100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 83.
Jeruzsálem,
ahol még akadt néhány jó király
Olvasmány: 2Krón 19:1-11
„Összegyülekeztek a júdaiak, hogy
segítséget kérjenek az ÚRtól. Júda összes városából is eljöttek, hogy az ÚR
segítségét kérjék. Jósáfát pedig kiállt Júda és Jeruzsálem egész
gyülekezete elé az ÚR házánál, az új udvar előtt, és ezt mondta: URam, őseink
Istene! Te vagy az Isten az égben, és te uralkodsz a népek minden királyságán!
A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled
szemben. Istenünk, te űzted ki ennek az országnak a lakóit néped, Izráel
elől, és örökre odaadtad azt barátod, Ábrahám utódainak.” (2Krón 20:4-7).
Bár
a Biblia bepillantást enged az északi királyság, Izrael életébe is, amely
megalapítása első napjától kezdve fokozatosan távolodott Istentől, mégis sokkal
több figyelmet szentel a déli királyság, Júda történetének.
Júda lakossága
alig ötöde volt Izrael népességének. Ez a kis ország pedig hatalmas
nehézségekkel találta magát szemben. A déli királyságnak azonban néhány
szempontból mégis előnyösebb volt a helyzete. Egyrészt Júdában Dávid leszármazottjai
uralkodtak. Ez a királyi család ellentétben az északi országrész egymást váltogató
dinasztiáival szemben, sokkal istenfélőbb volt. Így Júda jórész mentes maradt
az északi országrészre jellemző cselszövésektől és politikai intrikáktól.
Másrészt Júdában volt az ország régi főváros Jeruzsálem és a templom is. A
jeruzsálemi templom pedig hatalmas egységesítő erővel bírt.
Júda uralkodói
közül többen is olyan kimagasló lelki és vezetői képeségekről tettek tanúságot,
amelyhez hasonlót az északi országrészben hiába keresnénk. Júda tehát
hűségesebbnek bizonyult az Istennel való szövetséghez, mint Izrael. Ez talán a
legfőbb oka annak, hogy közel másfél évszázaddal túlélte az északi testvére
pusztulását.
Ma Jósáfát
király története van előttünk, aki Júda egyik példaértékű vezetőjének
bizonyult. Az ő példája jól mutatja, hogy nem közönséges bátorságra volt
szükség ahhoz, hogy valaki csakis Istenre hagyatkozzon, különösen háború
idején. Jósáfát király szép példáját adja a megfelelő uralkodói magatartásnak,
mert amikor megszálló hadseregek fenyegetik, hatalmas közbenjáró imára hívja
össze a népet. A csata napján egy kórust küld a harcszíntérre, hogy a hadsereg
előtt menve Isten dicséretét énekeljék. Így, bár Jósáfát taktikája jobban
hasonlított egy istentiszteleti szertartáshoz, mintsem háborús stratégiához, de
úgy tűnik, mégis működőképes volt. Az
ellenséges erők egymás ellen fordultak és Júda serege győztesen menetelhetett
haza. Jósáfát nagyszabású imádságát, amit a Krónikák második könyve lejegyez, a
kommentárok gyakran az imádságok modelljeként említik. A király imája Isten
dicsőítésével kezdődik, majd emlékezteti Istent a korábbi ígéreteire, feltárja
a problémát, végül segítségért könyörög. Jósáfát merészségét mutatja, hogy már
akkor hálát adott Isten válaszáért, mielőtt még az megérkezett volna.
A sok
szégyenfolttal tarkított történelmi beszámolók közül így fényesen kitűnik Jósáfát
története. A királyé, aki személyes példája által megmutatta, mi történik
akkor, ha egy uralkodó teljes bizalmát Istenbe veti.
1.
Amikor nagy a
baj
Az események a
Kr. e. 800-as évek közepén játszódnak, egy számunkra idegen világban,
ugyanakkor a történésekből sok minden mégis ismerős lehet a számunkra. Az ókor
világa ugyanis több mindenben hasonlított a mi korunkhoz: háborúk, sok
barbárság, bosszúhadjárat, fosztogatás, hadizsákmány, különböző országok politikai
és katonai szövetsége. Kemény és durva világ. S ha így nézzük az eseményeket, azt
mondhatjuk, hogy ez ma is így van.
