. Jezábel országokon és nemzedékeken átívelő gonosz befolyása végleg megszűnt. A romlás azonban már visszafordíthatatlan volt. Izrael, amely teljesen romlottá lett, hamarosan elpusztult, míg Júda kapott még egy kis kegyelmi időt. Ámen.

Igehirdetés: 2021.01.24. Elizeus – a méltó utód

 

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 49.

Elizeus – a méltó utód

Olvasmány: 2Kir 2:1-23

„Fogta Illés leesett palástját, ráütött vele a vízre, és így szólt: Hol van az ÚR, Illés Istene, hol van ő? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, Elizeus pedig átment rajta. Látták ezt a jerikói prófétatanítványok, akik átellenben voltak, és ezt mondták: Az Illésben munkálkodó lélek Elizeusra szállt! És eléje menve a földre borultak előtte.” (2Kir 2:14-15)

 

            Illés nagy és különleges prófétája volt az Úrnak. Amikor elékezettnek látta az időt, igyekezett gondoskodni arról, hogy legyen méltó utóda, aki az örökébe lépve folytatja majd a munkásságát. A választása végül egy Elizeus nevű földművesre esett, akit aztán maga mellé vett és hűséges társa és méltó utóda lett.

            Elizeus, bár Illés tanítványaként mestere nyomdokaiba lépett, sok tekintetben mégis különbözött tőle. Már a két próféta héber neve is utal erre a különbségre. Illés neve héberül így hangzik: „Éli-jáhú”, ami azt jelenti „az Úr az én Istenem”. Ő volt az, aki egy drámai erőpróbában egyedül kiállt Baál 850 papja ellen, a király és a nép előtt bebizonyítva, hogy az Úr az Isten. Illés magányos próféta volt, aki távol élt a néptől, bűnbánatra szólított fel és ítéletet hirdetett Izrael felett. Elizeust azonban más fából faragták, mint Illést. Elizeus héber neve: „Elis-sá”, ami azt jelenti „Isten a szabadítás”. Az ő prófétai működésében máshová került a hangsúly. Ellentétben az aszkéta életmódot folytató Illéssel, Elizeus az emberek között élt, a szegények és számkivettek között érezte jól magát.

            Prófétai üzenetének középpontjában az élet, a remény és Isten kegyelme állt. A szomszédos ország királyától az egyszerű özvegyig bárki felkereshette Elizeust. Mozgalmas élete során volt kém, csodatevő, királyi tanácsadó és egy prófétaiskola vezetője is, sőt még forradalmárokat is kiképzett. Sokat utazott szerte az országban. Jellegzetes védjegye a kopasz feje volt és a vándorbotja, ami mindig a kezében volt. Csodáinak híre ment, még külföldről is érkeztek hozzá rangos és befolyásos emberek, nála keresve a gyógyulást különböző betegségeikből.   Prófétai tisztét mintegy ötven éven át töltötte be, az országban mindenki által tisztelt személy volt, a legtöbben nemzeti hősként tekintettek rá. Amikor a halálos ágyán feküdt, Izrael királya is ellátogatott hozzá, térdre esve kétségbeesetten kérve még utoljára a tanácsát.

            Illés és utóda, Elizeus prófétai küldetését a Baál és az Úr közötti élet-halál harc összefüggésében kell értelmeznünk. Illés és Elizeus által az Úr legyőzte az aszályt (1Kir 17), az éhséget (1Kir 18), a szomjúságot (2Kir 2), az adósságot és a terméketlenséget (2Kir 4), a betegséget (2Kir 5) és a halált (2Kir 4). Baál tisztelői úgy vélték, hogy az életnek ezek a területei Baál irányítása alatt állnak. Illés és Elizeus pedig azt mutatta meg, hogy Isten ura az élet minden területének, ura a teljes teremtett világnak. A próféták által közvetített áldásokkal az Úr azonban nem csak Izraelt akarta megajándékozni. Naamán, az arám király hadseregparancsnoka leprás lett és kétségbeesésében Elizeushoz fordult segítségért, Isten meghallgatta a próféta imádásgát, gyógyulást adott a pogány hadvezér számára is.

