Igehirdetés: 2021.01.17. Aháb – a leggonoszabb király

            

100 EMBER, AKIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 48.

Aháb – a leggonoszabb király

Olvasmány: 1Kir 21:1-29

„Miután megérkeztek Samáriába, eltemették a királyt Samáriában. A harci kocsit Samária tavában mosták le; vérét kutyák nyalták fel, és parázna nők mosakodtak ott – az ÚR igéje szerint, ahogyan megmondta előre.” (1Kir 22:37-38)

 

            Ahábot Izrael egyik leggonoszabb királyaként tartják számon. Ahhoz, hogy megértsük ezt a kort, képzeljük el, milyen lenne ma, ha az ország vezetője egyszer csak kijelentené, hogy leromboltat minden keresztyén templomot és megölet minden papot és hívőt, aki nem hajlandó áttérni egy más hitre. Valami ehhez hasonló történt Aháb király idejében is. Igaz, hogy az ország romlása már elődei idején megkezdődött és Aháb úgy örökölte meg a trónt, hogy az ország már így is lelki és erkölcsi értelemben mélyponton volt, de ő még tovább rontott a helyzeten.

            A Biblia ezt a tömör jellemzést adja az uralkodásáról: „Huszonkét évig volt Aháb, Omrí fia Izráel királya Samáriában. Aháb, Omrí fia azt tette, amit rossznak lát az ÚR, még inkább, mint valamennyi elődje. Nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát, és Baalt kezdte tisztelni és imádni. Oltárt is állított neki a Baal-templomban, amelyet Samáriában épített. Készíttetett Aháb egy Aséra-szobrot is, és többet bosszantotta tetteivel Aháb az URat, Izráel Istenét, mint őelőtte Izráel bármelyik királya.” (1Kir 16:30-33).

            A szentíró leginkább Aháb rossz házasságában látja a király gonoszságának okát. Aháb annak érdekében, hogy saját hatalmát erősítve szövetséget köthessen a szomszédos szidón királyával, feleségül vette annak lányát, Jezábelt. Az idegen származású királyné magával hozta a Baál-kultuszt Izraelbe és rávette a férjét, hogy az ország fővárosában templomot építsen Baalnak. Jezábel ezek után hozzálátott, hogy teljesen felszámolja Izrael régi vallását és kiirtsa az izraeliták hitének írmagját is. Az Úr papjait és prófétáit megölette és a helyükbe külföldről hozatott papokat állíttatott.

            Elsőre talán úgy tűnhet, hogy Aháb csupán passzív bűntársa volt feleségének, de a felelősségben ő is ugyanúgy osztozott. Az egyetlen kiutat és megoldást Illés próféta jelenthette volna Aháb számára, ha hallgat az Isten emberének szavára és megbánva bűneit megtér az Úrhoz. Aháb királynak azonban, bár sokszor meghallgatta a próféta szavát, a szíve kemény maradt. Sorozatosan elutasított minden józan tanácsot és Istentől jött intést. Illésre, az Isten prófétájára pedig egyre inkább úgy tekintett, mint bajkeverőre és ellenségre.

            Az ország katonai erejét és anyagi jólétét tekintve Aháb sikeres uralkodó volt. Gyönyörű, elefántcsont berakással díszített palotát építtetett magának. Sikeres katonai hadjáratokat vezetett, visszaverte a Szíriából betörő ellenséges csapatokat. A történészek Izrael legnagyobb uralkodói között tartják számon Ahábot.  A Biblia nézőpontjából azonban ezek a sikerek semmit sem érnek, ha összevetjük azokat az általa okozott hitbeli és erkölcsi romlással. Isten szemében Aháb hitszegő és gonosz uralkodó volt.

1.      Aki egészen a bűnnek adta oda magát

            A Királyok könyve azt mutatja be, hogy amit egy király tesz, akár jót, akár rosszat, az hogyan hat ki az egész országra. Ha a király, akár a házasságában, a családjában, akár mint uralkodó tesz valamit, annak hatása van mindenkire. Ha Istennek engedelmeskedve cselekszik áldásként, ha Istennel ellenkezve, akkor átokként jelenik meg ez a hatás.