Először egy szorult
helyzetről hallunk. Izrael országa ekkora már két részre szakadt. Az északi
országrészben az az Aháb uralkodott, aki teljesen eltávolodott Istentől és gonosz
dolgokat cselekedett. Bálványimádás, gonoszság, sötétség jellemezte ezt az
időszakot. Mindeközben Júda, a déli országrész, inkább kereste Istent, de itt
sem volt tökéletes a helyzet. Jósáfát, a király, aki korábban mindig Isten
akaratát kereste, most nagyot hibázott. Nem figyelt Istenre és inkább emberi okoskodással
próbálta megoldani az ország nehéz helyzetét, így azonban még nagyobb bajba
kerültek.
De mi volt ennek
a szorult helyzetnek az oka? Az elmúlt vasárnapokon már sokat beszéltünk az
okokról. A Biblia itt is világossá teszi, hogy nem csak úgy a derült égből
támadtak Júdára ellenségei. A Krónikák 2. könyve 19. fejezetében olvashatjuk,
hogy Jósáfát királyt maga Isten ítélte meg mégpedig azért, mert szövetséget
kötött Izrael királyával, Ahábbal. A bálványimádó és gonosz északi királlyal
való szövetkezés miatt került tehát bajba a király és Júda népe.
Jósáfát közben megértette
és felismerte, hogy mindez hiba volt. De már későn, és ennek a szövetségnek, a téves
politikai döntéseknek meglettek a következményei, amit már nem tudott a király elkerülni.
Jósáfát ugyanis az északi országrész szövetségeseként belekeveredett annak a politikai
manővereibe, és ennek következményeként Aháb halála után annak korábbi
ellenfelei Jósáfát és Júda ellen fordultak. Móábot Damaszkusz támogatta Jósáfát
ellen, mint Izrael és Júda ellenfeleinek szövetségese. Így most többen is összefogtak
ellene és népe ellen, hogy végleg leszámoljanak vele.
Jósáfát tehát a helytelen
politikai döntéseinek következményeivel szembesült. A Holt-tenger nyugati
partján lévő karavánúton már csak félnapi járóföldre ott volt az ellenséges
sereg, amely hatalmas számbeli fölényben volt. Ha az ellenség betör
Jeruzsálembe, elvész a város, a függetlenség, a királyság, talán maga a király
is.
Mit tesz egy
ilyen helyzetben egy bölcs vezető? Jósáfát igazi „nagysága” itt mutatkozott
meg. Ebben a kritikus helyzetben nem
külső segítségért fordult, hanem Istenhez. Alázatra, országos böjtre hívta az
embereket. Már nem okoskodni akart, nem a szövetségkötéskekkel akarta megoldani
a helyzetet, hanem Istenre bízta magát és az országot. Nagy változás ez ahhoz
képest, ahogy korábban viselkedett. Az ilyen háborús helyzetekben, a királyok
általában nem az Istenhez való fordulásban, vagy az imádságban látják a
megoldást, hanem a fegyverekben és a
szövetségesek keresésében.
Jósáfát azonban
nem ezt teszi, ő imádkozik. Imádsága hasonlít Salamon templomszentelő
imádságára. Nem pusztán könyörög, nem pusztán kiált, esedezik, hanem
emlékezteti Istent és persze magát és a népet is az Atyákkal kötött
szövetségre, Isten szabadító tetteire a múltban, amik Isten szövetségi
hűségének jelei. Igen, Isten hatalmas, szabadító Isten, és nagy dolgokat tett a
múltban. Fontos látnunk hogy miközben Istenhez szólt a király, az imádsága sokkal
inkább magának és a népnek szólt, hiszen
nekik kellett ezeket a dolgokat átgondolni, megnyugodni és bizalmat, hitet
nyerni Isten szabadító kegyelmében, ahogy eddig is megtapasztalhatták.