1.      A nép és a királyok szolgálatában

            Elizeus próféta szolgálata két területre terjedt ki. A Biblia ennek megfelelően rendszerezi a róla szóló beszámolókat.

            Elizeus szolgálatának egyik meghatározó része volt a nép, és különösen is az egyszerű emberek, a szegények és az elesettek felé való szolgálata. Így a történetek egyik részében olyan emberek szerepelnek, akik valamilyen szükséghelyzetben voltak. Elizeus próféta ugyanis mély érzékenységet tanúsított a szenvedők és az ínségben levők iránt. Sok esetben csodák által nyújtott segítséget a bajban levő embereknek. Van, akit élelemmel látott el, másokat gyógyíthatatlan betegségükből szabadított meg, sőt egy fiatal fiút még a halálból is visszahozott. Elizeus a szegények felé való szolgálatát mindig a szeretet, a szelídség és a segítőkészség jellemezte.

            Elizeus szolgálatának egy másik meghatározó csoportját a vezető emberek és királyok jelentették. Velük szemben már sokkal keményebb hangnemet ütött meg Elizeus próféta. Aháb király uralkodása óta az izraeli közéletet elborította a korrupció. Az ország politikailag is egyre kiszolgáltatottabbá vált. A szomszédos arámok, akik nagyjából a mai Szíria területén éltek, rendszeresen törtek be az országba és fosztogattak. Elizeus próféta több alkalommal segítségére volt az izraeli hadseregnek, hogy legyőzessék az arámokat és kiűzhessék az országból a rablócsapatokat. Különleges látnoki képességét felhasználva a próféta felderítette a támadó csapatok mozgását és tanácsokkal látta el az izraeli sereget. Két alkalommal pedig az általa megjósolt csodák tették lehetővé, hogy az izraeli sereg kitörjön egy lehetetlen helyzetből és megfutamítsa az ellenséget.

            Mindezek ellenére azonban Elizeus nem volt hajlandó arra, hogy „udvari” prófétaként a király szolgálatába álljon. Ő nem királyok szeszélyeit szolgálta, hanem mindig az Élő Istent. Egy alkalommal nyíltan szembe is szállt Izrael királyával: „Semmi közünk sincs egymáshoz. Eredj apád prófétáihoz meg anyád prófétáihoz! De Izráel királya így szólt hozzá: Ne mondd ezt! Hiszen az ÚR hívta össze ezt a három királyt, hogy Móáb kezébe adja őket. Elizeus így felelt: A Seregek élő URára mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ha nem nézném Jósáfátnak, Júda királyának a személyét, rád sem néznék, észre sem vennélek!” (2Kir 3:13-14). Máskor pedig ő maga kent fel egy lázadó hadvezért, azért, hogy nyílt felkelést kirobbantva félreállítsa a királyt.

            Elizeus élete tele volt különleges és csodás eseményekkel. Az ellenséges arám hadvezér, Naamán meggyógyítása a leprából, a tüzes szekér, ami mesterét, Illést elragadta a földről, az özvegyasszony olaja, ami megsokasodott, mind-mind olyan történetek, amelyek az Ószövetség népének legismertebb történetei voltak.

            Bizonyos értelemben Illés és Elizeus egy rendkívüli prófétai nemzedék utolsó képviselői voltak. Az utánuk következő próféták már nem annyira a látványos csodák által szolgálták Isten ügyét, mint inkább szóbeli bizonyságtétel által. Illés és Elizeus azonban a szavak mellett gyakran valami látványos csodával is megerősítették az Istentől jövő üzenetet. Személyükhöz sok különleges, megmagyarázhatatlan cselekedet és drámai fordulat kötődik. Általában az ő prófétai hatalmukat mindenki felismerte, sok esetben még a királyok is kikérték tanácsaikat, jóllehet máskor meg az életükre törtek és üldözték őket.

            A sors iróniája, hogy míg a kor királyainak és politikai vezetőinek emléke, bár ők a történelem urainak tekintették magukat, mára elhalványult, addig Izrael prófétáinak szavai és történetei tovább éltnek és ma is erőteljes üzenetet képviselnek.