            Ahábról, aki Kr.e. 875-ben került a trónra, a Biblia sok apró részletet leír. Így az ő életét jobban megismerhetjük, mint az őt követő többi király életét. A szomorú az, hogy bár „nagy” uralkodó volt, de mégsem pozitív példaként van előttünk. Tulajdonképpen Aháb életéről nincs egyetlen jó szava sem a szentírónak.

            Aháb az egyik legsúlyosabb vétkét akkor követte el Isten és a népe ellen, amikor a szomszédjának a szőlőskertjét megkívánta. Az sem tartotta vissza, hogy az nem volt megvásárolható, mert a törvény világosan tiltotta annak eladását. A király tehetetlen dühében hazament és depressziós állapotban lefeküdt az ágyába. Ekkor a felesége, Jezábel megkérdezte tőle, hogy ki az úr a házban, ki uralkodik Izraelben, majd felajánlotta segítségét. Jezábel miután felhatalmazást kapott a királytól, hamis tanúk által istenkáromlással megvádolta és megölette Nábótot, s így az örökség már gond nélkül a királyé lehetett. Az ügyet Jezábel „bonyolította” le, de mindezért Aháb király volt a felelős, az ő esztelen kívánsága és telhetetlensége miatt történt mindez. A király vétkezett Isten parancsolatai ellen. De az elkövetett súlyos vétkek, még csupán az ő lelki életének a felszínét mutatják. Az ő bűnös életének a mélyén az a szomorú jellemző található, amit a Szentírás kétszer is leír: „Bűnre adta magát”, azaz odaadta magát teljesen arra, amit az Úr rossznak lát. Az ősi szövegben az „odaadta magát” kifejezés olyan igealakban szerepel, amely igen intenzív, folyamatosan végbemenő cselekvésre utal. Tehát nemcsak arról van szó, hogy akaratlanul vétkezett valamiben, hanem ez a bűn legsúlyosabb állapota, amikor valaki tudatosan, készakarva teszi azt, ami utálatos vétek az Úr szemei előtt.

            Aháb nem kényszerből cselekedett, hanem gonosz élvezettel, gyönyörűséggel adta oda magát a bűnre. A király, tehát már nem az Urat követte. Már nem az Úr népének hűséges szolgája volt, hanem bálványokat imádó zsarnok. Ez is a bűnének mélységét érzékelteti. Az apósa, a szidóniak királya, Etbaal, nevében is hordozta az istenséget. Aháb idején a Baal kultusz ezért honosodhatott meg Izrael földjén. Ehhez kapcsolódóan aztán más pogány vallások is megjelentek, amelyek korábban már jelen voltak Kánaán földjét. Aháb miatt Kánaán egész földjére visszatért a régi pogányság.

            Királyként Aháb visszaélt a hatalmával, amit Istentől kapott. Használhatta volna jóra is ezt a hatalmat, lehetősége lett volna megállítani az ország romlását, de nem ezt tette.  Ő tudatosan a bűnre adta magát. Hatalmát arra használta, hogy megszerezze magának, amit akart. Különösen az a szomorú, hogy mindezt Isten népe királyaként tette, rossz példát mutatva a népe számára.

            Ahábnak az Élő Istentől való elszakadásban, még segítőtársa is akadt, a felesége, Jezábel személyében, aki kísérte, megerősítette ezen az úton. Aháb már akkor vétkezett a törvény ellen, amikor feleségül vette, mert Jézabel pogány volt. Nem Jézabel lett az Úr követője, hanem ő csábította el a Baál tiszteletre a férjét. Ezért Isten ezt a súlyos ítéletet mondta ki felőle: „A kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál! Aki Aháb családjából a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg, aki pedig a mezőn hal meg, azt az égi madarak eszik meg. Nem volt senki, aki annyira elvetemült lett volna, mint Aháb, aki folyton csak azt tegye, amit rossznak lát az ÚR, mert félrevezette a felesége, Jezábel.” (1Kir 21:23). A király lelki állapotának a romlottságát az a mozzanat is jelzi, amikor az Úr prófétáját, Illést az ellenségének és az ország megrontójának nevezi: „Rám találtál, ellenségem?” (1Kir21:20), „Te vagy az, Izráel megrontója!” (18:17). A próféták intették Izrael királyait az Úr törvényéhez való ragaszkodásra, de azok nem akartak rájuk hallgatni. Így a próféta, az Úr követe, ellenséggé lett a királyok szemében, mert az mindig Isten törvényére és a saját engedetlenségükre emlékeztette azokat.