Jósáfát imádságában
megvallja Istennek, hogy Nélküle tehetetlenek, ezért most csak Rá tekintenek és
Tőle várják a segítséget. Isten cselekedett a múltban is, ő szabadította meg
akkor is a népet és Ő az, aki most is meg tudja őket szabadítani. Az a király
mondja ezt, aki élete során elég sok mindent megpróbált emberi erőből,
okosságból, tettekből, emberi akaratból megoldani. Talán tapasztalta ennek a
korlátozottságát, végességét, és őszintén fordult emiatt Istenhez. Az biztos,
hogy Isten meghallgatta ezt az imádságot és válaszolt rá.
2.
Egy király, aki
betölti küldetését
A Biblia ezen a
ponton egy különleges dologról számol be. Az, amire Isten eredetileg kiválasztotta a
királyokat, hogy népüket az Isten útjára tanítsák és vezessék, most újra
helyreállt. Jósáfát alázata és
engedelmessége által tulajdonképpen helyreállt Isten királysága. A földi király
szinte „eltűnik” és arra bíztatja az embereket, hogy a mennyei királyban
bízzanak. Ritka pillanat ez Izraelben, a királyság korában. Előképe ez annak,
ahogy Isten uralma, Isten országa megjelenik földi, tökéletlen és töredékes
keretek közt. Közösség formálódik, igazi közösség. A gyülekezet ott van, együtt
vannak, és várják Isten cselekvését.
A történet ekkor
vesz új fordulatot. A szorongatott és kilátástalan helyzetből Isten szabadítást
ad. Isten avatkozott közbe, és mentette meg választott népét egy olyan
helyeztben, amikor már minden veszni látszott. A általános háborús taktika
ellentétéről hallunk itt. A király a néppel tanácskozik és egy jól felfegyverzett
előhad helyett, Istent dicsérő, zsoltárokat éneklő lévitákat küld előre. Képtelenségnek
tűnik, de ezt parancsolja Jósáfát a népnek.
Isten pedig, aki
ura a történelemnek, eseményeknek, lát minden összefüggést. A már biztosnak
látszó zsákmányon még a csata kezdete előtt összevesztek a szövetségesek és egymás
ellen fordultak. Meghasonlás támadt az ellenség sorain belül és egymást pusztították
el. Isten népe megszabadult, sőt hadi zsákmányt is szerzett, a leírás szerint
nem is keveset. A hit ereje tehát nagyobb győzelmet aratott, mint az emberi erő
és okoskodás, valaha tudott volna.
Ennyire egyszerű
lenne? Az ember dolga csak az lenne, hogy magasztalja Istent, Ő meg cselekszik?
Ne értsük félre, Isten nem mindig ilyen csodálatos módon szabadít meg, de ha Ő megígérte,
akkor valamilyen módon bizonyosan megszabadít. És éppen itt van a lényeg. Meg
kell értenünk Isten vezetését, útmutatását és aszerint kell cselekednünk. A
saját jó ötleteink nem fognak áldást eredményezni önmagában. Ha Isten vezet
valamire, azt meg kell tennünk, azt végig kell csinálnunk, mert Ő ott lesz
velünk.
A történet figyelmeztet
minket is, Isten mai választott népét. Isten ma is megszabadít a veszedelemből,
minket is, úgy ahogy egykor tette akkori népével. Ugyanakkor nekünk sem szabad
elfelejteni, hogy egy nép, egy közösség sem bújhat ki tetteinek, döntéseinek és
vezetői tetteinek és döntéseinek következményei alól. Ezeket tudva és
figyelembe véve reménykedhetünk abban, hogy Isten nekünk is megkegyelmez és számunkra
is megmutatja szabadítását.
Jósafát idején példaadó
közösségi összefogás valósult meg. Azt gondolnánk, hogy a bajban mindig ez
lenne a természetes, de sajnos sokszor mégsem így van. Sőt a bajban csak még
nagyobb a széthúzás. Isten igéje arra tanít minket, hogy felelősségünk van
egymás felé. A gyülekezet közösségében odafordulni egymás felé az egyéni és
közösségi bajban. Biztosítani egymást a testvéri közösségről, szeretetről,
megbocsátásról.