2.      A különc próféta

            Elizeus nehéz időben volt az Úr prófétája. Aháb király romlottsága és bálványimádása miatt Izrael országa lelkileg egyre távolabb került az Élő Istentől. De a belső romlás mellett megjelent a külső fenyegetés is. A szomszédos északi királyság, Arám folytonos támadásai egyre gyengítették Izrael államát. Ebben a helyzetben egy meglehetősen furcsa történetről számol be a Biblia. Az ellenséges Arám királyság legfőbb hadvezére, aki már több sikeres hadjáratot is vezetett Izrael ellen, most ellátogat Elizeushoz, hogy a próféta gyógyítsa meg őt betegségéből.

            Vajon mit tesz ekkor Isten embere? Elutasítja az ellenséges hadvezér kérését vagy segít rajta? A szentíró arról a meglepő fordulatról számol be, hogy Elizeus próféta közbenjárására meggyógyul Naámán.

            Isten prófétájaként Elizeusnak nem a honfitársait kellene segítenie? Miért tesz jót mégis a próféta az ellenség egyik magas rangú tábornokával?

            A történetből megtudjuk, hogy Elizeus híre olyan messze földre eljutott, hogy még az ellenséges pogány uralkodó is számon tartja az izraeli prófétát, és kész arra, hogy a leprássá lett hadvezérének hivatalos felhatalmazást adva elküldje őt Izrael királyához, annak közbejárását kérve a próféta jóindulatának megnyerésére. Naamán pedig, aki büszke hadvezérként sok csatát vívott Izrael ellen, most kész volt megalázkodva felkeresni Isten emberét, Elizeust.

            Elizeus, aki korábban mindig kedvesen és segítőkészen fogadta a hozzá forduló szegényeket és elnyomottakat, most igen különös módon viselkedik. A próféta sokkal nyersebb bánásmódban részesíti a hatalmasokat, legyen szó akár a saját királyáról, akár az ellenséges hadvezérről. Különc viselkedése először megbotránkoztatja a nagyhatalmú és büszke Naamánt. A bizarr gyógykezelés, valamint az a tény, hogy minden fizetséget és ajándékot visszautasított, mélyen megsértette Naamán önérzetét. De Elizeus minden különcségével együtt arra szeretett volna rámutatni, hogy a gyógyulás Isten műve és nem emberi varázserővel vagy titkos sámántechnikával véghezvitt tett. A pogány hadvezér számára minden kétséget kizáróan így bizonyította be a próféta, hogy Izrael Istene az ÚR, az egyedüli Isten. Akinek a lehetetlen is lehetséges, aki a gyógyíthatatlan betegségből, a leprából is meg tudja szabadítani az embert. Isten azonban mindenkitől engedelmességet és alázatot követel, még egy olyan tábornoktól is, aki magas kitüntetésekkel és nagy vagyonnal rendelkezik.

            Ebben a történetben Elizeus az Arám királynak, vagyis Izrael ellenségének tett szívességet. Ez azonban egy prófétai jel is volt egyben.

            Az Újszövetségben arról olvasunk, hogy Jézus is utal erre a történetre: „És sok leprás volt Izráelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán.” (Lk 4:24-28). Isten munkáját mi nem szoríthatjuk a magunk által felállított keretek közé és nem manipulálhatjuk őt. A feltételeket ő szabja, mi pedig engedelmességgel tartozunk neki.

            Naamán gyógyulása után hazatért és annyi földet vitt magával Izraelből, amennyit csak két öszvér elbírt, azért, hogy majd otthon a saját országában ezen a „földön” imádhassa az Élő Istent. Csodálatos példája ez annak, hogy Isten terve szerint Izrael áldást hoz a népeknek. A szomorú az, hogy mindeközben sajnos Izrael egyre inkább olyanná válik, mint az őt körülvevő pogány nemzetek, mert királya és a nép nem hajlandó Istennek engedelmeskedni.

3.      Elizeus a méltó utód

            A királyok második könyvének tartalma egyetlen mondatba összefoglalható: „Abban az időben kezdte az ÚR megcsonkítani Izráelt.” (2Kir 10:32). A királyok első könyvében megkezdődött romlás mostanra annyira felgyorsult, hogy a trónon egyik rossz király követte a másikat. Ezen a lejtőn egyedül a próféták voltak azok, akik Isten üzenetét hirdetve próbálták megállítani a romlást.

            Illés nyomába lépve Elizeus vette fel mestere palástját, azaz folytatta szolgálatát. Elizeus kétszeres részt kért az Illésben lakozó lélekből. Kérése minden bizonnyal teljesült, mert a Biblia feljegyzi, hogy Elizeus mintegy kétszer annyi csodát tett, mint Illés. Sőt Elizeus sok csodája hasonlóságot mutat Jézus későbbi csodatételeivel, és azt bizonyítja, hogy Isten törődik az egyszerű emberek szükségleteivel.

            Elizeus akkor lépet színre, amikor az idős Illés életének nyomorúságos időszakát a barátság és a bátorítás fényével tudta beragyogni. A kármel-hegyi összecsapás alkalmával Isten minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy ő az Úr. Izrael ördögi királynője, Jezábel mégis elhatározta, hogy megöleti Illés prófétát, akin ekkor a félelem és a teljes csüggedés vett erőt. Kifáradva és elcsüggedve azért könyörgött, hogy Isten vegye el az életét.

            Ekkor parancsolta meg Isten Illésnek, hogy keresse meg Elizeust és kenje fel őt, mint prófétai tisztének örökösét. Tíz éven át, amíg Illés Isten jelenlétébe nem vitetett, Elizeus a segédjeként és barátjaként szolgálta az idős prófétát. Aztán, mint Isten szolgája magára vette a próféta palástját.

            Ezek után Elizeus, aki Isten kezében engedelmes eszköznek bizonyult, nem kevesebb, mint nyolc csodát vitt véghez. Egy szűkölködő özvegyasszonyt ellátott egy soha ki nem ürülő olajos korsóval, egy halott fiút életre keltett, egy mérgező tökfőzeléket ártalmatlanná tett, az éhező tömeget kenyérrel látta el, meggyógyított egy hadseregparancsnokot, sőt egy fejszevasat ellenállóvá tett a gravitáció törvényével szemben, hogy az képes legyen a vízen úszni. Olvasott az ellenséges király gondolataiban és megnyitotta a szolgája szemét, hogy láthassa Isten angyalait és ugyanezen látványosság felé bezárta az ellenség szemét. Mindegyik esetben Isten hatalma munkálkodott Elizeus prófétán keresztül, hogy megmutassa hatalmát és bűnbánatra, megtérésre hívja népét.

            Sajnos azonban Isten népe a nyilvánvaló csodák ellenére sem tért meg. Az izraeliták úgy tűnik „lelki rövidlátásban” szenvedtek. A rövidlátás nem más, mint pontatlan fókuszálás.

            A rövidlátásban szenvedő ember szeme előtt a kép homályosan vagy elmosódva jelenik meg, ennek oka az, hogy a szem képtelen a fényt élesen fókuszálni. Ezt a betegséget könnyen fel lehet ismerni és viszonylag egyszerűen korrigálható. Azonban a „lelki rövidlátás” már sokkal veszélyesebb. Tünetei: élesen látjuk a mindennapi élet problémáit, akadályait és nehézségeit, de Isten hatalmának és gondviselő szeretetének kimeríthetetlen tárházát, mellyel ezeket a problémákat meg tudja oldani, már nehézkesen vesszük észre. Elizeus próféta szolgája is ilyen lelki rövidlátásban szenvedett, amikor a problémára fókuszált.

            A szolga csak a várost ostromló szíriai hadsereget látta, míg Elizeus próféta az angyalok seregeit is, akik szintén ott voltak, hogy a segítségére legyenek Isten népének. Ezért így szólt Elizeus bátorító üzenete: „Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük! Majd Elizeus így imádkozott: URam, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az ÚR megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal.” (2Kir 6:16-17). Ámen.

Hírlevél: 2021.01.24.

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

·        Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Kérjük a Testvéreket a hatályban lévő kormányzati és biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartására!

 

HALOTTUNK:

A feltámadás evangéliumát hirdetve vettünk búcsút 2021. január 21-én Császár Irén testvérünktől, aki Isten kegyelméből 69 esztendőt élt. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vag

Ökumenikus Imanap 2021.01.21. Bonyhád

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek” (Jn 15,5–9)

Ökumenikus Imanap

Január 21-én, csütörtökön 18:00 órai kezdettel Bonyhádon a róm. kat. templomban egy közös imaórát tartunk a  rom. kat. és evang. testvérekkel közösen.

Kérjük a Testvéreket a hatályban lévő kormányzati és biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartására!

Igehirdetés: 2021.01.17. Aháb – a leggonoszabb király

            

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 48.

Aháb – a leggonoszabb király

Olvasmány: 1Kir 21:1-29

„Miután megérkeztek Samáriába, eltemették a királyt Samáriában. A harci kocsit Samária tavában mosták le; vérét kutyák nyalták fel, és parázna nők mosakodtak ott – az ÚR igéje szerint, ahogyan megmondta előre.” (1Kir 22:37-38)

 

            Ahábot Izrael egyik leggonoszabb királyaként tartják számon. Ahhoz, hogy megértsük ezt a kort, képzeljük el, milyen lenne ma, ha az ország vezetője egyszer csak kijelentené, hogy leromboltat minden keresztyén templomot és megölet minden papot és hívőt, aki nem hajlandó áttérni egy más hitre. Valami ehhez hasonló történt Aháb király idejében is. Igaz, hogy az ország romlása már elődei idején megkezdődött és Aháb úgy örökölte meg a trónt, hogy az ország már így is lelki és erkölcsi értelemben mélyponton volt, de ő még tovább rontott a helyzeten.

            A Biblia ezt a tömör jellemzést adja az uralkodásáról: „Huszonkét évig volt Aháb, Omrí fia Izráel királya Samáriában. Aháb, Omrí fia azt tette, amit rossznak lát az ÚR, még inkább, mint valamennyi elődje. Nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát, és Baalt kezdte tisztelni és imádni. Oltárt is állított neki a Baal-templomban, amelyet Samáriában épített. Készíttetett Aháb egy Aséra-szobrot is, és többet bosszantotta tetteivel Aháb az URat, Izráel Istenét, mint őelőtte Izráel bármelyik királya.” (1Kir 16:30-33).

            A szentíró leginkább Aháb rossz házasságában látja a király gonoszságának okát. Aháb annak érdekében, hogy saját hatalmát erősítve szövetséget köthessen a szomszédos szidón királyával, feleségül vette annak lányát, Jezábelt. Az idegen származású királyné magával hozta a Baál-kultuszt Izraelbe és rávette a férjét, hogy az ország fővárosában templomot építsen Baalnak. Jezábel ezek után hozzálátott, hogy teljesen felszámolja Izrael régi vallását és kiirtsa az izraeliták hitének írmagját is. Az Úr papjait és prófétáit megölette és a helyükbe külföldről hozatott papokat állíttatott.

            Elsőre talán úgy tűnhet, hogy Aháb csupán passzív bűntársa volt feleségének, de a felelősségben ő is ugyanúgy osztozott. Az egyetlen kiutat és megoldást Illés próféta jelenthette volna Aháb számára, ha hallgat az Isten emberének szavára és megbánva bűneit megtér az Úrhoz. Aháb királynak azonban, bár sokszor meghallgatta a próféta szavát, a szíve kemény maradt. Sorozatosan elutasított minden józan tanácsot és Istentől jött intést. Illésre, az Isten prófétájára pedig egyre inkább úgy tekintett, mint bajkeverőre és ellenségre.

            Az ország katonai erejét és anyagi jólétét tekintve Aháb sikeres uralkodó volt. Gyönyörű, elefántcsont berakással díszített palotát építtetett magának. Sikeres katonai hadjáratokat vezetett, visszaverte a Szíriából betörő ellenséges csapatokat. A történészek Izrael legnagyobb uralkodói között tartják számon Ahábot.  A Biblia nézőpontjából azonban ezek a sikerek semmit sem érnek, ha összevetjük azokat az általa okozott hitbeli és erkölcsi romlással. Isten szemében Aháb hitszegő és gonosz uralkodó volt.

1.      Aki egészen a bűnnek adta oda magát

            A Királyok könyve azt mutatja be, hogy amit egy király tesz, akár jót, akár rosszat, az hogyan hat ki az egész országra. Ha a király, akár a házasságában, a családjában, akár mint uralkodó tesz valamit, annak hatása van mindenkire. Ha Istennek engedelmeskedve cselekszik áldásként, ha Istennel ellenkezve, akkor átokként jelenik meg ez a hatás.

            Ahábról, aki Kr.e. 875-ben került a trónra, a Biblia sok apró részletet leír. Így az ő életét jobban megismerhetjük, mint az őt követő többi király életét. A szomorú az, hogy bár „nagy” uralkodó volt, de mégsem pozitív példaként van előttünk. Tulajdonképpen Aháb életéről nincs egyetlen jó szava sem a szentírónak.

            Aháb az egyik legsúlyosabb vétkét akkor követte el Isten és a népe ellen, amikor a szomszédjának a szőlőskertjét megkívánta. Az sem tartotta vissza, hogy az nem volt megvásárolható, mert a törvény világosan tiltotta annak eladását. A király tehetetlen dühében hazament és depressziós állapotban lefeküdt az ágyába. Ekkor a felesége, Jezábel megkérdezte tőle, hogy ki az úr a házban, ki uralkodik Izraelben, majd felajánlotta segítségét. Jezábel miután felhatalmazást kapott a királytól, hamis tanúk által istenkáromlással megvádolta és megölette Nábótot, s így az örökség már gond nélkül a királyé lehetett. Az ügyet Jezábel „bonyolította” le, de mindezért Aháb király volt a felelős, az ő esztelen kívánsága és telhetetlensége miatt történt mindez. A király vétkezett Isten parancsolatai ellen. De az elkövetett súlyos vétkek, még csupán az ő lelki életének a felszínét mutatják. Az ő bűnös életének a mélyén az a szomorú jellemző található, amit a Szentírás kétszer is leír: „Bűnre adta magát”, azaz odaadta magát teljesen arra, amit az Úr rossznak lát. Az ősi szövegben az „odaadta magát” kifejezés olyan igealakban szerepel, amely igen intenzív, folyamatosan végbemenő cselekvésre utal. Tehát nemcsak arról van szó, hogy akaratlanul vétkezett valamiben, hanem ez a bűn legsúlyosabb állapota, amikor valaki tudatosan, készakarva teszi azt, ami utálatos vétek az Úr szemei előtt.

            Aháb nem kényszerből cselekedett, hanem gonosz élvezettel, gyönyörűséggel adta oda magát a bűnre. A király, tehát már nem az Urat követte. Már nem az Úr népének hűséges szolgája volt, hanem bálványokat imádó zsarnok. Ez is a bűnének mélységét érzékelteti. Az apósa, a szidóniak királya, Etbaal, nevében is hordozta az istenséget. Aháb idején a Baal kultusz ezért honosodhatott meg Izrael földjén. Ehhez kapcsolódóan aztán más pogány vallások is megjelentek, amelyek korábban már jelen voltak Kánaán földjét. Aháb miatt Kánaán egész földjére visszatért a régi pogányság.

            Királyként Aháb visszaélt a hatalmával, amit Istentől kapott. Használhatta volna jóra is ezt a hatalmat, lehetősége lett volna megállítani az ország romlását, de nem ezt tette.  Ő tudatosan a bűnre adta magát. Hatalmát arra használta, hogy megszerezze magának, amit akart. Különösen az a szomorú, hogy mindezt Isten népe királyaként tette, rossz példát mutatva a népe számára.

            Ahábnak az Élő Istentől való elszakadásban, még segítőtársa is akadt, a felesége, Jezábel személyében, aki kísérte, megerősítette ezen az úton. Aháb már akkor vétkezett a törvény ellen, amikor feleségül vette, mert Jézabel pogány volt. Nem Jézabel lett az Úr követője, hanem ő csábította el a Baál tiszteletre a férjét. Ezért Isten ezt a súlyos ítéletet mondta ki felőle: „A kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál! Aki Aháb családjából a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg, aki pedig a mezőn hal meg, azt az égi madarak eszik meg. Nem volt senki, aki annyira elvetemült lett volna, mint Aháb, aki folyton csak azt tegye, amit rossznak lát az ÚR, mert félrevezette a felesége, Jezábel.” (1Kir 21:23). A király lelki állapotának a romlottságát az a mozzanat is jelzi, amikor az Úr prófétáját, Illést az ellenségének és az ország megrontójának nevezi: „Rám találtál, ellenségem?” (1Kir21:20), „Te vagy az, Izráel megrontója!” (18:17). A próféták intették Izrael királyait az Úr törvényéhez való ragaszkodásra, de azok nem akartak rájuk hallgatni. Így a próféta, az Úr követe, ellenséggé lett a királyok szemében, mert az mindig Isten törvényére és a saját engedetlenségükre emlékeztette azokat.

2.      Akihez sokszor szólt Isten

            Nem csodálkozhatunk azon, hogy Isten Ahábot ítélet alá helyzete. Az a fajta mélysége a bűnnek, amibe Aháb jutott, már tűrhetetlen volt. Mielőtt azonban ezt az ítéletet Isten végrehajtotta volna, még sokszor figyelmeztette Ahábot, lehetőséget adva neki a bűnbánatra és a megtérésre. Az, hogy Aháb végül mégis ítéletre jutott, annak a következménye volt, hogy tudatosan elutasította Isten kegyelmét, ezért egyre mélyebbre süllyedt a bűnben.

            Egy tömegkatasztrófa, pl. egy vonat kisiklása gyakran egy apró hibával kezdődik. Egy hibás váltóállítás, amit eleinte senki nem vesz észre, a vége mégis halál. Ha csak egy apró dologban vagyunk engedetlenek, de abban tudatosan megmaradunk, akkor a „bűnre adjuk magunkat”, és akkor a gonosz még mélyebbre tud vinni, még nagyobb bűnökre tud rávenni. Ez történt Ahábbal is.

            De a bibliai történet azt is bemutatja nekünk, hogy Isten még az ilyen mélyre süllyedt bűnös embert is mennyi kegyelemmel veszi körül. Még az ítéletben is az Ő kegyelmét mutatja meg az Úr. Ahábhoz sokszor szólt Isten, hosszútűrő volt vele szemben. Az ő egész életét végigkísérte az Isten jelenléte. Már az a tény, hogy ott volt mellette Illés, az Úr egyik leghatalmasabb prófétája, Isten kegyelmét mutatja. Isten jelen volt Aháb életében akkor is, amikor ítéletképpen szárazságot adott, majd a Kármel hegyén tüzet, amely jelezte, hogy Ő az Élő Úr. De Isten vele volt úgy is, hogy a három évig tartó szárazság után adott újra esőt és termést. Az arámokkal szembeni hadjáratában egy éven belül kétszer is megsegítette Isten Ahábot, s a túlerővel szemben is győzelmet tudott aratnia. Ahábnak minden magátalkodottsága és gonoszsága ellenére Isten kegyelmével jelen volt az életében, újra és újra szólt hozzá, küldte hozzá a prófétáját.

            Emlékezhetünk arra is, hogy Isten egy másik prófétáját, Jónást Ninivébe küldte, a gonosz és romlott városba. Mert Ninivének hallania kellett az ítéletes próféciát, hogy megtérhessen. Mivel pedig Ninive teljesen megtért, Isten azért megkímélte őket és nem pusztította el a várost.

            Aháb esetében is olvasni arról, hogy valami hatása volt rá az Úr figyelmezetésének. Maga Isten mondja Illésnek: „Látod, mennyire megalázta magát előttem Aháb?” (1Kir 21:29). Az Úr elismerte, hogy Aháb megalázkodott Isten ítélete előtt. Ezt követően Isten kész volt egy időre elhalasztani az ítéletet.

            Számunkra Isten kegyelme még világosabban felragyogott, mert mi azt is tudjuk, hogy a fölöttünk való ítéletet nem elhalasztotta az Úr, hanem inkább máson hajtotta végre. S valójában Aháb esetében is csupán azért halasztotta el az ítéletet, mert ezek az ószövetségi ítéletek is előre mutattak a Messiásra, Jézus Krisztusra, aki magára vette a mi bűneiket: az apró tudatlanságból, a véletlenül elkövetett bűnök büntetését épp úgy, mint az olyan megátalkodott és makacs bűnöket is, amelyek Ahábot jellemezték. Istennél kész a kegyelem, teljes a bocsánat.

            De akkor Aháb esetében miért csupán elhalasztotta az ítéletet és nem lett teljes a kegyem? Azért, mert ő nem változott meg, megijedt ugyan az ítélettől, megalázta magát, de az élete nem változott meg. Ez kiderül abból, hogy a prófétát ezek után is csak ellenségének tekinti. Az Úr egy másik prófétájára pedig egyenesen azt mondja, hogy gyűlöli őt, mert sohasem azt mondja, amit szeretne. Kiderül, hogy Aháb nem változott meg, csak megijedt az ítélettől. Csupán az ítélet következményeitől kívánt szabadulni, ezért alázkodott meg Isten előtt. De a végén mégis teljesen elfordult Istentől. Nem értette meg azt a nagy titkot, hogy amikor az Úr elhalasztja az ítéletet, vagy az ő Fiára teszi az ítéletet, azt azért teszi, hogy mi új életet nyerhessünk. Isten azt akarja, hogy ne csak az ítéletétől féljünk, hanem legyünk az ő szeretett gyermekei.

            Isten kegyelme bárkit kiemelhet még a legnagyobb mélységből is! A legromlottabb életű ember is bármikor odafordulhat az Úrhoz, megújulhat! Merjük ezt hinni, amikor imádkozunk valakiért! Az ige arra bátorít, hogy ne adjuk fel. Továbbá legyünk hálásak azért, hogy mi már megismerhettük és elfogadhattuk Istennek a Jézus Krisztusban megjelent kegyelmét.

             

3.      Aháb halála

            Bár Ahábhoz szólt Isten és kegyelmét rá is kiárasztotta, de a király szíve kemény maradt. Mindez annak dacára történt, hogy Isten hatalma különös módon is megmutatkozott előtte a Kármel hegyen, majd pedig amikor isteni segítséggel két nagy győzelmet is aratott a szíriaiak felett. Aháb azonban teljes mértékben kizárta az Urat az életéből. Isten ellen harcolni azonban veszélyes vállalkozás. Aháb mégis megpróbálta ezt, és az életével fizetett. Láthattuk, hogy Isten sokszor és sokféle módon kijelentette magát Ahábnak. Türelmesen és állhatatosan mutatta meg Izrael leggonoszabb királyának, hogy a Mennyek Ura kézben tarja az ügyeit. A mennyből jövő tűz, a hatalmasabb ellenség felett aratott győzelme, és a próféták dörgedelmes intései sem voltak azonban elegendők arra, hogy Aháb elhagyja a bűnös útját és megtérjen. Azt gondolta magáról, hogy ő tart kézben mindent, ő irányit, ő az az uralkodó, aki még Istennél is hatalmasabb. Kiderült azonban, hogy semmire sincs hatalma, képtelen irányítani a saját sorsát, kicsúsznak a keze közül a dolgok és egy egészen „véletlen” baleset végzett vele. Mivel egyértelmű prófétai kijelentést kapott arról, hogy a következő csatában meg fog halni, ezért a király megpróbálta kijátszani a sorsot.  Álruhába öltözve indult a csatába, de egy „találomra” kilőtt nyílvessző mégis eltalálta, pont ott, ahol a páncélján egy kicsiny rés volt, így a harci szekerében állva lassan elvérzett és meghalt.

            Aháb példája figyelmeztet minket. Vajon Isten nem mutatta-e meg a mi számunkra is oltalma és gondoskodása napi megnyilatkozásain keresztül, hogy Ő valóságos és hatalmas? Nem szólt-e hozzánk is sokszor és sokféleképen? Nem nyilatkoztatta-e ki számunkra is kegyelmét és megbocsátó szeretetét? Gondolkozzunk el ma azon, hogy mi lehet az a megfelelő válasz, amit Aháb soha nem adott meg, de amit mi még megadhatunk Istennek! Ámen.

Hirdetések: 2021.01.10.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

·        Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Kérjük a Testvéreket a hatályban lévő kormányzati és biztonsági előírások (kézfertőtlenítés, kötelező maszkhasználat, biztonságos távolságtartás) szigorú betartására!

 

Ökumenikus Imanap

Január 21-én, csütörtökön 18:00 órai kezdettel a róm. kat. templomban egy közös imaalkalom lesz.

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközség

71800013-11116264 (Hungária Takarék)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeget „adomány” vagy „járulék”)