2.      Akihez sokszor szólt Isten

            Nem csodálkozhatunk azon, hogy Isten Ahábot ítélet alá helyzete. Az a fajta mélysége a bűnnek, amibe Aháb jutott, már tűrhetetlen volt. Mielőtt azonban ezt az ítéletet Isten végrehajtotta volna, még sokszor figyelmeztette Ahábot, lehetőséget adva neki a bűnbánatra és a megtérésre. Az, hogy Aháb végül mégis ítéletre jutott, annak a következménye volt, hogy tudatosan elutasította Isten kegyelmét, ezért egyre mélyebbre süllyedt a bűnben.

            Egy tömegkatasztrófa, pl. egy vonat kisiklása gyakran egy apró hibával kezdődik. Egy hibás váltóállítás, amit eleinte senki nem vesz észre, a vége mégis halál. Ha csak egy apró dologban vagyunk engedetlenek, de abban tudatosan megmaradunk, akkor a „bűnre adjuk magunkat”, és akkor a gonosz még mélyebbre tud vinni, még nagyobb bűnökre tud rávenni. Ez történt Ahábbal is.

            De a bibliai történet azt is bemutatja nekünk, hogy Isten még az ilyen mélyre süllyedt bűnös embert is mennyi kegyelemmel veszi körül. Még az ítéletben is az Ő kegyelmét mutatja meg az Úr. Ahábhoz sokszor szólt Isten, hosszútűrő volt vele szemben. Az ő egész életét végigkísérte az Isten jelenléte. Már az a tény, hogy ott volt mellette Illés, az Úr egyik leghatalmasabb prófétája, Isten kegyelmét mutatja. Isten jelen volt Aháb életében akkor is, amikor ítéletképpen szárazságot adott, majd a Kármel hegyén tüzet, amely jelezte, hogy Ő az Élő Úr. De Isten vele volt úgy is, hogy a három évig tartó szárazság után adott újra esőt és termést. Az arámokkal szembeni hadjáratában egy éven belül kétszer is megsegítette Isten Ahábot, s a túlerővel szemben is győzelmet tudott aratnia. Ahábnak minden magátalkodottsága és gonoszsága ellenére Isten kegyelmével jelen volt az életében, újra és újra szólt hozzá, küldte hozzá a prófétáját.

            Emlékezhetünk arra is, hogy Isten egy másik prófétáját, Jónást Ninivébe küldte, a gonosz és romlott városba. Mert Ninivének hallania kellett az ítéletes próféciát, hogy megtérhessen. Mivel pedig Ninive teljesen megtért, Isten azért megkímélte őket és nem pusztította el a várost.

            Aháb esetében is olvasni arról, hogy valami hatása volt rá az Úr figyelmezetésének. Maga Isten mondja Illésnek: „Látod, mennyire megalázta magát előttem Aháb?” (1Kir 21:29). Az Úr elismerte, hogy Aháb megalázkodott Isten ítélete előtt. Ezt követően Isten kész volt egy időre elhalasztani az ítéletet.

            Számunkra Isten kegyelme még világosabban felragyogott, mert mi azt is tudjuk, hogy a fölöttünk való ítéletet nem elhalasztotta az Úr, hanem inkább máson hajtotta végre. S valójában Aháb esetében is csupán azért halasztotta el az ítéletet, mert ezek az ószövetségi ítéletek is előre mutattak a Messiásra, Jézus Krisztusra, aki magára vette a mi bűneiket: az apró tudatlanságból, a véletlenül elkövetett bűnök büntetését épp úgy, mint az olyan megátalkodott és makacs bűnöket is, amelyek Ahábot jellemezték. Istennél kész a kegyelem, teljes a bocsánat.

            De akkor Aháb esetében miért csupán elhalasztotta az ítéletet és nem lett teljes a kegyem? Azért, mert ő nem változott meg, megijedt ugyan az ítélettől, megalázta magát, de az élete nem változott meg. Ez kiderül abból, hogy a prófétát ezek után is csak ellenségének tekinti. Az Úr egy másik prófétájára pedig egyenesen azt mondja, hogy gyűlöli őt, mert sohasem azt mondja, amit szeretne. Kiderül, hogy Aháb nem változott meg, csak megijedt az ítélettől. Csupán az ítélet következményeitől kívánt szabadulni, ezért alázkodott meg Isten előtt. De a végén mégis teljesen elfordult Istentől. Nem értette meg azt a nagy titkot, hogy amikor az Úr elhalasztja az ítéletet, vagy az ő Fiára teszi az ítéletet, azt azért teszi, hogy mi új életet nyerhessünk. Isten azt akarja, hogy ne csak az ítéletétől féljünk, hanem legyünk az ő szeretett gyermekei.

            Isten kegyelme bárkit kiemelhet még a legnagyobb mélységből is! A legromlottabb életű ember is bármikor odafordulhat az Úrhoz, megújulhat! Merjük ezt hinni, amikor imádkozunk valakiért! Az ige arra bátorít, hogy ne adjuk fel. Továbbá legyünk hálásak azért, hogy mi már megismerhettük és elfogadhattuk Istennek a Jézus Krisztusban megjelent kegyelmét.

             

3.      Aháb halála

            Bár Ahábhoz szólt Isten és kegyelmét rá is kiárasztotta, de a király szíve kemény maradt. Mindez annak dacára történt, hogy Isten hatalma különös módon is megmutatkozott előtte a Kármel hegyen, majd pedig amikor isteni segítséggel két nagy győzelmet is aratott a szíriaiak felett. Aháb azonban teljes mértékben kizárta az Urat az életéből. Isten ellen harcolni azonban veszélyes vállalkozás. Aháb mégis megpróbálta ezt, és az életével fizetett. Láthattuk, hogy Isten sokszor és sokféle módon kijelentette magát Ahábnak. Türelmesen és állhatatosan mutatta meg Izrael leggonoszabb királyának, hogy a Mennyek Ura kézben tarja az ügyeit. A mennyből jövő tűz, a hatalmasabb ellenség felett aratott győzelme, és a próféták dörgedelmes intései sem voltak azonban elegendők arra, hogy Aháb elhagyja a bűnös útját és megtérjen. Azt gondolta magáról, hogy ő tart kézben mindent, ő irányit, ő az az uralkodó, aki még Istennél is hatalmasabb. Kiderült azonban, hogy semmire sincs hatalma, képtelen irányítani a saját sorsát, kicsúsznak a keze közül a dolgok és egy egészen „véletlen” baleset végzett vele. Mivel egyértelmű prófétai kijelentést kapott arról, hogy a következő csatában meg fog halni, ezért a király megpróbálta kijátszani a sorsot.  Álruhába öltözve indult a csatába, de egy „találomra” kilőtt nyílvessző mégis eltalálta, pont ott, ahol a páncélján egy kicsiny rés volt, így a harci szekerében állva lassan elvérzett és meghalt.

            Aháb példája figyelmeztet minket. Vajon Isten nem mutatta-e meg a mi számunkra is oltalma és gondoskodása napi megnyilatkozásain keresztül, hogy Ő valóságos és hatalmas? Nem szólt-e hozzánk is sokszor és sokféleképen? Nem nyilatkoztatta-e ki számunkra is kegyelmét és megbocsátó szeretetét? Gondolkozzunk el ma azon, hogy mi lehet az a megfelelő válasz, amit Aháb soha nem adott meg, de amit mi még megadhatunk Istennek! Ámen.