Azt olvastuk,
hogy a környező népekben rettegés támadt az Istent dicsérő és hozzá imádkozó
sereg láttán. Egyszerűen azért, mert felismerték Isten Izraelben munkálkodó
hatalmát.
Isten szabadíttó
ereje a legnyilvánvalóbbá Krisztusban lett a számunkra. Ez a szabadítás sem úgy
történt, ahogy azt az ember gondolta volna. Isten Fia eljött a földre, eljött
az övei közé, de azok nem fogadták be, megtagadták és keresztre feszítették. De
éppen így végeztetett el Isten terve. A tökéletes áldozat szenvedett a népéért.
Benne és általa van váltságunk, de látják-e ezt a közösségünkön a „környező
népek”, szomszédok, barátok, munkatársak? Felismerik-e Isten hatalmát, amikor
ránk néznek?
A szabadítás
hasonló az egyiptomi szabaduláshoz. Isten cselkszik. Minden azért történt, hogy
átéljék és emlékezzenek az Úr szabadítására. Nem mindig szabadít meg Isten úgy
és akkor, ahogy mi gondoljuk vagy reméljük. De mindenképpen megszabadít, hogy
ennek mentén hűséges követésre, elkötelezett, élő kapcsolatra hívjon. Erre hív
most is minket is az Úr. Nem szabadított-e meg minket is oly sokszor Isten? Emlékezzünk,
és hálából szánjuk oda magunkat neki. Ebben újulhatunk meg a következő
vasárnapon az úrvacsorai közösségben is emlékezve Isten szabadító tettére.
3.
Miért íratott mindez
ez le?
Érdekes, hogy
míg a Királyok első könyve mindössze 10 verset szán arra, hogy bemutassa
Jósáfát királyt, addig a krónikás négy teljes fejezeten keresztül foglalkozik
az életével. Mindez azt mutatja, hogy személye és története fontos. Jósáfát
egyfajta reformátor király volt.
Megértette, hogy a nemzet megújulásának kulcsa az, ha visszatérnek Isten
törvényéhez, a Bibliához. Ő volt az, aki egyfajta országos „bibliaiskolai
oktatást” szervezett a népnek. Tanárként pedig vezéreit, a lévitákat és a
papokat alkalmazta. Isten a béke és a felüdülés gazdag áldásával jutalmazta ezt
az erőfeszítést. Elődjeivel ellentétben Jósáfátnak sikerült békét kötnie Izrael
királyával is. De ez a barátinak tervezett látogatás majdnem az életébe került,
mivel ő is belekerült a Szíria és Izrael közötti háborúba. Az Istentől kapott
feddés után azonban kész volt bűnbánatot tartani, megtérni és újra Isten
útját keresni.
De intő példa a
számunkra Jósáfát további élete is. A nagy szabadulás után, mikor elmúlt a
veszély, újra emberi eszközök, ügyeskedés, a saját erőből megoldás az, amit
látunk Jósáfát életében. A krónikás így számol be erről: „Azután társult Jósáfát, Júda
királya Ahazjával, Izráel királyával, aki bűnös dolgokat vitt véghez. Azért
társult vele, hogy hajókat építsenek, amelyeknek Tarsísba kellett volna
menniük. A hajókat Ecjón-Geberben építették. Elíézer azonban, a márésái
Dódaváhú fia így prófétált Jósáfát ellen: Mivel társultál Ahazjával, összezúzza
művedet az Úr! Össze is törtek a hajók, és nem tudtak eljutni Tarsísba.” (2Krón
20:35-37). Ne térjünk vissza ismét a bűn
és az engedetlenség már korábban felismert és elhagyott útjára! Engedjük, hogy
Isten szabadító kegyelme, csodái valóban formáljanak, hatással legyenek az életünkre.
Jézusban az Isten
minket már megszabadított a legnagyobb ellenségtől, a haláltól. Éljünk hát
ennek a szabadításnak a hatása alatt, áldjuk az Urat és ne feledkezzünk meg az
ó jóságáról úgy ahogy erre a Zsoltáros szavai bíztatnak: „Áldjad, lelkem, az URat, és ne
feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet,
meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel
és irgalommal koronáz meg.” (Zsolt 130:2-4). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése